stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



közlemények

Johann Heinrich Alsted könyvtárának egy kötete a budapesti Egyetemi Könyvtárban. Johann Heinrich Alsted könyvtáráról éppoly kevés adat áll rendelkezésünkre, mint Alsted egész életéről. A könyvtár magyarországi, erdélyi sorsával legutóbb Viskolcz Noémi foglalkozott a Johann Heinrich Bisterfeld-bibliográfia és -könyvtár kapcsán.[1] Az 1629 őszén Bethlen Gábor meghívására, Alsteddel és M. Philipp Ludwig Piscatorral együtt Gyulafehérvárra érkezett Bisterfeld nem csupán a gyulafehérvári főiskola filozófia professzora volt, hanem Alsted Anna nevű lányának férje, akinek közvetlen köze lehetett Alsted könyvtárához és annak utóéletéhez.

Megbízható források hiányában a könyvtárra vonatkozó eddigi kutatások eredményei a következőkben összegezhetők:

1. Alstednek Herbornban, ahonnan Erdélybe indult, saját könyvtára volt. Ehhez tartozott az a könyvtárrész, amelyet apósától, az 1620 októberében elhunyt herborni nyomdásztól, Christoph Corsinustól örökölt végrendeleti úton. Az Alsted-könyvtár egyik fennmaradt kötetét ma is Herbornban őrzik.[2] Ez Paulus Scalichius Satirae philosophicae sive miscellaneorum tomus primus (Königsberg 1563) című műve, amelyben Alsted 1613-ban kelt autográf tulajdonosi bejegyzése olvasható: „Liber hic dono missus e[st] ex Poloniâ. Johan. Henr. Alstedius anno 1613.”[3] A bejegyzés fő jellegzetessége, hogy két részből áll. Alsted először azt rögzítette, hogy a kötetet Lengyelországból kapta. Ezt követően latin alakjukból rövidített keresztnevei után – ugyancsak latinos formában – jegyezte be családnevét, végül rögzítette a könyvtárba kerülés évét. A XVI. századi hermetikus érdeklődésű tudományos kalandor, a magát horvát létére a hunok grófjának valló kabalista, Raimund Lull nézeteit követő Scalichius (Scaligius, Scaliger, Likai Skalich Pál, Skalics Pál) neve megtalálható a Viskolcz által közölt, 1688 körülre datált, a nagyszebeni Bisterfeld-hagyatékban őrzött 247 tételes katalógusban, a névhez azonban nem kapcsolódik cím, így a mű azonosíthatatlan.[4]

2. Alsted autográf tulajdonosi bejegyzésével a bécsi Egyetemi Könyvtárban is őriznek egy kötetet. A negyedrét alakú kolligátum mindhárom tagja Frankfurtban, Lukas Jennis nyomdájában látott nyomdafestéket.[5] A kolligátum első tagja a tübingeni Christoph Besold által kiadott, Johann Tauler neve alatt megjelentetett ál-tauleri mű, a Nachfolgung des Armen Lebens Christi (1621).[6] E kolligátumtag őrzi az 1994-ben, Ulrich Bubenheimer által kiegészítve közölt bejegyzést a következő formában: „J[ohann] H[einrich] Alsted, [Theologieprofessor in Herborn], 1624”.[7] A bejegyzés fő jellegzetessége Alsted vezetéknevének a német nyelvű könyvhöz illeszkedő németes alakja. Szerkezete megegyezik a herborni bejegyzés második részével: a rövidített formában rögzített keresztnevek után a családnevet a beszerzési év követi.

3. Alsted végrendeletét Kruppa Tamás azonosította a kolozsvári Akadémiai Könyvtár Kézirattárában. A Kemény József hagyatékában megőrzött végrendelet könyvtárra vonatkozó része rövid és sommás: „Libri mei manuscripti omnes combaruntur [!] utpote inelaborati”,[8] azaz, Alsted élete végén úgy döntött, hogy könyvtárát és kéziratos szellemi hagyatékát meg kell semmisíteni.

4. Beke Antal 1894-ben kiadta Geleji Katona István Rákóczi Györgyhöz intézett levelét, amelyben szemtanúként írt Alsted haláláról.[9] A levélből megtudjuk, hogy egyrészt Alsted „[…] a manuscriptumit sub anathemate hagyá, hogy megégessük […]”, másrészt, amikor Alsted a kérés végrehajtását veszélyben érezte, előhozattatta egyik „nagy testes munkáját”, azt saját kezével feldarabolta és „[…] az árnyék székben vettette […]”. Onnan egy mendicanssal kivetették a megcsúfolt kötetet, s Alsted felesége kérésére átadták Alsted vője „[…] Bisterfeldius […] ő kglme kezéhez […]”. Geleji Katona szerint Alsted rájött, hogy a szétszabdalt kötetet megmentették, „[…] és azt mondta, hogy megveri a gyermeket a ki kivötte […]”. A haldokló eszerint értelme teljes birtokában kívánta megsemmisíteni kéziratait, környezete azonban – Alsted akaratával szembehelyezkedve – a feleség döntésének megfelelően Bisterfeldre bízta a művek védelmét.

Viskolcz Noémi Alsted könyvtárára vonatkozó hipotézisei a következőkben foglalhatók össze:

1. Alsted herborni könyvtárát vagy annak egy részét magával vihette Erdélybe.[10]

2. Amikor útban Erdély felé kirabolták, könyveket is elrabolhattak tőle vagy ő maga kényszerülhetett arra, hogy könyvet adjon el. Talán ezzel áll összefüggésben a bécsi Egyetemi Könyvtárban található, Alsted tulajdonából származó kötet.[11]

3. A korabeli tudós könyvtárak méreteinek ismeretében Alsted könyvtára „akár több ezer kötetre is rúghatott”.[12]

4. „Szinte biztosra vehetjük, hogy sem a kéziratokat, sem a könyveket nem vetették tűzre Alsted akarata szerint, hanem megmaradtak a feleségnél.”[13]

5. A kérdésre, mi lett Alsted könyvtárával halála után, több feltételes válasz is megfogalmazódott. a) Együtt maradt a könyvtár,[14] s azt Alsted felesége visszavitte magával Herbornba 1647 őszén.[15] b) A könyvtár Alsted fiáé lett, aki megtartotta magának Erdélyben.[16] c) Alsted végrendelete szerint ingóságait és ingatlanait három gyermeke között osztották fel. Lehetséges, hogy könyvei is erre a sorsra jutottak.[17]

A hipotéziseket továbbgondolva a fentiekhez hozzátehetjük egyrészt azt, ha Alsted könyvtárát apósa, Christoph Corsinus példája nyomán és a végrendelet egyéb ingóságokra és az ingatlanokra vonatkozó részét követve felosztották gyermekei között, egyharmadrész Anna Alsted férjéé, Johann Heinrich Bisterfeldé lett, s bekerült az ő könyvtárába. Másrészt valószínű, hogy Alsted felesége már férje halála előtt kivételes szerepet szánt Bisterfeldnek a könyvtárral kapcsolatban, különben nem kívánta volna, hogy a haldokló férj által feldarabolt és megcsúfolt kötetet átadják neki. Ez utóbbi, a szemtanú Geleji Katona által rögzített körülmény azt is jelentheti, hogy Alsted felesége – nem kívánva teljesíteni férje könyvtárra vonatkozó végakaratát – fenntartotta magának a rendelkezés jogát, s talán az egész könyvtárat Bisterfeldnek szánta.

Viskolcz Noémivel[18] egyetértve úgy vélem, az Alsted- és a Bisterfeld-könyvtárak sorsának valamikor találkoznia kellett Erdélyben. Ezért érdemes röviden azt is összegezni, mit lehet tudni Bisterfeld könyvtáráról.

1. Bisterfeld végrendeletét Zimmermann Ferenc tette közzé a Történelmi Tár 1893-as évfolyamában.[19] A végakarat utolsó, családra vonatkozó pontja foglalkozik a könyvtárral. Ennek értelmében Bisterfeld egész könyvtárát a még gondoskodásra szoruló kislányának szánta. Lánya halála esetére úgy rendelkezett, a könyvtár legyen a gyulafehérvári kollégiumé azzal a megszorítással, hogy Erdélyben élő unokaöccse, Peter Wiederstein szabadon válogathasson a könyvek közül a saját könyvtára számára. Ebben az esetben Wiederstein rendelkezik Bisterfeld műveinek kiadási jogával is. Bisterfeld halála évében (1655) meghalt lánya is, így a könyvtár egységét minden valószínűség szerint megbontották. Ismeretes, hogy a gyulafehérvári főiskolai könyvtárba került Bisterfeld-könyvtár néhány kötete nem pusztult el az 1658. évi tatárdúláskor, ezeket a főiskolai könyvtár maradékával együtt a nagyenyedi kollégium őrizte meg.[20]

2. A nagyszebeni Városi Levéltár Bisterfeld-hagyatékában Bisterfeld autográf kéziratain kívül fennmaradtak másoktól, így Peter Wiedersteintől, a Bisterfeld-könyvtár egyik örökösétől származó iratok is. Lehetséges, hogy a Viskolcz által innen közölt és elemzett két könyvjegyzék egyike, a Consignatio exemplarium A[nno] 1655. die 3. M. című[21] valóban a Bisterfeld halála után nála maradt tankönyveket vette számba. A másik, cím nélküli könyvlista a 247. tétel után megszakad, tartalma alapján 1688 körül keletkezhetett,[22] s nagy valószínűséggel valamiképpen ugyancsak kapcsolatban állhatott Bisterfeld egykori könyvtárával. Feltételezhető, hogy a szűkszavú, meglehetősen gondatlanul készült, esetleg be sem fejezett, nem könyvkatalógus jellegű töredék-irat Peter Wiederstein vagy örököse könyveit vette[23] számba, s benne – egyelőre leválaszthatatlanul – ott vannak a Bisterfeld könyvtárából Wiederstein tulajdonába átszármazott kötetek is.

3. Michael Halicius 1674-ben készült, 1994-ben kiadott könyvjegyzékében[24] több, egyelőre ismeretlen forrásból származó Bisterfeld-, Alsted- és Piscator-kézirat, valamint Alsted-nyomtatvány leírása található. A Bisterfeld-kéziratok valószínűleg Bisterfeld könyvtárából kerültek ismeretlen módon Haliciushoz, s amint azt Viskolcz sem zárja ki,[25] a kéziratokon kívül Halicius ugyanebből könyvtárból talán szerzett nyomtatványokat is.

Hajós József adatokkal nem igazolt megállapításai nyomán Viskolcz azt is feltételezi, hogy Alsted kéziratai és nagy számú, elsősorban 1610–1630 között megjelent művei valamelyik erdélyi német professzor hagyatékából juthattak Haliciushoz.[26] Másrészt úgy véli, valamiképpen Haliciushoz kötődhet Alsted könyvtárának a sorsa is.[27] Az 1643-ban született Halicius – aki Bisterfeld tanítványa volt – 1674-ben végleg elköltözött Erdélyből. Hajós adatokat és könyvtári jelzeteket mellőző megállapításai[28] ellenére ma az ő könyvtárának sorsa is ismeretlen. Halicius könyvjegyzéke ugyanakkor azt bizonyítja, bárki vagy bárkik örökölték is Alsted könyvtárát, az a Bisterfeld halála utáni és az 1674-et megelőző években kezdett el szétszóródni. A továbbiakban először bemutatom az Alsted-könyvtár most előkerült harmadik kötetét, majd ennek segítségével összegzem a könyvtárra vonatkozó újabb ismereteket.

A budapesti Egyetemi Könyvtár Kézirat- és Ritkaságtára értékes metszetekkel díszített könyveket őrző különgyűjteményében, az úgynevezett Metszetszoba tárban M 434 (R 902048) jelzettel 1953-ban vették állományba Robert Fludd Anatomiae amphitheatrum effigie triplici, more et conditione varia designatum című, Frankfurtban 1623-ban Erasmus Kempffer tipográfiájában a „sumptibus Ioan. Theodor. Bry” megjegyzéssel kinyomtatott fólió alakú kötetet. A nyomtatvány nem tartozik az Egyetemi Könyvtár jezsuita korszakbeli XVI–XVIII. századi állományához; az Országos Széchényi Könyvtár 1953-ban fölös példányként adta át a pergamenbe kötött művet. Fludd művének e példányát a Széchényi Könyvtárban a ’B’ növedéknaplóban 1953-ban a 810. számon vették állományba, s ott kapta a 307313 jelzetet is.[29]

Az Anatomiae amphitheatrum Fludd életművének egyik jelentős kötete, a közelmúltban reprint kiadásban is napvilágot látott (forrás: http://www.astrologos.org/A_E/page 000163.htm-101k-). Az okkult filozófus és orvos misztikus, egykorúan divatos természettudományos módszerrel Vesalius anatómiai munkássága nyomán mutatta be az emberi testet, valamint a Teremtő, a természet, az ember és a művészet kapcsolatát. A Kempffer fametszetes nyomdászjelvényével ellátott és az 1623. augusztus 8-án elhunyt Johann Theodor Bry – saját maga által 1615-ben készített – derékkép-portréjával díszített kötethez rézmetszetes díszcímlap járul. A minden bizonnyal ugyancsak Johann Theodor Bry által metszett, szorosan a mű témájához illeszkedő lapon álló emberi alak látható, aki maga előtt tart egy nagyobb körben elrendezett három, ugyancsak kör alakú kisebb szöveges és három nagyobb képi ábrázolást, „Homo seu microcosmus admirabile horum subiectorum omnium receptaculum.” közös címfelirattal. A kör alakban elrendezett szövegek egy-egy mellettük lévő kép mondanivalóját és jeleit magyarázzák. A díszcímlapon több, különböző időben készített, tintával írt tulajdonosi bejegyzés található. (1. kép)

1. Robert Fludd: Anatomiae amphitheatrum effigie triplici, more et conditione varia designatum. Frankfurt, 1623. E. Kempffer. Rézmetszetes díszcímlap a tulajdonosi bejegyzésekkel.

A díszcímlap felső harmadában az első tulajdonosi bejegyzést tintával besatírozták, áthúzogatták, s néhány helyen a papírlapot is átszakítva olvashatatlanná tették. Átvilágítás után mindössze az első nagy ’P’ betű, később egy ’W’, legvégül pedig a kétes olvasatú ’n. 789’ ismerhető fel. A jelenleg ’789’-nek tűnő számkombináció valószínűleg nem évre, hanem az egykori könyvtári elhelyezésre utal, s lehetséges, hogy a számjegyek elveszítették eredeti alakjukat az áthúzogatáskor.      A következő bejegyzés jól olvasható: „P. Aloysÿ Rédlich 1781.” A ’P.’ a latin pater megfelelő nyelvtani alakú rövidítése lehet, az Aloysius pedig a XVIII. században katolikusoknál kedvelt keresztnév. A minden valószínűség szerint magyar katolikus egyházi személy nevét egyetlen vonallal húzták át.

Ez alatt egy különböző tulajdonosokat megnevező, egy kéztől származó, feltételezhetően XVIII. század végén keletkezett bejegyzés kezdete található, mely a rézmetszet alsó peremén ér véget: „Antea D: Thoma[?] Pauli Physcii. Nunc Conventus S: Annae Földvarini”. Azaz, a kötet a feltehetően világi tulajdonostól átkerült a dunaföldvári ferencesek Szent Anna konventjébe.[30]

Végül a díszcímlap rézlemezének lenyomatán kívül, legalul a következő, középső részén erőteljesen áthúzott bejegyzés olvasható „J H Alstedius 1627.” A név más összetételű tintával íródott, mint a törlés, így fény felé fordítva nagyobb nehézség nélkül kiolvasható az ’Alstedius’ névalak. (2. kép.) A bejegyzés szerkezete – név és az ezt követő évszám –, valamint a kezdőbetűvel rövidített kettős keresztnév és a latin kötet nyelvéhez illeszkedő latinos névalak megfelel a már ismertetett herborni bejegyzésnek, s összhangban áll a bécsi Egyetemi Könyvtár kolligátumának első tagjának bejegyzésével is. A név rézmetszetes díszcímlapot kímélő elhelyezése könyvet szerető és kímélő tulajdonosra vall.

A tulajdonosi bejegyzés írásképe összevethető Alsted 1609. december 25-én Szenci Molnár Alberthez intézett autográf levelének aláírásával.[31] (3. kép) A levél végén a rövidített kettős keresztnévvel, tárgyesetben álló névaláírás (’Joan. Henr. Alstedium’) írásképe azonos a Fludd-kötetben szereplőével, azaz a tulajdonosi bejegyzés autográfnak tekinthető.

Mint tudjuk, Alsted jól ismerte a rózsakeresztes angol orvos, Robert Fludd műveit. Ezt bizonyítja többek között, hogy Fludd neve nem hiányzik az Encyclopaedia előszavából, az „[…] ante me fecisse videbam viros omni exceptione majores […]”[32] megjegyzést követő felsorolásból.[33] Az Encyclopaedia szerző és mű-felsorolásában egy másik Fludd-művel, a „Robertum Flud in Macrocosmo et Microcosmo”-ként feltüntetett, Utriusque Cosmi majoris scilicet et minoris metaphysica atque technica historia […] cíművel találkozunk, amelynek egyik kiadását Alsted talán be is szerezte magának.[34]

 

 

Robert Fludd: Anatomiae amphitheatrum effigie triplici, more et conditione varia designatum. Franfurt, 1623. E. Kempffer. A díszcímlap alsó része Alsted tintával részben eltakart tulajdonosi bejegyzésével.

 

3. Johann Heinrich Alsted levele Szenczi Molnár Alberthez, 1609. december 25. Alsted névaláírása a levél végén.


Az Alsted tulajdonosi bejegyzését őrző Fludd-kötet megtalálható a Peter Wiederstein nevéhez kötött 247 tételes könyvjegyzékben is, a 138. számon, „Rob(ert) Flud de triplici anatomia” alakban.35 Ez a körülmény természetesen lehet véletlen egyezés, amely azonban önmagában is felhívja a figyelmet Fludd e művének ismeretére a gyulafehérvári főiskola tanárai körében. Az Encyclopaedia előszavában ajánlott szerzők közül néhány további név, így például Girolamo Cardano, Petrus Ramus és Clemens Timpler neve is megtalálható a nagyszebeni könyvjegyzékben.36

A tulajdonosi bejegyzések áttekintése után az Anatomiae amphitheatrum bemutatott példányáról megállapítható, hogy első tulajdonosa Johann Heinrich Alsted volt. A mű négy évvel megjelenése után 1627-ben, valószínűleg vásárlás útján került Alsted tulajdonába. Ezt jelzi a körülmény, hogy a tulajdonosi bejegyzés nem utal ajándékozásra vagy adományozásra, mint a Herbornban őrzött kötet, s hogy szerkezete ugyanaz, mint a bécsi Egyetemi Könyvtár kötetének bejegyzése.

Alsted minden bizonnyal magával hozta Fludd művét Erdélybe, ahonnan egyelőre ismeretlen módon, több magyarországi egyházi, illetve világi tulajdonos kezén megfordulva, valamikor a XVIII. században lett a dunaföldvári ferenceseké. A kötetet a magyarországi szerzetesrendek 1951-es feloszlatása után a megszüntetett szerzetesi könyvtárak állományával együtt beszállították az Országos Széchényi Könyvtárba, ahonnan fölös példányként átadták a budapesti Egyetemi Könyvtárnak.

Alsted könyvtárának Magyarországon elsőként előkerült kötete segít tisztázni a könyvtár történetének néhány bizonytalan pontját. Ezek a következők:

1. Alsted Herbornból kétséget kizáróan magával vitte Erdélybe könyvei egy részét, köztük az 1627-ben beszerzett Fludd-féle anatómiát.

2. Az Erdély felé utazás során Alsted könyveinek egy része biztosan nem szenvedett semmiféle kárt. Ezt bizonyítja a Fludd-mű még restaurálatlan példánya, mely alig használt és viszonylag jó állapotban van.

3. Alsted könyvtára – végakarata ellenére – nem pusztult el.

4. Továbbra sem lehet biztosan tudni, mi lett Alsted könyvtárának sorsa, a hipotézisek közül azonban kizárható, hogy a könyvtár anyaga együtt maradt és hogy Alsted felesége a könyvtár egészét 1647-ben visszavitte volna Herbornba.

5. Úgy tűnik, szoros kapcsolat jött létre Alsted valamikori könyvtára és Johann Heinrich Bisterfeld, valamint Michael Halicius könyvtárai között. Ugyanakkor szinte bizonyosra vehető, hogy Alsted egykori könyvtárának jelentősebb töredékei a XVII. század végétől elkezdtek tovább szóródni. Kikerülhettek Erdélyből, s – mint a Fludd-mű példája mutatja – eljutottak a Dunántúlra is. Ez egyben felhívja a figyelmet arra, hogy szinte bárhol számítani lehet egy-egy újabb kötet előkerülésére.

Knapp Éva


közlemények

Orczy Lőrinc Recrudescunt-fordítása.[35] A dunántúli, csömötei (Vas megye) kisnemesi családból származó Orczy VIII. István (1669. IX.? – 1749. XII.12.) 1736-ban érdemei jutalmául megkapta ezer forintért Batthány Lajos, a nádor segítségével lealkudott taksáért a kívánt magyar bárói rangot.[36] A hozzá illő „anyagi hátteret” maga szerezte meg magának hol birtokvásárlással, hol cserével, de mindenképpen kemény munkával, mint ahogyan erről végrendeletében büszkén írta „…szegény legény voltam, mindent a magam törödésivel szereztem, …valami kevés jószágot a Nyáry familia jószágából acquiráltam, azt magam faradtságával szerzett készpénzen vettem és váltottam…”[37] Részben igaza volt, mert a Bedeghi Nyáry családból származó feleségével, Petrovay Zsuzsannával (1690. XI. 6.–1737. IV. 2.) kapott hozomány gyakran csak birtokjogot jelentett; nagyságuk azonban már nézőpont kérdése és a gazdaságtörténet körébe tartozik. Orczy István többnyire hivatalaiban szerzett jövedelméből vásárolta vissza az elzálogosított javakat, de az is megtörtént, hogy váratlanul elhunyt sógorait temettette el cartabiancák vagy más egyéb birtokátadományozó irat fejében. Alországbíróként, a jászok és kunok kerületi kapitányaként, illetve Heves és Külső Szolnok vármegye első alispánjaként megvolt hozzá mind hatalmi, mind pénzbeli lehetősége. Kortársai is tudtak birtokvásárlási hajlandóságáról, s amikor a Rákóczi család birtokában levő Tokaj-, Mád-, Tállya-porciók (tokaji borvidék egyes részeinek) eladása felvetődött, értesítették erről Orczy Istvánt is, a volt kuruc kapitányt. 1706. május 31-én még a Dunántúlon lakó szüleit kívánta meglátogatni a II. Rákóczi Ferenc kiállította szabadságos levél birtokában.[38] Orczy a szabadságharcban való részvételekor is kapcsolatban állt Pálffy Jánossal, majd nyíltan is átállt a labancok oldalára. Jutalmul 1710-ben a kuruc Darvas Ferenc birtokait kapta meg. Hivatali pályája végén joggal mondhatta a fent idézett szavakat, hiszen fiára, Lőrincre (1718. VIII. 9.–1789. VII. 28.) – leánya, III. Anna pénzben kapta meg jussát – már igen tekintélyes birtokot hagyott osztatlanul. Orczy Lőrinc is jól sáfárkodott az örökölt vagyonnal. Nyugodtan vásárolhatott porciókat a kölcsönbe adott pénz kamataiból, támogathatta a nála jelentkező írókat és törekvéseiket, élhetett verselési kedvtelésének, „irodalmárkodásának”. A későbbi korok által „conservativként” elkönyvelt Orczy Lőrinc különös tettével szembesülhettünk kutatásaink során: a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc nevében megfogalmazott „Recrudescunt”[39] teljes, 1745. március 7-i dátummal készített fordításával.[40] A családi levéltárban Orczy Lőrinc fiatalságáról és az abaúji főispánságát megelőző évekről kevés adat áll rendelkezésünkre. Tiszttartójával, Püspöky Ferenccel váltott leveleiből tudjuk, nem nagy lelkesedéssel ugyan, de 1743–1744 februárjáig résztvett az ún. felső-sziléziai harcokban, majd hazatért és gazdálkodott.

1745 fontos a jász-kunok életében, mert a jász-kun „Redemptio” éve: Mária Terézia engedélyével lefizethették az 500.000 forint váltságdíjat régi kiváltságaik visszaszerzéséért.[41] Kapcsolatba hozható a fordítás a „Redemptió”-val vagy véletlen egybeesésről van szó? Orczy Lőrinc 1753-ban a „vacans Jász és Kúnsághy Kapitányságnak reám ruházásá”-ért folyamodott Batthyány Lajos nádorhoz.[42] 1756. október 6-án már a Jász-kun és Hajdú kerületek ezer lovasának parancsnoka[43] és ez év decemberétől 1759 májusáig a jász-kunok kapitányaként vett részt a Hétéves háborúban.

A birtokvásárlási ügyleteket leszámítva, semmiféle utalást sem találtunk az általunk átnézett levéltári anyagban a Rákócziakra vonatkozóan. Ezért is keltettek nagy meglepetést a II. Rákóczi Ferenc fejedelem írásaiból készített fordítások. Nem kívánván más tudományokba kontárkodni, azzal a megjegyzéssel közöljük a szöveget, amely eredetileg az Orczy család archivumában volt,[44] hogy valószínűleg a Histoire des revolutions de Hongrie[45] című kötetben latinul megjelent szöveget vagy azzal rokonítható másolatot használt, és bár a megértést nehezíti, mégis Orczy Lőrinc eredeti helyesírásában, írásmódjában, csupán a központozás esetenkénti modernizálásával. Úgy véljük, ha sem a hiányzó ékezeteket nem tesszük ki, sem egyéb emendálást nem viszünk véghez, jobban megőrizhető a szöveg eredetisége, illetve jobban érzékeltethető készítésének folyamata. A [ ] tett szöveg, megjegyzés a közreadóé; … szöveg olvashatatlan.

„Die 7a Mar 1745.

Az[46] Egész Keresztény világ Fejedelmek, Birodalminak, nem külömben mind nyajatoknak akár minö Tiszt miltóság felsöségh, és hivatalbeli Statusoknak s’ rendeknek.

Mi Felsö vadászy Rákoczy Ferencz Isten kegjelmibül Fejedelem az Romaj Szent Birodalomy herczeg. Saarossy Groff Múnkacsy és Makoviczy Fejedelem Sárospatak Tokaj Regécz Ecsed Somlyó Lednicze Szerencs és Ónod Váraknak örökös Ura.

Örök emlékezetül.          ~~

Megh ujulnak az Tekintetes[47] Magyar Nemzetnek sebej, és annyiszor mostoha gondviseléssel haszontalanul[48] enyhittetett, Ország szabatságának sérelme minekutánna lassankintt el lankadvan[49] az tagok, Austriaj háznak iszonyu Birodalma alatt még egésséges ra…tok[50] végh és halálos ki menetele féltetik. Fegyverrel orvosoltatni ohajtoz.

Csudálkoznak sokaknak szivej, látván isméth az országhnak Új zendülésinak Ujságát. S’ azonn Nemzethnek melly gyözhetetlen dücsösséggel s’ hivalkodó csendességgel annyi százados esztendökig virágozván állott már szoros következö esztendökbenn[51] gyászos viszálkodásokkal bé borittatni, midön az Világ csudállya, sokann Királyi Felség meg vetésirül többek nyughatatlan s’ mindenkor Ujságot kivanók képébenn (tudatlanok az dolgokbann) hibássann vádoltatnak.

Adgyatok igaz bánatnak s’ panaszoknak helyt s’megh nyitván hüséges szivnek rejtekit. S’kik vagj ideinn való roszúl s’ abussan elmébenn tünttetett[52] vélekedésbül vagj az zabolátlan, különös versengéseknek szomjuságábúl másképpenn érzettetek midön az igaz Fegyverkezésnek okait elöl adgjuk. Egijenes Birák legyetek.

El folynak százados esztendök, minekutánna Országlásra fel fuvalkodott kivánságbúl, hálóbann kevervén az ország nagyajnak iramló kedveczésit, Királyi Méltóságnak hatalmát Austriaj háztul fel vetetni[53] historiakbúl hallottuk. Altal menvén[54] mind azonnaltal minden udöknek szerinn reghi ország szabatságának[55] mindenkor csalárdul lest[?] attúl hányatni mind az Könyvek[56] kedvezés nélkül mondgjak s’ mind az Atyainknak reank maradott hiteles szava bizonyittya. Mi kinszeritette[57] Batoriaknak tündoklo familiáját az ház ellenn fegjvert fogni. Mi ügjet vett fel Bettlenn az haza védelmezésiben. Bocskaj zendullesit mi ingerlette, mi ok mi dolog inditotta fel Rakocziakat, Tökölit, látta s’lattya az világ. Nincsen is csalárdság melly az országnak igaz neheszségeit Terheit felejtesse. Legh föbb oka[58] olly és annyi támadásoknak oka az most is a’ ki vóltt az[59] Ország Törvényeinek nem tartasa mert mihelyt megh kostoltattvan[60] csalfaságokkal étetöjöket az austriacusok nemzetünköt hóldúlni[61] erzették, titkos és naponkintt terjedö uralkodo[62] szabatsággal lassú lépéssel olly gyálázatosságra tértenek hogj már Királyi Diplomáknak épséginn egeszsegibenn részt csináltak.[63] Czikkelei meg törvén valami teczenék szabadosnak cselekedetre állitván, már nem[64] palástoltt, de az ország szabatságit meg fojtó tanácskozásoknak nyilván való jelet[65] adnak. Innét fogyván, jaj fajdalom. Tundoklö magjar vérü[66] nemzetségek el foglaltatván eröszakossan joszagok, Tiszt méltósagok az osztály[67] nemzettül el idegenittetven,[68] szokatlan külsö Törvenyeknek ne hozása és szenvedhetetlen adozásoknak fel vetési, országnak arany szabatságát melly annyi százados esztendökig az[69] Király választásábann[70] erejt epseges folyamattal meg[71] tartotta. Örökös jobbágyi sorssal ijesztessel reá hajtatván szolgaj modon meg v…relni Kinszeritettek és hogy ez[72] szabad uralkodások nagyobbra szabadossbbann terjedgjen azonn nagj Kiralynak Jerusalemi[73] Andrásnak nagj Törvényit melly mind rendeknek fobb szabatságit, maid ez mostoha üdökig …[74] tartottatta és nemzetnek örökös dücsossegire bé foglallya ki is Törvények Kaig[75] szegése alkalmatossagaval Kiraly ellenn való fel kelest orokossen enged, különös urasagoknak kedvezesivel ország rendinek meg egyesulesivel gyalázatossann el rontottak és noha szabad választasonn s’ Kiraly ellen valo szabad fel kelesen kivel mind egjébb orszag törvényenek szentül való[76] meg tartására szabadossan kinszerites nelkül esküvessel is igirték magokat, megh is szokatlan uttal mind haza törvényin, ellszalossann[77] különbözes nélkül szabadonn minden uttal moddal harczolok ellen méltán[78] s’ igazán panaszolkodnak. Fájdalmas valóbann Mars iskolájabann nevelkedett nemzett, melly is vérel s’pénzel is meg nem irható múnkával minden ellenségek ellen sok udokig Dicseretessenn az egész Kereszténységet[79] védelmezte. Már hadi tisztességtül megh fosztatott, és azok nem[80] Kicsiny sérelmivel az magjar vitézkedö virtusnak ország világos Torvenyi ellenn, ugj mintt Condi.IV. Diplom Regij. Art 1. Anni 1658. Item Art. X.XI. anni 1608. item XXVIII.1659. olly Közönségessenn idegeneknek osztatik, hogj alig egj vagj két várnak gondviselése bizattassék magjarra és igj haza fiának maga[81] hazájábann idegenek +kell lenni számkivetettnek+[82] s’ külsö igat huzni, eszt ki szenvedhesse, bár jajgatni s’siratni sorsunkat szabad vólna. Mindenek az Országbann zurzavarbann vannak. Birodalmomnak egész módgja meg újultt, s’ az egész haza dolgajt akarattya szerint az Bécsy Tanácsok hogy[83] folytassa kivánnya, és az haza Nagjajnak s’ Birájnak, tanácsa[84] ki akarattya ki záratvan, mind azok mellyek a’ Köz jót nézik noha alabbirtt[!] törvenyek tilttyák ugjmintt. Cond. 3tia Diplom Regij. Art. IV.1681. 1655.XIV. 1659. rólunk nálunk nélkül el rendeli. Bizonyság ebbenn csak minapi Karlovitzy Békesség tétel is. Ezekenn felöl ki ne tudgja Aulica Camarának szabadosságát. Egig hatnak az sirások sok özvegyek s’ árvák az orokos Felseget hivják[85] boszú állónak. Irtózik az elme csak említésire is azonn Tyrannusy gondolattal koholtatott Neoaquistica Comissionak csak emlekezetire is, mellynek tovabbi folytatása noha az egész V[ár]megyékre ki adatott Decretum által megh ismertetett és semmi aszt[86] helybenn hagjó Törvény nem találtatott, és valóbann az lelki isméret is semmi képpenn igazságosnak nem itilhette, méghis azonn hamis moddal való Mammona keresése külömbözö móddal s’ uttal, Királyi igiret ellen is mennyi Károkat tett onnan Ki teczik, hogj az hazának nagj része haza fiaknak igasságos birtokábúl ki ragattatván.[87] András Király XXVI. Art. Uladisl. Decret. X. item XXXI. Art. 1599. Törvényei ellenn idegeneknek érdemes haza fiaknak ki rekesztésivel idegeneknek osztattak. Semmi igassagtalanabb és Austriacusokat gyülöltetöbb mód ki nem gondoltathatott annál, hogj az Töröknek országbúl való ki verettetésiérth (mellyre ugjan az Király Diploma szerint tartozik) már azonn örökös jószágokbul is (kiket Török birodalom alatt is az ország nemessy szabadossann birtanak) csak azonn okbúl megh fosztassanak és ugj azok, kik az elott sok esztendökig jószágokat s’országot vérrel s’ költséggel számtalan fáratsággal az Pogányoktúl dicsiretessenn védelmezték, Keresztény Király alatt pogány igát Kintelenittettek szenvedni, semmi ok semmi Könyörgés itt nem használtt. Sött Dominumok uraságok formaltatván. Ugi Egijházy mintt világi rendek minek elötte magok jussoknak[88] meg mutatásira meg jelennének világ Törvénye ellenn már azoknál ki rekesztettek, s’ mindenek ugj[89] rendeltettek, mi képpenn az Nemesség az országbúl ki gyomláltatna! Innét az Nemes Vármegyék alkuvásra s’ Neoacquisticum jusnak meg váltására Uj Birói Székek Törvényeknek sérelmivel fel állittatván. Kinszeritettek. Mellyeket noha világossann ország Törvényei tiltották Art. XII.1603 XIV. 1618. XXVI. 1638 és XLI 1649. és[90] ugjan aszt Austriacusok Diplomaj is tiltották, méghis az haza fui gyalázattyával rendetlen Törvényes folyamattal, Bécsbenn országonn kivül 1638. eszt.beli XLI.Art. Dipl. V. Cond. ellenn 1659. eszt. elsö Art. ellenn, ott az leveleknek s’ jussoknak[91] meg mutatására eröszakossann reá húzzattak és midön sok költséget s’sokszor többet[92] mintt az jószag értt, ki tettek volna, végre az Aulica Camara, félre hagjván azonn helyeket s’széket mellyhez az itilet tartozott vólna. 1681. eszt. XXXVII. Art. Ellenn, mint Birótúl, noha actor is vóltt[93] csupann az Királyi fiscusnak teczése szerint csak azonn szomoru Szententiát veteres imigrate coloni, szeginyeknek ki adta. Nyög[94] Jászoknak s’ Kúnoknak sok Dücsösséges Királyoknak Privilegiomával meg bövittetett hajdani[95] szabatsága és szokatlan jobbágyságábúl az Teutonicus ordonak ki szabadulni ohajtoz.

Fohászkodik az Magjar Camara, megh me..ireztetvén hatalmatúl és méltán bánnya hogj az nyilván való Törvények ellen[96] Art. XVIII 1622 CXLVI. 1647 XIII.1681.[97] mellyek megh engedvén az Aulica Camarával való egjütt értelmet, attúl való függest, mind az álltal[98] ki rekesztik. Az Természet maga Aulica Camarának ki mondhatatlan fösvénységit szemire hánnya. Melly az Sóval Kivel olly böségessenn megáldott az Felséges Isten, hogj meg nem lehet emiszteni,[99] olly drága árát szabta, hogj sok szeginység megh szükülvén Költség dolgábúl minden napi Kenyerit Só nélkül enni Kintelen, ezenn termeszet ajándékátúl meg fosztatni, nem nagj vétek é? El halgattyuk Koronához tartozó jószágoknak idegenitésit, mellyet Ulad[islaus]. Király Decr. II. Art. tiltt, ugj az harminczadoknak duplázott vámját. S’ csak az Portionale Qvantumnak szenvedhetetlen[100] meg vételit helyes panaszal hozzuk elöl, ez egjedül sok fajdalmas sirasra indithat, mert minekutanna az szabad uralkodásbúl az Udvari Kamara Ezres Ezreket az országra fel vetett noha[101] szabad országnak szabatsági, az Ország Gjüléssenn[102] Kivül semmi adó fel vétéstt nem engedtek bizonyitván eszt. Art. 11. Matyas Kir. III. Decr. item I.Ulad.[islaus] V. Decr. olly nagj romlást okozott az országnak, hogj azonn bácsös[103] és[104] bössegés gazdagságal bövelkedö ország elöbbi allapattyának csak árnyékát lehessenn szemlélni. Szegjen elöl hozni és Keserves miképpenn az elviselhetetlen adózás mintt nimelly szegényseg, ketsegbenn esvén[105] életitül magát meg fosztotta, mások Feleségeket s’gjermekeket az adó szedöknek el adták. Többek Törököknek azokat el zálogositották s’azokat szolgák …[106] sorsokat könnyebbitették. Valóbann az Hóld uraságát könnyebbnek s’ el viselhetöbbnek most is az köznép kiálttya, midön mostani egj esztendöbeli adoja tobbre megjen mint az alatt tiz esztendö beli. Nem is szünhete Austriacusoknak ezen kimondhatatlan uralkodása minekelötte az egész Ország népit egjenlöképpenn ne marczongolná. Papi méltóságok, világi nagyságok zászlós Ur, nemes szabad Királyi városok adózásra kinszeritettek és noha csak egj Esztendö vólt …ve[107] olly Törvéntelen Kivánságnak vigbenn vitelire, de sokak el telése után is eröszakos Kautiokkal s’Katonák által ki szedettetett, söt nevelkedett az Uj fizetésnek summája, s’ Neve is Neme is szines csalárdsággal változtattatott, ugj hogj nemessek[108] megh fogattatására, szanyargattatására, vereségeire nézve könnyenn által lehetett látni az örökös igának haza nyakábann való vetésit. Töbek vannak még az Országnak igasságos szekeinek folyamattya meg tiltatott, ugj hogj ritkánn és néha ötvenedik esztendöbenn Törvénkezöknek itiléssire öszve ulhettek. Mellybül is sok fertelmesség következett. Törvények meg szegettek. Törvénykezések meg ujultak praedállások húzasok vonások következtek, az többek szabatságának út nyittatott. Árvák el nyomattak, özvegjek meg fosztattak és mivel az haza belik sem tulajdon módgjok szerint Jussokot keresni nem engettettek sem könnyenn, ök is idegen Birákhoz folyamodni nem akartak. Az Köz igasság el nyomattatvan mindenek nagj rendetlenségbenn tétettek.[109]

Ki[110] nem tudgja mire czéloztak az Pálastoltt s’ titkos[111] módokkal az vallások forgatásábann. Nem egjébbre hanem hogj azonn szinel az köz szabadságnak inkább leseket[?] hányhassanak, s’[112] mivel Cseh Országonn megh tették Austriacusok az Próbát itt is olly szerencsés végit várhattni gondolták el rejtett szándékoknak, el széllyesztetnek az vizek s’ Patakok lesznek. Igj sok felé szaggattatván az Ország Istápinak elméjek midön versengések az vallások felöl támadnak, lassankintt el erötlenedten az Országnak fogjatkozásit tapasztallyuk.

Sok Templomokbann[113] panaszkodnak midön Papjokat idegen nyelvenn beszélni hallyák; az föbb jovedelmü òltaroknál idegenek szedik az bértt. Kik midön csak erszenyek hasznát nézik, szeginy Nemzetünk lelki Vigasztalás nélkül jó példákkal nem dicsekedhetik. Megh vettettek az Ország Törvényei s’azok az Austriacusok szabad magjarázattyának, Ország Gyüllésnek pedig végzése, az Bécsy Udvarnak szolgáll. Mi reménség az épületre, le rontatván az Fundamentum.

Nincsen Tyrannusy Uraság elöl mozditására bizonyosbb jel, mintt az Szabad Országot az Köz gyülekezettül el vonatni.[114]

Nevelkedett ezekbül nagyokbaknak véghbenn vitelire Austriacusoknak mértéktelenn szabadsága, és valami különös tanácskozassal el végeztetett, nagj Törvénynek tartotta erejt, az Kinszeritetteknél. Semmi hátra nem hagyatott hogj az hasznos praeda Austriacusok hatalmábannn ne essenn. Fel allittattak uj Dicasteriumok,[115] s’ azoknak végzése mintha köz Ország Gyüllése által lett vólna, éppenn meg tartatott, melly által midön az Ország lakossy, csak azok akarattyok szerint hordoztatnak Despoticum Birodalomnak bé hozása méltán feltetett.

Nem[116] szükség ezekenn üdöt töltenünk, megh mutaták szeginy le nyomott Nemzethez Czellyokat, midön ez elött négj esztendövel, Ország Törénye ellenn némelly nobleket, országonn kivül tartatott Gyüllésbenn ezekre Kezet adni kinszeriteni akarták, hogj az Orokös adózásnak módgya fel találtassék, az kissebb Nemesség Paraszt szerbenn tetéssék. Nagjobbnak szabatsági meg heréltessenek, az Törvényeknek szokott folyamattya Austriaj lábra állittassék, s’ több illyek Ország lomrására [!] ott végeztettek.

In Királyi Diplomáknak Szentsége ehez járúl, eperjesi mészárlás, sirattyák özvegyek s’ árvák attyoknak elvesztésit, és az iszonyussággal ki ontott ártatlan vér Ábellell az egeket hattya s’mind ezekkel sem töltt meg vért szomjúhozó Austriacusoknak akarattya, s’ nem is állithatta szomjúságát minek elotte az mi tulajdon vérünköt is más nyólczvan két több rendekkel nevezet szerint hasonlo kóbórlásra itilvén ne Kivánna éltüknek szabad Herczegeknek szabad maradéka Országbann különös élettel meg elegedvén és majdann düllendö szeginy hazánknak állapottyát könyves szemekkel szemleltük, és midön jó lelki esmérettel minden szerencsétlenségnek tavúl létit gondollyak, ime Austriacusoknak Nagjaj[117] el hagjván XXXIV. Art. 1613. esz. rendit, nem citáltattván, véletlenül meg fogattatván személlyemnek mivolta nem tekintetvén, szoros vigjázás alatt szennyes Tömlöczbenn vettetünk. Iszonyodik elmém azonn sok nyomoruságoknak emlékezetire mellyeket Isten bizonyságunk ártatlanok Austriaj Kegjetlenségtül szenvedtünk. Királyi Felség sértésnek vétkirül vádoltatunk, hamis Tanúk állittatnak. Leveleinknek ártatlan rendi balra magjaráztatnak és[118] végre véghetetlen Törvenyekkel tiltatott Delegatu[m] Judicium, illendö Birój szék helyett, ellenük rendeltetik. Haza Törvenyeink illy világos megh szegesebenn, bizonyossak lévén még attyaink ellen reánk háromlott Austriacusoknak Gyüllöségérül mit volt tennünk. Ki vett[119] az mennyei Felség Daniellel az Oroszlany Torkábúl bennünkot és csudállatos móddal az szennyes rabságbúl ki szabaditván Bisztos patra juttatott. Jelen nem létünkbenn tehát, ellenünk Szententia mondattatott ki,[120] olly helytelen vélekedésekenn bizontalan vádlásokonn fundáltatott hogj egjenes szivel meg tekintvén csak az rendetlen haragnak s’ ellenünk ártatlanúl gerjedett üldözésnek gyümölcsét tüstintt eszre venni lehessenn. Megh vallya eszt ezenn[121] szententzia véginn lévö Czikkely. Midön aszt állyttya hogj Austriaj Fejedelem Törvény által nem kötel ellötetett[?] ellenünk Praecessust inditani. Szabad tehát az Törvénytül az Austriaj Fejedelem? Kiáltanak az Törvények és Diplomák s’ nem is engednek Királyoknak hazabeliek ellen processus nélkül végzést tenni. Art. XLI. 1536 Art. VI.1687. Tit. V. Part. II.oper Decret. Trip.[122] De nem hátrálta az szegjen megh vallani más azonn Judiciumnak Czikellyébenn Hogj[123] Ellenünk Királyi fiscus által szokott modú Proecessus formáltatott. Alá hajtottuk igasságbann bizo fejünköt Ország törvényeinek és a’ mintt ez erántt Felséges Császárnak irott tulajdon levelünkbül ki teczik (csupánn Dolgunk igasságos folyamottal léendö meg visgállásánn remenkedtünk. Nem használtt itt az Kö Szivü fejedelemhez tett …[124] Törvény emlekezete, mellyek noha az 1687.eszt[endö] beli 17. art[iculus] szerint ha[125] ki[126] az ország lakossy közüll ezenn túl, notorie vétkezni, az az a’ Király ellenn tamodni,[127] az ország[128] ez erántt tett Törvé-nyek szerinth Processust formálni, s’ azok ellenn menni kelletik, ezenn szokkal elöl adgya. Mégh is nem hogj ezek szerint, de idegen s’ illetlenn Törvénysz…,[129] s’helytelen idegen törvénynek sullyát. Diplomákrúl emlekezetet sem lévén igen irgalmatlan Sententiáth ve…lyát[130] kintelenitteünk venni. Mi lehetet ártatlansagunknak nagjobb bizonysága mintt hasonló vádlással bé adatott s’ velünk egjütt meg fogattatott Társsainkot, szabadonn eresztetni. Mi Magunk valóbann Pártulást az hazábann magunk Társok nélkül nem tehettünk, ha csak más hatalmassakot is magunkhoz nem hajtottunk. De tavul vagyon onnan az Igasság a’ hol az elmébenn fel tett harag uralkodik. Sokaigh Austriaj ház Birodalmának hajója kevélységh[131] vitorláját mind addig[132] jádzatta, méghlenn az mi nyomorúságunkbann gjönyörködve hajozván az Boszút alló Istenünk hasonlóképpen viszálkodó habokkal örvénybenn nem meriti.

Nem akarja, Isteni kegjesség továbbá Austriacusok igája alatt hadni ez szabad Orszagot. Midön emlekezetre méltó gondviselessel elöbbi életünk veszedelmitül megh mentvén és[133] más Keresztény Fejedelmek kedvezésével az Országbann visza jutván igaz Fegjver vezérlönek minket rendeltt. Ugj intézte az Termeszet, hogj az Nemes Magjar elmék rágalmazástt Gyalázatot ne szenvedhessék, és szabad Országbann Szabadok Születvén Szolgaj Sorsnál inkább az halaltt böcsülnék.

Nyilván légjenek azért az Keresztény Világnak Magjar Nemzetnek igasságos fegjveri és mi…[134] regi szabatságunknak leteket fa… ö[135] minket gyulolö Angol házat az elöbbiekbül102 igaz itilettel meg érti, igassagtalanul el tékozlott szabatságának meg szeretesire segitséggel lenni szivire vegje. .

Mi103 (mert Diplomaknak annyiszor lett megh szegése vegett többé hitelt adni nem lehet) hazának Austriaj iga alúl leendö ki szabaditására életünket, tehetsegunket javunkat és utolsó Csepp vérünköt jó kedvell fel aldozzuk. S’ hogj104 Országló vágjódást ezen fegjverrel szerezni nem akarunk vag[!] Kulönös hasznot s’Dücsösséget nem keresünk.

Isten Angjalok s’ minden Szentek ugj egész Világ elött, tiszta s’ ép lelki ismérettel nyilvánsagóssa teszük. Harczolni foghnak erettünk szorossann Istenhez Köttetve, az mennyek és nem tekintvén Keseredet Nemzetnek Köz Büneit midön annyi szél vészekbenn habozó igaz Ügjnek hajóját Kétségös105 elölmeneteleknek Tengeribenn le teszük elöbbi Szerencsének bisztos parttyára kivanatos Szelek által Kegjelmessen fogja juttatni, s’ már végre106 örökös hajótörestül nyertessenn meg fogja menteni.

Költt Munkácsy Uraságunkbann lévö Tábor helyünkbenn Junius havanak 7dik napjánn 1703. esztendöbenn.

H. Kakucska Mária


közlemények

Német bevándorlók olvasmányai a 18. században. Egy forrás tanulságai. A török hódítást követő német bevándolásnak a befogadó társadalomra gyakorolt hatásával sem a történeti sem pedig a migrációkutatás nem foglalkozik behatóan. A kutatás eddig még azt sem vetette fel, hogy melyek voltak azok a meghatározó adottságok és feltételek, amelyek révén a német bevándorlók közvetítő szerepet tudtak vállalni a fejlettebb közép-európai és a fejlődésben megrekedt közép-kelet-európai térség között. Nem ismert a német bevándorlók szociális összetétele, anyagi és műveltségi szintje, mint ahogy az sem, hogy milyen szellemi poggyászt hoztak magukkal. Ez nemcsak a magyar kutatások szemléletével magyarázható, hanem sokszor a források hiányával is. Így bár mind a német mind a magyar művelődéstörténeti kutatások egyre nagyobb figyelmet fordítanak többek között a paraszti rétegek olvasási és írásképességének vizsgálatára valamint olvasmányainak felkutatására,[136] a 18. században bevándorló németek műveltsége nem került még tárgyalásra. Noha a helytörténeti források több esetben feljegyezték, hogy a bevándorók papjukkal és tanítójukkal érkeztek az új hazába, akik minden bizonnyal magukkal hozták könyveiket is, de hiteles híradás ezekről az olvasmányokról még nem került elő. A bevándorlók maguk is becsomagolták a legszükségesebb ruhaneműk, edények és szerszámok mellé a leggyakrabban forgatott könyveiket, a bibliát, imakönyveket és imalapokat. Mivel ezekről is a legtöbb esetben csak a (családi) szájhagyomány ad felvilágosítást, nagy jelentősége van minden olyan dokumentumnak, amely a bevándorlók által behozott olvasmányról ad hírt.

A Magyar Kancellária iratanyagaiban fellelhető és itt közzétett forrás[137] a II. József alatt szervezett magyarországi és galiziai bevándorláshoz kapcsolódik. 1784 és 1787 között mintegy 40.000 német vándorolt Magyarországra elsősorban a német birodalom déli és nyugati tartományaiból, Bajorországból, Württembergből, Badenből, Pfalzból, Hessenből, Elzászból és az akkor Franciaországhoz tartozó Lotharinigiából. 1785. augusztus 23-án több bevándorlóval együtt érkezett a lotharingiai Rohrbach faluból a Zoller család is. A már hatvan éves földműves Friedrich Zoller feleségével és leányával próbált szerencsét Magyarországon. Vagyonuk a bécsi központi bevándorlási lista szerint mindössze 1 rajnai forintot tett ki[138] és poggyászuk is ugyancsak szegényes volt. A vámvizsgálat során a Zoller lány egyik dobozából egy félig kész férfiing mellett mintegy 150 kisebb-nagyobb imalap került elő, amelyre a vámvizsgáló mint nem saját használatú árura 3 rajnai forint vámot akart kiszabni. Zoller leánya a vámparancsnoknál panasszal élt, aki a végül is kirótt 1 forint 24 krajcár vámot Ferdinand Royss udvari titkár és telepítési biztos intervenciójára elengedte. Royss megragadva az alkalmat intézkedést kért a hasonló esetekre. A Magyar Kancellária azonban ebben az ügyben nem foglalt állást, csupán utalt a központi vámhivatal által már 1785. június 16-án kiadott leíratra, amely meghagyta, hogy a bevándorlók által személyes használatra hozott tulajdon nem esik vám alá a nyilvánvalóan eladásra hozott árukkal szemben.[139]

A leiratra egy 1785 tavaszán megtörtént eset adott okot. A Magyarországra bevándorolni szándékozó Philipp Heinrich Löw gyapjúharisnyagyárost az engelhartzelli vám 45 darab kötött harisnya miatt bírságra ítélt. Löw azonban, aki igazolni tudta, hogy az árut nem eladásra, hanem mint az üzletéhez szükséges mintakollekciót vitte magával új hazájába, a bécsi vámhivatal mentesített a vám alól és egyben értesítette a vámhivatalokat, hogy a bevándorlók esetében a behozott tulajdonnal így járjanak el a jövőben, mivel egyrészt a bevándorlást az állam szorgalmazza, másrészt, mert a bevándorlók tulajdona amúgy sem tenne ki jelentős vámbevételt.[140] A Zoller ügy is minden bizonnyal ebben az értelemben rendeződött, bár a források alapján nyitott kérdés marad, hogy a család terjeszteni kivánta-e valamilyen formában a 150 darab imalapot katolikus honfitársai között vagy csupán saját használatára hozta a mintegy 3 kilónyi olvasmányt. Minden bizonnyal ez utóbbi eset állt fent.

A Zoller eset rávilágít arra a tényre, hogy a bevándorolt németek nagy része magával hozta mindennapi és generációról generációra örökített olvasmányait. Erről tudósít egy másik korabeli forrás is, az 1785-ben bevándorolt mennonita, Johann Eimann, útinaplója. A kurpfalzi Durchrothból bevándorló könyveivel érkezett. Egy lexikon, Cellarius latin grammatikája és Esopus állatmeséi mellett egy százéves kalendáriumot, a bibliát, két énekeskönyvet, egy katekizmust és egy imakönyvet hozott magával.[141] Igaz ugyan, hogy Eimann azon iskolázott kevesek közé tartozott, akik elvégezték a gimnáziumot, de valószinű, hogy a 18. század második felében bevándorló németek jelentős része tudott olvasni.

Rudolf Schenda kutatásai szerint a 18. század végén a német tartományok lakosainak csupán 25%-a tudott olvasni,[142] de inkább valószínű Erich Schön megállapítása, miszerint a lakosságnak mintegy a fele birtokában volt az elementáris olvasás képességének.[143] A legtöbb német tartományban ugyanis már a 18. században bevezették a kötelező iskolalátogatást és bár ez semmiképpen sem jelentett általános iskolábajárást, de elősegítette az olvasás és írás elterjedését. S mivel a felvilágosodásnak köszönhetően megnőtt a praktikus ismeretek utáni igény az alsóbb néprétegekben is, mindez végül is „olvasási forradalmat” eredményezett, amelynek révén nőtt az alfabetizáció és a könyvtermelés megháromszorozódott.

Az alsóbb társadalmi rétegek olvasmánya azonban továbbra is jórészt vallási tematikájú volt. A családban rendszeresen olvasták a bibliát, a katekizmust, a különféle imádságos könyveket és számtalan fajta vallási röplapot is, amelyeknek értéke s így jelentősége generációkon keresztül változatlan maradt. Különösen kedveltek voltak a mindennapi imákat kiegészítő, egyes szentekhez vagy betegségekhez és egyéb alkalomhoz kötött, illusztrációval ellátott imalapok, mint azt a Zoller család által behozott mintegy 150 darab példázza. Az ügyirathoz csatolt minta – egy kétrét hajtott kisméretű lap egyik oldalán színezett rézkarccal, másik oldalán a szent vért tisztelő fohásszal – az 1656 óta a würzburgi püspökség területéhez tartozó Walldürn kegytemplomához kapcsolódott. A késő középkorban felvirágzó szentvér tisztelete a reformáció hatására megújuló katolicizmus révén újra felvirágzott és zarándokok tömegeit mozgatta meg.[144] Wolfgang Brückner kutatásai szerint magyarországi zarándokok nemcsak a reformáció elött, de még a 18. század második felében is eljutottak Walldürnbe.[145] Ebből az időből származnak a kassai Landerer nyomdában német és magyar nyelven nyomtatott walldürni röpiratok is.[146] A 19. században a budai Martin Bagó műhelyében nyomtatott német nyelvű lapok azonban már csak illusztrációjukban hasonlítanak a Zoller család által hozott röplaphoz.[147]

Még a 19. század közepén is a vallási irodalom volt a bevándorlók legértékesebb szellemi pogygyásza. Az 1846/47-ben az erdélyi szászok által szervezett utolsó német bevándorlás során a württembergi Ofterdingenből Erdélybe kivándorolt Haldenwang család három könyvet vitt magával az új hazába: a bibliát, Immanuel Gottlob Brastberger Evangelische Zeugnisse der Wahrheit zur Aufmunterung im wahren Christentum című prédikációs gyűjteményét és Johann Friedrich Stark Tägliches Handbuch in guten und bösen Tagen című imakönyvét, amelynek belső fedőlapját megtöltötték a családi bejegyzések születésről, házasságról és halálról, így tartva fenn a származás és az ősök tiszteletét.[148]

A tárgyalt forrás felhívja a figyelmet a 18. századi német bevándorlók szellemi poggyászára, amelynek mélyrehatóbb vizsgálata fontos információkkal szolgálna nemcsak a migránsok integrációjáról, de arról is, hogy milyen közvetítő szerepet játszottak a magyar vallásos irodalomban.

 

Gehorsamste Nota

Der Unterzeichnete vermeint es seiner Pflicht zu seyn, Euer Exzellenz in Unterthänigkeit zu bitten, das nöthige an die hiesige Hauptmauth und Zolladministration durch Behörde verfügen zu machen, womit für das künftige die hier ankommende deutsche Reichseinwanderer in Absicht auf ihre zum eigenen Gebrauche mitführende, und keinem Kontraband unterliegende Waaren um so mehr mit einiger Nachsicht behandlet werden wollen, als Sr: Mayst. selbst diese Kolonisten, kraft deren bis anhero erflossenen allerhöchsten Gesinnungen einer besonderen Rücksicht werth zu halten scheinen.

Die Veranlassung zu dieser gehorsamsten Vorstellung giebt nachstehender Umstand:

Unter denen mehreren den 23-ten Aug. dies laufenden Jahres zur hungarischen Ansiedlung beförderten Kolonisten, fand sich Friedrich Zoller, aus Deutschlothringen gebürtig, katholischer Religion, mit Weib, und einer Tochter; Sie hatten nur wenig Gulden baares Vermögen, ihr übriger Hausrath zeigte hingegen von Reinlichkeit und Ordnung:

Die Tochter führte mit sich in einer Schachtel ein noch unausgemachtes jedoch schon zugeschnittenes Mannshembt von grober Leinwath für ihren alten Vater, und nebestbey noch ungefehr 150 Stück größere und kleinere gristliche Bilder nach dem angebogenen Muster; diese Schachtel wurde von dem Beschauer auf der Einbruchsstation als fremde Waare enthaltend obsigniert, und sogestaltig hieher gebracht, alwo man an Seiten der hiesigen Mauthadministration, obgleich in aller Ordnung, zumal die Beschaubollete, fremde Wäsche, und 6 Pfund Kupferstiche angemeldet hat, von der Eigenthümerin 3 fl, und etwelche kr: Zollgebühr forderte; auf ihr dringendes Bitten jedoch die Leinwäsch unentgeldlich zurückgab, und die Ausfolglassung der Bilder gegen einen Zollerlag von 1 fl. 21 kr. zusicherte.

Nachdem diese Fremdlinge in allen Anliegenheiten, wie es täglich erprobet werden kann, ihre Zuflucht zu dem Commissaire nehmen, so kam auch diese Person, weinend ihre Noth zu klagen; ganz mittellos konnte sie von ihrem Reisegeld zu 2 fl.– den abgesonderten Betrag nicht hinzahlen, und noch weniger sich so lange hier aufhalten, bis sie in den vorgeschriebenen Werg mittelst einer Instanz die unentgeldliche Erfolglassung einer zurückbehaltenen nicht Kontrabanden, sondern nur aus Verschreibung der Beschaubollete, als wären es ausländische Kupferstiche, unrecht betrachteten Waaren erwürkt hätte;

Ich verwendete mich dahero in Gemäßigkeit meines aufhabenden Amtes sogleich persönlich für selbe, und kam die Gemüthsbilligkeit mit welcher man an Seiten der Zollgewin diese Person sohin behandelte, nicht genug anrühmen; Sie erhielt ihr Eigentum sogleich unentgeldlich zurück.


Weil man jedoch an Seiten belobter Mauthadministration, wegen eintretenden solchen künftigen Fällen eine etwelche Belehrung zu erhalten wünscht, um auch sich keiner Verantwortung auszusetzen; So wiederholt Unterzeichneter seine obige gehorsamste Bitte.

Wien, den 30. August 1785                                                                                  Royss

Fata Márta (Tübingen)


közlemények

Egy Széchényi Könyvtárba került hungarikumról: a Zittau’sches Monatliches Tagebuch 1816-os évfolyama. Az Országos Széchényi Könyvtár a Studio Antikvárium 2004. december 2-ai árverésén egy kevéssé ismert német havilap 1816-os évfolyamához jutott hozzá. Ez a kötet azért is egyedülállóan érdekes és értékes számunkra, mert minden számának illusztrációjaként egy, korábban a török elleni háborúkkal kapcsolatba került magyarországi város látképe szerepel. A rézkarcokon a városkép alatt allegórikus jelenet, és a jelenetet illusztráló aufklärista szellemben íródott versike, valamint egy-egy német család címere látható. A verseket is valószínűleg a lap kiadója, Grohmann írta, mint ahogy az újévet köszöntő verset is.

A nyolcadrét alakú folyóirat teljes címe Königl[ich] Sächs[isches] privil[egirtes!] Zittau’sches Monatliches Tagebuch der neuesten in- und ausländischen Begebenheiten, mit Kupfern. Zittau (Zitawa) Szászországban, a cseh és sziléziai határ közelében található kisváros, fontos közlekedési csomópont, mely eredetileg Csehországhoz tartozott, a németek 1238-ban telepedtek itt meg. A napóleoni háborúkat győztesen lezáró bécsi kongresszus (1814–1815) utáni helyzetben a Német-római Szent Birodalom helyébe lépett Német Szövetséget (Deutscher Bund) 38 állam laza társulása alkotta, amelyben az eltérő fejlettségi szinten álló tartományok regionális hatalma meglehetősen megerősödött, miközben Poroszország egyre inkább vezető szerepre tett szert. A sajtó helyzete is eltérő volt az egyes tartományokban. Szászországban engedély nélkül semmi nem jelenhetett meg nyomtatásban. A politikai-történeti-földrajzi témájú írások, valamint a folyóiratok és hetilapok 1788 utáni időszakra vonatkozó írásainak ellenőrzésére cenzort rendeltek Lipcsébe. Minden más egyébként szabadon megjelenhetett a Szász királyságban.[149]

A Privileg[irtes] Zittauisches Historisches, Topographisches, Biographisches monatliches Tage-Buch der neuesten in- und ausländischen Begebenheiten und Anmerkungen. Mit Kupfern – mert a 18. században még ezzel a címmel jelent meg – kiadója 1788-ban Jacob Friedrich Neumann volt, 1798-tól Gotthelf Benjamin Flaschner. A folyóirat kiadója 1813-tól kezdve Karl Gottfried Grohmann (1772–1832) ügyvéd és zittaui képviselő, néhány történeti témájú szépirodalmi munka szerzője.[150] A Monatsblatt 1816-os évfolyama J. G. Seyfert nyomdájában nyomattatott Zittauban. 1832, Karl Gottfried Grohmann halála után fia, Oskar Julius adta ki a lapot egészen 1875-ig a Sächsische Landesbibliothek – Staats-und Universitätbibliothek (Drezda) katalógusa szerint. A könyvtár katalógusa alapján tehát egy igen hosszú életű (1731–1875) folyóiratról van szó, s mi ennek csak töredékéről, mindössze egy évéről alkothatunk képet, így a folyóirat egészének ismerete nélkül minden a következőkben mondandó csak az általunk látott évfolyamra vonatkozik. Mint tudjuk, a folyóiratok életük során rendkívül sok változáson mennek keresztül a szerkesztők koncepciója, illetve a periodikum megjelentetését finanszírozó(k) anyagi helyzete miatt; a folyóirat történetének alakulását azonban sajnos nem áll módunkban teljességében áttekinteni.

A Monatsblatt típusát tekintve azon helyi érdeklődést kielégítő történeti-politikai havilapok sorába tartozik mint amilyenek például a bécsi Historisch-politisches Journal (1792), vagy az Österreichische Monatsschrift (1793–1794) voltak, és amelyek tartalmukban és formájukban a 18. századhoz kapcsolódtak. Ezek a lapok nem voltak mentesek a hivatalos jellegtől, vagyis volt a hivatalos kormánypolitikával kapcsolatuk.[151] Ez a zittaui lapra is igaznak tűnhet, erre utal a címben szereplő „privilegirtes” [ma helyesen: privilegiertes] szó, ez azoknál a lapoknál volt szokásos, amelyek hivatalos jogosultsággal bírtak a hírek közzétételére (így például a Wiener Zeitung és hosszú időn át a Preßburger Zeitung is), valamint mivel Grohmann képviselő volt és „Amts-Advocat”-ként [hivatalos ügyvéd] szerepeltette magát a címlapon. Az, hogy a folyóirat címében a „napló” (Tagebuch) szó szerepel, utalás a személyes látásmódra, az események szubjektív ismertetésére. A lap a felvilágosodás eszmeáramához csatlakozik formáját tekintve, valamint tematikájában is, a hírek, politikai események közlése, tehát a tudás közvetítése mellett ugyanis szórakoztatni is kívánt. Az ilyen típusu lapok elődjének tekinthető Christoph Martin Wieland Der Teutsche Mercurja (1773–1789), majd ennek folytatása, a Der Neue Teutsche Mercur, 1790–1810) amely megvalósította az átmenetet az irodalmi folyóirattól az új idők szempontjai szerint vezetett politikai lapig.[152] Ha a Mercurt tekintjük az általános érdeklődést kielégítő, havonta megjelenő kultúrpolitikai folyóirat ideáltípusának, amely rendszeresen tájékoztatott az európai és az azon kívüli országok politikai történéseiről és e mellett szórakoztatott[153], úgy a mi általunk ismertetett lap mindezt nem olyan magas színvonalon, nem neves munkatársakkal és egy szűkebb kör számára tette.

A Monatsblatt a címében feltűntetett témák mindegyikéről (földrajz, helytörténet, életrajzok, történelem) beszámolt rovataiban, a szépirodalmat a minden számban közölt versike jelentette. Első rovata az „Oestliche und südliche Kriegs- und Friedens-Nachrichten”, ezt követi a „Kriegs-Begebenheiten und militairische Anzeigen”; ezekben elsősorban a napóleoni háborúkat lezáró békekötésről, a határok átrendezéséről, igen gyakran Franciaország belpolitikai helyzetéről, a Szent Ilona szigetén lévő Napóleon hogylétéről van szó. Megemlítendő, hogy az európai országok közül a legtöbbször természetesen Franciaország szerepel, de ezen kívül még Anglia, Ausztria, Lengyelország, Oroszország, Spanyolország, Törökország, Északafrika, Észak- és Délamerika, de még Barbados is szolgáltattak témával. A közérdekű, aktuális események ismertetése után következik a „Historische, curieuse, politische Geschichte” rovat, itt kap helyet az illusztrációul szolgáló városról és a metszet alsó részén elhelyezett címer tulajdonosáról, a Németország legkülönfélébb részeiről származó családokról néhány mondat. A következő rovatban („Beförderungen und Lebensbegenheiten”) előléptetésekről és kitűntetésekről számol be a kiadó. Ezen kívül minden számban közöl néhány halálesetet Németország különböző vidékeiről („Merkwürdige Todesfälle”), amelyek azonban nem olyan különlegesek, és tudósít szerencsétlenségekről („Unglücksfälle”) így például tűzesetekről, vízbefúlásokról, megmagyarázhatatlan öngyilkosságokról is, tehát ez jelenti az olvasók számára az izgalmat, mai szóval a krimit, majd a természettudomány témaköréből merít a „Zeit-, Natur- und Erdbegebenheiten”címmel ellátott rovatában, végezetül a „Bekanntmachungen” rovatban a legkülönfélébb rövid híreket közli a szerkesztő, ugyanakkor itt hívja fel a figyelmet a zittaui „Schöps” könyvkereskedőnél kapható új könyvekre.

Az általunk látott kötetben ábrázolt városok zöme – Belgrádot kivéve – a történelmi Magyarországhoz tartozott, sorrendben a következők szerepeltek a Tagebuchban: január: Pannonhalma (St. Martinsberg), február: [Vár]Palota, március: Fülek (Filleck), április: Esztergom (Gran), május: Pest (Pesth), június: Buda (Ofen), július: Belgrád (Belgrad), augusztus: Szabács (Sabaz), szeptember: Vác (Waitzen), október: Tokaj (Tokai), november: [Nagy]Kanizsa (Canischa), december: Szigetvár (Sigeth). A kiadó a városok bemutatásakor közli, hol fekszik a település, milyen nagyobb város, illetve folyó van a közelében; a leírások zöme a török elleni háborúkat idézi fel, említésre kerül ha a városokban erődítmény is van. Mindössze Esztergom, Vác, valamint Pest és Buda leírásában találhatók kapcsolódási pontok a jelenhez; a közreadó közli a városok lakosainak és házainak számát, néhány fontosabb intézmény, iskola nevét, megemlít néhány szép épületet, a fontosabb iparágakat, vásárokat. Esztergom kapcsán kiemeli, hogy érseki székhely, valamint, hogy a dómban van Szent István, az első magyar király nyughelye. Vác püspöki székhely, itt található a szeminárium, a Ludovica Akadémia, piarista gimnázium, egy siketnéma-intézet, megemlíti a szőlőtermesztést és az állatvásárokat. Tokaj esetében természetesen a szőlőtermesztéséről és a kiváló boráról ír. Pesten szól még az egyetemről, a botanikus kertről, az egyetem természettudományos és művészeti gyűjteményéről és könyvtáráról, valamint a „főtemplomról”, ahol a királyokat koronázták. Buda esetében szerepel az a téves megállapítás, hogy Buda „Buda királyság” fővárosa, itt is közli a lakosok és házak számát, fontosnak tartja kiemelni a város szőlőtermesztését, kitér a várost ért katasztrófák közül az 1810-es nagy tűvészre és az 1710-es pestisjárványra. A szerző megemlíti még a várat, ahol a koronát őrzik, az arzenált, a piarista gimnáziumot, egyéb más gimnáziumokat és a csillagvizsgálót. Ezen kívül szól a román és a szerb könyvnyomdáról.

A címlap előzékéül bekötött városképek a lap historizáló tematikájához kapcsolódnak, funkciójuk kizárólag a dísztítés, a lap aktuális tartalmához semmiképp sem köthetőek. A magyar városképeket előszeretettel használták fel ilyen célokra a kiadók, s a városok zöménél a törökök elleni harcok említése, Magyarországra mint a keresztény Európa védelmezőjére való utalásként fogható fel. A rézkarcok alsó felén a 16. századtól kezdve rendkívül elterjedt emblematikus irodalom hagyományait követve, amelyben a kép és a szöveg együtt értelmezendő, van egy kis – legtöbbször – állatokat ábrázoló jelenet, (tanmese), s a humoros versike az ábrázolt magatartásformát, illetve bölcs mondást magyarázza, ezen kívül a metszetek alsó részén található még egy német család címere. Az első, hazaszeretetre buzdító első szám címlapján a felvilágosodás szellemében a három társadalmi réteget (katona, pap, polgár) képviselő alak látható esküre emelt kézzel a haza oltára előtt, annak másik oldalán a koszorús női alak Németország allegóriája. A címerekről is elmondható, hogy semmi közvetlen kapcsolatuk sem a városképpel, sem a folyóirat aktuális tartalmával, ezek is a historizálás, a történelem iránti érdeklődés felkeltését szolgálják, de felmerül annak lehetősége, hogy az említett családok szponzorálták a lapot.

A drezdai Städtische Landesbibliothek- Staats- und Universitätsbibliothek szíves közlése alapján tudunk a folyóirat 1817-es évében megjelent más magyar városok (január: Kassa, február: Eger, március: Szolnok, április, Hatvan, május: Székesfehérvár, június: Nagyvárad, július: Gyula) ábrázolásáról; irodalomból ismert még Párkányé is. [154] Drezdában, ahol tudomásunk szerint a folyóirat teljes sorozata megtalálható – az 1815-ös évben megjelent még Győr és Pápa képe is. A magyar városokról szóló eddig megjelent munkák nem hozzák a metszeteket semmilyen kapcsolatba a folyóirattal. Egyedül Buda és Pest ábrázolásáról tudható, hogy Sigmund Birken „Der Donau Strand...” (Nürnberg, 1886) című több kiadást megért művében szereplő metszetek kompoziciójának kettéosztásából keletkezett.[155] Sajnos a német sajtótörténetek (Salomon, Koszyk) sem tesznek említést a bár hosszú időn keresztül létező, de igen korlátozott érdeklődésre számot tartó Königl[ich] Sächs[isches] privil[egirtes!] Zittau’sches Monatliches Tagebuchról.


A folyóiratból csak egyes magyar városok kivágott rézkarcai szerepelnek magyarországi gyűjteményekben, alkotójuk nevéről nem tudunk semmit, eddig megjelenésük helye is ismeretlen volt. A hungarika-kutatást új adatokkal gazdagítja a Tagebuch most magyar közgyűjteménybe került egyetlen, 1816-os évfolyama. Ezen kívül forrásul szolgálhat a művészettörténészek, illetve a helytörténészek számára is. A Privilegirtes Zittau’sches topographisches, biographisch-historisches monatliches Tage-Buchot magyar vonatkozásai miatt mindenképpen érdemes lenne részletesen feldolgozni.

Rózsa Mária


közlemények

Ein Beiblatt des Pester Lloyd: die Ungarische Illustrirte Zeitung. 1. Ausgangspunkt der Forschung. Max Nordaus Erinnerungen ließen bisher vermuten, dass der spätere Kulturkritiker, Arzt und Zionist während seiner Pester Jahre (1849–1880) journalistisch ein Jahrzehnt lang im Dienste des Pester Lloyd (1867–1876) stand und nach dem endgültigen Bruch mit dem Chefredakteur Max Falk zum Neuen Pester Journal gewechselt hatte (1876–1878).[156] Auch die wichtigsten Themenkreise sind uns bekannt:  Die erste Periode umfasst die Jahre zwischen 1867 und 1872 und ist trotz des großen Zeitraumes quantitativ am erträgnisärmsten; es handelt sich dabei um etwa fünf Dutzend kürzere Beiträge und Feuilletons. Ein Wendepunkt in Nordaus Publizistik trat ein, als er im Dienste des Blattes anlässlich der Wiener Weltausstellung 1873 in die Reichs- und Residenzhauptstadt entsandt wurde und das Gesichtete und Erfahrene regelmäßig in Feuilletons festhielt. In sieben Monaten meldete er sich mit ca. hundert Veröffentlichungen. Quantitativ wurde diese Zahl von Publikationen in den kommenden zwei Jahren, als sich Nordau eine europäische Bildungsreise leistete, nicht mehr überboten. Er verpflichtete sich lediglich, über die Russland-Reise von Kaiser Franz Joseph zu berichten, ansonsten schrieb er nur gelegentlich für das Blatt. Die Zahl seiner Beiträge und Feuilletons für den Pester Lloyd lässt sich zwischen 1867 und 1876 auf ca. 230 beziffern.

Christoph Schulte weist darauf hin, dass Nordau „in den letzten Lebensjahren des Vaters (…) als erfolgreicher, festangestellter Redakteur im Feuilleton der angesehensten deutschsprachigen Zeitung Ungarns 200 Gulden im Monat [verdiente]“.[157] Was unter fester Anstellung zu verstehen ist, kann anhand der Veröffentlichungen nicht verifiziert werden, denn Nordau meldete sich ausgesprochen selten in dem genannten Zeitraum; es ist anzunehmen, dass er auch redaktionsinterne Aufgaben wahrzunehmen hatte. Sein Debüt beim Pester Lloyd gab er am 9. November 1867 mit dem Feuilleton Das Altarbild; für das darauffolgende Jahr konnten nur vier Veröffentlichungen nachgewiesen werden. Im Jahre 1869 kam es zu acht, in den nächsten zwei Jahren zu jeweils sieben Publikationen, und im Jahre 1872 lassen sich über 30 Beiträge feststellen.

2. Die zwei Jahrgänge der Ungarischen Illustrirten Zeitung (1871–1872). Welchen Aufgaben Nordau im Jahre 1871 nachging, konnte durch das Namensregister einer einschlägigen Bibliographie rekonstruiert werden, die bei dem Titel Ungarische Illustrirte Zeitung für das Jahr 1871 Max Nordau als Redakteur ausweist.[158] Der Befund ist umso überraschender, weil der Hauptkatalog für Zeitungen und Zeitschriften der Széchényi-Nationalbibliothek beim Pester Lloyd auch die Namen der Beiblätter vermerkt, die UIZ jedoch nicht angibt. Die Bibliographie von Heinrich Réz enthält diesen Befund gleichfalls, weist aber nicht auf Nordaus Namen hin.[159] Noch merkwürdiger ist, dass nicht einmal das Hauptblatt auf die eigene Neuerscheinung aufmerksam machte. Lediglich folgende Anzeige konnte dem Pester Lloyd entnommen werden:

Mit 1. Jänner 1871 beginnt ein neues Abonnement auf den

„PESTER LLOYD“

Morgen- und Abendblatt,

nebst den beiden Wochenbeilagen:

„Wochenblatt für Land- und Forstwirthschaft“

(Gratisbeilagen)

und die illustrirte Frauenzeitung

„DAS HAUS.“[160]

Die erste Nummer der Ungarischen Illustrirten Zeitung erschien am 1. Jänner 1871 in Pest. Gleich unter dem sehr schön verzierten Zeitungskopf waren die wichtigsten Angaben verzeichnet: Vierteljährlich waren 13 Nummern geplant, der Erscheinungstag war der Sonntag, und „Man pränumerirt die ‚Ungarische Illustrirte Zeitung’ bei der Deutsch’schen Buchdruckerei- und Verlags-Actien-Gesellschaft in Pest direct, sowie in jeder Buchhandlung um 1 fl. 50 kr. vierteljährlich“. Die weiteren Angaben des Impressums waren auf der letzten Seite zu lesen: Der verantwortliche Redakteur war Max Nordau, für Verlag und Druck war die „Deutsch’sche Buchdruckerei und Verlags Aktien Gesellschaft in Pest“ zuständig. Eine Ausgabe im Folio-Format bestand aus acht Seiten, die Exemplare waren durchgehend nummeriert, der erste Jahrgang umfasste 424 Seiten.

Dass das Blatt tatsächlich zum Pester Lloyd gehörte, konnte erst nach der Einsicht in die 35. Ausgabe bestätigt werden, denn direkt unter dem Zeitungskopf erschien: „Die ‚Ungarische Illustrirte Zeitung’ erscheint jeden Sonntag als Beilage zum ‚Pester Lloyd’ um 70 kr. vierteljährig.“[161] Von Max Falk wurde aber schon in der 3. Nummer ein Beitrag gedruckt, auch wenn es sich dabei nur um eine Übersetzung handelt.[162] Aus dem Autorenkreis des Hauptblattes konnten noch die Namen Albert Sturm und Adolf Dux entnommen werden.[163]

Das Blatt war eine echte Sonntagszeitung,[164] die für die ganze Familie konzipiert war: sehr schön illustriert und reichlich mit Unterhaltungslektüre versehen. Themen aus Politik, Wirtschaft sowie Tagesaktualität[165] und Anzeigen fanden selten Einzug in das Blatt; so dominierten v. a. literarische Texte, Originalbeiträge, Fortsetzungsromane, Übersetzungen aus Lyrik und Prosa sowie große und anspruchsvolle Illustrationen.[166] Mindestens jeweils zwei Seiten waren der Damenmode und Haushaltsthemen gewidmet, manchmal wurde eine Schnittmusterbeilage beigefügt. Auf der letzten Seite wurden kleinere Rubriken wie Rätsel, „Buntes“ und „Briefkasten“ platziert.

Nicht nur das Hauptblatt, sondern auch die Ungarische Illustrirte Zeitung hat in nicht unerheblichem Maße zur Verbreitung der ungarischen Literatur in qualitativ hochwertigen Übersetzungen beigetragen.[167] 1871 erschien im Pester Lloyd in Fortsetzungen Jókais „E pur si muòve! (Und es bewegt sich doch!)“ [És mégis mozog a föld],[168] und in der Sonntagsausgabe wurde seine Novelle Die Edelsteine[169] publiziert. Von Paul Gyulai wurde die Novelle Eine Mutter [Egy anya] in Fortsetzungen veröffentlicht.[170] Aus der ungarischen Lyrik wurden mehrere Gedichte von Sándor Petőfi, übertragen von Ignaz Schnitzer, gedruckt. Schnitzers Name ist deshalb erwähnenswert, weil er als einer der besten Petőfi-Übersetzer angesehen wurde und er beim Neuen Pester Journal mit Nordau abermals in Berührung kam.[171] Weitere Gedichte von Petőfi wurden von Julius Szekula und Julius Böhm übertragen.[172] Auch der andere ungarische Klassiker, János Arany, ist im Blatt mit mehreren Gedichten vertreten, nicht zuletzt in Übertragungen Max Nordaus.[173]

Nordaus Mitwirken an der UIZ konnte auch anhand signierter Beiträge belegt werden, wobei es selbstverständlich auch von Interesse wäre, wem die unsignierten Artikel zuzuordnen sind. Nordaus Pester Publizistik zeichnet sich vor allem durch seine Tätigkeit als Feuilletonist aus, eigene Gedichte konnten von ihm bislang nicht nachgewiesen werden, obwohl in der UIZ  von ihm mehrere Gedichtübertragungen aus dem Ungarischen entnommen werden konnten. Gleich in der ersten Nummer der UIZ übertrug er „Am Herbste“ [Ősszel] von Johann Arany,[174] es folgten „Ach wie rasch“ [Oh! az idő…] von Paul Gyulai[175] und „Auf, auf … (1848) [Lóra…!] von Johann Arany,[176] und zuletzt  wurde „Am Kamin“ von Aladár Benedek[177] gedruckt. Erstmals konnten neben den Nachdichtungen nunmehr auch eigene Gedichte Nordaus in der UIZ nachgewiesen werden; so wurden hier das „Winterbild“,[178] „Auf ein Eichenblatt“[179] oder ein Gedichtzyklus wie „Erste Liebe“[180] publiziert. Als epische Texte verstehen sich die Beiträge „Kauft Christbäume! Eine Weihnachtsgeschichte“,[181] „Aus dem Klosterleben. Ein Tagebuchblatt“,[182] „Ein Blick in die Zukunft“,[183] sowie „Pappchens Frühstück“.[184]

Nordaus Name als verantwortlicher Redakteur stand das ganze Jahr hindurch auf der letzten Seite der UIZ. Mitte Dezember 1871 erschien aber anstelle des gewohnten Impressumtextes: „Verlag der Pester Lloyd-Gesellschaft in Pest. – Redigirt unter Verantwortlichkeit der Verlagshandlung. – Druck der Deutsch’schen Buchdruckerei und Verlags-Aktien-Gesellschaft in Pest.“[185] Nordaus Nachfolger wurde Dr. Adolf Silberstein.[186]

Unter der neuen Ägide[187] kam es zu kleineren Veränderungen im Blatt, so wurde z.B. unter dem Zeitungskopf eine Inhaltsangabe eingefügt, der Erscheinungstag rückte von Sonntag auf Mittwoch und es entstanden neue Rubriken, u. a. „Kleine Chronik“, „Vermischtes“, „Literatur“, „Brief der Redaktion“.

Auch eine räumliche Änderung erfolgte, denn „Die Bureaux der Pest-Wiener literar.-artistischen Anstalt. Gebr. Deutsch befinden sich seit 1. Mai Göttergasse Nr. 9.)“.[188] Bei den inhaltlichen Veränderungen ist zu vermerken, dass es nunmehr gelegentlich auch zur Veröffentlichung von Reisebildern kam.[189] Beachtenswert ist die starke Zunahme der literarischen Beiträge sowie die erhebliche Erweiterung des Autorenkreises: Neben namhaften Journalisten wie Adolf Ágai,[190] Adolf Dux,[191] Albert Sturm und Ignatz Schnitzer gehörten auch Peter Rosegger,[192] Ada Christen,[193] Karl Emil Franzos,[194] und nicht zuletzt Ferdinand Groß[195] zu den ständigen Autoren. Seitens der ungarischen Belletristik erschienen von Josef Kiss[196] mehrere ins Deutsche übertragene Gedichte, Petőfis „Held János“ [János vitéz] kam zum Druck,[197] und auch von Gergely Czuczor, Michael Tompa, Johann Garay und Paul Gyulai wurden Beiträge veröffentlicht.[198] Die Weltliteratur war lediglich mit George Sand[199] und Turgenjew vertreten. Letzterer wurde groß angekündigt:

In nächster Nummer beginnen wir die Veröffentlichung der neuesten Novelle „Frühlingsfluthen“ des berühmten russischen Schriftstellers Ivan Turgenjew.

Die vom Verfasser für unser Blatt autorisirte Uebersetzung ist durch den in Deutschland sehr geachteten Kenner der russischen Sprache und Literatur M. v. Pezold in Baden-Baden besorgt worden.

Wir schmeicheln uns durch Veröffentlichung dieser Novelle uns die freundliche Anerkennung unserer geehrten Leser zu sichern.

                                                      Die Redaktion.[200]

Dass die Literatur sowohl in der Form von Originalbeiträgen als auch in Übersetzungen einen hohen Stellenwert eingenommen hat, stellt sich aus einer Pränumerationseinladung Ende 1872 heraus:

Einladung zur Pränumeration

auf das Quartal

Oktober-Dezember.

Die allgemeine Theilnahme, das rege Interesse, welche uns bisher von unserm geschätzten Abonnenten- und Leserkreise entgegengebracht wurden, bestärken uns, in der von uns eingeschlagenen Richtung fortzuschreiten und auf stets wachsende Theilnahme zu rechnen. Wir werden nach wie vor an modernen, pikanten Novellen, Skizzen, Humoresken, mit einem Wort an reichem und amüsantem Lesestoff von den beliebtesten und anerkanntesten Federn, an zeitgemäßen und gutausgeführten Illustrationen, gutgewählten Modebildern so viel zu bieten suchen, daß wir die Konkurrenz keines ausländischen, illustrirten und Modeblattes werden zu scheuen brauchen. Und dazu wird unsere Zeitschrift von ungarischem Geiste getragen werden! – Die Liste unserer bisherigen Mitarbeiter Louise Otto, Ada Christen, P. R. Rosegger, F. Groß, Oskar Welten, Maximilian Bern, E. Petrowitsch, Karl Dalmar, Wilhelm Buchholz, Julius und Paulina Schanz, Adolf Dux, I. Schnitzer, K. E. Franzos, M. Nordau und A. gibt Zeugniß für den regen literarischen Geist unseres Blattes. Die auch für die Zukunft versprochenen Originalbeiträge der genannten Autoren sowie Uebersetzungen der Meisterwerke der George Sand ec. der neuen Werke der ungarischen Literatur (Moritz Jókai, Paul Gyulai, Adolf Ágai, Ludwig Tolnai ec.) stellen den Lesern auch eine amüsante, abwechslungsvolle Lektüre in Aussicht. (…)[201]

Trotz dieser großen Ankündigung wurde das Blatt aber Ende des Jahres eingestellt. In dem Editorial der Herausgeber heißt es dazu:

An die Leser des „Pester Lloyd“!

Von Mitte Dezember d. J. ab erscheint in unserem Verlage ein Wochenblatt unter dem Titel:

‚Neue Illustrirte Zeitung.’

Redigirt von Johannes Nordmann.

Es soll dies ein gediegenes, unseren heimischen Interessen und Geschmacke entsprechend reich illustrirtes Blatt sein, dass an Fülle des Inhaltes den ausländischen ähnlichen Producten würdig an die Seite gestellt werden soll, und unsere besten literarischen Kräfte sind für dieses Unternehmen gewonnen. (…)

Die ‚Ung. Illustrirte Zeitung’ hat von jetzt ab zu erscheinen aufgehört (…).

Die Abonnenten des „Pester Lloyd“ erhalten demnach anstatt eines Blattes, das wegen beschränkten Raumes und getheilten, belletristischen und Mode-Interessen, Beides nur spärlich bieten konnte, ein an Raum um die Hälfte vergrössertes Blatt, welches eben nur belletristischen, jedoch durchaus gediegenen Inhaltes sein wird, und in künstlerischer und technischer Ausstattung den besten ähnlichen Unternehmungen an die Seite gestellt werden kann, um ein verhältnismäßig geringes Abonnementsgeld. (…)

Die Herausgeber der „Neuen Illustrirten Zeitung.“

Pest-Wiener lit.-art. Anstalt,

Gebrüder Deutsch.[202]

Die Exemplare der Neuen Illustrirten Zeitung sind in der Széchényi-Nationalbibliothek nicht vorhanden, auch bibliographische Hinweise konnten diesbezüglich nicht gefunden werden.[203] Dass das Blatt tatsächlich herausgebracht wurde, konnte einer Kurznachricht des Ungarischen Lloyd entnommen werden:

Wir können nicht umhin, auf die heute erschienene

Neue Illustrirte Zeitung, Nr. 4,

das große intelligente Publikum ganz besonders aufmerksam zu machen. Dieselbe enthält folgende höchst interessante und prachtvoll ausgeführte

Illustrationen:

Porträt Napoleon III., Prinz Louis Napoleon, Ex-Kaiserin Eugenie; Napoleon am Todtenbette (nach Photographie, historisch Treu); Salon der Ex-Kaiserin in Chislehurst; Autogramm von Hans Makart (Handzeichnung); Porträt des Dr. Meitner.

Pränumerationspreis fl. 2. pr. Quartal.

Neu eintretenden Abonnenten können wir noch mit kompletten Exemplaren dienen, so lange der Vorrath reicht.

Jeder Abonnent erhält jährlich eine prachtvolle Prämie, deren erste 1000 Quadratzoll groß von Gustav Doré „Der Kampf der Engel mit den Dämonen“ (Szene aus Milton’s „Verlorenes Paradies“) darstellt.

Herausgeber: Gebrüder Deutsch, literarische Anstalt.

Pest: Göttergasse Nr. 9, Wien: Schulerstraße 3.[204]

Ujvári Hedvig


közlemények

Herczeg Ferenc összkiadásai a Singer és Wolfnernél. Herczeg Ferenc (1863–1954), a két világháború közötti Magyarország hivatalos „írófejedelme” meglehetősen szerencsés embernek számíthat az utókor szemében. Írói létének külső tényezői számára szinte végig magától értetődően adottak voltak. Más íróktól eltérően Herczeg soha egy pillanatig nem volt kiadó, vagy éppen – ha erre szüksége volt – biztos állást adó sajtóorgánum nélkül.

Első írásai 1885-ben jelentek meg a szülővárosa, Versec hetilapjában a Délvidéki Nemzetőrben. „A fővárosi lapok, melyeket időközben ugyancsak megrohamoztam, akkor még elszántan védekeztek ellenem.”[205] A helyzet pár év múlva változott meg. Első regényét egy kiadó pályázatára írta 1889-ben, méghozzá az államfogházban, ahova azért került, mert párbajban megölt egy katonatisztet. A kiadó a szintén 1885-ben indult Singer és Wolfner volt, az „Egyetemes Regénytár” című sorozatuk részére írták ki a jeligés pályázatot, amelynek bírálói Benedek Elek, Mikszáth Kálmán és Fái J. Béla voltak. Benedeknek rögtön megtetszett a kézirat.

„Ez már regény! – kiáltottam fel a sok rossz regény olvasása után, s ajánlottam a megjutalmazását. Ezer korona volt a pályadíj. Alig néhány hete jelent meg néhány apró lélegzetű tárcája, nem volt nehéz megtalálnom az atyafiságot a tárcák, s a regény közt. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a regényt a sváb fiú írta. Emellett bizonyított az is, hogy néhol még küzdeni látszott a magyar nyelvvel.”

Éppen emiatt nem tetszett Fáinak (Mikszáth nemigen folyt bele a pályázat értékelésébe), így csak dicséretet kapott a mű.[206] Egyébként is nem felelt meg a pályázat feltételeinek: valamivel hosszabb volt. Ám pár nappal később a kiadó, Wolfner József személyesen kereste fel az írót a lakásán, hogy ajánlatot tegyen neki a regénye kiadására. Herczeg a ki nem adott pályadíjat kérte – és meg is kapta. Így tehát már az első nagyobb művét kiadták, mondhatjuk, hogy a kiadó kérésére, és olyan feltételekkel, amilyeneket Herczeg akart.[207] Nem csoda hát, hogy a későbbiekben is, amikor az átlagos írói honorárium a könyv fűzött árának 10%-a volt, ő húszat kapott…[208]

Első könyvét tehát maga Benedek Elek bírálta, ő maga „törölte ki a fölösleget” belőle,[209] az első „külső” bírálatot pedig Beöthy Zsolt mondta róla: „igazi elbeszélő. Mikor ezt írta, talán Spielhagen[210] járt az eszében, de majd meg fogja találni önmagát. Üzentem Wolfnernak, hogy beszélni szeretnék azzal az emberrel. Tud írni.”[211] Hamarosan más írók is megismerték és értékelték: pl. a szigorú ítéletű kritikus, Ambrus Zoltán egy akkoriban közkeletű versike szerint állandóan dicsérte.

Az első önálló kötetétől kezdve nem voltak megjelenési gondjai: valamennyi művét azonnal kiadták, méghozzá – magyar íróknál alighanem egyedülálló módon – ugyanaz a kiadó. Ahogy Herczeg idézi Renan mondását: „Minden önmagát becsülő író csak egy kiadónál jelenteti meg munkáit.”[212] Persze ez nem önbecsülés kérdése, hanem inkább a szerencséé. Pl. Ady Endrének ebben sokkal kevesebb szerencséje volt, pedig maga Wolfner tanácsolta neki egyik levelében:

„A szerzőnek mindig érdeke, hogy összes könyvei lehetőleg egy kiadónál jelenjenek meg. A kiadó sokkal többet áldozhat terjesztésére, ha több könyvről – mintha csak egy könyvről van szó. Kedves Uramnak három könyve eddig három kiadónál jelent meg. Ajánlom, válassza azt a kiadót, akivel az összeköttetés a legkellemesebb és az újabb könyveit mind egy helyen adja ki.”[213]

A javaslat bölcs józanságra és nagy könyves üzleti tapasztalatra vall, de persze ehhez olyan kiadó és olyan szerző kell, akik egymásra tudnak hangolódni. Herczeg és Wolfner esetében ez a kapcsolat szinte tökéletes volt. Az első időkben Wolfner még beleszólt Herczeg írásaiba, pl. hogy meghaljon-e a Simon Zsuzsa című regény hősnője, de aztán ő maga is rájött, hogy ez nem volt szerencsés.

Első regénye megjelenése után hamarosan felkeresi Kiss József, A Hét szerkesztője, és felkéri, hogy írjon a lapjába. Nemsokára pedig Rákosi Jenő hívatja, és állást ajánl neki a lapjánál a Budapesti Hírlapnál. Herczeg tehát egy csapásra befutott író lett, a korszak legnagyobbjai keresték meg hogy dolgozzon nekik. A következő években, évtizedekben több folyóirat szerkesztője vagy munkatársa volt, leginkább azonban a nevével 50 évig fémjelzett Uj Idők ismeretes. Ez a hetilap szinte Herczeg személyére volt szabva, az ő ízlése és ítélete volt a hangadó mindenben, de a lap író és kiadó közös munkája volt: együtt érték el a hihetetlenül magas 50–60.000-es példányszámot, büszkén mondhatták, hogy ennél több olvasó ember aligha volt az országban.[214] Szinte egy saját könyvklubot tudtak szervezni a folyóirat előfizetőiből, az ún. „úri középosztályból”, amely azokban az időkben rendszeresen tudott költeni a könyvekre. A lap nélkül aligha lett volna Herczegből „írófejedelem”, s maga a kiadó is annyira összeforrt az Uj Időkkel, hogy a korszak végén felvette folyóirata nevét. Nem véletlen, hogy – a közben politikai karriert is befutó, felsőházi tag – Herczeg Ferenc a kiadó részvénytársaság egyik igazgatója is lett…

Nem csoda hát, hogy a Singer és Wolfner már a századfordulón kiemelten kezelte legkedvesebb írójának műveit. Fitz József Herczeg-bibliográfiája[215] szerint már 1899 óta „Herczeg Ferenc munkái” sorozatcímmel jelentek meg az író könyvei. Az „első teljes kiadást” – ugyanezzel a címmel – húsz kötetben 1908-ban hirdeti a kiadó. Mint írják, a „népszerű szerző munkái most jelennek meg először egyöntetű kiadásban”, méghozzá „előkelő, modern stílusú” szürke és zöld színekből álló kötésben, „gondos, nagybetűs” nyomtatásban, meglehetősen vastag papíron (hogy a rövidebb regények is kitegyenek egy kötetet) 108 koronáért.[216] Egyébként a Magyar könyvészet vonatkozó kötetei szerint 1911–1914, valamint 1922–1935 között jelentek meg könyvek ilyen sorozatcímmel.

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság folyóirata, az Irodalomtörténet 1925-ben egy cikket jelentetett meg, amelyet az Uj Idők is idézett. A cikkíró kérdezi benne, hogy miért nem volt Herczegnek jubileuma, ünnepsége a 60. születésnapja alkalmából? Az, hogy az író kijelentette, hogy ő nem megy el ezekre, nem jelent semmit: ha ő nem is megy el ezekre, a szelleme akkor is ott lett volna az ünnepségeken – és végül is ezt a szellemet ünnepelné az ország.

A kiadó még éppen időben kapott észbe: ha már a 60. születésnapját nem tudta kihasználni a könyvüzlet szempontjából, adódik egy másik évforduló. 1925-ben lesz írói működésének 40. éve. „Ezt pedig impozánsan fogja megünnepelni a magyar könyvkiadás. Nem ugyan szónoklattal, hanem kulturcselekedettel: Herczeg Ferenc összes műveinek nemzeti díszkiadásával, amely hamarosan megjelenik.”[217] Maga az író csak annyit mondott erről a visszaemlékezéseiben, hogy „a kiadó azért kiadó, hogy útját egyengesse a gyűjteményes díszkiadásnak.”[218]

Ezt az összkiadást, amelyet most már Jubiláris díszkiadásnak neveztek (talán mert a „nemzeti” jelző túlzásnak tűnt: addig csak Jókai Mórnak volt „nemzeti” kiadása), három részletben, tíz kötetenként fogják kiadni – írták később. Az ára az összesnek 3 millió korona volt, de természetesen külön is meg lehetett venni a sorozatokat 1 millióért, esetleg kilenchavi részletfizetésre is. Egy esztendőn belül meg fog jelenni mind a három sorozat.[219] A könyvek famentes papíron, kék egész vászonkötésben, „művészi aranyozással” kerülnek forgalomba. Az első kötetet az író legújabb arcképe, Glatz Oszkár rajza díszíti, amelyet Herczeg saját kezűleg aláírással lát el. Rögtön hozzáfűzöm, hogy jómagam láttam két példányt ebből az első kötetből, s bizony a két aláírás teljesen különbözik egymástól…

A kötetek összeállításakor, ha tehették, a meglévő korábbi szedéseket használták fel újra, csak a címlapot cserélték le és beraktak az elejére egy főcímlapot. Így tehát azok a kötetek, amelyekben több mű található emiatt ismétlődő oldalszámúak – tulajdonképpen több különálló kötet kolligátumai. Először a regényeket sorolták be, majd az elbeszélésköteteket, végül a színműveket – de ezen belül nemigen bukkanhatunk semmi rendezőelvre. A legelső számú a Pogányok volt, ez a reprezentatív és híres regénye. Egyébként a teljes kiadás nem jelent meg egy év alatt, ahogy ígérték, a harmadik tíz kötetet 1928 februárjában kezdik hirdetni. Az összkiadás most már 240 pengőbe került.[220]

A nagy sikerre való tekintettel, és mivel Herczegnek újabb művei születtek, a sorozatot 1929-ben megtoldották újabb 10 kötettel, amely 80 pengőbe került. A művek sorrendje az első 30 kötet szerint alakult, a különbség csak annyi volt, hogy az elbeszélések után helyet kapott két tanulmánykötet is. A sorozathoz tartozik egy külön kötet, amely Surányi Miklós Herczeg-életrajzát tartalmazza, a negyven kötet címeinek felsorolását, valamint azoknak a listáját, akik megvették a teljes kiadást. Ebből láthatjuk hogy kb. 3000 budapesti és mintegy 8400 vidéki magánszemély és szervezet tehette a könyvespolcára a negyven kötetet, ami egy ekkora sorozatnál hallatlanul magas példányszám.[221]

A Jubiláris díszkiadás „sikert aratott” magasabb szinten is: a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Kara díszdoktorává nevezte ki az írót, Debrecen és Nagycenk díszpolgárává fogadta, Szeged aranytollat ajándékozott neki, később örökös törvényhatósági taggá választotta, és a sorozat elnyerte az MTA nagydíját is…

Közben „a magyar ifjúság számára” egy újabb könyv jelent meg az íróról Rubinyi Mózes tollából. A tanulmány „uj adataival s eredeti beállításaival alapvető jelentőségű a Herczeg-irodalomban is.” De azért „kedves, könnyű hangja kiválóan alkalmassá teszi iskolai segédkönyvül a Herczeg-ünnepségek alkalmából.” Ára 10.000 korona.[222]

1933-ban, az író hetvenedik életévében kezdte el kiadni a Singer és Wolfner a „Herczeg Ferenc válogatott munkáinak emlékkiadása” című sorozatot, szintén negyven kötetben „népszerű kiadásban”. Ahogy a hirdetésben írják: „Olcsó ára lehetővé teszi, hogy Herczeg Ferenc művei vigasztaló szó gyanánt eljuthassanak mindenhová, ahol a kiváló költő minden szavát és írását áhítva várják.” A teljes gyűjtemény, két sorozatban 120 pengőbe került[223] – vagyis feleannyiba mint a másik kiadás. Az újabbat rosszabb minőségű, vastagabb papír jellemzi, illetve bordó vászonkötés, amelyet az író aranyozott, kidomborodó arcképe díszíti.

Egy időben a cég „nikkelezett fémből” készült „művészi kivitelű könyvállványt” küldött díjtalanul az Uj Idők azon előfizetőinek, akik a cég könyvosztályánál 50 pengő értékben könyveket rendeltek. A reklámfotón a csőből hajtogatott (akkor biztosan nagyon modernnek ható) állványon Herczeg ez utóbbi könyvsorozatát láthatjuk.[224]

1941-ben jelent meg a Herczeg Ferenc. Félszázados tagságának alkalmából írták a Petőfi Társaság tagjai című (és alkalmú) könyv – furcsa módon a „Magyar regények” sorozatban. Ennek legelső írása Kornis Gyula százoldalas tanulmánya, amelyet pár évvel később önálló kötetben újra kiadnak, ugyanazt a szedést felhasználva. Újra kiadják a Surányi Miklós által írt életrajzot is.[225]

Nem hagyta ki a Singer és Wolfner az író 80. születésnapján kínálkozó lehetőséget. Részint kiadott három számozott bibliofil kiadványt: Herczeg három kisregényét félbőrkötésben valódi aranynyomással 200 példányban 80 pengőért, ugyanez félvászonban, 800 példányban 50 pengőbe került. A Magdaléna két élete Batthyány Gyula, a Sziriusz Hincz Gyula, a Tűz a pusztában Szalay Lajos illusztrációival készült. Valamennyi példányba belekerült az író és a rajzoló aláírása is.[226]

De ez még nem elég a „Herczeg Ferenc ünnepi év”-hez. Megjelent egy emlékkönyv is, amelyet Kornis Gyula szerkesztett, s amelynek tanulmányait többek között Cs. Szabó László, Fekete István, Márai Sándor, Szabó Lőrinc stb. írta – pár év óta valamennyien az Uj Idők munkatársai. Az elején Horthy Miklós saját kezű köszöntője kapott helyet, ami nem véletlen: a kormányzó és az író jó viszonyban voltak egymással. Megtalálható volt a kiadványban Fitz József alapos és részletes Herczeg Ferenc-bibliográfiája is. A nagyalakú, közel 500 oldalas kötet „100 műnyomó papíron nyomtatott képet” is tartalmazott – az ára 54 pengő volt.

De a java még csak most jön: az Uj Időkben (az emlékkönyvvel együtt) dupla betétlapon[227] kezdik hirdetni Herczeg Ferenc műveinek újabb gyűjteményes kiadását, amely 80 műből áll, kb. 12.000 oldal famentes bibliapapíron 10 kötetben, fekete „amatőrjellegű művészi kötésben”. Az emlékkönyvvel együtt 540 pengőért kapható. Valójában már korábban, 1939-ben elkezdték a kiadását, akkor 200 pengőért hirdették.[228] Ez a kiadás már valamennyi addig megjelent Herczeg-kötetet tartalmazott, kivéve a kétrészes visszaemlékezéseket (A várhegy, A gótikus ház), amelyet nyilván arra az időre tartalékoltak, amikor majd megjelenik a harmadik rész is (de az majd csak jó pár évtized múlva, a rendszerváltás után jelenik meg Hűvösvölgy címmel). A művek sorrendje itt is műfajonkénti, ahogy az 1925-ös kiadásnál: regények, színművek, elbeszélések, tanulmányok, de ezen belül most szigorúan időrendben következnek a könyvek. Valóban a könyvek, ugyanis ezúttal sem készítettek új szedést a művekből, a korábbit nyomták újra, csak a címlapokon változtattak…      Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy Herczeg Ferencnek még életében, 18 év leforgása alatt három alkalommal jelent meg összegyűjtött műveinek teljes sorozata, ami minden bizonnyal egyedülálló a magyar irodalom és könyvkiadás történetében.

Bálint Gábor

 



[1] Viskolcz Noémi: Johann Heinrich Bisterfeld (1605–1655) bibliográfia – A Bisterfeld-könyvtár. Bp.–Szeged, 2003. Scriptum Rt. /A Kárpát-medence kora újkori könyvtárai VI/. Alstedről vö. még: Kvacsala, Johann: Johann Heinrich Alstedt. = Ungarische Revue (9.) 1889. 628–642.; Evans, R. T. W.: Alsted és Erdély. = Korunk (32.) 1973. 1908–1916.

[2] Theologisches Seminar, Herborn; jelzete: AB 3488. – A kötetet leírta Hotson, Howard: Johann Heinrich Alsted’s Relation with Silesia, Bohemia and Moravia: Patronage, Piety and Pansophia. = Acta Comeniana (12.) 1997. 13–35, itt: 30–31.

[3] Hotson: i. m. (2. jegyzet) 31, 84. jegyzet.

[4] Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 78, 110, 158, 222, 223.

0[5] Vö. Viskolcz Noémi: Lucas Jennis frankfurti könyvkiadó katalógusa 1626-ból. In: Művelődési törekvések a kora újkorban, Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére. Szerk. Ötvös Péter, Balázs Mihály […], Szeged, 1997. 639–655, itt: 643.

0[6] Jelzete a bécsi Egyetemi Könyvtárban: I 178.570.

0[7] Bubenheimer, Ulrich: Schwarzer Buchmarkt in Tübingen und Frankfurt. Zur Rezeption nonkonformer Literatur in der Vorgeschichte des Pietismus. = Rottenburger Jahrbuch für Kirchengeschichte (13.) 1994. 149–163, itt: 155, 15. jegyzet.

0[8] A szövegrészt közli Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 77, 22. jegyzet.

0[9] Geleji Katona István levelei Rákóczyhoz. Közli Beke Antal. = Irodalomtörténeti Közlemények (4.) 1894. 336–346, itt: 338.

[10] Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 78.

[11] Viskolcz, i. m. (1. jegyzet) 78–79.

[12] Viskolcz, i. m. (1. jegyzet) 79.

[13] Viskolcz, i. m. (1. jegyzet) 78.

[14] Viskolcz, i. m. (1. jegyzet) 79–80.

[15] Viskolcz, i. m. (1. jegyzet) 78.

[16] Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 78.

[17] Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 79.

[18] Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 127.

[19] Zimmermann Ferencz: Bisterfeld végrendelete. = Történelmi Tár [1892.] 1893. 171–175.

[20] Herepei János: Miképpen kerülte el a gyulafehérvári bibliotékának egy része az 1658. évi tatár pusztítást? = Magyar Könyvszemle (77.) 1961. 170–172; Vita Zsigmond: Bethlen Gábor szellemi arcképéhez. In: Uő.: Az enyedi kohó. Bp. 1986. 377.

[21] Viskolcz Noémi: Johann Heinrich Bisterfeld és a gyulafehérvári tankönyvkiadás a XVII. században. = Magyar Könyvszemle (118.) 2002. 249–271, itt: 268–271.

[22] Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 72, 126–127.

[23] Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 129–171.

[24] Michael Halicius könyvjegyzéke 1674-ből. In: Erdélyi könyvesházak III. 1563–1757. A Bethlen-család környezete […] A Teleki-család és környezete. Vegyes források. S. a. rend. Monok István, Németh Noémi, Varga András. Szeged, 1994. /Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 16/3./ 194–209.

[25] Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 127.

[26] Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 76–77.

[27] Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 127.

[28] Hajós József: Barangolás kolozsvári könyvtárakban. Bukarest – Kolozsvár, 1999. 20, 158, 165.

[29] A kötet teljes terjedelme 332 lap és 1 rézmetszet (= díszcímlap), az utolsó oldal üres. Kollációja: [ ]1, A6–Z6, Aa6–Dd6, Ee4

[30] Vö. Karácsonyi János: Sz[en]t Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig. I–II. Bp. 1923. Magyar Tudományos Akadémia, II. 367–368.

[31] Az eredeti levél jelzete: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár, K787/238; Közölve: Szenczi Molnár Albert naplója, levelezése és irományai. Kiad., jegyz. Dézsi Lajos. Bp. 1898. MTA, 332–334; vö. még, Dézsi Lajos: Szenczi Molnár Albert (1574–1633). Bp. 1897. Magyar Történelmi Társulat, 182; Szentpéteri Márton: Kálvinista zsoltár és az egyetemes reformáció. Alsted és Szenci Molnár levélváltása 1609-ben. In: Miscellanea. Tanulmányok a régi magyar irodalomról. Szerk. Szentpéteri Márton. Bp. 2001. Kijárat Kiadó, 277–301.

[32] Alstedius, Johannes Heinricus: Encyclopaedia. I–VII. Herborn, 21630. Tom. I. „Johannis Henrici Alstedii Praefatio ad Lectorem benevolum”):(iij/v–):(iiÿ/v.

[33] A névsor és a művek elemzéséhez l. Bán Imre: Apáczai Csere János. Bp. 1958. Akadémiai Kiadó, 164–169.

[34] Az 1617-ben Oppenheimben megjelent kiadás az Eb 2r 13 jelzeten megtalálható a budapesti Egyetemi Könyvtárban is.

35Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 152.

36Viskolcz: i. m. (1. jegyzet) 151, 161, 149, 150.

[35] Az idézett dokumentumok lelőhelye többnyire a Magyar Országos Levéltár, P szekció, Orczy család levéltára 518–531, az. A továbbiakban MOL, P, név és csomó-és iratszám. A „Recrudescunt” esetében eltekintünk a szakirodalom részletes felsorolásától; megemlítjük Szalay László: Magyarország története. Bp., 1858. VI. 140.; Négyesy László: Rádai Ráday Pál munkái. Bp., 1889.; Rákóczi-Emlékkönyv III.; Köpeczi Béla: A Rákóczi-kor politikai irodalma és külföldi hatása. = It 1954.; Magyarország története 1686–1790. Szerk. Ember Győző, Heckenast Gusztáv. MTA TT., Bp., 1989. a IV/1. kötetben V. fejezet: R.Várkonyi Ágnes: Szabadságharc az állami önállóságért. 173–202.

[36] MOL, P 519, Familiaris, 12. csomó, Orczy barones= Boy Nr.1–226.; Boy 41. A továbbiakban: BOy és szám.

[37] MOL, P 1607, Kállay család, Rokon és idegen családok, 1.cs. 12.tétel, Orczy Lőrinc vagyoni ügyei.

[38] BOy 6. Az Orczyak családi legendája szerint annyira hasonlított VIII. István a Nagyságos Fejedelemhez, hogy egy hétre az egri vár tömlöcébe zárták helyette.

[39] l. az 1. jegyzetet.

[40] A fogalmazvány lelőhelye: mérete: ca. 42×30 cm; terjedelme:

0[41] 1702-ben I. Lipót eladta a három részből – a Jászságból, Kis-és Nagykunságból – álló Jászkun-területet a német lovagrendnek. 1714-ben záloggá alakították át. Eredetileg a nádor vezénylete alatt álltak, aki főkapitányuk és tulajdonosuk is volt; ez Orczy Lőrinc idejében, 1765-ig Batthyány Lajos (1696–1765) volt. Az önálló Jászkun-terület 1876-ban szűnt meg, amikor négy megye területébe osztották be.

0[42] MOL, P szekció 1314, Batthyany család, Missiles, Orczy Lőrinc levelei. Ez a második levél.

0[43] 1763. február15-én lovas tábornoki rangban 1500 forinttal nyugdíjba vonult; ebben az évben fejeződött be a Hétéves háború.

[44] Az itteni levéltár 1970-es megszüntekor kerültek a Budapestről elvitt dokumentumok Nagybányára. L. H. Kakucska Mária: Orczy Lőrinc hagyatéka, ismeretlen versei és a tűz nem szelektáló pusztításáról. = Magyar Könyvszemle (118.) 2002. 1., 74–80. (Előadás formájában: MTA ITI, XVIII. századi osztálya, 2001. április 18.)

[45] Histoire des revolutions de Hogrie ou l’ on donne une idée juste de son légitime Gouvernement, avec Les Memoires du Prince de Françoise Rakoczy sur la guerre de Hongrie, depuis 1703, jusqu’ á sa fin. Et ceux du Comte Betlem Niklos[!] sur les Affaires de Transilvanie. A La Haye, chez Jean Neaulme, 1739. Mi, a valaha a Csáky család, ma az Aradi Xenopol Könyvtár tulajdonában lévő francia–latin nyelvű, hat kötetes kiadványt forgattuk. Köszönöm a Könyvtár Igazgatójának és dolgozóinak a kutatómunkában nyújtott segítséget.

[46] Eredetileg más állhatott a határozott névelő helyén, ui. a kezdőbetű, a M jól olvasható.

[47] Orczy saját kezűleg írta a margóra +tündöklö.

[48] A dőlt betűs szót utólag toldotta be Orczy; az eredetileg írtakat: „sertödött.Ország szabatságának” áthúzta.

[49] A dőlt betűs szótag javítva, eredetileg „lankadvan”.

[50] A dőlt betűvel írt szó utólag lett a szöveg fölé beírva, és a helyhiány miatt nem jól olvasható.

[51] A dőlt betűs szöveget a baldoldali margóra írta Orczy, + jellel utalva a betoldás helyére; a vastagon szedett dőlt betűs szót, a margói helyesbítésbe toldotta.

[52] A dőlt betűs szöveget utólag toldotta be.

[53] Eredetileg „adattattnak” állt a dőlt betűs szöveg helyett.

[54] A dőlt betűs szöveget a margóra írta a betoldást jelentő + jellel a „fellyebb nemvén[!]” helyett.

[55] A dőlt betűs szöveg a margón olvasható az utólagos betoldás * jelével.

[56] Vége az első oldalnak.

[57] „nyertette” helyett a dőlt betűs szót írta be Orczy.

[58] A dőlt betűs szó utólag betoldva; „volt és lesz most is” kihúzva.

[59] „el viselhetetlen” kihúzva.

[60] Eredetileg „kostoltattak”.

[61] „Szabidulni” áthúzva.

[62] A szövegben nem látszik jól, de úgy is vehető, hogy a szót részben törölte Orczy, ui. a dőlt betűs része olyan, mintha át lenne húzva: uralkodo, míg a következő sor kezdetén álló utolsó szótag jól olvasható.

[63] A dőlt betűvel szedett részt, megjelölve a margóra írta.

[64] „Titkonn de” kihúzva.

[65] „is” kihúzva.

[66] +familiák a margón olvasható.

[67] Utólag betoldva.

[68] „el hozattvan” kihúzva.

[69] „szabad” áthúzva.

[70] „epsegit” kihúzva.

[71] Utólag írta a szöveg fölé Orczy.

[72] Eredetileg mást írt Orczy, a javítás miatt azonban nem olvasható.

[73] Más állott eredetileg, a javítás következtében olvashatatlan lett.

[74] Nem olvasható jól a szó; talán „iltenn”.

[75] A dőlt betűs szó olvashatatlan.

[76] A margón olvasható.

[77] A dőlt betűs rész tintafolt miatt nem olvasható.

[78] A 3. oldal kezdete.

[79] Az utolsó szótag eredetileg más volt, de Orczy átírása következtében olvashatatlanná vált.

[80] Vagy javított a szó, vagy Orczy tolla írt vastagon; nem dönthető el egyértelműen.

[81] A dőlt betűs szó többszörösen javított.

[82] Orczy nem döntötte el, melyik változat legyen a végleges.

[83] Utólag a szöveg fölé írva.

[84] Az első szótag erősen javított.

[85] A toll vastagon írt, emiatt nehezen olvasható a szó.

[86] A 4. oldal kezdete.

[87] „el szakasztatván” kihúzva.

[88] Az eredeti szó olvashatatlan, a dőlt betűssel írta át Orczy.

[89] Erősen átjavított.

[90] Az 5. oldal kezdete.

[91] Utólag betoldva a szövegbe.

[92] „az haza fam…” kihúzva és nem befejezve a megkezdett szót.

[93] „Sententiát venni” kihúzva.

[94] „az hajdani” kihúzva.

[95] Utólag a szöveg fölé írva.

[96] A szöveg fölé írva utólag.

[97] A margón olvashatóak.

[98] Utólag betoldva.

[99] „megh is” kihúzva.

[100] Orczy megszámozta a szavak sorrendjét.

[101] A 6. oldal kezdete.

[102] „rendi” kihúzva és helyette írta a dőlt betűs szöveget.

[103] Az eredetileg írt szó lett átjavítva, mellyel nehezen olvashatóvá vált.

[104] Eredetileg a „ritka” szó állt, ezt kihúzta Orczy.

[105] „attúl maga” kihúzva.

[106] A toll vastagon fogott, emiatt olvashatatlan a szöveg.

[107] Az átjavítás miatt olvashatatlan a szó.

[108] Utólag a margóra írva +jellel.

[109] Orczy folytatólagosan írta a margóra.

[110] A 7. oldal kezdete.

[111] Utólag a szöveg fölé írva.

[112] Utólag a szöveg fölé írva.

[113] „Idegen nyel” kihúzva és be nem fejezve.

[114] Orczy hullámjellel jelölte a margón a sorokat.

[115] „olly” kihúzva.

[116] A 8. oldal kezdete.

[117] Nehezen olvasható a toll vastag írása miatt.

[118] A 9. oldal kezdete.

[119] „ragadott” a szöveg fölé írva.

0[120] A szöveg fölé írva.

0[121] A javítás miatt nehezen olvasható.

0[122] A dőlt betűs hivatkozás utólag a margón felsorolva.

0[123] Utólag a szövegbe iktatva, az előző olvashatatlan.

0[124] Olvashatatlan a szó.

0[125] A 10. oldal kezdete.

0[126] „ha en” áthúzva.

0[127] „fogh” kihúzva.

0[128] „Törvények módgya” kihúzva.

0[129] Az erős javítástól olvashatatlanná vált a szó.

0[130] A sok átírástól olvashatatlanná vált a szó.

0[131] A szó a többszöri átírás következtében nehezen olvasható.

0[132] A dőlt betűs szavak a margón olvashatóak.

0[133] Az átírástól nehezen olvasható.

[134] A toll vastagsága miatt olvashatatlan.

[135] Olvashatatlan a szó.

102 „maghára” kihúzva.

103 A 11. oldal kezdete.

104 „nem” kihúzva.

105 „széles” kihúzva.

106 „sok” kihúzva.

[136] Vö.: Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz. Bp. 1996; Engelsing, Rolf: Analphabetentum und Lektüre. Zur Sozialgeschichte des Lesens in Deutschland zwischen feudaler und industrieller Gesellschaft. Stuttgart, 1973.

[137] Magyar Országos Levéltár (MOL), Magyar Kancelláriai Levéltár, Acta generalia: A 39 1785/ 10.874.

[138] Uo. 1785/15591.

[139] Uo. 1785/7306.

[140]1785. május 25-én javasolta a vámhivatal: „Da jedoch mehr derley Fälle sich ereignen könnten, so erachtet die Zoll-Regie, daß in Ansehung solcher fremden Feilschaften mit derley Ansiedlern um so weniger nach der Strenge der Gesätze zu verfahren, sondern selben viel mehr die Zollfreyheit zuzugestehen wäre, als es dem Staat sehr viel daran gelegen ist dergleich Leute ins Land zu ziehen, andererseits aber die von selben eingeführt werdende Waaren ohnehin kein Handlungsgegenstand, sondern nur zum eigenen Gebrauch und an sich selbst ganz unbedeutend sind, auch wofür in fremde Staaten kein Geld ausgeflossen ist.“ MOL, A 39: 1785/6582.

[141] Eimann útikönyvéből idézi Lotz, Friedrich: Johann Eimann. Der deutsche Kolonist oder die deutsche Ansiedlung unter Kaiser Josef II. in den Jahren 1783 bis 1787 besonders im Königreich Ungarn in dem Batscher Komitat. München, 1965. 113.

0[142] Schenda, Rudolf: Volk ohne Buch. Studien zur Sozialgeschichte der populären Lesestoffe 1770–1910. Frankfurt am Main, 1970.

0[143] Schön, Erich: Der Verlust der Sinnlichkeit und die Verwandlungen des Lesers. Mentalitätswandel um 1800. Stuttgart, 1987. /Sprache und Geschichte Bd. 12./ különösen 46.

0[144] Jürgensmeier, Friedhelm: Kurmainz. In: Schindling, Anton / Ziegler, Walter (Hg.): Die Territorien des Reichs im Zeitalter der Reformation und Konfessionalisierung. Land und Konfession 1500–1650. Bd. 4: Mittleres Deutschland. Münster, 1992. 90.

[145] Brückner, Wolfgang: Die Verehrung des heiligen Blutes in Walldürn. Aschaffenburg, 1958. 52.

[146] Lásd Tüskés, Gábor–Knapp, Éva: Volksfrömmigkeit in Ungarn. Dettelbach, 1996. 138.

[147] Lásd Bonomi Jenő vallási röpiratgyűjteményében levő két Bagó nyomtatványt Andächtiges Gebet zu unserem Heiland Jesu címmel. Mindkét nyomtatvány nagyalakú és négy oldalas, az egyik 1864-ből datált, a másik nem datált, de 57. sorszámmal van ellátva. A Bonomi gyűjtemény az Institut für donauschwäbische Geschichte und Landeskunde Tübingen tulajdonában található.

[148] Fata, Márta: „Johann Georg Haldenwang hat dieses Gebetbuch gehabt von seinem Vater“. Die Auswanderung der Ofterdinger Familie Haldenwang nach Siebenbürgen im Jahr 1846. = Der Sülchgau (42–43.) 1998–1999. 127–143.

[149] Koszyk, Kurt: Deutsche Presse im 19. Jahrhundert. Teil II. Berlin, 1966. 39.

[150] R. M.: Grohmann, Karl Gottfried. In: Deutsches Literatur-Lexikon. Bern u. München, 1978. Bd. 6, 851.

[151] Zenker, Ernst Victor: Geschichte der Journalistik in Österreich. Wien, 1900. 21.

[152] Salomon, Ludwig: Geschichte des Deutschen Zeitungswesens. Bd. 1. Oldenburg u. Leipzig, 1906. 204.

[153] Haacke, Wilmont: Die Zeitschrift – Schrift der Zeit. Essen, 1961. 92–104.

[154] Szalai Béla: Magyar várak, városok, falvak metszeteken. 1515–1800. Bp. 2001. 306–309. tábla.

[155] Rózsa György: Budapest régi látképei. 2. kiad. Bp. 2000. 87 (Buda). és 92 (Pest). Klaus Stopp a rézkarcot kapcsolatba hozta a folyóirattal, de a magyar vonatkozású lapok megjelenését tévesen a 18. századra teszi. In: Rózsa: i. m. 117, 119.

[156]Nordau, Max: Erinnerungen. Erzählt von ihm selbst und von der Gefährtin seines Lebens, übers. v. S. O. Fangor. Leipzig, Wien, 1928. Für den Pester Lloyd siehe 40 und passim, für das Neue Pester Journal 91 und passim. Vgl. auch Schulte, Christoph: Psychopathologie des Fin de siècle. Der Kulturkritiker, Arzt und Zionist Max Nordau. Frankfurt am Main, 1997. 23 und passim. Ausführlich zu Nordaus Pester Publizistik siehe U., H.: Max Nordaus Pester Publizistik. Phil. Diss. Bp. 2003.

[157] Schulte (wie Anm. 1), 51.

[158]Rózsa, Mária: Deutschsprachige Presse in Ungarn 1850–1920. 1. Teil: Zeitschriften und Fachblätter. Sonderdruck aus Berichte und Forschungen. In: Jahrbuch des Bundesinstitutes für Kultur und Geschichte der Deutschen im östlichen Europa. Band 9. München, 2001. 135. Die bibliographischen Angaben sollen leicht ergänzt werden: Die Ungarische Illustrirte Zeitung hörte nicht mit Nr. 49 v. 4. Dezember 1872 auf, sondern erst mit Nr. 51 v. 25. Dezember 1872. Außerdem wurden die zwei Jahrgänge nicht nur von Max Nordau und Adolf Silberstein redigiert: Ab Nr. 40 v. 2. Oktober 1872 ist als verantwortlicher Redakteur Dr. Ign. Phil. Weiß verzeichnet.

[159]Réz, Heinrich: Deutsche Zeitungen und Zeitschriften in Ungarn von Beginn bis 1918. München, 1935.

[160] Siehe Pester Lloyd Nr. 306 v. 22. Dezember 1870. 3 und weitere Wiederholungen u. a. in den Nummern zwischen 23. Dezember 1870 und 3. Jänner 1871. Hervorhebung im Original.

[161]0[162] Ehrenrettung eines Verstorbenen. (Aus den „Főv. Lapok.” Abkürzung im Original.) = UIZ Nr. 3 v. 15. Jänner 1871. 22. Fortsetzung in Nr. 4 v. 22. Jänner 1871. 30. Original: Egy halott igazoltatása. I., II. = Fővárosi Lapok Nr. 1 v. 1 Januar 1873, 2–3 und Nr. 2 v. 3. Januar 1873, 8–9.

0[163]0[164] Zur Definition der Gattung siehe den Annäherungsversuch von Lipták, Dorottya: Újságok és újságolvasók Ferenc József korában. Bécs – Budapest – Prága. Bp. 2002. 53f.

[165][166]. = UIZ Nr. 11 v. 12. März 1871. 83; Der Dorfbarbier. = UIZ Nr. 12 v. 19. März 1871. 91; Die Panzerregatte. = UIZ Nr. 14 v. 2. April 1871. 108f; Das zukünftige Pest. = UIZ Nr. 13 v. 26. März 1871. 100f.

[167][168] Schriftweise des Titels nach dem Pester Lloyd.

[169]A nikodémiai kövek. Eigentlich ein Kapitel aus Jókais Egy bujdosó naplója. Den Hinweis verdanke ich Tünde Császtvay.

[170][171]… [Nem ver meg engem az isten…]. Seitens der Redaktion wurde zu Schnitzer angemerkt: „Wir machen unsere Leserinen (sic!) ganz besonders auf diese Uebersetzungen aufmerksam, da sie zu den besten gehören, in welchen Petőfy (sic!) je vor ein deutsches Publikum getreten ist.” In der nächsten Nummer folgte in Schnitzers Übersetzung Die Weichsel wächst zu Tausenden am Baum… [Ezrivel terem a fán a meggy…] und Unsere alte Erde… [Játszik öreg földünk…]. = UIZ Nr. 13 v. 26. März 1871, 98. In der UIZ Nr. 26 v. 25. Juni 1871, 202 wurde Zöld Marczi. Von Alexander Petőfy (sic!) gedruckt. Petőfi-Übersetzungen kommen auch im 2. Jahrgang der Zeitung vor, u.a. Held János. Ein poetisches Volksmärchen von Alex. Petőfi. Deutsch v. I. Schnitzer. Auch in diesem Fall fügte die Redaktion hinzu: „Wir glauben unsern Lesern etwas Angenehmes zu bieten, indem wir hiemit eine Probe einer noch nicht veröffentlichten Uebersetzung dieses reizenden Petőfi’schen Mährchens geben. Petőfi ist von den deutschen Uebersetzern bisher so maltraitirt worden, daß eine Nachdichtung, wie die obige, auch in Deutschland geeignet wäre, bessere Begriffe über den poetischen Gehalt der ungarischen Literatur zu verbreiten.” = UIZ Nr. 2 v. 10. Jänner 1872. 10. Zu Schnitzer vgl. auch.: U., H.: Das Neue Pester Journal. Die Geschichte des Blattes von den Anfängen bis 1878. = Magyar Könyvszemle 2003. Nr. 2, 241–252.

[172]Julius Szekula übersetzte das Gedicht Ende September [Szeptember végén]. = UIZ Nr. 41 v. 8. Oktober 1871. 326. Julius Böhm publizierte aus Petőfis Kleinprosa Die Flüchtlinge [A szökevények], bei der die Redaktion folgende Anmerkung hinzufügte: „Diese, deutsch noch nirgends erschienene und auch im ungarischen Original sehr wenig gekannte Skizze, die 1845 in den „Életképek” veröffentlicht wurde, durfte wegen ihres Verfassers besonderes Interesse beanspruchen.” = UIZ Nr. 14 v. 2. April 1871. 106.

[173] Moritz Staßmann übersetzte das Gedicht Der tapfre Bor [Bor vitéz]. = UIZ Nr. 9 v. 26. Februar 1871. 66.

[174] UIZ Nr. 1 v. 1. Jänner 1871. 2.

[175] UIZ Nr. 3 v. 15. Jänner 1871. 18. Ungarisch zwei Wochen früher in Fővárosi Lapok Nr. 1 v. 1. Januar 1871. 1 gedruckt.

[176] UIZ Nr. 27. v. 2. Juli 1871. 210.

[177] UIZ Nr. 44 v. 29. Oktober 1871. 350.

[178] UIZ Nr. 7 v. 12. Februar 1871. 50.

[179] UIZ Nr. 40 v. 1. Oktober 1871. 318.

[180] UIZ Nr. 14 v. 2. April 1871. 106 und Nr. 15 v. 9. April 1871. 114.

[181] UIZ Nr. 1. v. 1. Jänner 1871. 3f.

[182] UIZ Nr. 4 v. 22. Jänner 1871. 26.

[183] UIZ Nr. 5 v. 29. Jänner 1871. 38f.

[184] UIZ Nr. 17 v. 24. April 1871. Titelseite u. 130.

[185] UIZ Nr. 51 v. 17. Dezember 1871. 408.

[186]Adolf Silberstein-Ötvös (1845–1899), ungarischer Ästhet, Übersetzer und Publizist. Arbeitete u. a. für das Leipziger Tageblatt, die Deutsche Allgemeine Zeitung, das Fremdenblatt in Wien, 1870–71 für die Temesvarer Zeitung, dann für den Pester Lloyd, das Neue Pester Journal, den Ungarischen Lloyd und für mehrere ungarische Zeitungen. Vgl.: Ujvári, Péter (Hg.): Magyar Zsidó Lexikon, Bp. 2000. 788. Seine journalistische Leistung wurde auch in der gegenwärtigen deutschsprachigen Presse Ungarns anerkannt: „Unser Landsmann, Dr. Adolph Silberstein in Leipzig, gibt daselbst eine ‚dramaturgische Wochenschrift’ heraus, die sich überaus vortheilhaft vor anderen, den Interessen des Theaters gewidmeten Organen auszeichnet, und tritt uns darin nebst dem ernsten Eifer, das Theater zu einer sittlichen Kunstanstalt zu erheben, auch der erforderliche ästhetische Beruf entgegen. Dr. Silberstein schreibt mit eben so viel Geist als Kenntniß über einzelne Erscheinungen der dramatischen Dichtkunst, wie über allgemeine, das Theater betreffende Fragen, und wird in seinen Bestrebungen von tüchtigen Korrespondenten in Berlin, Wien, Hamburg und anderen Städten unterstützt. Neuestens hat unser Landsmann den Kreis seiner Wirksamkeit auch auf seine Vaterstadt Pest ausgedehnt, welche er jüngst selbst besuchte, und in der er unter anderen Mitarbeitern Thomas Szana zu Berichten über das Nationaltheater gewonnen hat. Wir können es uns nicht versagen, auf den Artikel ‚Pest’ hinzuweisen, in welchem der Verfasser, Dr. Silberstein, unter Anderem sagt: ‚Sprache und Poesie der Magyaren legen das beredteste Zeugniß für die Entwickelungsfähigkeit dieses kaukasischen Stammes ab. Die Sprache hat erst seit diesem Jahrhundert volle Blüthen getrieben und deutsche Sprachforscher haben diese Sprache in all ihrer Biegsamkeit, ihrem Wohlklang, ihrer Kraft und Weichheit, ihrem Humor noch nicht hinreichend gewürdigt. Auch darüber existiren nur oberflächliche Kenntnisse, wie über vieles, was das ungarische Leben betrifft. Selbst die abstrakten Begriffe können aus der eigenen Sprache gewonnen werden, und es existirt eine reine magyarische Terminologie, wie sie die deutsche Sprache nicht besitzt. Die ungarische Poesie ist eine farbige Blüthe des ungarischen Bodens, hervorgesprossen aus dem Nationalgefühl, aus der leidensvollen tausendjährigen Geschichte, aus der Sehnsucht nach Freiheit, aus der Anbetung der segnenden Natur im ungarischen Land. Sie hat etwas Vollblütiges, Schmelzendes, Sinnliches und Echtes. Daneben sympathisirt sie mit allen Literaturen, die sie in ihre sinnliche Eigenthümlichkeit verschmilzt.’ – Auch über das Nationaltheater spricht sich der Verfasser in dem angeführten Artikel ausführlich und in einer für dieses Institut Interesse erweckenden Weise aus. (…) = Ungarischer Lloyd Nr. 283 v. 5. Dezember 1869. Beilage. Anderthalb Jahre später brachte dasselbe Organ folgende Mitteilung: „(Redaktionswechsel.) Der bisherige Redakteur der ‚Temesvárer Zeitung’, Herr Dr. Adolph Silberstein, als Literat auch in Deutschland bekannt, hat Anfangs Mai die Redaktion obiger Zeitung niedergelegt, um sich als Publizist in Pest anzusiedeln.“ = Ungarischer Lloyd Nr. 106 v. 6. Mai 1871. Beilage.

[187] Die personelle Veränderung wurde auch im Ungarischen Lloyd angekündigt: „(Die ‚Ungarische illustrirte Zeitung’,) die im Deutsch’schen Verlag erscheint, wird seit dem neuen Jahr von Dr. Adolph Silberstein redigirt, der es sich zur Aufgabe gestellt hat, unser kunst-literarisches und soziales Leben dem deutschen Publikum zu vermitteln.“ = Ungarischer Lloyd Nr. 3 v. 4. Januar 1872. 3. Silbersteins journalistische Tätigkeit beschränkte sich aber 1872 nicht nur auf das Beiblatt des Pester Lloyd. An dieser Stelle kann es nur angedeutet werden, dass er auch die Konkurrenz, den Ungarischen Lloyd, ab Oktober 1872 zahlreich mit Feuilletons bereicherte und dazu noch sein ab diesen Zeitpunkt jeden Sonntag erscheinendes Beiblatt  „Zeitung für Kunst, Theater und Literatur“ gemeinsam mit Adolf Dux redigierte.

[188]die, wie bekannt, die Etablissements der Deutsch’schen Buchdruckerei-Verlags-Aktiengesellschaft käuflich erworben und in Wien ein namhaftes Institut unter der Firma ‚Pest-Wiener literarisch-artistische Anstalt Gebr. Deutsch’ errichten, erhielten jetzt ein Diplom der Londoner internationalen Ausstellung 1871 für ihre Leistungen auf dem Gebiete der Buch- und Steindruckerei. Die genannten Herren sind bereits im Besitze der großen goldenen Medaille für Kunst und Wissenschaft von Oesterreich, England, Frankreich, Preußen und Württemberg. Die Anstalt leistet besonders Vorzügliches in der gefälligen, wohlfeilen und coulanten Herstellung von Kreditpapieren, wie Aktien, Pfand- und Ratenbriefen, Kassenscheinen u. s. w.“ = Ungarischer Lloyd Nr. 47 v. 25. Februar 1872. Beilage.

[189]Z. B.: Maximilian Bern: Skizzen aus Südrußland. = UIZ Nr. 14 v. 3. April 1872. 107 und 112 und Nr. 15 v. 10. April 1872. 115; Schanz, Julius: Von der Insel Burano bei Venedig. = UIZ Nr. 5 v. 31. Jänner 1872. 39; ders.: Der Nothaufstand auf der Insel Burano bei Venedig. = UIZ Nr. 7 v. 14. Februar 1872. 51; ders.: Briefe vom Vesuv. = UIZ Nr. 22 v. 29. Mai 1872, 171 ff.

[190][191][192]Das ewige Mädchen. = UIZ Nr. 19 v. 8. Mai 1872. Titelseite, Ende: Nr. 20 v. 15. Mai 1872. 157.

[193][194][195]Groß erschienen: Das junge Mädchen. Eine Studie. = UIZ Nr. 9 v. 28. Februar 1872. 66; Die Witwe. Eine Studie. = UIZ Nr. 10 v. 3. März 1872. 74f; Das alte Mädchen. Eine Studie. = UIZ Nr. 11 v. 13. März 1872. 82f; Die Kokette. Eine Studie. = UIZ Nr. 13 v. 27. März 1872. Titelseite u. 98; Kinderliebschaften. Eine Studie. = UIZ Nr. 16 v. 17. April 1872. 123; Verliebte Leute. Eine Studie. = UIZ Nr. 26 v. 26. Juni 1872. 202f; Geistreiche Frauen. Eine Studie. = UIZ Nr. 28 v. 10. Juli 1872. 219f sowie Von den Leserinen (sic!). Eine Studie. = UIZ Nr. 32 v. 7. August 1872. 251. Zu der Beziehung zwischen Nordau und F. Groß siehe: Schulte (wie Anm. 1.), 106 u. 389 und Zudrell, Petra: Der Kulturkritiker und Schriftsteller Max Nordau. Zwischen Zionismus, Deutschtum und Judentum. Würzburg, 2003. 192–200.

[196] Auch Max Falk übersetzte Gedichte von József Kiss. Der Übersetzer der in der UIZ veröffentlichten Gedichte konnte nicht ermittelt werden: Lieder von der Straße. Aus dem Ungarischen des Josef Kiss [Dalok az utcáról]. = UIZ Nr. 2 v. 10. Jänner 1872, 11 und Nr. 7 v. 14. Februar 1872. 52, sowie Jüdische Lieder. („Zsidó dalok.“). Aus dem Ungarischen des Josef Kiss, I. Um eines Worten willen [Egy szó miatt]. II. Sehnsucht [Sóhaj]. = UIZ Nr. 25 v. 19. Juni 1872. 195f.

[197] Vgl. auch Anm. 16.

[198]Gyulai, Paul: Frauen vor dem Spiegel [Nők a tükör előtt]. Beginn: UIZ Nr. 1 v. 3. Jänner 1872. 3, Schluß: Nr. 20 v. 15. Mai 1872. 155f; Der Storch (1850.) [A gólyához]. Aus dem Ungarischen von Michael Tompa. Von Julius Szekula. = UIZ Nr. 8 v. 21. Februar 1872. 58; Kont. Aus dem Ungarischen des Johann Garay. Von Max Farkas. = UIZ Nr. 34 v. 21. August 1872. 266f; Mein Goldfuchs. Aus dem Ungarischen des Gergely Czúczor (sic!). Von Max Farkas. = UIZ Nr. 42 v. 16. Oktober 1872. 330.

[199][200]UIZ Nr. 41 v. 9. Oktober 1872. 328. Hervorhebungen im Original.  Beginn: Nr. 42 v. 16. Oktober 1872. 330ff, Schluß: Nr. 51 v. 25. Dezember 1872. Ergänzungs-Beilage.

[201] UIZ Nr. 41 v. 9. Oktober 1872. 328.

[202]In: UIZ Nr. 51 v. 25. Dezember 1872. Ergänzungs-Beilage. Hervorhebungen im Original. Schon einige Wochen früher erschien im Ungarischen Lloyd folgende Nachricht: „Die Pest-Wiener literarisch-artistische Anstalt der Gebrüder Deutsch bereitet für das kommenden Jahr ein großes journalistisches Unternehmen, ein illustrirtes Wochenblatt: ’Neue illustrirte Zeitung’ vor, welches in Wien erscheinen soll. Die Wiener Blätter schreiben darüber: Es liegt uns der Prospekt eines illustrirten Blattes vor, welches von Neujahr an in großem Style mit Original-Illustrationen und Beiträgen der beliebtesten deutschen Schriftstellern in Wien erscheinen soll. Die ’Neue Illustrirte Zeitung’, welche von Herrn Johannes Nordmann redigirt wird, stellt sich gleich mit den trefflichen Probebildern im Prospekte als ein Unternehmen von reformatorischem Charakter dar, welches sich auf eigene Füße stellen und der beliebten Manier der Kopie ähnlicher Konkurrenz-Erzeugnisse grundsätzlich aus dem Wege gehen will. Die genannte Wiener Illustrirte will ein Hauptaugenmerk auf Oesterreich lenken, und die bevorstehende Weltausstellung wird ihr allerdings reichlich Gelegenheit geben, ihre Tüchtigkeit auf diesem Felde mannichfach zu erproben.” = UL Nr. 283 v. 6. Dezember 1872. 6.

[203]Die Signatur H 19.651 ist zwar vorhanden, aber die sporadisch verzeichneten Jahrgänge wurden in der Széchényi-Nationalbibliothek entsorgt!

[204]Ungarischer Lloyd Nr. 21 v. 26. Januar 1873. 5. Zwei Monate später veröffentlichte dasselbe Organ eine illustrierte Anzeige, um die Aufmerksamkeit der Leser abermals darauf zu lenken. Vgl. UL Nr. 68 v. 22. März 1873. 16. Dass das Blatt für Furore sorgte und binnen kurzer Zeit zum Begriff wurde, bezeugt auch die Unterschrift einer anderen Announce: „Die rührige Verlagsbuchhandlung der Gebrüder Deutsch in Budapest und Wien hat sich entschlossen, mit Beginn der Wiener Weltausstellung eine ’Illustrirte Wiener Weltausstellungs-Galerie’ in Lieferungen herauszugeben. (…)” = UL Nr. 67 v. 21. März 1873. 6. Zwei Tage später erschien auch eine Anzeige zu diesem Werk, die folgenderweise unterzeichnet wurde: „Die Herausgeber der ’Neuen Illustrirten Zeitung’. Wien, Schulstraße 3.” = UL Nr. 69 v. 23. März 1873. 16.

[205] Herczeg Ferenc: Hűvösvölgy. Bp. 1993. 136.

[206] Benedek Elek: Édes anyaföldem. II. Bp. 1993. 54–55.

[207] Herczeg Ferenc emlékezései. Bp. 1985. 225.

[208] Varga Sándor: Interjú Tímár Andorral. = A Könyv 1973. 4. sz. 35–36.

[209] Csathó Kálmán: Herczeg Ferenc. In: : Írótársak között. Bp. 1965. 174.

[210] Spielhagen, Friedrich (1829–1911), német író.

[211] Herczeg Ferenc emlékezései. Bp. 1985. 227.

[212] Herczeg Ferenc: Hűvösvölgy. Bp. 1993. 175.

0[213] Wolfner József levele 1909-ben. In: Ady Endre levelei. II. Bp. 1983. 256.

[214] Varga Sándor: Visszaemlékező: Almási Gusztávné. = A Könyv 1988. 4. sz. 113.

[215] Megjelent a – később említendő – Herczeg Ferenc emlékkönyvben, illetve külön is: Fitz József: Herczeg Ferenc irodalmi munkássága. Bp. 1944. /Bibliográfiai füzetek 5./

[216] Uj Idők 1908. II. 602.

[217] Uj Idők 1925. II. 405.

[218] Herczeg Ferenc: Hűvösvölgy. Bp. 1993. 136

[219] Uj Idők 1926. I. 299.

[220] Uj Idők 1928. 9. sz. címlapverzó

[221] Csak összehasonlításként: harminc évvel korábban Jókai Mór százkötetes nemzeti díszkiadását 4354-en rendelték meg, lásd: A Jókai jubileum és a nemzeti díszkiadás története. Bp. 1904. 236.

[222] Uj Idők 1926. I. 502.

[223] Uj Idők 1936. I. 222.

[224] Uj Idők 1936. II. 720.

[225] Uj Idők 1943. 39. sz. címlapverzó

[226] Uj Idők 1943. 38. sz. címlapverzó

[227] Mivel Herczeg Ferenc szeptember 22-én született, ezért az 1943. szeptember 18-án megjelent 38. szám volt az „ünnepi szám”.

[228] Uj Idők 1939. I. 614.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret