A Nagyváradi Szemináriumi Nyomda 1745–1804. (Összeáll., bev. Emődi András.) Nagyvárad–Bp. 2004, Római Katolikus Egyházmegyei Könyvtár – Országos Széchényi Könyvtár, 271 l., ill.
Emődi Andrásnak a nyomdatörténeti munkák sorát gyarapító, újonnan megjelent kötete
a nagyváradi szemináriumi nyomda
hatvan évéről ad számot, abból az
alkalomból, hogy kétszáz évvel
ezelőtt következett be az a tulajdonos-váltás, amelynek során a tipográfia a
továbbiakban polgári vállalkozásként működött.
A Csáky Miklós püspök kezdeményezésére 1740-ben alapított, de működését csak 1745-ben megkezdő szemináriumi nyomda a 18. század folyamán Nagyvárad egyetlen tipográfiája volt, és érthető módon a város egyházi és művelődési életének fontos tényezőjévé vált. A század derekán dolgozni kezdő nyomda tevékenységét nagyrészt a 18. század évtizedeiben fejtette ki, munkássága mindössze néhány évvel nyúlik túl az alapítás századán.
A kötet a nagyváradi szemináriumi nyomda bemutatásakor három szempontot is vállalt és teljesített kiválóan: egyrészt a bevezető tanulmány a nyomda történetét mutatja be, jól összefoglalva, levéltári forrásokat is felhasználva. Másrészt a szemináriumi nyomda több mint háromszáz kiadványának bibliográfiáját adja igényes leírásokkal, és nem kis fáradsággal összegyűjtött címlap-reprodukciókkal, harmadrészt a nyomda könyvdíszeit veszi számba.
Várad lakossága a töröktől való visszafoglalását követően erősen megcsappant, a katolikus püspökség és káptalana gyors iramban látott hozzá az egykor református többségű Várad újbóli birtokbavételéhez. A 18. század első évtizedeiben gimnázium létesült, majd Patachich Ádám püspök kétéves bölcseleti osztályt indított püspöki líceum néven, amely a teológiai stúdiumokat alapozta meg. Ezt követte gróf Károlyi Antal tankerületi főigazgató előterjesztésének eredményeképpen a Királyi Akadémia, amely jogtudományi karral is kiegészült. Vagyis a század utolsó évtizedére kialakult a váradi oktatás egyetemi szint alatti teljesnek mondható rendszere, és mindez a régi püspöki rezidencián és hozzá kapcsolódó épületekben kapott helyet.
A papnevelő intézet Csáky Miklós püspök kezdeményezésére létesült. Mária Terézia királynő az ezzel kapcsolatos építkezéseket 1741-ben engedélyezte. Az oktatási intézményeken és a hozzájuk szorosan kapcsolódó katolikus egyházszervezeten kívül a város kulturális életének arculatát a 17. század utolsó éveitől kezdve folyamatosan megtelepedő – összesen hét – szerzetesrend ugyanúgy befolyásolta, mint a háttérbe szoruló és csak a Türelmi Rendelet után lassan erőre kapó református egyház. Nagyvárad hosszas viszálykodás után 1722-ben kötött egyezséget a káptalannal, a város földesurával. A város ugyan nem nyerte el a szabad királyi városok jogállását, mégis rendelkezett a fejlődéséhez szükséges alapfeltételekkel. A Bihar vármegyei közgyűlések helyszíne a század végétől állandósult Váradon. Az említett oktatási intézmények, a papnevelde, a püspökség és a város intézményeinek mindennapi élete, továbbá a vármegyei közgyűlések és azokon egyre aktívabb szerepet vállaló vármegyei nemesség részvételével zajló események jelentették azt a környezetet, amelynek reflexiói fellehetők a korszak egyedüli váradi tipográfiájának kiadványain. Amint a bevezető tanulmányban Emődi megjegyzi, annak megválaszolása, hogy eme intézmények kiaknázták-e a nyomda kínálta lehetőségeket, nem könnyű feladat, ugyanis figyelembe kell vennünk, hogy a tipográfia feletti ellenőrzést a püspökség és káptalana gyakorolta. Ez utóbbiak pedig nem mindenkor álltak felhőtlen viszonyban a városvezetéssel illetve a protestáns többségű vármegyével. Tény azonban, hogy a szemináriumi nyomtatványok a papnevelde, az akadémia és a főgimnázium történetének elsőrendű forrásai, ugyanakkor az alkalmi nyomtatványok sokasága betekintést enged a város és a vármegye mindennapi életének több szeletébe is.
Amint azt Emődi András helyesen megállapítja, több mint háromszáz ismert nyomtatványával a nagyváradi szemináriumi nyomdának egyértelműen csak helyi jelentősége volt, néhány terjedelmesebb és a későbbekben közismertté váló kiadványa ellenére is. Elsősorban a váradi intézmények igényeit volt hivatva teljesíteni. Azoknak a katolikus nyomdáknak sorához csatlakozott, amelyek a század folyamán a püspöki székhelyeken létesültek, néha magánvállalkozás formájában, de mindenképpen az egyház intézményeinek felügyelete mellett (mint a győri, egri, esztergomi, kalocsai stb. tipográfia).
Bár a nagyváradi szemináriumi nyomdával már Naményi Lajos harmadik közleménye (MKsz 1901. 364–386) érdemben foglalkozott, alapításának előzményei sok meglepetést tartogattak a kutatók számára, amelyről e sorok írója és Szelestei N. László közleménye számolt be (MKsz 1992. 269–275, 275–284.) A Váradra Csáky püspök által behívott első nyomdász ugyanis a korábban Sopronban, majd Komáromban dolgozó Schmid János Miklós lett volna, ha Komáromból Váradra költözve heteken belül el nem hunyt volna. A püspök azonban Váradon marasztalta az özvegyet, és itt maradt a Schmid-féle nyomda felszerelése is. Az első ténylegesen működő, és a nyomdát üzembehelyező nagyváradi nyomdász Kállai Gergely volt 1745-ben. Ezt megelőzően Becskereki Mihály, akkoriban a kolozsvári jezsuita akadémiai nyomda művezetője, rendbe hozta a Schmidtől származó tipográfiát, és Kállai átmeneti tevékenysége után át is vette a nyomda vezetését. Becskereki távozása (1755) után hat évig talán szünetelt a nyomda, mert nem ismerjük kiadványát, majd 1761-ben Patachich püspök a kassai jezsuita nyomdából hívta meg a váradi tipográfiához Wolf Józsefet, aki az alapítás óta szinte változatlan, meglehetősen leromlott nyomdakészletet megújította, lecserélte.
Kiegészítheti 18. századi nyomdatörténeti ismereteinket az az adat, amelyet Emődi Miller Jakab Ferdinándtól idéz, aki a váradi nyomdászok sorában említi még a Debrecenből származó Csákvári nevű nyomdászt, aki 1757-ben Váradon dolgozott volna és ugyanő Wolffal kapcsolatban megjegyzi, hogy innen Nagybányára távozott nyomdaalapítási szándékkal, terve azonban sikertelen maradt. A következő váradi nyomdász Heller János Konrád Henrik csak átmenetileg tevékenykedett Váradon. Őt követte 110 ismert kiadványában Bálent Ignác János, aki a szeminárium tipográfiájának legtermékenyebb nyomdásza volt: 1771 és 1786 között másfél évtizedig állt a nyomda élén, vezetése idején élte a nyomda fénykorát. Egerből jött Váradra, de a szakmát Wolfhoz hasonlóan ő is a kassai jezsuitáknál tanulta. A Patachich püspök nevéhez fűződő 1761-es felújítás után most Gánóczy Antal kanonok frissítette fel a nyomdát Bécsből hozatott latin és görög típusokkal. Gánóczy maga is foglalkoztatta a nyomdát, terjedelmes, tetszetős tipográfiai kivitelű teológiai és történettudományi művei egymás után hagyták el a váradi sajtót. Bálent volt az első, aki protestáns megrendelésre is dolgozott, és pedig Keresztesi Józsefnek az első hivatalosan is tevékenykedő váradi református lelkésznek beszédeit nyomtatta ki.
A szemináriumi nyomda eladásának gondolatával már 1786-ban foglakoztak, de egyelőre csak bérbe adták Eitzenberger Ferenc Antalnak, majd a pozsonyi evangélikus Guttmann János Pál könyvkötő vette bérbe a nyomdát, őt pedig Máramarosi Gottlieb Antal követte aki egyúttal váci püspöki könyvnyomtatóként is működött. Gottlieb megjelenésével ismét képzett nyomdász került a nyomda élére, aki a betű és nyomdadísz készletet azonnal felfrissítette, és amint Emődi András a kiadványokat sorra kézbevéve megállapította, ezzel kezdetét vette a nyomda termékeinek tipográfiai tekintetben vett gyökeres arculatváltása. De ekkor jelentek meg az első szépliteratúrai kiadványok is a váradi tipográfiában, köztük Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájának első kiadása (1804).
Bár Emődi András szerényen megjegyzi, hogy jelen munka az egyes nyomdászok által használt betűkészletek részletes vizsgálatát nem tűzte ki célul, azért az általa összeállított, és a ma ismert váradi nyomtatványok összességéből rekonstruált könyvdísz-repertórium így is nagy segítség ahhoz, hogy a nagyszámú, impresszum nélküli kiadvány nyomdahelyének azonosítását lehetővé tegye. Ezek szemléletes, mérethű reprodukcióját a kötet 235–264. lapján találni. Minthogy 18. századi nyomdáink felszerelését bemutató publikáció alig jelent meg, ezt az összeállítást is úttörőnek tekinthetjük.
A kötet legnagyobb részét kitevő Katalógus (pontosabban a nyomda kiadványainak jegyzéke) sorszámmal ellátva kronológikus rendben közli az 1745-től 1804-ig megjelent nyomtatványok címleírását. A leírások tartalmazzák a személyi és kultúr- ill. egyháztörténeti adatokat, a bibliográfiai hivatkozásokat, sőt a fennmaradt példányok lelőhelyét is. Emődi munkájának hozadéka, hogy az eddig ismert könyvészeti adatokat több ponton is helyesbítenünk kell. Részben levéltári források, részben éppen a fent említett tipográfiai felszerelés összeállítása módosította eddigi ismereteinket. A nyomda mintegy háromszáz kiadványát a szerző több szempontból is értékeli, terjedelmük, formátumuk, nyelvük, fennmaradt példányaik számát tekintve. A példányból ismert szemináriumi nyomtatványok zöme (86%-a) az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményeiben megtalálható. A Nagyváradi Egyházmegyei Könyvtár az összes nyomtatvány 45%-át birtokolja. E két legjelentősebb gyűjtőhely mellett több mint harminc kiadvány egyéb közgyűjteményekben marat fenn, sok esetben egyedi példányként, unikumként. Közel háromtucatnyi kiadványt csak irodalomból ismerünk, példánya nem maradt fenn. Hogy Emődi gyűjtőmunkája mennyire eredményes volt, azt az is mutatja, hogy másik háromtucatnyi mű bibliográfiailag ismeretlen – igaz ezek között vannak olyanok, amelyek a készülő legújabb Petrik-pótkötet kéziratában már szerepelnek. Amint Emődi megjegyzi, számtalan levéltári jellegű nyomtatvány kerülhetett az állami levéltár nagyváradi fiókjának római-katolikus püspöki, káptalani és plébániai fondjaiba. Ezek számbavétele – a kutathatóság feltételeit figyelembe véve – várat magára. Érvényes ez a nagyváradi megyei könyvtár csak részben feldolgozott ún. Dokumentációs állományára is, amely magába olvasztotta az államosított egyházi könyvtárak el nem pusztult (el nem pusztított) részeit.
Áttekintve a nyomtatványok tartalmi jellegét, kitűnik, hogy az összes kiadvány harmad része kötődik a városban működő oktatási intézményekhez, és ezek többsége vizsgatézis. Hangsúlyozva e nyomtatott vizsgatézisek és értesítők forrásértékét, Emődi a címleírásokban a vizsgázók nevét ill. a diáknévsorokat a címleírásokban és a névmutatókban is szerepeltette. Kultúrtörténeti érdekességként említendő jó néhány alkalmi nyomtatvány, mint Hannulik János Krizosztom nagykárolyi piarista tanár I. Sándor orosz cárhoz írt ódája, vagy a magyar koronának 1790 februárjában Bécsből Budára való ünnepélyes hazahozatalát megörökítő, Tzútz István joghallgató tollából származó költemény, vagy a város zenei és színházi életének egy-egy mozzanatát megőrző nyomtatvány, mint a színházi szövegkönyvek sora. Az egyháztörténet elsőrangú forrásaként számon tartott, a váradi egyházmegyére vonatkozó névtárak sajnos csak nagyon foghíjasan maradtak fenn, inkább a század végéről, jóllehet ezek kinyomtatása bizonyára elsőrendű feladata volt a szemináriumi nyomdának a korábbi évtizedekben is.
A névmutatóban megtalálni a címleírásokban és a possessor bejegyzésekben előforduló összes személynevet, utalással a Katalógus (a szemináriumi nyomda kiadványainak) 1–303-ig terjedő sorszámára. Említettük már a mindenegyes kiadvány címlapjáról készült reprodukciót, amelyek kicsinyítettek ugyan, de kiválóan olvashatók.
Emődi András mint a nagyváradi egyházmegye könyvtárosa a Könyvtár állományának, történetének legjobb ismerője. Személyében jó őrzőre talált ez a többféle eredetű és nem egy alkalommal pusztulásnak kitett gyűjtemény. Már eddig is jelentős részt vállalt a nagyváradi könyvészeti források feltárásában, amikor több száz lap terjedelemben közreadta a Székeskáptalan könyvtárának történeti forrásait és jegyzékét (Bp.–Szeged, 2002), e recenzió írása közben pedig frissen jelent meg a nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyei Könyvtár régi állományát bemutató kötete (2005). Most ismertetett munkája, A Nagyváradi Szemináriumi Nyomda 1745–1804 c. kötet a nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyei Könyvtár és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiadásában készült, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának és a Partiumi Keresztény Egyetem (Nagyvárad) anyagi támogatásával.
V. Ecsedy Judit
szemle
Szűcs
Sámuel naplói. I. (1835–1864)
II. (1865–1889). A bevezető tanulmányt írta, jegyzetekkel ellátta és a
kéziratot sajtó alá rendezte Kilián
István. Miskolc, 2003. 336; 352 l.
Vidéki múzeumaink, könyvtáraink számtalan kéziratos dokumentummal lepik meg az utazásra és az autopsziára fáradságot nem sajnáló kutatót. Szűcs Sámuel miskolci helytörténész naplója is ékes bizonysága ennek. A miskolci Herman Ottó Múzeum Helytörténeti Gyűjteményének kéziratai között előkelő helyet foglalnak el a Szűcs család dokumentumai, Szűcs Sámuel naplóján kívül helytörténeti írásai valamint testvére, Szűcs Miklós naplója. Ez utóbbi már 1981-ben napvilágot látott ugyancsak Kilián István gondozásában.
A napló a város élénken élő naplóíró-hagyományába illeszkedik bele a maga 13 kéziratos kötetet kitevő terjedelmével. A 18. század elejéig nyúlik vissza ez a hagyomány, mint ahogy nagy múltra tekint vissza az a református értelmiségi mentalitás is, amely a naplóból tükröződik. A naplóíró Szűcs Sámuel családi örökségként táplálkozott ebből a múltból: apja is megbecsült polgára volt a városnak, tevékeny híve egyházának. Gyermekeit is ebben a szellemben nevelte. Sámuel elsőszülött fia volt, aki a debreceni kollégiumban megszerzett alapműveltség után jogi pályára lépett, a Felvidéken és Pesten végezte további tanulmányait, hogy aztán letelepedve a városban élete végéig ezt a közösséget szolgálja a jogi pályán nagy szerénységgel és szorgalommal. Hivatali karrierjének csúcsa a megyei árvaszéki ülnök tisztsége. Házassága révén a város neves polihisztorával, Herman Ottóval került kapcsolatba. Mint helytörténész több kéziratban maradt munka szerzője is, kapcsolatban áll Szinnyei Józseffel, akinek lexikonához ő szolgáltatja a miskolci írókról szóló szócikkeket.
Naplója nem csupán helytörténeti vonatkozásai miatt érdekes, bár leginkább e tudománynak az érdeklődésére tarthat számot, hanem ennél átfogóbb, teljesebb kultúrhistóriai dokumentum, hiszen a magyar történelem eseményteli hatvanöt évét íveli át, 1835-től 1889-ig: reformkor, forradalom és szabadságharc, megtorlás, passzív rezisztencia, kiegyezés, polgárosodás, a millennium eseményei sorjáznak egymás után. Méghozzá egy olyan szemtanú személyiségén átszűrve, akinek helyi értékrendszere többnyire egybe esett az abszolút értékkel, azaz naplójában azokat az élettényeket tartja megörökítendőnek, amelyek a történelem könyörtelenebb rostáján is fennmaradtak. Ugyanakkor perspektívája mégiscsak a hétköznapi ember perspektívája, hiszen a történelemnek nem alkotó részesével, hanem szenvedő alanyával állunk szemben.
Tizenhatéves korától, 1835-től vezette naplóját. Első bejegyzése I. Ferenc császár halálának híre. Ezt követően a napló rövid, summázó bejegyzései akkor dagadnak önálló élménybeszámolókká, mikor Késmárkra kerül, 1738-ban. A vándorévekről tekint vissza a debreceni kollégiumban töltött tanuló évekre, a reformkori fiatal értelmiségi rétegnek a konzervatív iskolarendszert bíráló, változásokra, újdonságokra szomjas kritikájával: „…egy schlendrian oskolai rendszernek nevendékei vagyunk, annak nyomai maradtak rajtunk, olly elvek mellett, minőket bészívánk, – tanúlói pályánk’ végével, eggy semmit sem tudó, a’ világtól idegen, minden lépésben botló lényekké váltunk, mindenek inkább, mint ügyességgel bírók, – mert azon felül, hogy a’ testi gyakorlat terra incognita vala, a’ mulatságok, mint színház, tánczvigalamk, és a többi tiltott, – később pedig, csak elnézett dolgok valának.” (I. 178.)
A napló első része utazási élményeinek megörökítésében a nagymúltú peregrinációs irodalommal tart rokonságot, leírásaiban a Justus Lipsius óta hagyományozódott elveket követi, naplójának ez a része akár peregrinációs irodalomként önállóan is kezelhető lenne. A reformkor szellemisége mutatkozik meg azonban abban, ahogy utazása során elsősorban nem a múlt tárgyi emlékeit keresi, hanem a jelenkor vívmányait: a Széchényi Könyvtárat keresi fel, gőzhajón utazik, színházba jár, később a Valero selyemgyár ébreszt benne elismerést. Olvasmányélményei és személyes kapcsolatai is ezt a szellemiséget sugallják: részt vesz a Kossuth tiszteletére rendezett fáklyás zenén, és két nap múlva Hatvanban találkozva vele, ezt részletesen megörökíti naplójában. Szemere Bertalan a másik politikus, akiről érdekes portrét ad. Széchenyit tiszteli, de A Kelete népét olvasva ezt írja: „E’ munka, szerzője’ koszorúját nem sok levéllel fogja nevelni. Elején, a’ magyar nemzetnek nehány évek alatt tett haladása szépen festetik, ’s az olvasó sok jót reményl. A’ többi részen, néminemű zavar, ’s confusum chaos ömlik-el, melly engem’ meg [nem a kiadásból kimaradt!] győze, a’ munkában felhozott azon állításról, hogy a’ Kossuth Lajos által szerkesztett Pesti Hírlap, sírba dönti a hazát.” (I. 101.)
A szabadságharc idején nemzetőr lett. Megdöbbentő rajzát olvashatjuk egy Szakály melletti csatának, amelyben személyesen is részt vett. Megfigyelhetően visszafogottabbak sorai a szabadságharc alatt, mint a reformkor esztendeiben, későbbi feljegyzései pedig a királyság iránti lojalitását is mutatják ( 1877 júliusában V. Ferdinánd haláláról írt megemlékezése II. 91.). Mint láthattuk, életét sem kímélő hazafi, de éppen a háború fenyegető borzalmai, az agresszív változások riasztják is, az olvasó átérzi, hogy nem lehetett könnyű városi lakosként a napi, heti rendszerességgel váltakozva bevonuló császári és magyar hadsereg árnyékában megélni ezt az időszakot. Tisztában van azonban azzal, hogy a magyar történelem egyik legfontosabb korszakának szemtanúja: hosszas összefoglalását adja mind a két esztendőnek, 1848-ét az események sodrában kicsit megkésve, nem az év végén, ahogyan ezt tenni szokta, hanem 1849 nyarán. Mint ahogy rendhagyó az 1850–51-es évek leírása is: a napló havi beszámolói helyett rövid rapszodikus összefoglalások mutatják a megrázott lélek elnémulását, tagolatlan, formáját vesztett dadogását.
A passzív
rezisztencia idején is ilyen rövidek a feljegyzések, csak 1860-ban tér vissza a napló régi medrébe, hogy aztán a kiegyezés után megélénkülő városi életnek
sokszínű változatosságát mutassa be. A kései évekre
kialakul feljegyzéseinek egy szigorú
felépítése: minden hónap kap külön
értékelést, de még fontosabb az évek végén készült összefoglaló. A
havonta megírt események első benyomásai és erőteljesebb családi, magánéleti vonatkozásai után ezek az összefoglalások
a következő rendben adják az év fontos eseményeinek
summázatát: országos események, megyei események, Miskolc város élete, egyházi élet,
kulturális események, születési és halálozási
statisztikák, terményárak, publikációinak számbavétele, a családi élet. Eközben egyéb feljegyzéseket is beiktat, pl. az 1875. év végén családja
genealógiáját. Érdeklődésre különösen jellemző a reformkortól kezdve a magyar
nyelv ügyének pártolása, majd ezzel
összekapcsolódva a kezdetektől haláláig a színészet ügye, meg is írja a miskolci színészet történetét. A 40-es években az opera előretörésével szemben éppen
a nemzeti nyelv ügye miatt védelmezi a prózai előadásokat, Schodelné
fellépése kapcsán így ír: „Őt, mint jeles művésznőt, csak az nem becsűli, kitől a’ természet megtagadá a’ szép
ízlést, azért is őt lehet sőt kell pártolnunk, hanem itt is meg vannak a’ határok, miken, innen, vagy túl
lépni nem szabad, és igy valóban szomorú dolog az, hogy a’ ferde nézetű
közönség, diadalmaskodni engedi az operát, a’
drámán, mert egy művésznőért, bármi jeles légyen is ő, és több
divatkóros emberért nemzeti nyelvünk’ haladását
megkötni, megbocsájthatatlan vétek.” (I. 78.)
Ez a nyelvpártoló szemlélet élénk hangot kap naplójában még a 80-as években is, bár a színészet mint önálló
értékekkel rendelkező, a nyelvtől
független művészet is rehabilitálódik. Minden évben közli a miskolci színház repertoárját, tagjainak névsorát,
szerepkörükkel együtt, és a pesti vendégszínészek között is megtalálja
az értékes egyéniségeket. Szépen méltatja például a Pestről a városba visszalátogató Latabár Kálmánt (II. 219.).
Magánéletéről sokkal kevesebbet tudunk meg, mint az a műfajból következnék. Személyes viszonylataiban is mintha a társadalmi szerepekhez való kötődés, a megfelelni akarás lenne az elsődleges. Úgy tűnik, már huszonévesen felmerül benne a publicitás valamilyen igénye. Lehet, hogy ez csupán a leszármazottakat feltételezi mint olvasókat, de lehetséges, hogy akár szélesebb közönséget is szem előtt tart. Az állandó visszautalások, összefoglalások mindenesetre nagyfokú tudatossággal rendelkező naplóírót mutatnak: apja életének összegzése annak halálakor, bizonyos születésnapjain a napló életkorának „pályafutásának” áttekintése stb. Emberi kapcsolataiban is a fiúi, hitvesi, apai szeretet hagyományos értékei és verbális megnyilvánulásai érhetők tetten. Inkább az élmények lejegyzett volta ad információt rokonszenvesen szelíd, szerény és szeretetteljes alakjáról. Fiatalon veszíti el legjobb barátját, Telegdy Pált. Az ő halálának, temetésének és saját veszteségének leírása azonban messze túl emelkedik a hagyomány adta kereteken, és az őszinte fájdalom formálja egyedien felforrósodott hangú beszámolóvá.
Rejtőzködő, szemérmes szerzői háttérbe maradása miatt külön jelentőséget kap a napló után következő nekrológok közlése, amelyekben a társadalmi státuszának megfelelő visszaemlékezésekből is kibontakozik egy valóságos emberi portré.
A napló
igen nagy terjedelmű anyagában való tájékozódást majd a beígért névmutató fogja megkönnyíteni.
Kár, hogy néhány olvasat esetében nem tudni,
hogy az eredeti szöveg vagy a kiadó pontatlanságáról van-e szó.
Egészében véve azonban a ma kevéssé megbecsült alapkutatásnak, szövegkiadásnak egy fontos teljesítményét tisztelhetjük a két vaskos
kötetben. Szűcs Sámuel szerényen a
háttérben maradt neves kortársai
mögött. Ilyen szerényen húzódik meg
a közreadó is majd azoknak a későbbi publikációknak az árnyékában,
amelyek magától értetődő természetességgel fognak profitálni e szövegkiadásból.
Czibula Katalin
szemle
Göröngyös úton. Kárász József-emlékkönyv. Összeáll., a bibliográfiát készítette Kőszegfalvi Ferenc. A szemelvények válogatásában közreműködött Ifj. Kárász József. Hódmezővásárhely, 2004. 187 l.
Kárász József irodalmi munkássága a harmincas években indult és a népi írók mozgalmához kapcsolódik: pontosan szólva annak tiszántúli szárnyához, amelyet Sinka István és Szabó Pál neve fémjelez. A falusi szegénység sorából származva írásaival a parasztság életkörülményeit kívánta feltárni, egyben utat keresve a parasztsors megjavítására. Ifjúkorában a népi írók számos folyóiratának az előállításában segédkezett; hosszabb-rövidebb ideig részt vállalva a Magyar Út, a Kovács Imre irányította Híd (1937), illetve az Egyedül Vagyunk szerkesztéséből.
Első
regényét, a Tanyát követően, 1939 és 1999 között
közel húsz regénye és elbeszéléskötete látott napvilágot. Kárász József a népi
mozgalom másodvonalába tartozott. Kristó
Nagy István egyik levelének kifejezését használva „…ő sem tudta igazán
kifutni pályáját, megalkotván a tehetségéhez
és tisztességéhez méltó nagy (móriczi) művet… mert közben más lett az idő
kívánsága”.
Az „idő kívánsága” többször szólt bele Kárász írói és emberi sorsába. Sárospatakon megkezdett teológiai tanulmányait nem
tudja befejezni, mert „lázító írásai” miatt
kizárják az ország összes teológiai akadémiájáról. Oklevelét csak „külföldön”, Kolozsvárott tudta megszerezni. Nem voltak
könnyebb budapesti egyetemi évei sem, tanulmányait
a pénzkereset kényszere miatt nem tudta befejezni. Az „idő kívánságára” kapta
meg katonai behívóját is, amit nyugati hadifogság, majd 1945 után itthon
a politikai perek és az írói szilencium
követtek. Sorsa csak 1958-tól nyugodott
meg, amikor a Csongrád megyei könyvtár munkatársa lett. Mindennapi
szakmai munkája mellett jutott ideje, hogy tető alá hozza korábbi szépirodalmi műveit és mindazt, amit újabban alkotott. 1996-ban bekövetkezett halála után még kéziratban
maradt posztumusz regénye, a Pirkad is napvilágot látott.
Kőszegfalvi Ferenc összeállította Göröngyös úton című Kárász József-emlékkönyv méltó emléket állít munkásságának. A gyűjteményt a szerzővel folytatott 1988-ban készült interjú nyitja, amely bepillantást nyújt az írói pálya fordulataira. A bevezetőt követő rész magát a szerzőt szólaltatja meg: a 18 éves érettségiző írását, aki osztálytársai kulturális érdektelenségét bírálja: „Szót kérek”, majd a „Két szál gally egy élet” elbeszélése következik, több elfeledett írással, köztük a fogságba esés és a hadifogság élményeit megelevenítő „Az én »Odisszeám«” illetve az „Írók a vádlottak padján” című, amely az 1937-ben létesült Márciusi Front írástudóiról szól. Külön kell szólni Kárász József helytörténeti vonatkozású cikkeiről, tanulmányairól: „A vásárhelyi szegfű útjá”-ról és „A Kőfalért” címűről. Az előbbi Czeglédi Nagy Ferenc virágkísérleteiről, az utóbbi Hódmezővásárhely egyik megmentett műemlékéről szól.
Az emlékkönyv következő fejezetében a róla szóló írásokat találjuk: Sinka István, Szabó Pál, Veres Péter kritikáit, visszaemlékezéseit; s ezt követően néhány neves irodalomtörténész Grezsa Ferenc és Szigeti Lajos Sándor méltatásait. A kötetet a szerkesztő Kőszegfalvi Ferenc bibliográfiája zárja, amely 436 tételben sorakoztatja fel Kárász József saját műveit és a róla szóló különféle megnyilatkozásokat.
Kárász
József munkásságát a kiadvány elején egy rövidített időrendi könyvészeti
összesítés is bemutatja amely csak az önálló kiadványokat vette fel. A Magyar Könyvszemle olvasói
számára külön érdekkel bírnak e listában azok a könyvészeti jellegű
tételek, amelyek részben egyes lapok
repertóriumai, mint pl. a Vásárhely Népéé (1944–1945), Viharsaroké
(1953), részben pedig a koalíciós évek (1946–1949) hódmezővásárhelyi sajtójának kumulált feltárása. A fő műve
azonban A Csongrád megyei hírlapok és folyóiratok bibliográfiája
(1843–1970) amelyről 1974-ben
a Magyar Könyvszemle is megemlékezett.
Kőszegfalvi Ferenc példás szerkesztői munkájában részt vállalt ifj. Kárász József is.
Az emlékkönyv alapján Kárász Józsefet nemcsak mint írót, hanem mint
bibliográfust is illik emlékezetünkben megőrizni.
Lakatos Éva
szemle
Rózsa, Mária: Deutschsprachige Presse in Ungarn 1850–1920. Bibliographie. 2. Teil: Zeitungen. In: Berichte und Forschungen. Jahrbuch des Bundesinstitutes für Kultur und Geschichte der Deutschen im östlichen Europa. München, 2003. Oldenburg Verlag, Band 11. (Sonderdruck), S. 59–141.
A Rózsa Mária által összeállított bibliográfia a Magyar Királyság területén 1850 és 1920 között megjelent német nyelvű politikai újságokat dolgozza fel. A vizsgálat tárgyát számos, hetente többször vagy naponta, sőt naponta kétszer megjelenő lapok képezik. A bibliográfia V. Busa Margit 1986-ban (Busa V. Margit: Magyar Sajtóbibliográfia 1705–1848. Bp. OSzK, 1986.) kiadott azon vállalkozásának folytatásaként értendő, amely magába foglalja az 1705 és 1848 között megjelent magyar és „idegen” nyelvű kiadványokat is. Busa 1996-ban publikálta bibliográfiájának 2. részét (Magyar Sajtóbibliográfia 1850–1867. Bp. OSzK, 1996.) – ekkor Rózsa már dolgozott művén, amelynek időhatárait tudatosan – az előző munkához kapcsolódva – határozta meg. Busa második bibliográfiája az 1850 és 1867 közötti időszakot öleli fel, és így részlegesen fedi az új összefoglalást. Az időszak záróéve egybeesik a Trianoni Békeszerződés időpontjával, amely napjainkig meghatározó mérföldkőnek számít az ország fejlődésében minden magyar tudományos kutatásnál. A szerződés értelmében – az első világháború következményeként – Magyarországnak le kellett mondania egykori területének kétharmadáról a szomszédos országok javára. Rózsa nem dolgozza fel az utódállamokban működő német nyelvű sajtó fejlődését, mindazonáltal közöl záró adatokat befejező évszámmal azokról az 1920 előtt Magyarország területén megjelenő lapokról, amelyek a kijelölt időhatárokon túl nyúlnak. Rózsa bibliográfiájának első része már 2001-ben megjelent. (Rózsa, Maria: Deutschsprachige Presse in Ungarn 1850–1920. 1. Teil. In: Berichte und Forschungen. Jahrbuch des Bundesinstitutes für Kultur und Geschichte der Deutschen im östlichen Europa. München, Oldenburg, 2001. Band 9, S. 7–198.)
A bibliográfia összesen 486 folyóiratot sorol fel, és három részre tagolódik. Az első, átfogó rész a német vagy kétnyelvű cím alatt a Magyar Királyság területén megjelent újságokat mutatja be; a második (egyetlen címet felölelő) rész azonban azokat a meghatározás értelmében vett lapokat, amelyek német címmel de magyar nyelvű tartalommal láttak napvilágot; a harmadik pedig az úgynevezett kőnyomatokat – olcsó papírra nyomtatott regionális vagy külföldi híreket is tartalmazó sajtóközleményeket, amelyeket kizárólag szerkesztőségek számára szántak, ily módon korlátozottan jutottak el a nyilvánossághoz (10 cím). Ide tartozik az első részhez kapcsolódó, több mint hetven oldalas átfogó kiegészítés. Nem tisztázott, miért nem az első részbe ágyazták ezt a címet. A szerkesztők jegyzéke és egy többnyelvű helységnévjegyzék zárja le a 141 oldalas kötetet.
Az egyes címeket a következő kritériumok szerint jellemezték: cím, alcím, megjelenés helye, a megjelenés időtartama, és a megjelent számok száma, szerkesztők neve, megjelenés módja, nagyság, tartalom, rovatok, mellékletek (ha léteztek), másodlagos irodalom. Kizárólag a Magyar Nemzeti Könyvtár anyagából dolgoztak, mivel az megkapta az intézmény meghatározásból következő kötelező szerkesztőségi példányokat, és természetesen a legnagyobb folyóirat állomány birtokosának nevezheti magát.
Ezen
alapműveket nem lehet eléggé dicsérni: mindannyian nagyon
jól tudjuk, hogy semmilyen kultúrtörténeti kutatás nem lenne lehetséges, ha nem támaszkodhatnánk bibliográfiai előmunkálatokra.
Ehhez hozzátartozik az is, hogy nem kis vállalkozás sajtóbibliográfiákat
összeállítani. Az anyag néha nehezen hozzáférhető, az újságok (jól
megérdemelten) könyvtárak védelmét élvezik, a
mikrofilmesítés – és ez által a lapok könnyebb kezelése – manapság majd
minden könyvtárban lehetséges és a jövőben nemcsak az átfogóbb bibliográfiákat,
hanem tematikus kiértékeléseket is
megkönnyítik, és gyorsabbá teszik.
Ide tartozik a példányok épségben tartása, a záró adatokat nem lehet
mindig pontosan meghatározni, a szerkesztők
változása, a cím és az alcím módosulása, a megjelenési gyakoriság és a
rovatok csak akkor határozhatóak meg, ha a lapokat „felboncoljuk”, számról
számra átlapozzuk, és a meghatározandó adatokat
a változások fényében folyamatosan frissítjük. Melischek/Seethaler is ezt a
módszert
alkalmazta a történeti osztrák sajtódokumentációnál, a feladatot azonban egy több
főből álló csapat végezte egy évekig tartó kutatási projekt keretében. A kézikönyvek mellett ennek a munkának egyik
eredménye a HYPRESS adatbank. (HYPRESS: Az
1918 és 1934 Közötti Bécsi Napilapok Adatbankja.)
Ezzel már el is érkeztem az egyik olyan
kérdéshez, amely számomra manapság alapvető
szerepet játszik az újság–folyóirat bibliográfiákkal kapcsolatban: a
Duna régió sajtóját feldolgozó bibliográfiák
és adatbankok szükségességét illetően egyetértés uralkodik.
Összehasonlítva például a németországi vagy a francia médiakutatással azonban messze lemaradva kullogunk.
A médiának és annak forrásértékének
még mindig nem tulajdonítanak kellő jelentőséget – és ennek nem az az oka, hogy a kutatás világa nem ismeri
el autentikus forrásként a médiát, hanem az, hogy nem tudják, hogyan bánjanak
vele, és mindenekelőtt azt sem, hogyan
férhetnek hozzá. Az akadályokat egyrészről a nem létező bibliográfiákra lehet visszavezetni, másrészről éppen az újság- és folyóirat
dzsungelt jellemző átláthatatlanságra és
átjárhatatlanságra. Ezen a rengetegen
kell magunkat átverekednünk, hogy egyáltalán észleljük a forrást, és azt
be vagy fel tudjuk dolgozni. Minél
átfogóbban fogalmaztak meg (már a koncepcióból kifolyólag) egy önálló
címet a bibliográfiában, annál könnyebben fog
a kutató képet alkotni a forrásról a kezdetektől, és felismerni annak a
jelentőségét. A kínálat itt a jelen, egészen egyszerű bibliográfiától, amely a
címfelvétel legszükségesebb feltételeire szorítkozik,
olyan nagy projektekig terjed, mint például a teljes újság, feljegyzett
bibliográfiák, az egyes történelmi
jelentőséggel bíró lapokhoz tartozó repertoárok stb. szkennelése; a
technika ma majdnem határtalan lehetőségeket és publikációs módokat kínál.
A kérdés: A sajtókutatás területén miért nem működik együtt Ausztria a (kelet-európai?) szomszédos országokkal? Miért nem létezik mindmáig a 18. századi kezdetektől a 20. századig terjedő időszak sajtótermékeinek – legalábbis bibliográfiai – nyilvántartása? Feltételezem, hogy már az eddig megjelent önálló bibliográfiák – Busa, Seidler, (Seidler Andrea–Seidler Wolfram: Das Zeitschriftenwesen im Donauraum zwischen 1740 und 1809. Wien, Böhlau, 1988.), Rózsa, hogy csak az elmúlt tizenöt évben a többnyelvű Királyi Magyarország területén, a Bécsben és a más történelmi nagyvárosokban működő sajtóval foglalkozókat említsük – célzott együttműködése is jelentős eredményeket hozhatna.
Amit Kircher már évtizedekkel ezelőtt a német nyelvterület számára könyvformában megalkotott, nem lehet a modern technikai eszközök és lehetőségek bevonásával túl távoli cél a mai Közép-Európa számára! Ezzel az értékes forrástanulmányok, mint például Rózsa Mária bibliográfiájának előre mutató, célzott előkészítésének szószólójává válok, aggodalommal tölt el azonban annak a kutatási világnak az effajta önálló teljesítményekkel szemben tanúsított elégtelen érdeklődése, ami a tevékenységéhez szükséges információkat vagy egérkattintással, vagy egyetlen nagybibliográfia segítségül hívásával kívánja megszerezni.
Seidler, Andrea
szemle
Gilmont, Jean-François: Le livre et ses secrets. Préfaces Francis Higman, Monique Mund-Dopchie. Genève, Louvain-la-Neuve, 2003, Droz, Université catholique de Louvain, 440 l. /Cahiers d’humanisme et renaissance, vol. LXV. – Université catholique de Louvain, Bibliothèque de la faculté de philosophie et lettres, Temps et espace, vol. 2./
Ki ne ismerné Jean-François Gilmont? A bibliográfust, aki Loyolai Ignác, Carolus Scribanus és a jezsuita lelkiség bibliográfusaként kezdte életművét, de igazán ismert a genfi kálvinizmus kutatójaként lett. Jean Crespin kiadványainak és Jean Calvin műveinek számbavétele, a bibliográfiák kiadása mérföldkövek a 16. századi nyomdászattörténeti kutatásokban. Közben olyan ismert tanulmánykötetek láttak napvilágot szerkesztésében, mint Palaestra typographica (Aubel, 1984), vagy a La réforme et le livre (Paris, 1990, angolul: Aldershot, 1998). Könyvet írt a könyv sorsáról az informatika korában, fáradhatatlanul tanít, ontja a tanulmányokat, és figyel kollégái munkájára: 1266 könyvismertetése jelent meg 16 folyóiratban.
Nyugdíjba vonulása alkalmával munkahelye, a Löveni Katolikus Egyetem kiadott egy csokrot, 29 tanulmányt, írásaiból. Gilmont szellemesen, hozzá nagyon illő módon tanulmányai előtt közöl egy levelet a kezdő bibliográfushoz (Lettre à un bibliographe débutant), amelyben elmondja életútját és élete programját. A bibliográfia számára minden: egy program, egy oknyomozó anyaggyűjtés, majd egy publikáció. A kutatás lényegében nem más célú, mint a bibliográfia teljessé tétele. Az adatgyűjtés teljességét, és az adatok értelmezhetőségét biztosítja minden. Így a sokak számára a segédtudomány (bibliográfia) segédtudománya lesz minden tudomány. Gilmont persze mindezt a tudomány iránti alázattal vallja, így számára nem létezik az a kérdés, hogy melyik tudomány melyiknek segédtudománya, a lényeg a folyamatos, tervezett munkálkodás.
A tanulmánykötet maga ennek az életprogramnak a fordított tükre. A hat fejezetre osztott szerkezetből az elsőtől az utolsóig lényegében az általános megállapításoktól a bibliográfiai aprómunkáig jutunk vissza (?, előre?); az első fejezet átfogó érvényű megállapításait Gilmont a következő fejezetek esettanulmányaival támasztja alá. Szerzőnk bizonyítja ezzel módszerének helyességét is. Az első fejezetben kaptak helyet Gilmontnak, a könyv történetét összefoglaló tanulmányai. Egy rövid könyvtörténet a papirusz tekercsektől a 18. század végéig (Questions d’histoire du livre et de la lecture). A fejezetbe négy tanulmány került. Az első Gilmont víziója arról, hogy hogyan változott a könyv formája, a könyv és az olvasás társadalmi szerepe a tekercsektől a hiperteksztig. A sokak által leírt tételek az egyes korszakok mediális változásairól a szerző eruditiójával, hosszú kutatási tapasztalatával nyernek hitelesítést. A kéziratos és a nyomtatott könyv korszakának határán az új médiummal (nyomtatott könyv) számos remény élt a kortárs humanisták körében: a nyelvileg és filológiailag helyes szöveg megállapítása után a másolással nem rontott nagy számú változat előállításának lehetősége, az egyre bővülő, új rendszerezést igénylő ismeretanyag eljuttatása sokakhoz, olcsón. A második tanulmány tehát azokat a humanista generációkat mutatja be, akiknek életében az ars impressoria megszületett, és üzleti vállalkozássá lett. A szerző harmadik írása a könyv 16. századi előállítási módját mutatja be, majd a 18. századi nagy kiadástörténeti, illetve olvasástörténeti változásokat, kiemelve, hogy a médium (a nyomtatás) technikai és üzleti változásának szükségessége egyidejűleg jelentkezett az olvasás tömegessé válásával, így a technológia nem diktálhatta még az olvasási és a tudományos ízlés változásait (mint ahogy ez a 20. században történt).
A második nagy fejezet (Approches techniques) négy írása a tudományos bibliográfia 16–17. századi megszületését mutatja be: a könyv tudományos és bibliográfiai apparátusának változásától a bibliográfiai szakterminológia kialakulásáig. A harmadik fejezet a kiadói stratégiák változásait, lehetőségeit mutatja be öt esettanulmányon keresztül. Az Olivetanus-Biblia szakmai és üzleti kockázatvállalása valóban úttörő jellegűvé avatta a kiadást. Aldus Manutius kiadója valóban tudományos műhely volt, amely nem csupán a pontos szövegkiadásokkal igazolható. Szinte senki sem foglalkozott fiának (Paulus) egy Cicero-kiadásával (In Epistolas ad Atticum commentarius, 1547, in 8), amely a nagyon ritka „nagy formátumú”, vagyis „nagy margójú” kiadások egyike. Ez a kiadási forma technikailag igen bonyolult, ugyanakkor nagyon megkönnyíti a könyv tudós használatát. Ezután a tanulmány után Gilmont földrajzilag hazatér, hiszen az 1547-es kölni és az 1548-ban megjelent löveni két flamand Biblia-kiadás történetét mutatja be. Gilmontnak Crespin martyrologium-kiadásairól szóló írása kiváló példája annak, hogy hogyan kerül a helyére egy bibliográfia néhány tétele. Milyen filológiai és tudományos apparátust mozgat a bibliográfus maga, ha komolyan veszi a szakmáját. A fejezet három utolsó tanulmánya már a vallásháborúk korának kiadói küzdelmeibe enged bepillantást.
A negyedik fejezet (Lire une bibliographie) egy különös olvasási műfajról szóló négy tanulmányt tartalmaz. A bibliográfus olvassa a bibliográfiát. Megmutatja, hogy hogyan rajzolódik ki előtte a bibliográfia olvasásából a tudós egyéniség, akiről a bibliográfiai szól, miként elevenedik meg a kor, amelyben élt, és főként tudományos (Carolus Scribanus, Robert Estienne), vagy éppen kiadói (Éloi Gibier, Laurent de Normandie) tevékenysége. Ez a tevékenység soha sem önmagában való teológiai, filozófiai, filológiai, egyházszervezői, vagy könyvkiadói tevékenység. A bibliográfia – értően olvasva – jól mutatja azokat a pontokat, ahol a fő tevékenységi kör érintkezik más területekkel, tehát ahol minden alkotó tevékenység, illetve alkotói lét interdiszciplinárissá válik. Van ebben a fejezetben egy kis csalás is persze, hiszen másként olvas bibliográfiát az, aki összeállította, aki részt vett az összeállításban, aki hasonló bibliográfiát maga is összeállított, vagy aki egyszerűen egy korszak szakértője, és kézbe vesz „olvas” egy bibliográfiát. A módszer, és a tanulság Gilmont esetében az első, az aktív bibliográfus bibliográfia olvasásának a módszere és tanulsága.
Az ötödik
fejezetben a szerző a történeti statisztika és a könyvtörténet
elméleti és gyakorlati gondjaival kapcsolatos gondolatait
osztja meg velünk: hogyan mérhető és jellemezhető számokkal egy-egy életmű, mű, vagy kiadás túlélési esélye (Mesurer la survie du livre)? Sok szempont vizsgálandó egy
korszaknak a feltett kérdéssel kapcsolatos
jellemzésekor: a nyomdával rendelkező városok száma, a nyomdászok/
kiadók száma, a kiadott címek (féleségek), a
forma szerinti megoszlása a kiadott anyagnak, a kiadott lapok száma, a felhasznált nyomdai készletek
(betűk, cifrák, illusztrációk stb.) mennyisége, a fennmaradt példányok
száma, azok elterjedtsége. Az esettanulmányok többféle megközelítést ajánlanak: Crespin Martyrologiumának
fennmaradása, Crespin bármely kiadványának fennmaradása, illetve ezen vizsgálat szűkítése Oxford és Cambridge könyvtáraira, Carolus Scribani nyomtatott műveinek fennmaradása, illetve Jean Calvin
16. kiadású munkáinak túlélési mutatói. Ez utóbbi magyar szempontból különösen
fontos, hiszen Calvin alapművének (Institutio religionis christianae) magyar
fordítása (Szenci Molnár Albert) hatása az egységes magyar irodalmi nyelv kialakulására hasonlóan mutatható be, ahogy
Luther Biblia-fordítása hatott az irodalmi német nyelv megszületésére.
A hatodik zárófejezet (Regards critiques) öt tanulmányával visszaérkezünk a professzionális bibliográfus naponta feltett kérdéseihez: mi a bibliográfia, mi az értelme, miként kell összeállítani, hol vannak a precizítás és a tartalom nélküli formalizmus határai? A bibliográfia csaknem minden formája hasznos, formája és tartalma az idővel változik. Nem véletlen „a bibliográfia története” műfaj terjedése, a bibliográfiának elméleti stúdiummá válása. Megfelelő elméleti és történeti ismeretek nélkül csak faktografikus számbavétel az eredmény, amelynek hasznossága ugyancsak nem kérdőjelezhető meg, de ahhoz, hogy bibliográfiának nevezzük, közelebb kell lépnünk ahhoz az anyaghoz, amelyről bibliográfiánk szól.
Monok István
szemle
Arbour, Roméo: Dictionnaire des femmes libraires en France 1470–1870. Genève, 2003, Droz, 751 l. /École pratique des hautes études, Sciences historiques et philologiques, VI: Histoire et civilisation du livre, 26./
2005 áprilisában Lyonban találkoznak azon európai könyvtörténeti műhelyek képviselői, amelyek valamilyen terület, város nyomdászainak, könyvkereskedőinek, könyvkötőinek („a könyves embereknek, gens du livre”) adatait veszik számba. A találkozó nyomán talán kirajzolódik egy olyan lehetőség is, hogy egy közös európai adatbank épüljön, majd váljon szakértői rendszerré. Magyarországon az Országos Széchényi Könyvtár Régi Magyarországi Nyomtatványok osztályon évek óta folyik hasonló munka. A „Clavis typographorum regionis Carpaticae 1473–1948” program keretében egyelőre a nyomdászok és kiadók adatait rögzítik. A Gesellschaft für Buchforschung in Österreich koordinálásával egy hasonló jellegű program indult a bécsi könyves emberekről, a Magyar Könyvszemlében Bánfi Szilvia adott hírt az Észak-Francia területek nyomdászati prosopográfiájáról (MKsz 2003. 1. sz. 144–146.)
A Droz
kiadó nagy tekintélyű sorozata (Histoire et civilisation
du livre) adott helyt a most ismertetendő
kötetnek is. A címben szereplő „femmes libraires” kifejezés minden olyan
nőnemű személyt jelent, aki professzionális módon foglalkozott nyomdászattal,
könyvkiadással, könyvkötéssel, metszetek és
zenei nyomtatványok,
illetve újságok előállításával és
árusításával. Távolról sem a korán elhunyt nyomdászok özvegyeiről van tehát szó, bár kétségtelen tény, hogy számos
nyomda a feleség révén öröklődött tovább Franciaországban is. A női nem szerepe
a társadalom történetében az elmúlt évtizedekben
több vonatkozásban előtérbe került, így nem csoda, hogy számos monográfia jelent meg az üzletasszonyokról
(a középkortól a 19. századig: Beatrice
Beech, Gustave Fagniez, Sabine Juratic, Nicole Pellegrin stb), az asszonyokról,
akik a művészeti kiadványok megalkotásában és terjesztésében játszottak komoly szerepet (Natalie
Zemon Davis), és a könyvkiadókról (Dominique
de Courcelles, Carmen Julian, Beatrice Beech, Sabine Juratic, Michel
Simonin stb).
Roméo
Arbour most az alapvetéssel próbálkozott, számba vette azokat a
nőket, akik a könyvvel, illetve a sajtóval valamilyen formában szakmájuk révén kerültek kapcsolatba. A szótár
természetesen alfabetikus rendben sorolja fel a neveket,
az előszó azonban két periódust különböztet
meg a könyves világ történetében a nők lehetőségeinek, illetve
aktivitásának szempontjából: az Ancien régime időszaka (1470–1791) és az azt
követő időszak a Kommünig. A rendszerezett
feltárás a számok szintjén is hallatlan érdekes eredményeket hozott: a 15–16. századból 119 név szerepel, a 17. századból
647, a 18. századból 966, az 1800 és 1870 közötti időszakból pedig 4692(!).
Összesen 6424 név. Jól érzékelhető, hogy a nők aránya a könyves üzletben a Francia Forradalomig lassan lépést
tartott a könyves vállalkozások számának általános növekedésével, de nem
érte el az összes vállalkozás 10%-át. Ez a részesedési arány a forradalom után
lényegesen megváltozik: 1845-ben már a
20%-ot közelíti, 1870-ben pedig
34%(!). Azt hiszem ez az egyszerű számsor is igazolja a médiatörténetek
közhelyszerű megállapításait a sajtónak a kultúra polgári nyilvánosságának megteremtésében játszott szerepéről. Roméo Arbour
előszavában kitér Párizs és a vidéki
Franciaország városainak vizsgálati
szempontja szerinti különbözőségére is, mondandója e tekintetben nem meglepő: a nagyváros kedvezett
a nők társadalmi szerepének erősödésében.
Miért az 1870-es időhatár? Ennek alapvetően forrástipológiai okai vannak. 1881 után, amikor a sajtó teljes szabadságát jelentő proklamáció megjelent, nem vezettek olyan nyilvántartásokat, amelyek alapján meghatározható lenne egy-egy üzleti vállalkozás mögött álló szakemberek köre (ki a professzionális könyves ember?). Az 1870 és 1881 közötti időszakból pedig egyrészt olyan mennyiségű, előtte nem ismert adminisztratív irat áll rendelkezésre, hogy annak mennyisége elijesztette a szerzőt, másrészt ez az adminisztráció a rövid periódusban sokszor változtatta szempontjait, így koherens eredmény egy aránytalanul nagy munkaidő ráfordításával sem születhet.
Az egyes szócikkek tartalmazzák az
illető nevét, születési és halálozási dátumát, a működés helyét (ahol tudja utca, házszámig elmenően), a mesterség
megnevezését, a tevékenység kezdetét és végét, a házassági adatokat (idő, férj neve, apa és anya neve, testvérek nevei), különleges
adatokat, mint a privilégium, egyesületi tagság, a kiadott sorozatok, vagy
periodikumok címét, azután a tevékenység folytatójának (örökös, üzlettárs) a
nevét. Ezen kívül más érdekes adatokat is közöl a szótár, mint az illető hölgy iskoláztatásának adatai, illetve a vonatkozó kéziratos
források, illetve a szakirodalom jelölését.
A kötet nagyon jól használható,
bizonyos értelemben redundáns is, de ez a kényelmes használatot segíti: az alfabetikus szócikkek után
ugyanis következik egy fejezet, amely
évszázadonként is felsorolja a személyeket, majd egy általános
névmutatóból a szócikkekben szereplő nevek is visszakereshetővé vállnak.
Monok István
szemle
Bibles imprimées du XVe au XVIIIe siècle conservées à Paris. Catalogue collectif édité par Martine Delaveau et Denise Hillard. Paris, 2002, Bibliothèque nationale de France, 862 l.
A Könyvek Könyve, a Biblia számtalan kiadása mellett máig tartogat meglepetéseket, máig ajánl olyan vizsgálati, kutatási szempontot, amely újra és újra kézbe veteti velünk a még fellelhető példányokat. Szinte valamennyi országban van olyan kutatási irány, amely egy-egy területen kiadott, vagy éppen megőrzött Bibliát katalogizál, majd a számbavétel után elemzi a Könyv hatását korszakonként, vagy más szempontok szerint. Talán a legújabb nagy vállalkozás a németalföldi kiadásokat keresi szerte a világban, rendezi egy honlap alá August den Hollander professzor irányításával (Biblia Sacra program, www.bibliasacra.com).
A most kézben tartott kötet nem kevesebb mint 10.466 1800 előtt kiadott, és Párizs hat nagy könyvtárában őrzött Biblia (4825 kiadás) közös katalógusa.
Maga a katalógus (a corpus) a Biblia könyvei szerint elrendezett, ezen belül pedig a nyelveket, és azon belül az időrendet követi. A teljes Bibliák felsorolása után tehát az Ótestamentum, annak részei külön, majd az Újtestamentum, és annak részkiadásai. Mielőtt az előszavak tanulságait ismertetnénk vessünk egy pillantást a mutatók rendszerére, hiszen az előszavakat már részben ezek használatával írták. A Biblia kiadásában részvevő szerzők mutatója: fordítók, sajtó alá rendezők, jegyzetírók, kommentárok írói és illusztrátorok. Ezt követi a bibliai részek mutatója, majd a nyomdászoké és kiadóké a kiadás helye szerint, illetve a kiadók neve szerint. A leginkább érdekes a possessorok mutatója, hiszen a szerzők valamennyi példány provenienciáját is feltárták. A „különlegességek mutatója” külön figyelmet érdemel: pergamenre nyomtatott Bibliák, különleges kötésű példányok, bejegyzések a vételár megjelölésével, családi Bibliák, aranyozott Bibliák, érdekes metszések stb. Az utolsó mutató a nyelveké, amelyből kiderül, hogy a hat párizsi könyvtárban 11 példány 1800 előtti magyar Biblia található.
A szerzők előszavukban azt a kutatási
programot ismertették, amelynek fő vonalait a mutatók felsorolásából is valószínűsíteni lehet. A kiadási helyek és
a kiadásban közreműködők nevének társítása
kiválóan alkalmas egy-egy ország
vallási térképének megrajzolására, és az eredmény pontosan mutatja azt, hogy van értelme egy egész Európára kiterjedő, hasonló elvek mentén
történő számbavételnek. A Consortium of European Research Libraries adatbázisa
ma még csak egyszerű katalógus, nem
szakértői rendszer. Az ilyen speciális feldolgozás visz majd bennünket igazán közelebb a könyvtörténet,
a könyv létrehozása és terjesztése
mögötti európai kapcsolati rendszer megismeréséhez. Ne feledjük: a Biblia illusztrátorai, az illusztrációk jellemzése,
a tulajdonosi bejegyzések, a kötéstörténeti adatok nem önmagukban, hanem nagy
tömegükben érnek igazán sokat a könyv társadalomtörténetének megírásakor.
Mind a hat párizsi könyvtárnak – a nemzeti könyvtár, az Arsenal könyvtára, a Saint-Geneviève, a Sorbonne, a Bibliotheca Mazarina, a Protestantizmus Kutató központ könyvtára, illetve Francia Biblia Szövetség gyűjteménye – van történeti szakirodalma. Ennek ellenére most külön-külön meg tudták írni a Biblia-gyűjtemények históriáját: a proveniencia jelei, a kötéstörténeti adatok kiváló kiegészítő információkat hordoznak a könyvtárak egyes korszakokban történt gyarapodásának megismerésében.
Monok István