közlemények

Philipp Melanchthon bejegyzése az Országos Széchényi Könyvtár egyik Lucianus-kötetében. A Praeceptor Germaniae magyarországi kapcsolatairól számos dokumentum közlés, illetve elemzés jelent meg. A magyarországi Melanchthon-autográfokról Keveházi Katalin készített összefoglalást,[1] majd ezt a tanulmányát kiegészítve németül is kiadta.[2] Ivona Kollárová egy ismert, de eddig elérhetetlen dokumentummal egészítette ki ezt a képet,[3] majd ugyanezt a könyvbejegyzést – saját, Magyarországon megjelent közleményére sem hivatkozva –, még egyszer kiadta Szlovákiában is.[4] A Keveházi Katalin által számba vett dokumentumok közül a II.1. pontban említett Bugenhagen-kötetről képet közölt rövid jegyzettel Grüll Tibor a Magyar Nemzeti Galéria Pannonia Regia kiállításának katalógusában.[5]

Keveházi autográf számozását követve a II. 13. számú könyvbejegyzésként közöljük most Melanchthonnak egy, az Országos Széchényi Könyvtában őrzött antikvában (raktári jelzet: App. H. 1773, RMK III. 436a) szereplő bejegyzését.

Dialogi Lvciani selectiores, svperorum, Marinorum, et Inferorum. Quibus additi sunt Prometheus, siue Caucasus. Menippus, siue Necymanthia. Timon, siue Nisanthropos. Praeterea alij uenustiores istorum in locum substitui: qui Christianis auribus sunt indigni. Cum conuersatione uulgata. Adiecta sunt Σχόλια Ρητορικά Valentini Erythraei: et argumenta Dialogorum, Latinis uersibus tractata: cum quarundam fabularum μυθολογίας Ioannis Sambuci Tirnauiensis Pannonij: et Michaelis Toxitae Rhoeti. Argentinae, per Paulum et Philippum Caphalaeos Fratres, 1556 (RMK III. 5263)

A címlapon Melanchthon autográf bejegyzése: „Φ(ilippi) M(elanchthonis) Si Deus pro nobis quis c(ontra) nos” A lutheránus köszöntés idézése, a bejegyzés nem ajánló jellege, más 16. századi tulajdonjegy hiánya azt feltételezteti velünk, hogy a kötet a reformátor saját tulajdona lehetett. Ugyanitt (címlap recto) megtalálható, feltehetően más kéztől származóan Melanchthon monogrammjából rajzolt betűkép két helyen.

 

Országos Széchényi Könyvtár (raktári jelzet: App. H. 1773, RMK III. 436a)

 A kötet később a scheyerni6 bencés kolostoré lett. 17. századi kézzel a címlapon található bejegyzés szerint: „Monasterii Schyrensis”. Nem tudjuk mikor került könyvárusi forgalomba, a kolostor 1803-tól nagyprépostságként működik (szekularizálták). A könyvtár ma is a helyén van, a kéziratok a Bajor Állami Könyvtárba (Bayerische Staatsbibliothek) kerültek. Apponyi Sándor, mint a Zsámboki János könyvtárából származó szöveg kiadását – így hungaricumot – szerezte meg könyvtárának.

Monok István

Recepciós törekvések a 15–16. századi Magyarországon. Recepció alatt a jogtörténetben a római eredetű, Justinianus bizánci császár törvényművén alapuló jog befogadását, érvényesítését értik. E művön alapuló jogrendszerből az Egyház révén a keresztény területek közös joga lett, azon alapult mind közjogi, politikai berendezkedésük, mind igazságszolgáltatásuk: Ecclesia vivit lege Romana elv alapján.[6]

Amikor a magyar keresztény államot Szent István királyunk megszervezte, mind a nyugati klerikusok és más betelepedők, mind a bizánci jövevények révén – valószínűleg tudatosan – bőven merített e forrásból. A kérdés ugyancsak jelentős irodalommal rendelkezik, nemrég a MTA felkérésére összefoglalólag magam is foglalkoztam vele .[7]

A törvényes rend ismerete mind az uralkodó és ítélkező királyok, mind az ország nagyjai részére elengedhetetlen volt. Maguk mellett tartották az írás- és törvénytudó kancellistákat, s azok tanácsát, tudását felhasználva, tartották magukat a közös joghoz, ez képezte uralmuk legitimációjának egyik pillérét. A római jog, mint ius commune, Európa pillére volt már akkor, amikor részletes ismerete még korántsem terjedt el, nagyrészt szó szerint rejtve is volt. Felfedezése a bolognai egyetemen a modern egyetemi szintű jogi oktatás születését is jelenti.

Így volt ez hazánkban is, ahol a kánoni iskolák a szükséges jogi ismereteket már az Árpádok korában oktatták, s a 12. századtól országunk lakói feltalálhatók az új itáliai egyetemek hallgatói, majd a következő században oktatói között is. Noha a 13. század végén még nem volt általános hazánkban a közös jog ismerete, és a jogtudó tanult réteg száma sem lehetett jelentős, mégis az Anjouk korától a hazai jogtudó, jogot gyakorlatban tanuló, ezáltal szolgálatot teljesítő és társadalmi felemelkedést elérő személyek száma és közéleti szerepe egyre növekedett .[8]

Az Anjouk, Zsigmond, majd I. Mátyás egyetemet alapító és tudományos jogművelést bevezetni kívánó kísérletei ugyan nem jártak tartós eredménnyel, mégis a 14–15. század anyagi és hatalmi fellendülése, (a 15. század derekának bizonytalan hatalmi viszonyai ellenére) a szellemi és művészeti élet emelkedését a gazdasági fellendüléssel együtt meghozta.

A jogélet vonatkozásában talán elég utalni a budai és a pozsonyi jogkönyvre, a különböző okiratminta-gyűjteményekre (Ars notarialis), valamint az ide vonatkozó egyre szaporodó jogszabályokra. Míg a 14. században, minden itáliai kapcsolatunk ellenére, Bónis szerint az egyetemjárás kissé visszaesett, a 15. században új lendületet nyert, és most már az itáliai és francia főiskolák mellett a német, ultramontán újonnan alakult főiskolák padjait is megcélozták a tanulni vágyók.

A császár és a pápa középkori hatalmi és tekintélyi egyetértése a legislatio jogát, a közös jog kialakításának, fejlesztésének jogát ezen, egyrészt imperiummal rendelkező, másrészt az örökérvényű ius Divinum interpretációjára jogosult két fő hatáskörébe utalta. Mikor összekülönböztek azon, hogy ez hogy és mennyiben illeti meg őket, maguk vonták kétségbe kölcsönösen az addig megfellebbezhetetlen jogköröket, ezzel mérlegelésre jogosítva fel az alsóbb rendű, de önálló döntésre hatalmi valós helyzetüknél fogva képes királyokat, hercegeket. A iurisdictio területi joga mellett a szuverének maguknak igényelték a közös jog továbbfejlesztésének, legalább alkalmi kiegészítésének jogkörét: rex imperator in regno suo.

Az egyedi hatósági rendelkezések, decretumok mellett most már törvényt is hoztak a helyi uralkodók: igaz, hogy egyelőre csak saját uralmuk idejére, de a bírói gyakorlat általánossá, a helyi szokás, a ius consuetudinarium részévé tehette azokat. A bírák az egyes peres ügyek eldöntésénél, a hatóságok igazgató tevékenységük során éppúgy használták a helyi megfogalmazású jogot, mint a közös jog egyetemek által magyarázott és élvezhetővé tett tételeit. A források bizonytalan, mert nehezen hozzáférhető és terjedelmes tömegében a bírói megítélés kapott döntő szerepet. Egyébként a közös jog anyaga is bővült: az egyetemi magyarázó jegyzetek, glosszák mellé új szabályok is kerültek. Így a hűbéri jog, II. Frigyes császár könyvei, illetve az egyházi Dekretálisok, a pápák jogalkalmazásának rendszerezett és kanonizált anyaga.

Mindez a közös jog együtt meghaladta, kivált a könyvnyomtatás előtt, a magánember hozzáférésének lehetőségét. Még az egyetemet járt személy is csak szemelvényeket hozhatott magával az ott hallott tételekből és magyarázatokból. A 14–15. század jogtudósai gyakorlati célra készítettek összefoglalásokat, másrészt kisebb, jelentős normákat tartalmazó szemelvény (regula) gyűjteményeket.[9] Ezek eljuthattak különböző központi könyvtárakba.

A 15. században ugrásszerűn megnövekedett azok száma, akik tanulással akarták megalapozni társadalmi emelkedésüket, és külföldi egyetemeket keresztek fel. A jelentősebb nemesek sorában legalább egy rövid ilyen tartózkodás (Kavalierstour) szinte kötelezővé vált, de a tehetősebb városi polgárság fiai között is egyre általánosabbá vált az igény. Kivált mikor a városok iurisdictiója privilegizált alapokat nyert, a szabad városoknak szükségük is volt jogtudó tisztségviselőkre: a bírák, a tanácstagok, a polgárok szószólói egyaránt igényeltek bizonyos jogi ismereteket, enélkül nem tudtak volna helytállni.

A helyi bírói jogmagyarázó hatalom egyrészt az önkormányzat, a területi önállóság megnyilvánulása volt, másrészt bizonyos jogbizonytalanságot jelentett, okozott a hatalmi viszonyai miatt amúgy is tagolt hűbéri vagy rendi társadalmakban. Az előbbi a szuverének nemtetszését válthatta ki, az utóbbi az egyre növekvő távolsági kereskedelem esélyeit rontotta. Szerte Európában felmerült a jogegységesítés és a jogbiztonság iránti igény. Ehhez a jognak egyrészt határozottnak, másrészt áttekinthetőnek kellett volna lennie, tehát írott és terjedelmében korlátozott joganyagot követeltek.

A közös jog írott volt, csak nagyon terjedelmes. Ekkorra már határozott formát öltött kánonja, mind az egyházi jog, mind a glosszált jusztiniánuszi jog és a Hűbéri jogkönyvek szövege állandósult és a 16. század közepén már nyomtatásban is hozzáférhetők voltak. A közös jog használata mégsem volt könnyű, terjedelme tanult jogászt igényelt, és ezt nem minden bírói fórum engedhette meg magának. Mindkét ok mozgathatta a német-római császár jogegységesítő törekvése során azt a döntést, hogy a Reichskammergericht, a birodalmi kamarai bíróság megalkotásakor a kiadott eljárásjogi előírásban, Ordnungban a ius commune használatát és elveinek alkalmazását általánosan előírta. Ezzel viszont újra formailag is császári joggá vált az addig tudományos formában oktatott közös jog, Gemeines Recht.

Azok a szuverén országok, amelyek a császári főséget nem ismerték el, mert kívül álltak a birodalom kötelékén (vagy történelmi fejlődés okán, mint a franciák, vagy soha sem kerültek be abba, mint a magyarok vagy lengyelek), az egyetemek jogát ugyan jogforrásnak tekintették, de a császári kamarai bíróság jogát nem. Így mindezekben az országokban felmerült a saját jogegységesítés igénye, s helyzetük és fejlődésük szerint különböző formában oldották meg a problémát.

Magyarországon az Anjouk alatt a perrendben jelentkezett az első komoly idegen jogi hatás, ha Kitonichnak hihetünk. Hunyadi Mátyás, a róla szóló hagyomány szerint, ugyancsak foglalkozott a közös jog befogadásának, vagy legalábbis a jogegységesítésnek gondolatával. Az ő politikai elképzeléseitől talán az sem állott távol, hogy a császári címet megszerezze, s így hazánkat a császársággal ugyanúgy perszonál-unióba kapcsolja, mint Zsigmond tette. (Legalábbis a kölcsönös öröklési szerződések Habsburgok, Jagellók és I. Mátyás között hasonló lehetőségekkel nyilván számoltak.)

Mindenesetre a magyar jogegységesítés útjához, az igazságszolgáltatás megszilárdításán túl, ami I. Mátyás jogalkotásának központjában állott, a hazai szokások összeírása és rendezése, mint előmunkálat, szükséges lehetett. Innét Werbőczi munkásságának valószínű indítása, aki az ismert közös joggal írásba rendezett sajátos hazai szokást kívánt szembeállítani. Ez a terv végülis, bár negyedszázaddal I. Mátyás viszonylag korai halála után, a Hármaskönyv összeállításához vezetett.[10] Volt azonban a kortárs jogtudománynak Werbőczi feladatától eltérő, a közös jog hazai tudását terjeszteni vagy felhasználni kívánó áramlata is. Bónis a hazai tudomány másik útjaként mutat rá Pápóczi tevékenységére.[11] Ő maga, nem mélyedve el, mint korábban tervezte, a Werbőczi életmű elemzésébe, megállt ennél a megállapításnál. Ha azonban tovább fűzzük gondolatait, találkozunk e második, recepciós út hazai folytatásával az általa megjelölt egyedi eseten túl is. Korántsem áll, hogy a 16. század a Werbőczi féle hagyományos szokásjoghoz ragaszkodás mellett döntött volna azonnal és határozottan.

A 16. század ugyan meghozta hazánkra a török inváziót, az ország kettéosztását, a császársággal összeolvadás politikai veszélyét, és e lehetőség, mint menekülési út egyidejű számbavételét, de ezek nem vágták el azonnal a tudomány fejlődésének európai irányait. A fellendülő protestantizmus a külföldi egyetemi peregrinációnak újabb lendületet adott, nem csak a teologia és filozófia, hanem a jogtudományok vonatkozásában is. Éppen a távolabbi, de békésebb viszonyok közé került Erdélyből, ott is különösen a szász vidékekről, egyre magasabb számmal törekedtek studiózusok Wittenberg, Jéna, Strassburg felé, miközben az olasz kapcsolatok sem szakadtak meg.

A reformáció mellett a recepció eszmevilága is megindult (vagy tovább folyt) hazánk felé e csatornákon. Szabó Béla kutatásai révén meglehetős biztonsággal tudunk megnevezni egy sor külhonban jogot is tanult hazánkfiát. Eszmeviláguktól és ismereteiktől nem állott távol a hazai jogrend harmonizálása a császárságéval. Egyúttal a politikai vezetés is gondolkodott szorosabb kapcsolatról, ami a török veszélyt elháríthatóvá tette volna.

E külföldet járt és ott jogot is tanult humanisták egyik kiváló képviselője volt Honterus, erdélyi szász humanista. Tudatosan készítette elő az erdélyi recepciót, mégpedig nem törvényjavaslatokkal – nem volt politikus – hanem a római jog modern tételeinek terjesztésével és megismertetésével. Könyveiből a külföldet nem járt kollégistákhoz is közel jutott a ius imperiale gondolatvilága.  Bizonnyal jeles része volt működésének abban, hogy a II. András adta szász statutumok helyébe újabb, modern, nem a római jogot másoló, de azt nagyrészt tételesen alkalmazó törvénymű készült, amit Báthori István fejedelem még jóváhagyott. Ebben szerepel – hazánkban először és utoljára – szöveg szerint a közös jog, mint szubszidiárius jogrend, alkalmazhatósága a joggyakorlatban, ha a törvény hézaga úgy kívánja.

Honterusnak a szász államférfiak között méltó társai akadtak. Ám Báthori kancelláriája nem állott meg annál a lépésnél, hogy a szászok törekvését ne akadályozza. Kovasóczi kancellár és társai a magyar jogot is modernizálni kívánták Erdélyben. Míg a 13. századi szász statutumok esetében a teljes megújítás volt az indokolt, addig a nemrég összefoglalt hazai szokás, s annak törvénytervezetben meg is újított Négyeskönyve vonatkozásában a közös joggal való összevetést, szükség szerinti novellálást terveztek. E végből küldték külföldi tanulmányútra a tehetséges fiatal humanistát, Baranyai Decsi Jánost, e munkát elvégeztetendő, majd elvégzendő. 1593-ban készült el az erdélyi magyar jog recepcióját előkészítő nagy munkája, Syntagma iuris institutionum imperialis ac tripartiti, amely erre a politikai megrendelésre készült, de már nem érhette el a megbízókat.7

Sem a szász törvényreformátorok, sem Decsi János és megbízói nem a közös jog szolgai másolására, a hazai szokás elvetésére törekedtek. Ugyancsak nem kívánták feladni a rendi magyar politikai önállóságot, rendek és király együttes törvényhozó hatalmát. Ma az európai jogharmonizáció terveinek közepette, tanulhatunk tőlük abban, hogy reálisan fontolták meg a török fenyegetés árnyában a szoros nyugati szövetséghez csatlakozás szükségességét, de nem kívánták feladni hazai jogi kulturánkat. Nem elvetni, javítani és egységesíteni törekedtek, ott, ahol szükséges. Ez a program fogalmazódott meg még egy századdal később is a nagyszombati egyetem jogi karának alapító levelében, mint utolsó kicsengése annak a recepciós jogfejlesztő iránynak, amelynek egyik korai munkása az erdélyi szász Honterus volt.

Zlinszky János

Szenci Molnár Albert zsoltárkiadásának mintája.* Zsoltárköltőnk műveinek kritikai kiadása úgy tájékoztatja az érdeklődőt, hogy ő Ambrosius Lobwasser német zsoltárszövegének 1594. évi lipcsei kiadásából fordított.[12] A zsoltárok genfi dallamának ősforrása pedig az 1562. évi első francia teljes, illetőleg az 1565. évi négyszólamú francia kiadás volt.[13] Az alábbi hangjegyes példa más lehetőséget kínál meggondolásra.

Herborn, 1598.	Herborn, 1607.

I.

Zenei tájékozottság nélkül is szembetűnő egy módosító jel a 147. zsoltár itt látható dallamának zárósorában. Nem úgynevezett kettős kereszt ez, hanem a # egykor használatos formája. Ezen a helyen teljesen értelmetlen. Véletlenül kerülhetett a szedésbe, és korrigálási hiba miatt benne maradt a nyomtatásban. Egyik kiadvány sem használ ilyen jelet a dallamok közlésében, tehát sem Szenci Molnár Psalteriuma, sem az 1598-as német Lobwasser kiadás.[14]

Az tehát a bökkenő, hogy egy német énekeskönyvben ugyanott és ugyanúgy hibásan találjuk ezt a # jelet, mint Szenci Molnár magyar zsoltárában. Nem csupán a zenei jel egyezik. Ugyanabban a nyomdában készült mindkét énekeskönyv. Hollós uram, azaz Christof Rabe (Corvinus) herborni nyomdász nyomtatta ezt az eltévedt keresztet Lobwasser 1598. évi kiadásában, és Szenci Molnár zsoltárainak első kiadásában.

A külföldi nyomdák nem voltak betű szűkében, állva hagyhatták a szedést. Ezért elképzelhető, hogy a zsoltárdallamokat nem is szedték minden kiadáshoz újra. A Psalterium Ungaricum megjelentetése idején is történhetett így. Csak áttördelték a dallamszedést, mert a herborni német kiadás 8° formátumú, Szenci Molnáré pedig (egyezően az úgynevezett „öreg debreceni énekeskönyv” számos kiadásával) 12° formátumban készült.

A dallamszedés háttere így azonosítható. Egy 1598-as vagy későbbi egyszólamú német kiadásból vette át a nyomdász, és hozzá alkalmazta a magyar szöveget. Vajon akkor helyes-e dallamilag ősforrásnak tekintenünk továbbra is az 1565. (vagy 1562.) évi francia kiadást, és Szenci Molnár zsoltárainak dallamait a képzelt ősforrás szerint (át)értelmeznünk? Voltaképpen az is kérdéses, hogy jó Molnár Albert milyen kiadásra hivatkozott. Mit mond az 1565. évi négyszólamú (vagy éppen az 1562. évi első) francia őskiadásról, illetve az 1594. évi német kiadásról mondja-e, hogy azt használta illetve fordította?

(1) Az értelmezést (és így a francia kiadásokat) illetően Csomasz Tóth Kálmán átvette Hendrik Hasper holland himnológus lelkész vélekedését. Erre többször hivatkozott, így Maróthi monográfiájában[15], és őt követte a kritikai kiadásban is. Hasper[16] nemes indulattal, de egyoldalúan értelmezte a 16. századi forrásokat. Inkább átértelmezte. Így a mi kritikai kiadásunk állásfoglalása sem lehet minden egyoldalúság nélküli.

Barátja (Clement Dubois) révén ismerte valamelyik francia kiadást Molnár Albert. Miért nem egy 1598-as vagy 1603-as francia kiadás lehetett ez? Miért az első kiadás? Ha feltétlenül szüksége volt Molnár Albertnek négyszólamú dallamokra, meglelte Andreas Spethe latin kiadásában (ez először 1596-ban jelent meg), erre hivatkozik is. A Szenci Molnár irodalom mindmáig nem közölt olyan adalékot, amely a négyszólamú francia (Jaqui) kiadás ismeretére – ha nem bizonyítékot, de legalább valamilyen – utalást tartalmazna. Sem az 1562. évi genfi kiadásra. És mégis, a dallamokat közölve ezekre hivatkozik Csomasz Tóth Kálmán, mint normatív és hiteles mércére.

(2) A német kiadást illetően Szenci Molnár ezt mondja: „látom nem ritkán lenni ez mostani idöben, hogy az köz nyelven valo irásoknac Deák elöljáro beszédet tegyenec elejökbe. Példa erre, az Lóbvaszszer Ambros Doctornac Soltáros könyve, (kinec vezetö sinorjat követtem ez forditásban) Lipsiában 1594”. Kétségtelenül ismerte ezt a lipcsei kiadást. Azt nem mondja, hogy csupán ezt ismerte, vagy hogy mindent ebből fordított. Védekezik, azért ezt említi. Fabianus Lobwasser apja munkájának eme korrigált kiadása elé latin előszót illesztett, a maga magyar munkáját Szenci Molnár is két nyelven írott előbeszéddel szerezte meg. Példára hivatkozik tehát, a kétnyelvűséget magyarázza. Nem következik ebből, hogy nem ismerhette, nem használhatta azt a kiadást, amelyből az ő munkájához felhasználták a dallamok készen álló szedését. Ismerhette a többi kiadást (ha volt), amely Herbornban került ki ugyanabból a nyomdából. Egyszólamú német kiadás(ok)ról beszélhetünk ezek szerint, mint mintáról, nem pedig francia négyszólamú kiadásról, amely bizonyosan ritkább lehetett Heidelbergben és környékén, mint a Pfalz templomaiban általánosan használatos Lobwasser példányai.

A külföldi könyvtárak és a fellelhető példányok tanulmányozása során bizonnyal tisztázható volna, hogy volt-e még több más (elsősorban herborni, de bármely más német és pfalzi) zsoltárkiadás 1694–1606 között, amely mintája és sugalmazója volt vagy lehetett Szenci Molnárnak. Addig is hasznos áttekintenünk, hogy az 1598. évi egyszólamú pfalzi kiadás tartalma mennyire hasonlít és miben tér el Szenci Molnár magyar zsoltárkönyvétől.

II.

Szenci Molnár oppenheimi kiadásában jelentős többletet kapunk a zsoltárok első (herborni) kiadáshoz képest. Oppenheimi Függelék néven emlegeti a szakirodalom ezeket a genfi Zsoltárkönyv után következő énekek gyűjteményét, noha annak semmi jele nincs, hogy maga Szenci Molnár Albert is így tekintette volna. Sokkal inkább egy tágabb egység szerves alkotórészének, a Biblia szövege mellett több összetartozó részlet együttes és hiánytalan megjelentetése jegyében illene jellemeznünk nekünk is. Soha nem törekedett Molnár Albert arra, hogy az óprotestáns szertartásból az istenes énekeket kiszorítsa a saját zsoltárátirataival. Az énekgyűjtemény azt is kétségtelenül megmutatja, hogy elképzelésében és szándékaiban nem volt helye annak, hogy csak genfi zsoltárok éneklése tartozzék a magyar református szertartásba. A genfi zsoltárok kizárólagos favorizálása, és minden más ének (és a szertartási éneklés) mellőzése, elhagyogatása, elsorvasztása vagy tilalma későbbi törekvés, a puritánok túlkapása. A genfi dallamokra megverselt Zsoltárok könyvének semmiképpen nem függeléke a többi ének, hanem egy nagyobb egységbe integrált egyik alkotóelem a Biblia mellett, önálló és zárt részlete az összetartozó egésznek. Énekeskönyvként pedig tömörítvény, vagy egy teljesebb gyűjtemény váza, magja.

1607-ben még csupán egyetlen újszövetségi kantikum megverselt változatát találjuk a százötven zsoltár után, meg négy (általában Szenci Molnár szerzéseként emlegetett) genfi zsoltárdallamra született éneket (Mindennému háborúság ellen, Az Isten torvényérol, valamint Az Vr vaczorája elott és Az Szent Vaczora utan). A kantikumok beiktatása többek között francia példa. A protestáns énekeskönyv tágabb értelmezésére az 1598. évi herborni kiadás jó példatárral szolgál (és a hasonló pfalzi kiadások). Szenci Molnár nem egy kiválasztott német énekeskönyvet hiánytalanul utánzó magyar változat előállítására törekedett, hanem meggyőződése, tapasztalata szerint szabadon válogatott. A prózai részek fordításában is önálló, az énekgyűjtemény csoportosításában pedig a már kialakult magyar hagyomány legjavát örökítette. Hazai énekeket és imádságokat is illesztett zsoltárai mellé, mint szintén az elképzelt nagyobb egység szerves tartozékait.

A két főcímlap (1598[17] + 1612[18]) szövege:

Pſalmen Dauids, nach Frantfoſiſcher Melodey vnd Reymen art in Teutſche reymen verſtändlich vnd deutlich gebracht Durch Ambroſium Lobwaſſer, D. Sampt etlichen andern Pſalmen vnd geiſtlichen Liedern, ſo in den Kirchen vnd Gemeinden fu ſingen gebreuchlich.

Szent Davidnac Soltari az Franciai Notaknac es Verſeknec Módgyokra Magyar Verſekre fordittattac és rendeltettec az Szenci Molnár Albert által. Egyéb régi ſzokott Pſalmoſockal és válogatott lelki énekeckel: Catekiſmuſſal, kózónſéges imátságoknac, és Egyházi ceremoniáknac formáival egyetemben.

A Szenci Molnár Psalteriumának főcímlapján feltüntetett önálló (járulékos) részek összegző német címszövege egy külön címlappal, de szintén az együttes megjelentetés szándékával nyomtatott kátéfüggelék előtt található (K^iv–M^viii = [3], 37 p.) 1598-ban. Ennek szövege alább következik.

A Zsoltárok könyve (Psalmen Davids – Szent Davidnac Soltari) után következő egyes énekcsoportokat elkülönítem: [1] Kantikumok, [2] Psalmen und geistliche Lieder – Psalmusoc (parafrázisok), [3] Lobgesänge – kantikumok, Te Deum, [4] Der Catechismus – katekizmusi énekek, [5] Festgesänge – Ünnepi énekek, [6] Lehr und Trostlieder – Alkalmi és vegyes énekek (gondviselés, házasság, reggeli és esti, étkezéskor, háborúság ellen, útonjáróké, bűnbocsánati, temetési), [7] – [9] Heidelberger Catechhismus, Haustafel, Gebeten, Kirchenordnung – Heidelbergi Káté, imádságok, szertartásrend.

Az egybetartozást, tehát nem egymástól független egységek véletlenszerű összekerülését, hanem tudatos összeillesztését, nyomatékosan hangsúlyoznunk kell. Ennek külső jegye, hogy a nyomdai füzetek számozása is folyamatos, illetve a főcímlap is kimondja a részek összetartozását németül és magyarul egyaránt.

A 16. századi énekszövegeknél alább csak néhány szemelvényes példát említek meg, mindegyik RPHA[19] számát megadom, a további részletek ott részletesebben olvashatók, mint a kritikai kiadásban.

[1]

A Psalmen Davids/Zsoltárkönyv végén megvan a versbe foglalt Tízparancsolat és egy kantikum. A többi újszövetségi kantikum a zsoltárparafrázisok csoportja után következik alább, mert a német példában is ott van.

Die fehen Gebot Gottes. Der Geſang Simeonis

Az Istennek Tizparanczolattya. Emeld fol ßived, fuled nyisdmeg Az Simeonnac eneke. Uram boczassadel

[2]

A magyarországi liurgikus használatra (vagy ismertségre) tekint az alábbi éneksorozat, amely például a Szegedi Gergely énekeskönyvéhez is hasonló (1569). Nem tudjuk, hogy Szenci Molnár (a debreceni és a Bornemisza-féle, meg Huszár Gálé mellett még) milyen énekeskönyvekből válogatott. Talán részben megoldódna ez a kérdés, ha megismerhetnénk a Beythe István elveszettnek hitt, de ma már legalább töredékesen ismert énekeskönyvének teljes tartalmát.[20] A Psalmusokbol valo Isteni Diczeretec elnevezés már megvolt Huszár Gálnál 1560-ban, és egészen 1806-ig megmaradt a református énekeskönyvekben. Ez az énekcsoport elég jól követi a németet. Megteheti, mert Magyarországon is nagyjából annyi (kiválogatásra méltó) zsoltárparafrázis lehetett használatban, mint Pfalzban. Hazánkban a 18. század végéig összesen százhárom ilyen „zsoltári éneket” találunk a debreceni énekeskönyvben. Közülük csak néhány ered a 17. századból, a többi mind a reformáció századában keletkezett. Volt ennél több is, de már Huszár Gál utalt arra, hogy elhagyta némelyiket az alkalmatlanok közül. Szenci Molnár olyan válogatott énekeket keresgélhetett össze, amelyeket méltán a Pfalzban szokásosak mellé állíthatott. Mintegy tizedét válogatja össze annak az énektermésnek, amelyet ismerhetett. A későbbi énekcsoportokban az eltérés jelentősebb, párhuzamról csak helyenként beszélhetünk.

Folgen etliche Pſalmen vnd geiſtliche Lieder, ſo von Chriſtlichen gotſeligen männern geſtellet, vnd auß dem gemeinen Pſalmbuchlein, als die gebräuchlichſte vnd beſten, außgefogen, vnd mit angehengt worden. (112–124).

Következnec Egynehány Pſalmuſoc es Lelki Enekec, az kozonſeges énekes konyvekbol kiválogattatac es ide helyheztettec. (112–142).

I. Wol dem menſchen (Ludwig Oeter) XII. Ach Gott vom himel (Martin Luther) XIII. Ach Gott wie lang (Matthäus Greiter) XIIII. Es ſpricht der unweiſen [anonymus] XV.[21] Oh Herr wer wird (Wolfgang Dachſtein) XXXI. In dich hab ich (Adam Reißner) XXXVII. Erfu rn nicht (Ludwig Hetfer) XLVI. Ein feſte burg... [Luther] LI. O Herre Gott begnade (Matthäus Greiter) [LI.] Erbarm dich mein (Erhart Hegenwalt) LIII. Der thorecht ſpricht [anonymus] – – – – – – – – – – – – – – – LXVII. Es woll uns Gott (Martin Luther) LXXI. Herr Gott ich traw (Heinrich Vogter) LXXIII. Gott iſt ſo gut (Heinrich Vogter) – – – – – – – – – – – – XCI. Wer in dem ſchutf (Sebald Heyden) CIII. Nu lob mein ſeel (Paulus Speratus) – – – – – – CXIIII. Da Iſrael auß Egypten (M. Greiter) CXV. Nicht uns, nicht uns (Matth. Greiter) CXIX. Es ſeynd doch ſelig (Mathhäus Greiter) CXXIIII. Wer Gott nicht mit (Martin Luther) [CXXIV.] Wo Gott der Herr (Iuſtus Ionas) CXXV. Nu welche hie ihr (Matthäus Greiter) CXXVII. Wo Gott fum hauß (M. Luther) CXXVIII. Wol dem her in Gotts (M. Luther) CXXX. Auß tiefer not (Martin Luther) CXXXVII. An waſſerflu ſſen (W. Dachſtein) CXXXIX. Herr Gott der du (H. Vogter) – – – – – –

Elſo Pſalmus Bodog az ollyan ember Iſtenben RPHA 203 XII. Soltar. Oh Ur Iſten tekents hozzánc RPHA 1139 – – – – – – – – – – – – XLVI. Eros várunc néku nc az Iſten RPHA 392 LI. Ur Iſten irgalmazz nékem RPHA 1436 – – – – – – LVII. Irgalmazz Ur Iſten immáran  (Iſtván deák) RPHA 590 LXV. Soc jó téteményén nagyon  (Sztárai Mihály) RPHA 1259 O mint keſeregnek (Szegedi Kis István) RPHA 1127 – – – – – – LXXIX. Felſéges Iſten néked jelenttyuc  RPHA 415 LXXXVI. Az jo hituember ßeléd  (Rimai János?) RPHA 14 – – – CIII. No diczérd lelkem az Urat  RMDT II. 271 CXII. Bodog az illyen ember o  (Szegedi Gergely) RPHA 202 – – – – – – – – – – – – – – – – – – CXXVIII. Minden hiv Kereßtyének RPHA 960 CXXX.[22] Végtelen irgalmu  (Újfalvi Katona Imre)   CXLVI. Diczérd az Iſtent moſtan oh én  RPHA 251 CXLVII. Drága dolog az Ur (Sztárai Mihály? Skarica Máté?) RPHA 291

[3]

Az újszövetségi kantikumok sorozata (amely a zsolozsma alkotórésze) – föntebb már láttuk – elkezdődik a 150. zsoltár után. Később a zsoltárok után nyolc, végül kilenc ének volt a debreceni típusú énekeskönyvben egészen 1806-ig, az itt következők (egyes kantikumok megverselt alakban, úrvacsorai és fohászkodó éneke); kivéve a „Te Deum laudamus” verses alakját (ennek magyar gregorián változata a debreceni énekeskönyv elején a himnuszok sorát zárja az egész 18. század folyamán). A többi újszövetségi kantikum azért nem a Zsoltárkönyv, hanem a parafrázisok után következik a katekizmusi énekek előtt, mert itt még német forrásait (mintáit) szorosabban követi Szenci Molnár (németül is a parafrázisok és a catechismusi énekek csoportja között vannak ezek a kantikumok).

Szenci Molnárnál megvan egy ószövetségi kantikum is, az Anna éneke, ez az itt bemutatott német énekeskönyvben nem található. Forrása és mintája valamilyen más kiadványban rejtőzhet. A zsolozsma többi ószövetségi kantikuma is mind hiányzik magyar protestáns énekeskönyvekből és graduálokból (a Mózes tanító és hálaadó éneke, Habakúk zsoltára, Ezékiás imádsága és a három ifjú éneke), az Anna éneke is csupán itt van meg.[23]

[Lobgesänge] (124–125). – – – Der Lobgeſang Zacharie (Johann Engliſch) Der Lobgeſang Marie (Symphorianus Pollio) Der Lobgeſang Simeonis (Martin Luther) Te Deum laudamus (Martin Luther)

[Cantica] (120–121). Anna aßßony háláado éneke Öru l az én ßivem – – – Szuz Mária Éneke: Magaßtallya az én ßivem – – – Te Deum laudamus Teged Ur Iſten

 [4]

A katekizmusi énekeknek külön csoportja megvolt már Huszár Gál 1560-ban nyomtatott énekeskönyvében (de még nem külön címmel). Meg is maradt mindmáig a református énekeskönyvben. Szenci Molnárnál Albertnél azért következnek ezen a helyen (az ünnepi énekek előtt), mert a német példát eleinte szorosabban követi. Eltér annyiban, hogy például a Huszár Gálnál megtalálható gregorián tételekből nem vesz át párhuzamosan semmit. Lehet, hogy azért, mert nem tudta megoldani a dallamközlést. A német példához hasonló funkciójú énekek azonban vannak ebben a csoportban.

Keresztelési szertartásra való református ének itt jelent meg először (maga Szenci Molnár írhatta vagy fordíthatta, de erre eddig még nincs kétségtelen bizonyságunk, az e csoportbeli énekek szerzőinek többsége szintén ismeretlen), ez az ének máig használatos, újabb református keresztelési ének azóta is alig született. A Tízparancsolat–ének azonban már megjelent Huszár Gálnál 1574–ben[24], majd például 1579-ben[25] és 1602-ben Debrecenben (Újfalvi énekeskönyvében)[26] és valamivel ezután Bártfán.[27] Tehát szélesebb körű 16. századi elterjedtségéről beszélhetünk. Az úrvacsorai „Hallgasd meg Úr Isten” is megjelent például a Váradi énekeskönyvben.[28] A genfi zsoltárdallamokra szerzett énekcsoport nem minden tagjáról tudjuk (ma még), hogy 16. századiak, de amit tudunk, az mégis azt jelenti, hogy már Szenci Molnár előtt is írtak genfi dallamokra magyar énekeket. Tehát már azelőtt, hogy Andreas Spet (1596) latinra fordított genfi zsoltárai elterjedtek. Ezek felekezeti határokon átívelő ismeretét vagy elterjedtségét az is mutatja, hogy Bogáti Fazakas Miklós nótajelzései között szintén megvan a Tízparancsolat nótájára, azaz genfi zsoltárdallamra utalás.[29]

Der Catechismus.  (125–129).	Catechiſmuſi Tanuſágról valo Enekec.  (121–123).
Die fehen Gebott (Martin Luther), Menſch willtu leben ſeliglich (M. Luther) Apoſtoliſche Glaube [I. gregorián] [II.] Wir glauben (M. Luther parafrázisa) Das Vatter vnſer [I. gregorián]   [II.] Vnſer vatter (M. Luther parafrázisa) Die hiſtoria von de Tauf des Herren Chriſt  (Martin Luther) – – –   Eine danckgeſang beym heiligen Abendmal (Martin Luther) Gott ſey gelobet	Az Tiz paranczolat O Izrael ßereto népem RPHA 1114 – – – Az Apoſtoli Credo. Hißec az menybéli egy – – – – – – Az Urnac imádſága. Mi Atyánc ki vagy mennyekben Te fiaid RPHA 906 Azon imádſág Mi Atyánc ó kegyes Iſten Kereßtſégkor valo enec. Ur Iſten kérunc tegedet Az Urvaczorája elott Halgaſd meg Ur Iſten Az ſzent vacsora utan Oh én lelkem, diczérjed

[5]

Az alább egymás mellett látható énekszövegek csak néhol megfelelői egymásnak. Ennek az énekcsoportnak a nem sokkal későbbi elnevezése (a debreceni énekeskönyvben): „Innepi énekek” (ugyanakkor a himnuszok felirata, amelyeket eredetileg nem a gyülekezet, hanem a kántor és az énekkar szólaltatott meg: „Esztendőtszakai innepeknek rendje szerént”), ezek az egyházi év rendjében énekelt kanciók. A viszonylagos párhuzam megvan. Gyaníthatjuk, hogy csak a fontosnak tartott vagy különösen kedvelt énekeket válogatta Molnár Albert, amelyek méltán sorakozhattak a genfi zsoltárok meg a pfalzi énekeskönyvek egyéb énekei mellé. Lehetséges ugyan, hogy nem jutott hozzá elegendő forráshoz, és csak fejből idézett. Arra is gondolhatunk, hogy általában igyekezett egy-egy mintaéneket közölni azonos funkcióban, tehát minden fontosabb ünnepi alkalomra, de láthatóan nem volt szándéka a teljes hazai énekkincs széles körű reprezentálása. Például a „Christ lag in Todesbanden” magyar változata (Krisztus az mi bűneinkért) Huszár Gálnál, Bornemiszánál és a Szegedi Gergely féle énekeskönyvben is megvolt, nála nincs meg. Az „Ó népeknek megváltója” megvan az Eperjesi graduálban (vö. RMDTM I. 161), ez fölveti a korábbi közös forrás lehetőségét. Ennél, és a többi énekcsoportnál számos megválaszolatlan kérdéssel szembesül még a továbbkutató.

Feſtgeſäng. (129–138).

Ünnepi Enekec. (124–131).

Zu anfang des Aduents. Veni redemtor gen-tium Nv kom der Heyden Heyland (Luther) Geſäng auf den Chriſtag Der tag der ist so freundenreich – [anonymus] Ein ander geſang von der Geburt Chriſti Eſaie 9 Ein kindlein so lobelich – [anonymus] Der hymnus A Solis ortus cardine Christum wir sollen loben schon (Martin Luther) Ein Lobgeſang Gelobet sey tu Jesu Christ (Martin Luther) Ein freudenlied vom kindlein Jeſu Von himel hoch da kom ich her (Martin Luther) Ein lobgeſang für di geburt Chriſti Grates nunc omnes Dancksagen wir alle Gott vnsern (Erastus Alberus) Der Engel Lobgeſang Allein Gott in der hoh ſey ehr Hiſtoria des leydens Jeſu Chriſti nach der beſchreibung der vier Euangeliſten O mensch bewein dein sünde groß [anonym.] Auf das Oſterfeſt Christ lag in todes banden (Martin Luther) Ein ander alter lobgeſang ... Christ ist erstanden – [anonymus], Ein ander lobgeſang Jesus Christus vnser Heyland – Martin Luther) Ein ander lobgeſang Christ ist erstanden – (Thomas Blaurer) Von der Himelfahrt Chriſti Christ fuhr gen himel [anonymus] Ein ander geſang Auf diesen tag gedencken wir (Johannes Zwick) Ein ander lied... Ich glaub in Gott den vatter mein (Johannes Zwick) Auf das Pfingſtfeſt Veni creator Spiritus Kom Gott schopfer (Martin Luther) Ein ander betlied fu Gott Kom heiliger Geist, Herre Gott (Martin Luther) Ein ander lied fu den heiligen Geißt Nv bitten wir den heilgen Geist (Martin Luther) Ein ander gebett fu dem Heiligen Geiſt Kom heilger Geist o Gottes salb [anonymus] Am tag der H. Dreyfaltigkeit Gott der Vatter wohn vns bey (M. Luther)

Adventre, az az: Eljövetelre való, Veni redemtor... O népeknec megváltoja Az Kereßtyénſégben Igaz vallás az hitben Nagy karaczonra. Diczéretes az gyermec RPHA 258 Ur Iſten veletec Kereßtyénec RPHA 1444 – – – – – – Jer mindnyájan oru llyunc RPHA 656         Hálá adás az Chriſtus ſzuletéſéért Grates nunc omnes Hálát adgyunc mindnyajan az Ur Iſtennec RPHA 481     Nekunk ſzuleték mennyei király RPHA 1066 Chriſtus ſzenvedſenec es halálánac hiſtoriája Siraſd meg ember bunodott – – – Huſvetra avagy Chriſtus feltámádáſa napjára Chriſtus feltámada igaſſágunkra RPHA 784 Chriſtus feltámada Mi bununket elmoſá  RPHA 790 – – – – – – – – – Az Chriſtus menybe menéſérul Az Chriſtus mennybe felméne RPHA 19 – – – – – – – – – Pünkesd innepere. Az punkoſdnek jeles napján RPHA 37 Jovel Szent Lélec (Szegedi Kis Iſtván)  RPHA 697 Konyorogjunc az Iſtennec (Huszár Gál) RPHA 774 Mindenható felſéges atya Ur Iſten RPHA 975 Járuljunk mi az Iſtennek (Huszár Gál)  RPHA 632 Szentháromſág és csak egy Iſtenſég  RPHA 1326

[6]

Ebben az énekcsoportban alig van közvetlen megfelelés. Itt Szenci Molnár a Magyarországon kialakult rendre még fokozottabban tekint. Lazán követi a debreceni (lőcsei) énekeskönyvek vonalát, ott ezek az énekek a „Külömb-külömb-féle ditséretek” csoportjában találhatók (ezek alkalmiak, részben 17. századi újabb költemények, pótlások a szertartások sajátos alkalmaira). Ez a csoport kevéssé hasonló párja a pfalzi mintának. Nincs is külön címe sem az énekcsoportnak, de az élőfejből látható az összeállítás. Ez olvasható alább zárójelben. A továbbkutatók kedvéért a német énekek feliratát közlöm rövidítve, és a sorkezdetet. Egyes énekeknek van (későbbi) magyar megfelelője, de itt csak az 1612-es állapot fontos, és a Szenci Molnár által például vett pfalzi német indíttatások körvonalazása. Például a „Wan mein Stündlein vorhanden ist” két magyar fordításban ismert (El jövén már az én orámLőcse 1632, illetve Midőn eljün az én órám Lőcse 1635.) Az étel előttre és utánra való ének alább megvan a német más helyén: Szenci Molnár sorrendjét megtartottam; egyes énekcsoportok így egymás mellé kerülhettek.[30] A halottas énekek is együtt következnek. Ezek is külön csoportban voltak 1560-ban és 1574-ben (Huszár Gál komjáti graduáljában).

Az „Erhalt uns Herr + Da pacem” (Atya Isten tarts meg minket) már 1560-ban megjelent nyomtatásban, tehát Bod Péter értesülése nem lehet helyes, az akkor még csak tizenhat esztendős Skaricza Máté aligha lehet az átültetője. Igaz, a Skariczának tulajdonított énekek szerzősége általában kérdéses. A 136. zsoltár nyomán készült Tischlied magyar változata megvan. De például a máig sok helyen elmaradhatatlan 1530–1550 tájáról való „Jer, temessük el a testet” (RPHA 659) kezdetű halottas éneket Szenci Molnár elhagyja német eredetije mellől (Michael Wisse). Pécselyi Király Imre énekeink (és a maga meg kortársai feltételezett magyarításai) mellett 16. századi énekekből való válogatást találunk számos kérdőjellel.

Lehr vnd Troſtlieder. (138–145).

(Gondviselés, Házasság, Utonjáró éneke, Bun boczánattyáért, Halal ellen, Halotti Enekec) (131–142).

Vor dem ganfen werck der erloſung... Nv frewt euch lieben Christen (M. Luther) Ein Lied von der gnaden Gottes... Es ist das heil vns komen her (Paulus Speratus) Ein Lied von dem fall... Durch Adams fall is gantz verderbt (Lazarus Spengler) Ein Betlied fu Chriſto Jch ruf fu dir Herr Jesu Christ [anonymus] Ein Gebet vmb vergebung der ſünden Allein fu dir Herr Jesu Christ [anonymus] Ein Lobgeſang von Chriſto Herr Christ der einig Gottes sohn [anonymus] Ein Lied wider die feind des Glaubens Mag ich vngluck nicht widerstan (Maria Konigin fu Ungern vnd Behem) Ein Lied, von der kraft der gotlichen wort O Herre Gott dein gottlich wort [anonymus] Ein Bettlied fu der heiligen Dreyfaltigkeit, vmb erhaltung des gotlichen worts, wider den Bapſt vnd Turcken Erhalt vns Herr bey deinem wort (Martin Luther) Der Chorgeſang Da pacem Domine Verleyh vns friden gnediglich [anonymus] Ein ander Betlied vmb friden Gib frid fu vnser feit o Herr (Wolfgang Capito) Ein geiſtlich morgenlied Jch danck dir lieber Herr [anonymus] Chriſte qui lux es & dies Christe der du bist tag vnd licht [anonymus] Ein ander Compoſition Christ der du bist der helle tag – [anonymus] * En geſang vor dem Tiſche Dich bitten wir dein kinder – [anonymus] Das Gratias nach dem eſſen Dancket dem Herrn, dann er ist so frewndlich [Johann Horn?] Ein geſang nach dem Tiſche Herr Gott nvn sey gepreiset [anonymus]             Betlied vmb ein ſeligs end Wann mein stund-lein vorhanden ist (Nicolaus Herman) Ein klaglied wider dem Tod Mitten wir im leben sind (Martin Luther) Ein Troſtlied bey begräbnis Nv laßt vns den leib begraben (Johannes Weiß) *   Ein ſchon Betlied fu Chriſto Herr Jesu Christ wahr mensch vnd Gott ( Paul. Eberus) Ein geſang im anfang der Predigten O Gott du vnser vatter bist [anonymus] Pfaltfgraf Friderichs des dritten, Churfurſte, &c. Reim, in geſang geſtellet. Herr Gott du lieber vatter mein

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Atya Iſten tarts meg minket RPHA 104 Da pacem Domine Adgy békeſſéget Ur Iſten RPHA 58 – – – O mennyei nagy bodogſág RPHA 1123 Meg bantunc Iſten ßu ntelen tegedet RPHA 859 Sok hálá adáſſal mi moſt tartozunc  RPHA 1251 Mire bánkodol oh en ßivem RPHA 999 Megfoghatatlan kegyes Iſtenſég (Uz Bálint) RPHA 862 Kezdetben hogy Iſten Adamot vö. RPHA 118 Seregeknek Ura és eros Iſtene (Sziráki B.) RPHA 1224 Szentelteſſék Uram az te (Bornemisza Péter) RPHA 1324 Dicsérlek Uram téged Hogy ez emult éyjel (Péczelyi Király Imre) Hálát adoc néked menybéli Iſten Konyorgoc Uram minden emberekért Chriſtus, ki vagy nap és világ RPHA 804 Hozzád kiáltáſunkat Halgaſd meg Ur Iſten Adgyunc hálát az Urnak mert érdemli  RPHA 61 Uram Iſten, ki igértél oltalmat RPHA 1426 Emberi nemzetnek te igaz orzoje Ur Iſten, mely ſokan vadnac Irgalmaſſágnak Iſtene Mindeneknek  RPHA 288 Vártam Iſtennek kegyelmét Bocsáſd meg Ur Iſten (Balassi Bálint)  RPHA 185 Néked mennyei ßent Atyánc konyorgünc RPHA 1062 Jéſus Chriſtus, Iſtennek fia RPHA 666 (?) Az mi életünknec kozepette [Media vita] (Skaricza Máté?) Tudgyuc, Uram Iſten hogy mind (Cseh ?)  RPHA 1389 Adgy idvoſſéges kimuláſt (Dézsi András)  RPHA 59 Jer, temeſſuc el a teſtet RPHA 659 Emlékezzu nc mi kereſztyén népek RPHA 374

[7]

A Heidelbergi Káté 129 kérdése–felelete, lókusokkal, hozzá csatolt imádságokkal magyar kiadásban szintén Szenci Molnár újítása az énekeskönyv és a Biblia mellett. Az újítás szót használom, mert a magyar protestánsok tudatában voltak, hogy a kialakult szokások egyéni tetszés szerint való megváltoztatása feltartóztathatatlan folyamatot indít el. Ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy a közösségi döntésnek kell a liturgikus változtatásokat is előzetesen jóváhagynia, és ezért fenyegették azokat, akik e nélkül vetemednének újításokra. Molnár Albert zsoltárait jóvá is hagyta a szatmárnémeti zsinat 1646-ban. Az egyházkormányzást gyakorló erős személyiségek ezzel a korlátozással visszaélhettek ugyan, de a szélsőségesek és a kényes politikai helyzet miatt szükséges volt a túlzások elhárítása. Így is az történt, hogy egységesen elrendelt liturgiát a hazai reformátusok majd csak több mint három évszázaddal később tudtak elfogadtatni.

A káté beletagolása egy nagyobb egységbe, és kátéval kapcsolatosan az egységes megjelentetés szándéka kétségtelen, ezt nem is szokás megkérdőjelezni. Mintha más kategoria lenne, a zsoltárkönyvvel kapcsolatban föntebb emlegetett Oppenheimi Függelék ezzel ellentétes felfogású megnevezés, amely a szakirodalomban szinte véglegesen elfogadott. Szenci Molnár tud a káté Huszár-féle kiadásáról[31], és a vele együtt megjelent imádságokról is, amelyekből a reformáció százados ünnepére újra is közöl egyet.[32] Az élőfej mutatja, hogy a következő csoport végén a hálaadó és prédikáció utáni a „Debreceni Ecclesia imátságavolt” (máshonnan ezt mindmáig nem ismerjük). Ezt ráadásként csatolta a németből fordítottakhoz.

Catechismus, Oder Kurtzer Vnderricht Christlicher Lehr, wie der in Kirchen vnd Schulen der Churfürstlichen Pfaltz getrieben wird. Sampt de Kirchen Ceremonien vnd Gebeten.

Catechismus, Az az Az Kereſztyeni Hitre  valo rovid tanitás. (145–163).

[A német megfelelőket lásd alább!]       Von der Kirchen Gebet. (16–20). Gebet vor dem Predigt, an Sonn  vnd Feyertagen. Gebet am Sontag nach der Predigt. Ein ander Gebet nach der Predigt. Gebet nach der Predigt des Catechismi. Gebet an Wercktagen nach der Predigt,  für alle not vnd anligender Christenheit.

Hazi Konyorgeſec avagy Czelédes embereknec s–azok czelédinec és kinekinec tulaydon imádſági. (163–167). Reggeli imádſág. Eſvéli imádſág. Etel elot valo imátſág Etel utan valo halaadas Egyhazi Konyorgéſec. (167–173). Predikatio elott valo imádſág Predikatzi után valo imátſág Koz napi predikacio utan valo imádſág   Imátſag az Catechiſmuſi predikatio után Imádſág hétkoznapi vagy konyorgéſre rendelt napi Prędikatzió után.

[8]

Az egységes istentiszteleti rendtartás (ágenda) hiányát már a 17. század elején érzékelték a hazai prédikátorok, sőt, ez már Huszár Gál idején is gond volt. Hivatalos és egységes Ágendát végül először csak 1927-ben fogadtak el a magyar reformátusok. 1621-ben (tehát Szenci Molnár Imádságos Konyvczkéjével egy esztendőben) jelent meg Milotai Nyilas István hivatalosan soha be nem vezetett, de országosan elterjedt ágendája[33], amely szintén mutatja az erős pfalzi hatásokat, és mindmáig jellemzi a magyar református szertartást. Ennek előfutára Szenci Molnár kiadványa. Ez a rész fordítás, de itt is van hazai adalék, a Debrecenből ismert imádság hozzáadása. A reggeli, esti, étel előtti és után imádság föntebb a némettel párhuzamosan már említve van.

[Kirchenordnung] (20–33). Form zu taufen. Vorbereitung zum, heilgen Abendmal. Form des H. Abendmal zu halten. From der Eheeynleitung. Von besuchung der Krancken. Morgen Gebet. Abend Gebet. Gebet vor dem essen. Gebet nach dem essen.

(173–186). Keresztelesnec Formája Az Ur Vaczoraiahoz valo kéßulet. Ur Vaczorajánac oßtogatáſa. Házaſſági oſzveadáſnac formája. Az betegeknec meglátogatáſárol.   [A megfelelőket láſd előbb, a [6] részben]. *** Imádság, az az Hálá adás az elvott jókért es konyorgés az elvejendokért. Predicatio utan valo Imatsag.

 [9]

A Házi tábla helye máshol van a német énekeskönyvben. Vagy azért, mert más példát is látott maga előtt Szenci Molnár, vagy azért, mert valamilyen okból nem közvetlenül a káté után való elhelyezést tartotta alkalmasnak. A németben meglévő korai hitvallásokat a II. Helvét Hitvallás magyarországi kiadásai is mindmáig közölték. Megvannak az Imádságos Konyveczke (1621) lapjain is.

 

 

Folgen die Spruche der heilgen Schrift, darauß ein jeglicher in ſeinem ſtand erlernen mag, was ihm in ſeinem beruf zu thun geburt. [Hauſtafel:]  (33–35)	Egy nehany Ekes Mondaſoc es inteſec az ſzent iraſbol, mellyekbol minden megtanulhattya mikeppen kelyen kinec kinec tiſztiben és hivatalban magát viſelni. (163–165).
Der weltlichen Oberkeit. Den Richtern. Der weltlichen oberkeit vnd vnderthanen. Den Ehemännern. Den Eheweiben. Den Eltern. Den Kindern. Den knechten, mägde, taglohern vnd arbeiten.   De Haußherren. Der gemeinen jugend vnd andern. Den jungfrauen. Den witwen. Für jederman. Die ſumma des Euangelions.	Ez világi Feiedelmeknec. Itélo Biráknac. Uraknak és jobbágyoknac- Házas Férfiaknac, Házas Aßßonyoknac, Atyáknac és Anyáknac, Az Gyermekecnec, Szolgáknac, ſzolgálo leányoknac, napſzámo-ſoknac, Béreſeknec és munkáſoknac Gazdáknac és czelédes embereknec Kozonſéggel az ifjuſágnac és egyebeknec Az ſzuz Leánzoknac Az ozvegy aſzſzonyoknac Minden embereknec kozonſégegel Summája az Iſten torvényénec
(35–37). Das Symbolum Apoſtolicum, das iſt, die Bekantnus des Apoſtoliſchen Glaubens. Das Symbolum Nicenum, das iſt, Bekantnus des Glaubens zu Nicea geſtelt Anno 324. Symbolum, oder Glaubens Bekantnis des H. Athanaſij: Welches geſtelt worden Anno 333. Bekantnus des Glaubens im Concilio zu Epheſo geſtelt, auß der acht vnd zwentzig-ſten Epiſtel Cyrilli. Iſt geſtelt worden Anno 434.

Szenci Molnár Albert magyar énekeskönyv normáját és tömörítvényét alkotta meg, ezt ismételten nyomatékosítanuk kell. A hazai szokás fenntartására és kiegészítésére máskor is törekedett (például az Imádságos konyveczke fordításában). Különleges voltában nem hagyható említetlenül Balassi bűnbánó zsoltárának közlése (ezt nem a zsoltárparafrázisok első csoportjába helyezte, ennek okát jelenleg nem tudjuk jól megmagyarázni): az unitárius énekeskönyvekben ismételten megjelentek Balassi énekei, református énekeskönyvbe azonban csak 1939, illetve 1948 óta jutottak be. Az énekeskönyvek történetéből az látszik, hogy meglehetősen hamar kialakult az óprotestáns énekeskönyv szerkezete, majd a debreceni (inkább református) illetve felvidéki (inkább evangélikus) típusa. A gyarapodás, a befogadott énekek köre is jórészt lezárult a 17. század elején. A 16. századihoz képest a változás és bővülés a 17. században (sőt, a 18. században is) egészen csekély mértékű. Ez bizonyos fokig tekinthető megmerevedésnek, másfelől a kialakult szertartási szokások és énekanyag szívós megélésére kétségtelen bizonyság. A szerkezet Huszár Gálnál már készen lévő fő vonalait egészen a 20. századig követte a debreceni típus. Az elhagyott énekek helyébe (főleg a hosszadalmasok helyébe, mint a Melius-féle három részes versbe szedett üdvzítéstörténet) a 17. század elején befogadottak kapcsolódnak Szenci Molnár példaadásához. Ilyen közöttük a Pécselyi Király Imre éneke.

III.

Néhány rövid szövegrészlet összehasonlítása kínálkozik a német forrástól való függésre és a fordítás rangjának szemléltetésére. (1) Az Úrvacsora, illetve (2) a házasságkötés szertartásából, és (3) egy imádságból való szakasz erre elegendő. Szenci Molnár fordító módszerét legutóbb gondosan elemezte Vásárhelyi Judit az Imádságos konyveczke kísérő tanulmányában.[34] Itt további részletek erősítik felismeréseit. Az imádságok bonyolult összefüggéseinek teljes tisztázása csak a Bullinger még lappangó imádságos könyvének részletes vizsgálata után remélhető.

A fordítások általában valamivel hosszabbak az eredetinél, hogy hiánytalan lehessen a továbbadott tartalom. Szenci Molnárnál vannak elhagyások is. Például az esti imádság előtt a térdelésre felhívás elmarad. Másrészt a vőlegény és a menyasszony válasza nem csak mindegyre ,ja, ja’; hanem teljes mondat. A házassági szertartásból az esketési formula szokása a hazai római katolikus szertartásban is megvolt (lásd a Nagyszombati Agendariusban[35]), sőt az után is megmaradt, hogy Pázmány Péter elfogadtatta az egységesített római rendet. A protestánsoknál is mindmáig megvan, ezt a hagyományt erősítette, hogy majdnem ugyanezt találták Pfalz szertartásrendjében is. Az alábbi esti imádság egyes motívumai emlékeztetnek a Huszár Dávidnál megjelent egyik esti imádságra.[36] Ennek is valamilyen közös forrás vagy hatás lehet a magyarázata.

Az ágenda úrvacsorás szertartásában a tanítás és elmélkedés ugyan elég hosszadalmas, de bőven kárpótolja az olvasót a lenyügöző fejtegetések és az áradó kegyes gondolatok nagyszabású szerkesztettsége, a szertartás mintegy időtlenségbe kilépése, ha engedi elsodortatni magát a régiek elemi odaadása, lélekből lelkedzett beszéde által. Ez az ára annak, hogy valóban észrevegyük, mennyire talpraesett megoldásokat választott, és e mellett mily őszinte kegyességgel és jámborsággal tolmácsolta mindezeket Szenci Molnár.

(1) Hie ſol der Kirchendiener einem jeden vom brot der Herren brechen, vnd jhm darreichen, ſprechende: Das brot das wir brechen, iſt die gemein-ſchaft des leibes Chriſti. Vnd der ander Kirchendiener jhm darreichen den kelch, ſprechende: Der kelch der danckſagung, damit wir danck-ſagen, iſt die gemeinſchaft des bluts Chriſti.       In dem ſol nach gelegenheit der menge der Commincanten, auch nach der geſtalt einer jeden Kirchen, vnter der Commincation entweder geſungen, oder etliche capitel fu der gedächtnis des tods Chriſti dienlich, als das 14. 15. 16. 17. 18. Iohannis, vnd 53. Eſaiae, geleſen werden, vnd mag hierin gebraucht werden, welches jeder Kirchen am füglichſten vnd erbäwlichſten iſt. Nach verrichter Communion ſol der Diener ſprechen: Ihr geliebten in dem Herrn, dieweil jetfund der Herr an ſeinem tiſch vnſere ſeelen geſpeiſet hat, ſo laſset vns ſamptlich mit danckſagung ſeinen namen preiſen, vnd ſpreche ein ieder in ſeinem herfen alſo:   Lobe den Herrn meine ſeele, vnd was in mir... [Pſalm. 103.]	(1) Ezeknec utanna az Tanito kineckinec az kenyér-bol ſzegvén eloſzſza illyen igeckel:   Ez kenyér, mellyet megßegunc, az Chriſtus teſtével valo kozoſoléſunc. Az pohárnac nyuytáſában igy ſzóllyon:   Az hálaadáſnac pohára mellyet megáldunc az Chriſtus vérével valo kozoſuléſunc.       Ez ido alatt míg az Ur vaczorája oſztogattatic, à communicalóknac ſzamokhoz képeſt avagy énekec mondaſsanac, avagy az ſzent iráſbol az Chriſtus halálára emlékezteto caputoc olvaſtaſsanac. Vgymint Joh. 14. 15. 16. 17. 18. Eſa. 50 [!]. Mellyec kozzul az tartaſséc meg az melly kinec-kinec az o gyulekezetéhez inkáb illic és haſznos leend. Az communicalaſnac elvégezéſe utan az tanito illyen inteſt tégyen. Szerelmeſim az Ur Chriſtuſban: mivelhogy az Ur az o aßtalánál à mi lelkeinket moſtan étette és itatta, mindnyájan egy ßivvel lé-leckel, és illendo áldáſsal magaſztallyuc az o diczoſéges ßent nevét: és kiki halkal magában vélem egyutt illyenképpen ßóllyon. Áldgyad én lelkem az Urat... (Pſ. 103.)
(2) Derhalben jhr N. vnd N. nach dem jr erkent habt, wie Gott den ehlichen ſtand hat eyn-geſetfet, vnd was euch von Gott befohlen: Seyt jr dann willens in den heiligen ſtand der ehe alſo fu leben, mit jhr hie befeuget fur der Chritſlichen Gemein, vnd begeret, daß der-ſelbige ewer ehelicher ſtand ſol beſtetiget werden?   Antwort: Ia. Alſdenn ſpreche der Diener: Ich nem euch alle, die jr hie ſeyt, fu feugen, iedoch ſo jemand wußte, daß diſer eins durch eheliche pflicht mit einer andern perſon verbunden, oder ſonſt ein verhindernis vor-handen were, der wolle es jetfunder anfeigen.     So niemand widerſpricht, ſol der Diener alſo fortfahren: Nachdem niemand widerſpricht, vnd kein hinderung vorhanden iſt, ſo wolle vnſer lieber Herr Gott ewer heileges furnemen, welches er euch gegeben hat, beſtetigen, vnd ewer anfang  ſey im namen des Herren, der himel vnd erde erſchaffen hat. Darnach ſol der Kirchendiener fu dem  Breutigam ſprechen: Jhr N. bekennet hie fur Gott vnd ſeiner heiligen Gemeine, daß jhr genomen habt vnd nemet fu ewrem ehelichen gemaht vnd haußfrawen N. hie fu gegen, vnd verheiſſet ſie nimmermehr fu verlaſſen, sie fu lieben, vnd treulich fu ernehren, wie ein trewer vnd gotſforchtiger mann ſeinem weib ſchuldig iſt: Daß jhr auch heiliglich mit jr leben wollet, jhr trew vnd glauben halten in allen dingen, nach wort Gottes vnd ſeinem heilge Euangelio? Antwort: Ia.   Darnach ſpreche der Diener fu der Braut:   Jhr N. bekennet hie fur Gott vnd ſeiner hei-ligen Gemeine, daß...	(2) Mivelhogy azért immár Te A. és B. meghal-lottátoc és megértettetec, mikeppen és mi végre ßerzette légyen Iſten az ßent házaſságot, és miket paranczolt legyen kozzuletec mind két félnec: elvégeztéteké azt magatokban, hogy az házaſságban ecképpen éllyetec, az mint moſt, az anya ßent Egyház elott jelenti-tec, és az mint ez ti házaſságtoknac mege-roſsitéſét kivánnyátoc? Felellyenec: Elvégeßtuc. Ezeknec utána az prédikator ezt mondgya. Titeket mindnyajan valakic itt jelen vattoc ez dologban bizonſágul támaßtlac. Mindazonál-tal ha valaki kozuletec tudgya, hogy ez ket ße-méllyeknec valamellyic, avagy máſnac há-zaſságra kotelezte volna magát, avagy valami egyéb akadálly volna dolgokban, azt moſtan jelentse meg. Ha ſenki nem leend, ki ezeknec ellen mondana,  az praedikátor imigyen ſzollyon: Mivelhogy annakokáért ſenki ez dolognac ellene nem mond, es ſemmi akadály nincz koztetec, az Ur Iſten ez ti ßent igyekezete-toket, mellyet az ti ßiveitekben adott, eroſsitse  meg, és az ti elkezdéſtec légyen az Urnac nevében, ki teremtette mennyet és az foldet. Ezeknec utanna az Prédikator az  volegennec ſzóllyon ecképpen: Te A. mégvallodé Iſten elott, és az o ßent Gyulekezeti elott, hogy te ez B. feleſégul jegyzetted, és veßed magadnac, és felfoga-dodé, hogy ſoha otet el nem hagyod, hanem ßereted, táplálod, mint hiv és Iſten félo férfiu-hoz illic, hogy feleſégét ßereſse taplallya. Annakfelotte hogy o véle ßentul elß és hitedet és hivſégedet néki mindenben megtartod, az Iſten paranczolattya ßerént, es az o ßent Evan-gelioma ßerint? Feleleti az volegennec, Ugy vagyon: fogadom és igerem. Annak utanna az meny aſzſzonnakis igy ſzóllyon: Teis B. megvallodé az Iſten elott, és az ßent gyulekezet elott, hogy...
(3) Abend Gebet. Geliebten in dem Herrn Jeſu Chriſto, laſſet vns vor dem angeſicht Gottes niderknien, jhn auß grund vnſerer hertfen anrufen vnd ſprechen: Herr Gott, himliſcher vatter, wir danken dir, daß du vns diſen tag vnd alle feit vnſers lebens bis auf diſe ſtund ſo gnediglich behutet, vnd vns ſo vil vnd groſſe wolthaten erfeiget haſt. Vnd dieweil du nach deiner gottlichen weißheit die nacht erſchaffen haſt dem menſchen fur ruhe, gleicher weiß wie du jhm den tag verordnet haſt fur arbeit: So bitten wir dich, du wolleſt vns deine gnad verleihen, daß wir dermaſſen ruhen mit dem leib, daß doch alle feit vnſere hertfen in deiner liebe wacker bleiben, vnd daß wir alſo alle weltliche ſorgen von vns ablegen, vns fu erquicken nach notturft vnſerer ſchwachheit, daß wir doch deiner nimmermehr vergeſſen: ſondern daß allezeit die betrachtung deiner gutte vnd gnaden in ſteter gedechtnis bey vns bleiben, daß auch vnſere gewiſſen durch ſolche mittel ihre innerliche geiſtliche ruhe haben, wie der leib empfehet ſeine euſserliche ruhe. Darneben, daß vnſer ſchlaf nicht vnmäſsig ſeye fur faulheit vnſeres fleiſches: ſondern allein fu erhaltung vnſerer ſchwachen natur, auf daß wir deſto geſchichter ſeyn dir fu dienen. Wolleſt vns auch bewahren vnbefleckt an leib vnd ſeel, vnd vns behuten vor aller gefahr, daß auch vnſer ſchlaf fu deinen ehren gereichen moge. Vnd nachdem diſer tag nicht iſt furuber gangen ohne vielfältige vbertret-tung (ſintemal wir arme elende ſunder ſeynd) ſo bitten wir dich, gleich wie in der nacht alles verborgen iſt durch die finſternis, die du auf die erden ſendeſt, daß du auch alſo wolleſt alle vnſere ſunden vergraben durch deine barmhertfigkeit, auf daß wir nicht von deren wegen verſtoſſen werden von deinem angeſicht. Gib auch ruhe vnd troſt allen krancken, betrubten vnd angefochtenen hertfen, durch vnſern Herrn Jeſum Chriſtum, welcher vns alſo hat gelehret beten: Vnſer Vatter, &c. Ich glaub in Gott, &c.	(3) Eſtveli imátság.       Ur Iſten mi mennyei ßent Atyánc, hálakat adunc te neked hogy minket ez mai napon és életunknec minden ideiben, mind ez oraiglan megtartottal, és ennye ſok és nag’ jo teteme-nyiddel ßerettél. Es mivelhogy az te Iſteni bolczeſégedbol à napot az munkara és az etzakat nyugodalomra rendelted: kérunc te-ged, adgyad és nekunc az te ßent lelkedet, mely által ugy nyugodgyunc teſtunkben, hogy az mi ßiveinc az te ßerelmedben ebren maradgyanac, és hogy minden vilagi ßorgal-matoſſagot ugy teheſſunc le erotelenſegunk-nec ßukſeges megkonnyebitéſére, hogy te rolad ſoha el ne feletkezzunc, hanem minden ido-ben az mi teremtéſunknec és idvoſségunknec emlekezeti nálunc ßuntelen megmaradgyon: Hogy az mi lelkeinc eſméretinekis az teſtnec kulſo nyugodalmával eggyutt. belſo és lelki nyugodalma leheſsen. Adgyad annak-felotte hogy az mi aluvaſunc ne légyen mér-tékletlen. az mi teſtuncnec tunyaſágára, hanem czac az mi erotlen terméßetunknec megtar-táſára, hogy oßtán alkalmatoſbac leheſsunc az te ßolgalatodra. Oriz meg minket teſteſtol lelkeſtol minden fertelmeſseg ellen, hogy még aluváſunkis az te ßent nevednec diczoſégére leheſsen. Es minekutanna ez máji napotis nem keves vétkekkel mulattuc el, (mivelhogy ßegény giarlo bunoſok vagyunc) kerunc téged, hogy az miképpen etzaka az ſetetſeggel minden elfedetic és elroitetic: azonképpen teis az te nagy kegyelmeſsegeddel fedezd el és temeſd el minden mi buneinket, hogy mi azok miatt az te ßined elol el ne vetteſsunc. Adgy nyugodalmat és nyuyts vigaztaláſt minden betegeknec, és kéſértet miat keſergo ßiveknec; Az mi Urunc Jeſus Chriſtuſnac általa, az ki minket igy tanitott konyorgeni.         Mi atyanc ki vagy etc. Hißek egy Iſtenben, etc.

IV.

Legfontosabb hozadéka a pfalzi énekeskönyvek vizsgálatának az a nagyobb egység, amelybe a különféle műfajú énekek (válogatott) gyűjteménye mellett a hitvallás, és az istentiszteleti rendtartás is beletartozik és beleilleszkedik. Szenci Molnár Albert emez összeállításának példáját ugyanilyen rendben és csoportosításban egyetlen hazai protestáns énekeskönyv sem követte.[37] De 1805-ig a Biblia minden kiadásában benne volt a százötven genfi zsoltár.[38] Molnár Albert (és a peregrinusok) előtt a Biblia pfalzi kiadásai is ott voltak mintának, ennek levelezésében már évekkel korábban van nyoma.[39] A Zsoltárkönyv, dicséretek, háladások és lelki énekek – Káté – Ágenda összetartozására, egybefoglalására a pfalzi énekeskönyvek mutattak mintát. Hozzájuthatott több Kirchenordnung, káté– és bibliakiadás példányaihoz, ezekben az istentiszteleti rend és az imádságok is megvoltak. Ezekre utalva mondja Bullinger a Szenci Molnár fordította Imádságos konyveczkében, hogy azért szerkesztette gyűjteményét, mert az imádságok „külömbkülömb Agendás könyvekben és Catechismusokban vadnac elßelleßtvén : ugyhogy... soc könyvekben ßellel imitt amott kellene felkeresgelni”.[40]

Szenci Molnár a genfi zsoltárok francia kiadásaitól (amelyekben szintén volt hitvallás, imádságok és istentiszteleti rend) a pfalzi német mintát (forrást) követve tér el. A Calvin–féle kiadást követő francia énekeskönyvek még a 18. században is legfeljebb egy tucat egyéb (nem zsoltári) éneket tartalmaztak, eleinte semmi mást, csak az újszövetségi kantikumokat és a Dekalógus verses alakját.[41] A pfalzi szokás a Magyarországon Huszár Gál idejétől használt egyéb énekek beiktatásának is alkalmas párhuzamául szolgált. Ez is kétségessé teszi, hogy Szenci Molnár – akár a dallamokat akár az énekeskönyv szerkezetét és tartalmát tekintve – a genfi francia kiadást és praxist akarta volna szorosan és szigorúan követni. Újfalvi előszavára gondolva (amelyben a graduált és a teljes megverselt zsoltárkönyvet hiányolta) zsinatilag elfogadott és közösségi jóváhagyással megjelentetett énekeskönyv és liturgia előmunkálatául is szánhatta kiadványát Szenci Molnár, amely a protestáns fejedelemségben tapasztaltakhoz igazodott, de magyarországi szokásokat is tükrözött. A szertartási szövegek és az imádságok meg a káté fordítása mellett így olyan énekeket is beiktatott, amelyeknek nincs német megfelelője. Ugyanakkor egy sor német korál fordítására vagy hasonlóval (azonos funkcióban) való képviseltetésére sem törekszik. Ezek nyomán az is kétséges, hogy az először itt megjelent (genfi zsoltárdallamra készült) énekek között van-e egyáltalán olyan, amelynek nem német az előzménye, forrása vagy mintája?

Pfalz és a hazai protestantizmus kapcsolatát eléggé jellemzi (a peregrinusok, Szenci Molnár és a „heidelbergi kör” meg Pareus tanítványai mellett), hogy az első református úrvacsorai tanítás (többnyire „marosvásárhelyi hitvallás” néven szokás emlegetni), amely Dávid Ferenc gondozásában latinul,[42] Melius Juhász Péter tollából magyarul[43] jelent meg itthon, németül is napvilágot látott Heidelbergben (1563).[44] Magyar református szertartásaink, liturgiánk formálódására is rányomta a bélyegét Pfalz hatása. Ebben is volt része Szenci Molnárnak a Bibliához csatolt rendtartással. Ezért hívtam fel a figyelmet korábban erre az úrvacsorai ágenda megfelelő részeinek közreadásával.[45]

A föntebbiek indítsák a hazai kutatást a pfalzi kapcsolatok részletesebb felderítésére. Lehetne ez közhelyes téma, főként a Heidelbergi Káté révén, amelyet a magyar reformátusok hamar elfogadtak, ám a hatások, kapcsolatok és következmények szakirodalmi újragondolása bizony még nem mondható teljesnek és lezártnak az új évezred elején.

*

A zenei szempontot nem részletezem. Annyit meg kell említenem, hogy Csomasz Tóth Kálmán a kritikai kiadás kottasorai fölött – mindjárt a 23. zsoltárban – jelezte, hogy az „ősforrástól” eltér a Psalterium Ungaricum dallamközlése.[46] Itt, és a többi helyeken az 1598-as kiadásban a sorvégi  hang ugyanúgy hosszú, mint Szenci Molnár első kiadásában. A 61. zsoltár terccel magasabb kezdőhangja is úgy található 1598-ban, mint 1607-ben. Nem a négyszólamú francia kiadás szerint hallotta és következtette Szenci Molnár, hanem a zsoltárt Heidelbergben így ismerte meg és a pfalzi kiadásokban így találta.36 Van kivétel, a 80. zsoltár második dallamhangjának hibája, ez 1598-ban helyes; de vannak hosszabb hangértékek, amelyeket a kritikai kiadás a sorok fölött sem jelöl. Nincs nyoma az 1598-as pfalzi kiadásban a Hasper által következtetett sortagolásnak és az egységesen használt szünetjelek helyett közölt divisiojeleknek, rövid sorok előtti nyolcadszünetnek, s a prolatio maior jelölésére a dallamsor fölött alkalmazott kapcsoknak. Nincs nyoma a Psalterium Ungaricum kiadásaiban sem. Ezt az 1598-as, és a többi egyszólamú pfalzi zsoltárkiadást ideje volna illő figyelemmel kezelnünk37, Szenci Molnár szándékát ebben keresnünk a helyett, hogy képzelt norma szerint helyesbítjük, (át)értelmezzük a dallamok közlését.

Mind a dallamközlésben az egyszólamú pfalzi kiadások, mind pedig az oppenheimi „függelék” – valójában egy gyülekezeti énekeskönyv tömörítvénye –, a káté és az ágenda kiadásában ígéretes a továbbkutatás, és szükséges is a kritikai kiadáshoz képest a továbblépés.

Fekete Csaba

Szenci Molnár Albert és a 17. századi gyülekezeti énekeskönyv-kiadás. A 16–17. századi protestáns énekeskönyv-történet megírása során[47] több szempontból is meg kellett vizsgálnom, hogy Szenci Molnár Albert milyen szerepet játszott a magyar énekeskönyvek kiadástörténetében.

1. Szenci Molnár Albert, a genfi Zsoltárkönyv fordítója

Szenci Molnár 1606-ban lefordította és 1607-ben kiadta (RMNy 962) a genfi zsoltárok Ambrosius Lobwasser-féle német változatát, s ezzel elindította a magyar nyelvű verses Zsoltárkönyv-kiadásokat.[48] Az életrajzi adatok, valamint az 1607-es kiadáshoz írt előszó egyes megállapításai arra figyelmeztetnek, hogy Szenci Molnár több korabeli német nyelvű genfi Zsoltárkönyv-kiadást ismerhetett: a genfi zsoltárok éneklését a heidelbergi akadémián tanulta; Altdorfban fordította le a Zsoltárkönyvet; ismerte annak 1594-es lipcsei Ambrosius Lobwasser-féle német fordítását és Andreas Spethe-féle latin fordítását; a francia szöveg alapján, Boésius Kelemen (Clément Dubois) segítségével, „ékesítette” a kész magyar szöveget.[49]

A magyar Zsoltárkönyv kiadásai során Szenci Molnár fokozatosan gyarapította a gyűjtemény tartalmát. A közös megjelentetés szándékával kiadott kötetek 17–18. századi történetét önállóan is érdemes lenne megírni. Itt csak az első 3 kiadás összetételét mutatom be:

	Herborn 1607. – RMNy 962 – 12°	Hanau 1608. – RMNy 971 – 4°	Oppenheim 1612. – RMNy 1037 – 8°
Zsoltárkönyv	+	+	+
énekek	6+5	7	2
káté	+	+	+
házi tábla	+	+	+
imádságok	+	+	+
Biblia	–	+	+
kis gyülekezeti énekeskönyv	–	–	69 ének
szertartásrend	–	–	+

 2. Szenci Molnár Albert és a magyar protestáns gyülekezeti énekeskönyv-kiadások

Az 1612-es oppenheimi kiadásban (RMNy 1037) a Biblia mellett nemcsak a Zsoltárkönyv jelent meg, hanem egy 69 énekből álló kis énekeskönyv is, mely a kritikai kiadás szerint: „elsősorban templomi használatra szánt egyházi énekeskönyv, nem pedig magánájtatosságra szolgáló énekek gyűjteménye...”[50] Korábban ezt a gyűjteményt kisebb gyülekezeti énekeskönyvnek neveztem, s beillesztettem a 16–17. századi gyülekezeti énekeskönyvek történetébe.[51]Szenci Molnár tehát az istentiszteleti gyülekezeti éneklést úgy újította meg, hogy közben a hagyományos énekek egy részét is megőrizte. Egyrészt, mint már az 1607-es kiadás (RMNy 962) előszavában hangsúlyozta, nem az volt a célja, hogy az istentiszteleteken kizárólag az ő zsoltárfordításait használják: „Mivelhogy azhoz nem olly szandékbol fogtam, hogy az elöbbeni szokot énekeket ki akarnám venni az hiveknec kezekböl; avagj hogj ézeket egyebekénél ekesbeknec alitanám... De az egez soltart Magyar versekben még senki nem formálta en tudásom szerint...”[52] Másrészt, eltérően a magyar puritánoktól, nem akarta azt a genfi mintát sem követni, amely szerint az istentiszteleteken kizárólag a genfi zsoltárokat és a hozzájuk kapcsolódó bibliai énekeket szabad énekelni.

Szenci Molnárnak és az oppenheimi kiadás énekeskönyv-részének (Zsoltárkönyv + kis énekeskönyv) szerepe lehetett az egységesülő protestáns énekeskönyv-kiadásban.[53] 1635-ben Lőcsén egy olyan nagy terjedelmű gyűjtemény (RMNy 1628) jelent meg, amelyben megtalálható egy gyülekezeti énekeskönyv, a Zsoltárkönyv, egy himnuszokat és egyéb szertartási énekeket tartalmazó rész, valamint egy temetési énekeskönyv. Magyarországon ez a könyv közölte először a teljes Szenci Molnár-féle Zsoltárkönyvet. Másik jellegzetessége, hogy a közös protestáns énekkincs az Újfalvi Imre által 1602-ben (RMNy 886) javasolt módon található meg benne. Újfalvi ugyanis az 1602-es énekeskönyv előszavában egyrészt hiányolta a teljes magyar verses zsoltárfordítást, másrészt egy olyan három részes templomi énekgyűjtemény összeállítását javasolta, amelyben graduál (szertartási énekek), gyülekezeti énekeskönyv (élén a zsoltárokkal) és temetési énekeskönyv együttesen megtalálható. Az 1635-ös lőcsei kötet mindezeket a részeket tartalmazza. Ki lehet az a szerkesztő, aki nemcsak a korábbi protestáns énekkészlet legbővebb válogatását adja, hanem, a kiadvány részeként, Magyarországon elsőként, közli a Zsoltárkönyvet is? Az eperjesi evangélikus kör és Pécseli Király Imre mellett Szenci Molnár Albert szerepe sem zárható ki. Ő ráadásul személyesen találkozott Újfalvi Imrével, akinek 1602-es előszava is ösztönözte arra, hogy lefordítsa a genfi zsoltárokat.[54] De Szenci Molnár munkakapcsolatban állt a lőcsei énekeskönyvet kinyomtató Brewerrel is, akinek kérésére 1629 nyarán lefordította a Discursus de summo bonot (RMNy 1483), s akinek kérésére esetleg egy énekeskönyv-kiadvány tervezetet is készíthetett. A Szenci Molnár által összeállított 1612-es oppenheimi kiadás mindenképpen mintát adhatott a Zsoltárkönyv és a gyülekezeti énekeskönyv együttes megjelentetéséhez és használatához. Az Evangélikus Országos Könyvtárban az oppenheimi kiadás egy olyan (nem korabeli kötésű) példánya található,[55] amely csak a Zsoltárkönyvet és a kis énekeskönyvet tartalmazza. Ennek két oka lehet: vagy a gyűjtemény többi része (a kötet eleje és vége) elhasználódott, vagy e két részt, gyülekezeti énekeskönyvként, külön is forgalomba hozták. A Szenci Molnár-féle gyülekezeti énekeskönyvnek a terjedelme összemérhető a korabeli magyar gyűjteményekéivel. Az oppenheimi kiadás megjelenési évéig, 1612-ig a magyar énekeskönyvekben előforduló énekek száma 100 és 300 ének között mozog. Szenci Molnár a 16. század mintegy 565 magyar gyülekezeti énekéből ugyan csak 50-et válogatott ki, de ha ehhez hozzáadjuk a 17. századiakat (21) és a 150 genfi zsoltárt, akkor egy terjedelmesebb énekeskönyvet kapunk 221 énekkel.

3. Szenci Molnár 1612-es oppenheimi gyűjteményének magyar és külföldi mintái

Énekeskönyv-történeti szempontból meg kell határozni az egyes énekeskönyvek lehetséges forrásait. Stoll Béla, a kritikai kiadás sajtó alá rendezője szerint az 1607-es zsoltárkönyv(RMNy 962) közvetlen mintája a genfi zsoltárok Ambrosius Lobwasser-féle német fordítása, annak is az 1594-es lipcsei kiadása. Az oppenheimi 1612-es kiadás (RMNy 1037) gyülekezeti énekeskönyv-részének szerkezete „a debreceni, ún. református típusú énekeskönyvekével egyezik”. A „hív barátok” bíztatták Szenci Molnárt arra, hogy válogatott zsoltárokat és szokott rövid dicséreteket adjon a Zsoltárkönyv mellé: a „szokott jelző azt mutatja, hogy Szenci elsősorban a legismertebb, legnépszerűbb énekeket válogatta ki”, mint ezt főleg az ünnepi és halotti énekek csoportja mutatja. A zsoltárok esetében Szenci Molnár érvényesítette saját esztétikai szempontjait is: „a Psalterium Előszavában általa megdicsért zsoltárszerzőket, Szegedi Gergelyt, Sztárai Mihályt és Skaricza Mátét mind szerepelteti”. A zsoltárokat és dicséreteket Szenci Molnár az 1574-es Huszár Gál-féle (RMNy 353), az 1582-es Bornemisza-féle (RMNy 513), a Beythe István-féle (RMNy 648) és az 1602-es Újfalvi-féle debreceni (RMNy 886) énekeskönyvből veszi át.[56] Szenci Molnár a gyülekezeti énekeskönyvekből közölt szövegekkel önálló módon bánik: „formailag pontosabbá, tartalmilag érthetőbbé” teszi őket.[57]

Az énekeskönyv-történet megírásakor, a kritikai kiadás megállapításait elfogadva, nem kerestem az oppenheimi gyülekezeti énekeskönyv további mintáit. A párizsi könyvtárakban fellelhető német énekeskönyveket átnézve azonban rábukkantam egy olyan 1609-es herborni kiadványra,[58] amely arra mutat, hogy a hű barátokon kívül vagy egy herborni vagy egy ahhoz hasonló német énekeskönyv is szerepet játszhatott abban, hogy Szenci Molnár 1612-ben Oppenheimben a Zsoltárkönyv mellett egy kisebb énekeskönyvet is megjelentetett.[59]

A herborni minta követéséről közvetlenül ugyan nem beszél Szenci Molnár az oppenheimi kiadás előszavában, de a kiadvány címe, alcíme és előszava [)(2_v] tájékoztat a gyülekezeti énekeskönyv jellegéről, valamint egy tágabb értelemben vett minta követéséről:

– A Zsoltárkönyvvel együtt lehet használni a kis énekeskönyvet: „Soltar könyvel eggyütt utánna vettettec egyéb válogatott psalmusok...” [főcímlap és előszó].

– A kis énekeskönyv tartalmára Szenci Molnár több helyen utal: válogatott psalmusok, ünnepi énekek és szokott lelki dicséretek [főcímlap] – régi szokott psalmusok és válogatott lelki énekek [belső címlap] – egynéhány psalmusok és lelki énekek a közönséges énekeskönyvekből [alcím] – közönséges énekeskönyvekből egynéhány kiválogatott psalmusok és szokott rövid dicséretek [előszó] vannak benne.

– A „hív barátok” és a „könyvnyomtatókra gondviselők” kérésére csatolta a Biblia és a Zsoltárkönyv mellé a kis gyülekezeti énekeskönyvet és a többi, az istentisztelethez is nélkülözhetetlen, részt [előszó].

– A „kisded” forma (8° és a Biblia magyarázatok nélküli kiadásának) oka: az útonjárók kézbenhordozható könyvként használhatják, és a kispénzű (kevés költségű) hívek is könnyebben megvehetik azt [előszó]. A kis énekeskönyv-rész magánájtatosságot szolgáló énekei[60] szintén arra mutatnak, hogy Szenci Molnár mind gyülekezeti, mind magánhasználatra szánta kiadványát.

– Nemcsak a Biblia, a Zsoltárkönyv, a káté, az imádságok és a szertartásrend kiadására, hanem az egész gyűjtemény összeállítására is hatással volt a külföldi példa: „Mind ezeket pedig azertis örömesben megczelekedtem, hogy az egyéb Keresztyén nemzetségeknec anya szent egyházainac ajandekit, az mi nyomorult Ecclesiainkban valo hiveckel valamimódon közölhetném: és az mieinket, soc orszagokban kiterjett hivec sereginec eggyezö tudományával; és az szenteknec eggyessegénec velem eggyütt meggondolattyával, az én tehetsegem szerint örvendeztetném” [előszó].

Az 1609-es herborni kiadás és a fenti Szenci Molnár-nyilatkozatok ismeretében feltételezhetjük és több szinten kimutathatjuk az 1612-es oppenheimi magyar énekeskönyvre gyakorolt német hatást.

3.1. Az 1609-es herborni német és az 1612-es oppenheimi magyar gyűjtemény hasonló vonásai

– 8° formátum, tömör, két hasábos szedés.

– A Zsoltárkönyv és a kis énekeskönyv folyamatos ív- és lapszámozással követi egymást.

– A Zsoltárkönyvetés a kis énekeskönyvet közös tartalomjegyzék egyesíti.

– A több részes gyűjtemény és a kis énekeskönyv szintjén is szerkezeti megfelelés van.

– A dallamközlés módja hasonló: míg a Zsoltárkönyv dallamokkal együtt, addig a hozzá csatlakozó gyülekezeti énekeskönyv dallamok nélkül került kiadásra mind a németben, mind a magyarban. Pedig a dallamközlés, Csomasz Tóth Kálmán szerint, csak 20–30 lappal vastagította volna meg az amúgy is vaskos könyvet. A kis énekeskönyv dallamnélküliségére Csomasz Tóth két lehetséges magyarázatot talál. Szenci Molnár egyrészt, ismerve a magyarok zenei alulképzettségét, „a magyar nyelvű éneklésnek ezt az írásbeliség alatti, orális állapotát természeti adottságnak vette, nem érzékelte az írásba foglalás szükségét”. Másrészt azt is elképzelhetőnek tartja, hogy Szenci Molnár „ha akarta volna, sem tudta volna a magyar dallamokat pusztán hallás és emlékezet után úgy lejegyezni, hogy maga is elégedett lett volna a munkájával”.[61] A herborni minta és Szenci Molnár előszava ismeretében azonban más feltételezés is adódik. Szenci Molnár egyrészt német mintáját követte, amikor a széles körben ismert régi dallamokat nem nyomtatta ki, másrészt gondot okozott neki a könyv „temérdeksége” és az is, hogy minél olcsóbban tudja előállítani a kiadványt. Márpedig a szerinte széleskörben ismert dallamok kottáinak kinyomtatása a terjedelmet és az árat is megnövelte volna.

– A kis énekeskönyv-rész válogatási szempontja szintén hasonló. Szenci Molnár a magyarok által használt énekeskönyvekből válogatta ki a régi és megszokott énekeket. A herborni kiadás kis énekeskönyv része a következő alcímmel kezdődik: „Psalmen vnd geistliche Lieder, so von Christlichen gotseligen männern gestellet, vnd auß dem gemeinen Psalmbüchlein, als die gebreuchlichsten vnd besten, außgezogen, vnd mit angehengt worden” (DKL 1609⁰⁶, 124). A többi, hasonló szerkezetű német énekeskönyv is többnyire ezt a szöveget adja, és hangsúlyozza, hogy az adott területen használatos énekeskönyvből válogatott. Ezek énekkészlete pedig nagyrészt azonos a korábbi bonni énekeskönyvek anyagával.[62]

– Szenci Molnár a genfi zsoltárok bevezetése mellett a 17. század elejére már önálló fejlődési utat mutató magyar evangélikus, valamint református gyülekezeti énekek megtartását is fontosnak tartotta. Az énekgyűjtemény összeállításában (Zsoltárkönyv + kis gyülekezeti énekeskönyv)ugyanaz az irénikus tendencia mutatható ki, mint a nyugat- és délnémet[63] területeken elterjedt énekeskönyvekben.

– A magyar énekeskönyvben vannak olyan énekek is, amelyek nem eredeti szerzemények. A kritikai kiadás szerint az oppenheimi kis énekeskönyv 17. századi énekei közül néhányat maga Szenci Molnár írt,[64] néhányat egy előttünk ismeretlen nyomtatott magyar énekeskönyvből vett át,[65] egy éneket németországi tanulótársától szerzett meg,[66] a „Veni redemptor gentium” kezdetű himnusz fordítása pedig a 16. századi fordítás ismeretében készült új verzió.[67] A kritikai kiadás, a fentiek értelmében, egyik éneknél sem ad idegen nyelvű forrást. Egyes szövegeknél azonban, a herborni gyűjtemény énekei segítségével, megállapítható a német nyelvű minta:

– „Örül az én szívem az Úrban”[68] forrása: „Mein Herz ist fröhlich in dem Herren”;[69]

– „Hálát adok néked mennybéli Isten” kezdetű reggeli és esti ének[70] forrása Johann Fabricius „Ich danke dir, Herr Gott, in deinem Throne” (Fischer-Tümpel[71] I, 219^a–b sz) kezdetű éneke;

– „Sirasd meg, ember, bűnödöt”[72] forrása Sebald Heyden „O, Mensch, bewein dein Sünde groß” kezdetű nagypénteki éneke (Wackernagel,[73] III, 603. sz);

– „No, dicsérd lelkem az Urat”[74] forrása Johann Gramann (Poliander) „Nun lob mein Seel den Herren” kezdetű 103. zsoltára (Wackernagel, III, 968. sz). A herborni kiadásban tévesen Nikolaus Selnecker neve szerepel szerzőként, aki hasonló kezdettel az újszövetségi Mária-éneket fordította le;

– „Ó, népeknek Megváltója”[75] forrása Martin Luther „Nu komm, der Heiden Heiland” kezdetű adventi éneke, amely a „Veni redemptor gentium” kezdetű himnuszra megy vissza (WA Ergänzung[76] 14. sz);

– „Hozzád kiáltásunkat”[77] forrása Georg Klee (Thymus) „Dich bitten wir deine Kinder” kezdetű asztali áldása (Wackernagel, III, 1290. sz).

Még egy ének forrását sikerült azonosítanom egy 1618-as montbéliard-i kétnyelvű énekeskönyv (DKL 1618⁰⁴, 42–44) segítségével. Az ének a pfalzi énekeskönyvek mintájául használt 1561-es bonni énekeskönyvben is megtalálható (DKL 1561⁰⁶).[78] Eszerint:

– „Úristen, kérünk tégedet”[79]kezdetű ének forrása Johann Zwick „O, Gott und Vater gnadenvoll” kezdetű keresztelési éneke (Wackernagel, III, 672. sz).

Továbbra is nyitott kérdés egyelőre, hogy az 1607-es herborni kiadásban megjelenő, genfi zsoltárdallamokra írt versek[80] fordítások-e vagy önálló Szenci Molnár-szerzemények. A fenti forrás-kimutatás szerint az oppenheimi kis énekeskönyv 16–17. századi énekeinek eredetiségét csak további kutatások elvégzése után tudjuk maradéktalanul megállapítani. S ezután válhat újra aktuálissá az a kérdés, hogy nem kellene-e olyan kiadást készíteni, amelyben a magyar nyelvű zsoltárok és a többi gyülekezeti ének mellett szerepelnek a francia, német és latin minták is.[81]

3.2. A Zsoltárkönyv és a kis  énekeskönyv együttes használatának lehetséges mintái

Ha 1573-től[82] 1612-ig[83] megvizsgáljuk, hogy a genfi zsoltárkönyv német nyelven hol jelent meg egy kisebb énekeskönyvvel együtt (Psalmen Davids, nach frantzösischer Melodei und Reimen Art... Sampt etlichen Psalmen und geistlichen Liedern... vagy hasonló címen, valamint egy- vagy többszólamú kottával), akkor egy tartalomban szinte teljesen egyező vagy nagyon hasonló, ún. „Einheitsgesangbuch”-hal[84] találkozhatunk, amely a következő, főleg Hessenhez, Nassauhoz és Pfalz-hoz kapcsolódó helyeken jelent meg:

– Amberg – DKL 1594⁰¹, 1596^01–02, 1597⁰¹, 1598⁰³, 1601⁰¹, 1604⁰¹, 1608⁰¹, 1610⁰², 1611⁰¹

– Düsseldorf – DKL 1612⁰⁴

– Hanau – DKL 1605⁰⁶, 1606⁰⁶ (francia nyelven is), 1610^04–05, 1611^07–08, 1612⁰⁶ (francia nyelven is)

– Heidelberg – DKL 1612⁰⁸

– Herborn – DKL 1587⁰⁴, 1589⁰⁵ (először szerepel a címlapon Luther neve is: Sampt etlichen Psalmen vnd geistlichen Liedern, so von Herrn D. Luthero vnd andern gottseligen Leuten gestellet), 1591⁰², 1592⁰⁷, 1593⁰⁵, 1594⁰⁵, 1595⁰³, 1598⁰⁸, 1600^02–03, 1601⁰⁴, 1603⁰², 1604⁰³, 1605⁰⁷, 1606⁰⁷, 1608⁰⁸, 1609^05–06, 1611^09–10, 1612⁰⁷

[– ? Kassel – 1607⁰⁹, 1608¹⁰, 1612^11–12]

– Lich – DKL 1604⁰⁷

– Neustadt an der Haardt – DKL 1585⁰⁵, 1586⁰⁴, 1590⁰⁶, 1591⁰³ (először: Biblia+zsoltárkönyv+kis énekeskönyv+káté+rendtartás+imádságok), 1594⁰⁶,1595⁰⁷, 1596^05–06, 1604⁰⁶, 1605⁰¹, 1606⁰⁸, [1608⁰⁹?]

– Siegen – DKL 1596⁰⁸, 1597¹³

– Strassburg – DKL 1596⁰⁹, 1597¹⁴, [1610⁰⁸?]

A magyarországi könyvtárak példányait is számontartó DKL-bibliográfia egyetlen kiadásnál sem közöl Magyarországon található példányról szóló adatot.[85] Az oppenheimi kiadás (RMNy 1037) közvetlen mintáját nehéz meghatározni, mivel a fenti kiadásokból eddig átnézettek azt mutatják, hogy eltérések lehetnek közöttük, ráadásul az egyes kiadások ma is meglévő példányai szétszórva találhatóak a külföldi könyvtárakban. Annyi azonban máris megállapítható, hogy Szenci Molnár énekeskönyv-szerkesztő tevékenysége során mindig több énekeskönyvet is tekintetbe vett. A felsorolt német énekeskönyvek közül, tanulmányai és vándorlásai során, a legtöbbel találkozhatott. Közvetlen mintaként elsősorban a Bibliával, a kátéval, a rendtartással és az imádságokkal együtt  megjelenő, kis formátumú énekeskönyvek, s azok közül is a herborni kiadások szerepelhetnek az első helyen.

A fenti német (s így a magyar) kiadástípusok távolabbi őse az a konstanzi és strassburgi énekeskönyv, amelyben – mint a legtöbb kiadvány címe is jelzi: Psalmen und geistliche Gesänge – első helyen találhatóak a zsoltárok.40 A típus másik őse az a pfalzi kötet-fajta, amelyben az énekeskönyv mellett először a káté, a szertartásrend és az imádságok, majd pedig a Biblia is szerepelnek. Ilyen pl. az 1567-es heidelbergi gyűjtemény: Psalmen vnd geistliche Lieder sampt dem christlichen Catechismo, Kirchenceremonien vnd Gebeten (DKL 1567⁰⁴).

H. Hubert Gabriella

Az Egyházi Tár történetéhez. Az első magyar katolikus teológiai folyóirat, az 1820-ban, Horváth János[86] szerkesztésében, Veszprémben indult Egyházi Értekezések és Tudósítások 1824-ben megszűnt. Nyolc évig nem jelent meg katolikus lap hazánkban, 1832-ben azonban kettő is indult egyszerre. Előbb Guzmics Izidor bakonybéli apát indította meg a Vallási és Egyházi Tár (a 3. számtól: Egyházi Tár) című folyóiratot, majd ezt követte a magyar és latin nyelven megjelenő Egyházi Folyóírás[87].

Az Egyházi Tárról, bár jelentős katolikus folyóirat volt, mindeddig nem jelent meg sajtótörténeti szempontból is értékelhető tanulmány.[88] Pedig Guzmics Izidor apáti naplója[89], levelezése[90], halála után őt a szerkesztői székben követő Beély Fidél kéziratos önéletrajza[91] és Toldy Ferenchez intézett levelei számos utalást, feldolgozatlan adatot tartalmaznak a lapra vonatkozóan is.

 

 

 

Guzmics még bakonybéli apáttá történt kinevezése előtt, pannonhalmi éveiben, 1830. június 26-án Szeder Fábiánhoz[92], 1830. szeptember 19-én Kazinczyhoz[93], majd 1831. április 29-én Farkas Józsefhez[94] írott levelében említette, hogy folyóiratot kíván indítani, amelynek címe „Szent berkek és ligetek” lesz. Szólt arról, hogy a leendő kiadóval, a pesti Beimellel nézeteltérései vannak.[95]

Az 1831. szeptember 27-én kelt levelében Guzmics már arról írt, hogy a folyóirat első száma nyomtatásra kész, és a kiadónál van Pesten. Arról is ebből a levelből értesülhetünk, hogy szeptemberben megkezdődött az előfizetők gyűjtése. A szerkesztő a „püspöki és vicariusi titoknokokat” barátait és paptársait kérte meg, hogy terjesszék a folyóiratot egyházmegyéjükben.

Guzmics 1831. október 4-i dátummal előfizetési felhívást („jelentést”) bocsátott közre egy különálló nyomtatott íven, amelyben körvonalazta leendő folyóirata célját:

„E munka célja nemcsak az elméknek, hanem és különösen a lelkeknek és a szíveknek is folyvást táplálékot nyújtani, melyben azért minden szorosb dogmatikai fejtegetések, úgy minden felekezeti tekintetek félretétetnek.”[96]

Ebből kiderül, hogy nem kizárólag teológiailag magasan képzett olvasóknak szánta lapját.

A november végén és a decemberben írott levél is nehézségekről számol be. A kiadó előre kívánta a pénzt („Beimel előre pénzelhetnék”) de az előfizetők csak a kézhez kapott példányok megérkezése után fizetnek. A szerkesztő elégedetlen volt a kiadó munkájával abban a tekintetben is, hogy Beimel késve és gondatlanul küldte szét az előfizetési felhívást („már abban hibázott, hogy Novemberi vásárra, miként én akartam, el nem készítette”) Úgy tűnik, hogy az előfizetők száma még mindig nem volt elég, hiszen Guzmics december 24-i levelében ismételten arra kéri barátját, Farkas Józsefet, hirdesse a lapot a pécsi egyházmegyében, „hisz kevés pap van, a ki Ujságot, pedig Pestit ne olvasna Megyétekben ...Kérlek Barátom, tégy amit tehetsz, hogy olvasóim is legyenek.”[97] Ebből a levélből tudjuk meg, hogy Guzmics ekkor 500 olvasóra számított.

Az első szám megjelenése előtt, 1832. február 6-án a következőkről tudósította Guzmics Pécsett élő barátját:

„....A munka folyik Két levont árkus küldött már Beimel mutatólag: jó papiros, jó betűk, s tiszta nyomás, de nem hibátlan. Isten tudja, mi átok rajtunk magyarokon, hibátlan munkát csak nem kaphatunk ki nyomtató műhelyeinkből.”[98]

Ebben a levélben is panaszkodik, hogy nehezen gyűlnek az előfizetők.

Az első szám 1832 tavaszán, feltehetően márciusban, Pesten látott napvilágot, Beimel kiadásában, Vallási és Egyházi Tár címmel. A lap magyar és latin nyelvű mottója: „Mindent megpróbáljatok, és s jót, tartsátok. I. Thess. v. 21.” és „Quaecunque apud alios omnes praeclare dicta, ea nostra sunt christianorum. Tertull. Apol. 2.n. 13.”

Guzmics beköszöntőjében szinte költői módon fogalmazza meg lapja célját:

„A religionak és egyháznak kifejezése, ábrázolása, világítása czélja ezen iratnak a Szép karján egyedül, minden félszegség, haszontalan, sőt gyakran kárhozatos elméskedések, felekezeti tekintetek, theologiai lelketlen feszegetések,... csipkedések... gúnyolódások nélkül. Fő czél a lélek és szívképzés, melynek minden alacsonság, minden pöffedtség, minden vadság ellensége. A religio nem vélemény, s az egyház nem vaskarú mostoha, hanem kegyes keblű édesanya.”[99]

A folyóirat rovatokra osztható. Minden szám elején találunk egy teológia-elméleti tanumányt. Ezeket Guzmics maga írta, és több számban, folytatásokban jelentek meg. Önálló rovatot kapott az egyházi beszéd. A folyóirat fennállásának évei alatt jeles hazai katolikus egyházi szónokok eredeti magyar nyelvű beszédeit, vagy a beszédek részleteit közli a szerkesztő e rovatban, de kisebb számban olvashatunk itt fordításokat is. Fontos rovata foglakozik a folyóiratnak az egyházi zene és ének kérdéseivel. Közöl a lapban breviáriumi énekeket, és azok magyar fordításait, lekottázva.[100]

„Szándékunk ezen folyóírásban a honi nevezetesebb templomokról és a hozzájok tartozó egyházi épületekről történeteikre és művészi alkotásokra nézve szólanunk” – írta.[101] Rovatot szentelt tehát a magyar katolikus főtemplomok történetének. Guzmics, miként Kazinczy is, nagyrabecsülte és szerette a képi ábrázolást. Nagy gondot, és sok pénzt fordított arra, hogy a magyar székesegyházak történetével foglakozó rovatot képekkel is kiegészítse. Rajzolókat alkalmazott, hogy a legfontosabb hazai templomokról hiteles és szép ábrázolásokat készíttessen.[102]

A folyóirat következő rovata aktuális eseményekkel, kinevezésekkel, a katolikus egyház alapítványtételeivel, a kor egyházi méltóságainak a közéletben történt részvételével foglakozik. Itt közöl nekrológokat is. Minden szám tartalmaz könyvismertetéseket is.

Ha tartalmuk szerint próbáljuk csoportosítani az Egyházi Tár 1832 és 1839 közötti számaiban megjelent írásokat a következőket mondhatjuk: az első csoportba tartoznak a dogmatikai-apologetikai elméleti tanulmányok. Ezek többségét Guzmics maga írta. (A religio; Egyház; Hit és szabadság; Vallásváltoztatás; A természettudomány vallási szempontból; A jövendölésekről; Kereztény hagyomány stb.) A második csoportot a biblikus tanulmányok alkotják. E csoport írásai is nagyrészt Guzmicstól származnak, de megtaláljuk Szeder Fábián, Szenczy Ferenc és Beély Fidél cikkeit is. (Éden, az embernem bölcsője; A mannáról; Szentírás iránti legújabb nézetek; Móses; Betlehem stb.) A harmadik csoportba az erkölcstani tanulmányok sorolhatók. (Erkölcstan; Az emberi boldogság alapjairól; A böjtről; Jótévőségek stb.) A negyedik csoportot alkotja a liturgia. (Az egyházi énekek; Egy tekintet a szép művészetekre, s egy magyar katolikus egyházi énekes és imádságos könyv terve fölött írt levelek; Minden szentek napja; A nagyhét Rómában stb.) A legtöbb írás az egyházi beszédek témakörébe tartozik. Olvashatunk itt Pázmány Péter beszédet éppúgy, mint különböző egyházi ünnepeken elhangzott beszédeket, az iskolaév elején a szülőkhöz szóló prédikációkat a gyermekek iskoláztatásának szükségességéről, (Felszólítás a falusi gyermekek iskoláztatásukra;) halotti búcsúztatókat stb. Külön csoportot képeznek a nevelés kérdéseit tárgyaló cikkek. (Néhány szó az erkölcsi nevelésről; A jól intézett gyermeki nevelésnek áldásai; Mikor és melly módon kell a gyermekeket a hittudományban oktatni?; Mi bírhatja a tanítót leginkább arra, hogy hivatalának éljen?; Kivonatok egy nevelő naplókönyvéből; A tanító képe erkölcsi tekintetben stb.) Vannak a folyóiratban egyházjogi, és egyháztörténeti írások is szép számmal. Fennállásának nyolc éve alatt a lapban több mint hetven könyvismertetés jelent meg. Nemcsak katolikus, hanem protestáns szerzők munkáit is ismertették.

A lap folyamatosan figyelemmel kísérte a hazai és külföldi aktuális egyházpolitikai ügyeket. Ilyen volt például az 1830-as években a vegyes házasság kérdéséről Poroszországból kiindult vita. Guzmics közölte lapjában a pápa állásfoglalását, és a kölni érsek pásztorlevelét e tárgyban, emellett ismertette a kérdés körül kialakult vita külföldi és hazai katolikus és protestáns irodalmát.[103]

Mint a korszak többi lapszerkesztője, Guzmics is olvasóihoz fordult, hogy a segítségüket kérje. A III. füzetben magyar egyházi írók életrajzait és műveik jegyzékének beküldését kérte olvasóitól, mert azokat szerette volna kiadni lapjában.

Érdekes összetételű az a szerzői gárda is, akik az Egyházi Tárba írtak. Sokan közülük a reformkori hazai katolikus papság modernebb irányának hívei, többük jeles szereplője az irodalmi életnek. Elsőként kell megemlíteni Beély (Briedl) Fidél[104] nevét, Guzmics kedves tanítványáét, akit az akadémia is tagjai sorába választott. Beély Fidél számos cikket, könyvismertetést írt a lapba, sok fordítást is közölt tőle Guzmics. A tanítvány mindig hálával, tisztelettel és szeretettel szólt mesteréről, akinek halála után átvette a lap szerkesztését is, igaz, csak rövid időre.

Sokszor találkozunk Szeder Fábián[105], Szkalka Kandid[106], a későbbi bakonybéli perjel, valamint Májer József[107] a kitűnő homileta nevével. Írt a lapba Szenczy Ferenc[108], a későbbi püspök, Róder Alajos[109] a neves egyetemi tanár, és Fábián István[110], a jeles nyelvész.

A folyóirat nyolcadrét alakban, eleinte évenként kétszer, a márciusi és augusztusi pesti vásárok alkalmával jelent meg. Egy füzet ára egy pengő forint volt. 1838-tól havonta jelent meg a lap, ekkortól az ár négy forintra emelkedett.

1832 májusában, az első szám megjelenése után Guzmics örömmel írja Farkas József barátjának: „Az én Tárom példányai tisztán elfogytak. 600-at nyomtattattam; ha csak 60–100 körül jelentik is magokat az új előfizetők, újra nyomtattatom. Ez jó jel.”[111] Az 1832. évi második füzet közli az előfizetők névsorát. Eszerint az első évben 689 előfizetője volt a lapnak, ami meglehetősen nagy szám. A hatodik füzetben közölt névsor 508 nevet említ. A nagyobb katolikus egyházi központokban, pl. Egerben és Nagyváradon az előfizetők száma mindvégig meghaladta az ötvenet. A lap tehát sikeres volt, sokan olvasták.

A folyóirat szerkesztő-tulajdonosa kezdetben Guzmics, kiadója a pesti Beimel József volt. A VI. füzetnél Beimel József lett a kiadó –tulajdonos, akitől Guzmics a füzetek szerkesztéséért 120 pengőforintot kapott. Beimel pontatlan és csak a haszonnal törődő ember volt, akire Guzmics állandóan panaszkodott barátainak írott leveleiben. 1835 szeptemberében a folyóirat ismét Guzmics tulajdonába került, és a kiadó is megváltozott. A VIII. füzet Pozsonyban, a Belnay-féle nyomdában, Kovács Pál[112] felügyelete alatt jelent meg. A IX. füzettől kezdve a folyóirat megszűnéséig, a XIV. füzetig ismét Beimel volt a kiadó-tulajdonos.

A lap első számának fogadtatásáról április 2-án írt Guzmics bartátjának.

„A Vallási és Egyházi Tár már útnak indult... Győrből már tudósítva vagyok a vélemények felől. Kinek tetszik, kinek nem; egyiknek egy, másiknak más. A püspök haragszik az új szavakra s kimondá, hogy könyvünket nem érti. Disputáltak asztalnál Pro et Contra. Megigérte Ő Méltósága, hogy megpirongat. Csak nem csudálom, hogy: szellem, erőny, elv, elem még most is új, pedig érthetetlen szavak Ő Méltósága előtt. De úgy van: a nyelv ifjúdik, mi pedig vénülünk. Kérlek, tudósíts Te is a körültted forgó vélemények felől. Így lehet változtatni, amit változtatni netalán szükséges volna.”[113]

A püspök véleménye jellemzőnek mondható. Többnyire nyelvezete miatt kapott egyesek részéről negatív kritikát a lap. Guzmics a II. kötet végén olvasóihoz intézett utószavában így ír ettől:

„Örömmel jelenthetem, hogy folyóírásom annyi kedvezéssel fogadtatott, a mennyit csak édes hazánk nagy lélekkel feltörekedő fiaitól remélhetnék. Leghathatósb ösztön ez nekem, hogy kezdett munkálódásomat még nagyobb buzgalommal folytassam s minél nagyobb tökélyre emeljem. Azonban nem szabad titkolnom, sőt nyilván vallani kötelességemnek tartom, hogy Tárom nyelvében nem kevesen akadtak fenn. Itt némely újaknak látszott szavak ellen, ott a beszéd praecisiójából támadt homály ellen hallattak panaszok. Mi az egyes szavakat illeti, úgy látszik (s hála érette nemzetünk géniuszának, ha így van) nem onnan ered a panasz, hogy minden tolmácsolat nélkül levén, nem értetnek. Megvallom, a tolmácsolat szüksége nem juta eszembe, s azért nem, mert tudtommal egy új szóval sem éltem, hogy azoknak bármelyike is több íróinknál elő ne fordult volna. Hogyha nyelvünket tudományossá, azaz minden ideának, fogatnak, tárgynak, érzelemnek értelmes kitételére alkalmassá akarjuk tenni, még mindig szükségesek az új szavak, ezt, hiszem, senki sem tagadja ma, de senki e szükséget inkább nem érzi, mint az író... Hogy a kijelentett kívánságnak eleget tegyek, nem ugyan a beszéd folyamában zárkony (parenthesis) között, hanem különös táblán fogom értesíteni mindazon szavaimat, melyek újaknak látszanak, s a melyek vagy már megjelentek, vagy még meg fognak jelenni Táromban. Csak ne rettegjünk az új szavaktól! nagy kincs gyűjtetik azokban nyelvünknek, melyet hálával fog a maradék venni s hasznára fordítni.”[114]

Ezért Guzmics „Szó-értesítést” csatolt a füzet végére, amelyben megmagyarázta az olyan szavak értelmét, mint pl. az alak, alap, anyag, árny, elem, elv, gömb, lét, műszer, szellem, terv stb.

Egyházi körökben azonban egy – az Egyházi Tárban még meg sem jelent – bírálat és egy értekezés miatt is kellemetlenségek sorozata érte a szerkesztőt.[115] Báró Szepesy Ignác püspök[116] szentírás-fordítást jelentetett meg 1835-ben. Guzmicsot 1835 októberében Szenczy Ferenc értesítette arról, hogy Vurum József[117] nyitrai püspökhöz eljutott az Egyházi Tár még meg sem jelent VIII. füzetének nyomdakész kézirata, amelyben – Szepesy szentírás–fordításáról szóló kritika mellett – helyet kapott Guzmics „Egyházi kormány” című tanulmánya is[118]. Vurum püspök közölte a kiadóval, hogy ha e két írás megjelenik, az Egyházi Tár terjesztését megtiltja egyházmegyéjében.

Érdekes és jellemző az ügyben megindult levelezés és vita, mely rendkívüli módon elkeserítette Guzmicsot, és kis híján az Egyházi Tár megszűnéséhez vezetett. A lap elleni támadássorozathoz az ürügyet Guzmicsnak Szepesy szentírás-fordításáról szóló bírálata szolgáltatta ugyan, de a valódi ok ennél sokkal komolyabb volt. Az egyházi vezetés már az 1820-as évek eleje óta nem nézte jó szemmel Guzmics sokféle formában hangoztatott véleményét a keresztény felekezetek vallási egyesüléséről.[119] Hasonlóképpen nagy felzúdulást váltott ki 1834. május 13-i országgyűlési beszéde is.[120] Nem csoda, ha a következő évben egyházi elöljárói erőteljes támadást indítottak ellene egy olyan bírálat és egy olyan tanulmány miatt, amely nézetük szerint sérti az egyházi vezetők tekintélyét, és magát a katolikus hitet.

Guzmics, miután Szenczy Ferenc leveléből értesült az ellene, és az Egyházi Tár ellen megindult támadásról, 1835. október 22-én nyilatkozatot küldött a kiadóhoz. Ebben leírja, hogy maga Szepesy püspök kérte fel őt a szentírás-fordítás „kemény bírálatára”. Ő a megjelentetni szánt bírálatban tartalmi kérdésekre nem tér ki, pusztán néhány nyelvi vonatkozású bíráló megjegyzést tesz. Ha ezek közül valami sérti a püspököt, hozzájárul ahhoz, hogy az a rész kimaradjon. A nyilatkozatban kitért a támadások valódi okára, az egyházi kormányzatról szóló értekezésére is. Hangsúlyozza, hogy elismeri a kinevezett egyházi vezetők tekintélyét, de érezteti, hogy nem hisz abban, hogy ők csalhatatlanok lennének. Ugyanaznap latin nyelvű levélben fordult Kopácsy József veszprémi püspökhöz, támogatását kérve az Egyházi Tár folytatásához. Kopácsy nem válaszolt a levélre, hanem azt továbbküldte Pyrker László egri érseknek. Pyrker levelében „barátságáról és hajlandóságáról” biztosította Guzmicsot, közölte a tanulmány azon helyeit, melyeken nézete szerint változtatni kell, és figyelmeztette a szerzőt, „ne távozzék el szent hitünknek világosan örökre kijelölt ösvényeiről.”[121] Guzmicsnak nagyon rosszul esett Pyrker levele. Válaszában az egri érsek által kifogásolt részeket megpróbálta megmagyarázni, és néhány helyen javításokat is tett értekezése egyes kérdéses helyein.

„Ezen igazítások meggyőződésem határán állanak, melyen túllépnem tilt lelkiismeretem”-írja. A saját véleményét a közvetkezőképpen foglalta össze:

„Igen váratlan, azért igen szomorító is volt Exellentiád hozzám írt levele. Milyennek vagyok én ott gondolva! Ha tanításom nem volna eléggé ismeretes eddigi irataimból, hihetném, hogy tán ama rövid értekezésemnek némelly nem eléggé meghatározott értelmű kiefejezései ejthették gyanúba hitemet. De most, midőn tanításom az egész hazában annyira ismeretes, hogy papnak, világinak, katholikusnak, nem-katholikusnak is, ha olvasott, nem lehet nem nyilvánságosabb, álmélkodásom nem ismer határt....Hogy én a protestánsoknak nem különben kívánok tetszeni mint a katholikusoknak! Igen, Kegyelmes Uram! Nékem igen régi kedves ideám az egyesülés... Ezt én nem az annyiszor sikertelenült polemizálás, hanem inkább békéltetés útján gondolnám megközelíthetőnek. Azért Táram előszavában is nyíltan kijelentém, hogy ez a békés szellem fog benne lebegni... ”[122]

Guzmics Kováts Tamás[123] pannonhalmi főapátnak is írt az ügyben, aki 1835. november 17-i válaszlevelében támogatásáról biztosította Guzmicsot. Guzmics, miután megköszönte a főapát együttérzését, elkeseredetten fűzte hozzá leveléhez:

„Jobbkor nem érkezhetnék Méltóságodnak levele, mint éppen most, midőn már-már minden béketűrésem kifárasztva lévén, készen állék, hogy megsemmisítsem Táromat s örökre lemondjak a hálátlan theologiai pályáról....”[124]

1835. december 18-án a kiadó levelet intézett Pyrker érsekhez, melyben megkérdezte, hogy a Guzmics által tett javításokkal meg van-e elégedve, és az Egyházi Tár VIII. száma kinyomtatható-e. Pyrker válaszlevelében azt olvashatjuk, hogy az értekezés javított formában „sem tetszik”. Guzmics, akinek szívügye volt az Egyházi Tár, végül úgy döntött, a kifogásolt tanulmányt egy „egész mindennapi foglalatok szerinti” írással helyettesíti, csakhogy a folyóirat kiadása ne szüneteljen tovább. Az eredeti értekezés azonban hosszabb volt, mint a pótlólag beillesztett írás, ezért Scitovszky[125] rozsnyói püspök írt még néhány gondolatot a protestáns és katolikus viszonyról Guzmics tanulmánya után.

Az ügy azonban ezzel még nem zárult le. A kalocsai érsek levelet intézett a pannonhalmi főapáthoz, melyben követeli, hogy „mint rendes elöljárója”, ő vonhassa felelősségre Guzmicsot. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mivel közben az országgyűlés megerősítette a pannonhalmi főapátság ősi jogát, vagyis azt, hogy nem tartozik semmiféle egyházmegyei hatóság jogkörébe, kizárólag a pápa főhatósága alá. Így Kováts Tamás mint „ordinárius” magára vállalhatta az Egyházi Tár további füzeteinek ellenőrzését.

Az ügy, úgy tűnik, nem csak egyházi körökben vert fel nagy port. Évekkel később olvashatjuk Guzmics apáti naplójának 1838. október 11-én kelt bejegyzésében[126] a következőket:

„Schedel Ferencz orvos dr., a tud. társaság titoknoka .... vendég szombat délig. Különös részvéttel olvasgatá vallási és egyházi dolgozatait az apátnak, mellyek ki nem adathattak, um. az Egyházi Kormányról írt értekezést és a Szepessy bibliája recensióját. mindkettőből kiiratni kívánt magának néhány tüzetet.”[127]

Guzmics folytathatta az Egyházi Tár szerkesztését, amelynek fogadtatása a későbbi években többnyire pozitív volt. 1838. szeptember 18-án hosszú ismertetés jelent meg a Figyelmezőben az Egyházi Tár az évi január–júniusi számáiról. A recenzens e szavakkal fejezi be bírálatát: „A kor szükségeihez alkalmazott, a literatura kivánatinak, s nyelvbeli tekintetben megfelelő, körén túl nem csapongó páratlan egyházi folyóiratnak minél több olvasót szívből óhajtunk”[128]

Úgy tűnik, Beimellel változatlanul nem volt megelégedve Guzmics, mert 1839. májusában Beély Fidél Toldy Ferenchez intézett leveléből arról értesülhetünk: „Hogy apát úr hajlandó az Egyházi Tárt Beimeltől elvenni, s hogy azt meg is teendi, ha ezentúl pontosabb nem leend Beimel a kiadásban, jól tudom. Jelenleg ez ügy függőben vagyon még, s az év vége fog leginkább, mint hiszem, a dolgon fordítani.”[129]

Guzmics azonban 1839. szeptember 1-jén meghalt. Ezután tanítványa és barátja, Beély Fidél kapott megbízást a pannonhalmi főapáttól a folyóirat szerkesztésére. Erről így írt Toldy Ferencnek 1839. szeptember 18-án kelt levelében:

„Jó apátunk halála után Sep. 7-én eljöve a Főapát Bakonybélbe, s mindeneket átnézve, egy részét írásainak különösen diák iratainak s levelezéseinek valamint könyveinek is Pannonhalmára rendelé vitetni, nagyobb részét azonban iratainak és levelezésének ott hagyá, s átvisgálásokat reám bízá; ez iratok olly halmot képeznek, hogy én alkalmasint egy év alatt is alig nézhetendem át tökéletesen, s hogyha az iratok között fogok némelly eddig még nyomtatásban meg nem jelent értekezésekre akadni, fogom közleni Ttes úrral, hogy ezek vagy az Athenaeumban, vagy a Tudománytárban adassanak ki. Az Egyházi Tár szerkesztését az 1839-ik év befejezéséig reám bízá és én november-decemberben életét szándékozom adni képével együtt, melly iránt a Főapáttal kell értekeznem. A novemberi füzet majd egészen kész, s csak a decemberihez kell dolgozni, mellynek kiadásával pályafutását végzendi a Tár, mert olly szellemmel, oly tudománnyal nem tudom, ki bátorkodnék közülünk a Tár folytatását magára vállalni.”[130]

Az Egyházi Tár 1839. novemberi és decemberi száma tehát Beély Fidél szerkesztésében még napvilágot látott. A szerkesztéssel járó gondokról is beszámolt Toldy Ferencnek 1839. november 17-én Bakonybélből írott levelében:

„...az Egyházi Tár decemberi folyama mind szerkesztésére, mind kidolgozására olly annyira elfoglalt, hogy alig fordíthaték elegendő figyelmet oskolai kötelességeimre. Én minden módon azon valék, hogy novemberi vásárra a füzetet elkészítsem, mi csakugyan sikerült is. E füzetben adom Guzmics életírását, de úgy-e mint adnom kellene? értem én jól, hogy sokkal csekélyebbek tehetségeim, hogysem illőleg tudtam volna őt festeni, de iparkodtam mindenképp őt híven eléállítani...”[131]

Guzmics első életrajza a tanítvány tollából az Egyházi Tár utolsó két számában tehát megjelent.

Beély a XIV. füzet végi írásában a következőképpen búcsúzik az Egyházi Tár olvasóitól:

„S ezennel elvégzi pályafutását az Egyházi Tár, melyet boldogúlt Guzmics Izidor 1832-ben létre hozott és fáradhatatlan szorgalommal nyolcz évig folytatott védve a Religiót az Anyaszentegyházt valódi apostoli buzgalommal. Ohajtjuk, és tán reményünkben csalatkozni nem fogunk, hogy magyar anyaszentegyháznak buzgó férfiui közt alakuljon egy társaság, mely nyomdokait követve az elhunyt létesítőnek, az egyházi folyóiratot folytassa...”

A folytatásra két év múlva került sor. 1841-ben indult meg a Religio és Nevelés című lap, amely ugyan nem érte el az Egyházi Tár magas színvonalát, de a negyvenes években híven szolgálta a katolikus vallás és nevelés ügyét hazánkban.

Az Egyházi Tár füzeteiből nem maradt fenn sok példány. Sem az akadémia, sem az egyetem könyvtára nem rendelkezett belőle teljes sorozattal a szabadságharc bukása után. Toldy Ferenc a hiány pótlására Beély Fidéltől kért segítséget. 1851. december 10-én Beély Fidélnek Toldy Ferenchez írott levelében a következőket olvashajuk:

  „Ami pedig Kegyed fölszólítását, Guzmics Egyházi és Vallási Tárára vonatkozólag illeti, igen sajnálom, hogy e részben nem áll hatalmamban az egyetemi s m. academiai könyvtár hiányos példányait kiegészítenem. Saját példányaim két év előtt egy szomszéd plebánosnál, kinek olvasásul azt kölcsönöztem, véletlenül közbejött halála után többszöri sörgetésem daczára is oda vesztek, és mai nap is nélkülözi könyvtárom az annyira kedvelt folyóiratot; az apátsági könyvtárnak van ugyan egy példánya, de szintén tökéletlen, miután a 8. füzet hiányzik. Így vagyunk az Egyházi Tárral Bakonybélben. Ama kérdésre, hol szerezhetnők meg a hiányzó füzetek? válaszom ez: Pesten, Beimel Jósefnél, mint az Egyházi Tár egykori kiadójánál, s kinél a 8. füzetet kivéve, melly Posonyban, Belnay intézetében, Kováts Pál alatt nyomtattatott, a többi 13 füzet nyomtatás alatt volt, de mint hallom, Beimelnél az első füzet már szinte meg nem kapható. A 11, 12, 13, és 14ik füzetből van nálam néhány heverő hiánytalan példány, s én igen igen szívesen késznek nyilatkozom ezennel a hiányokat mind az egyetemi, mind az academiai könyvtár példányát illetőleg pótolni, csak tessék velem tudatni, valljon hiányoznak-e? S ez esetben én örömmel meg fogom e hiányzó füzeteket küldeni, de többel szolgálni legjobb akaratom mellett sem tudok.”47

Második katolikus teológiai folyóiratunk, az Egyházi Tár nyolc teljes évfolyama ma is könyvészeti ritkaság. Ezért is sürgető feladat a hazai katolikus sajtó kezdeti időszakának feltárása és feldolgozása.*

Fehér Katalin

Adalékok az Országos Széchényi Könyvtár Cod. Germ. 38 jelzetű kéziratának újkori provenienciájához. Habent sua fata libelli!**Az Országos Széchényi Könyvtár Cod. Germ. 38 jelzetű kézirata a dominikánus misztikus Seuse két írása, az „Örök Bölcsesség könyve” és a „Horologium sapientiae” (fragmentális) ill. Marquard von Lindau az eucharisztiáról szóló traktátusa mellett a magyar nyelvterületen nem igazán ismert német begina-misztikus Mechthild von Magdeburg művének, „Az istenség áradó fénye” egy 15. századi kivonatát tartalmazza.[132] A teljes szövegállomány mintegy egytizedét kitevő „Budapesti fragmentum” felfedezése nagy visszhangot váltott ki a forrásokban nem bővelkedő Mechthild-kutatásban.[133] A magával a kódex leírásával valamint a benne  foglaltatott Mechthild-korpusz szövegkritikai jelentőségével ill. értelmezésével foglalkozó szakirodalom ellenére is több kérdés szorul még tisztázásra.[134] Recepciótörténeti szempontból nyitott, milyen megbízásra és mintakézirat alapján ill. kinek, milyen publikum számára készült az itt tárgyalt kivonat. A prozopográfiai kutatás továbbra is adós a Mechthild-fragmentum másolójának, Fridericus Pellengriesser személyével és tevékenységével kapcsolatos információkkal. A kódex áthagyományozódása is kérdések egész sorát veti fel. Terentius Maurus szállóigévé vált gondolata értelmében, miszerint minden könyvnek megvan a maga sorsa, ez utóbbi pontra, a Cod. Germ. 38 provenienciájára kívánok koncentrálni a továbbiakban. Vizsgálódásaim középpontjában a kódex sorsa áll a 18–19. században, amikor is a kézirat egy antikvárius közvetítésével mindeddig ismeretlen körülmények között a műgyűjtő és bibliofil Jankovich Miklós (1772–1846) tulajdonába, onnan pedig gyűjteménye 1832/36-ban történt megvásárlása nyomán a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárába került.

Az első lapon kvarclámpa segítségével tisztán kivehető 17. századi (radírozott) tulajdonosi bejegyzés, „Residentiae Societatis Jesu Millestadij inscript” alapján arra a következtetésre jutott az eddigi szakirodalom[135], hogy a mai Cod. Germ. 38 az 1088 alapított, 1469-ben feloszlatott és a Szent György Lovagrend tulajdonába átment, végül pedig 1598-tól a szekularizációig, 1773-ig a jezsuitákhoz tartozó egykori bencés kolostor, Millsttatt (Karintia/Ausztria) könyvtári állományát képezte.[136] A kézirat korán (15. sz.) kívül azonban semmi sem szól e feltevés mellett. Míg a bencés rendet átható reformok következtében a 15. század közepe táján Millstattban is sor került a könyvtári állomány rendszerezésére, a kéziratok egységes újrakötésére, jelzetekkel való ellátására és minden valószínűség szerint azok katalogizálására is[137], addig a mi kódexünk nyomát sem mutatja ezen intézkedéseknek.[138] A fentebb idézett Millstattra vonatkozó tulajdonosi bejegyzés nem mond sem többet sem kevesebbet annál, miszerint a kézirat legkorábban a 17. században bizonyítható módon a jezsuita rendi Millstatt középkori kéziratokat is tartalmazó állományának része volt.[139] 1598-tól a jezsuiták arra törekedtek, hogy rendet teremtsenek a Szent György lovagoktól átvett könyvtár polcain. Az Institutum Societatis Jesu rendeleteinek értelmében a könyvtárnok feladatai közé tartozott a meglévő állomány tudományágak szerinti osztályozása, jelzetekkel való ellátása valamint katalogizálása. A katalógusba felvett példányok ismérve a már említett tulajdonosi bejegyzés.[140] Noha a rend könyvtárosai által a 17–18. század folyamán összeállított katalógus nem maradt fenn, meglétét azonban egy, a grazi teológiaprofesszor Matthias Rieberer SJ által 1767-ben szerkesztett kéziratjegyzék bizonyítja.[141] E jegyzék, mely a legendás karintiai herceg, Domitian kanonizációjára tett törekvések alkalmával keletkezhetett[142], kéziratunk rövid tartalmi leírását nyújtja:

Codex D₄ est chartaceus in 4° ultra dimidium, est discursus asceticus inter servum et eternam sapientiam et clauditur „finitus est iste liber sub A.D. MCCCCXVI feria 5^a post festum S. Mathie, Fridericus Pellengriesser”. Sequitur alius dialogus germanicus inter magistrum et discipulum de missa et aliis ab eodem finitus „1416 des nächsten Freitags nach St. Georgentag.”[143]

Pár évvel később, a jezsuita rend II. József által 1773-ban elrendelt feloszlatása után egy újabb kéziratkatalógus keletkezett.[144] A császári rendeletek értelmében a feloszlatott kolostorok javainak leltározásáért felelős helyi kommissziók kötelességei közé tartozott az ún. abolíciós jegyzékek összeállítása, melyeknek tételenként kellett tartalmaznia a szekularizált kolostorok könyvtári állományát. A millstatti könyvtár jegyzéke 1774-ben készült el. A katalógus megbízhatóságát illetően Laschitzer arra az álláspontra helyezkedett, hogy az abolíciós jegyzék készítői az általuk regisztrált kéziratok meglétét minden egyes esetben ellenőrizték, tehát szó sem lehet egy, a jezsuiták által a 17–18. század során összeállított katalógus egyszerű másolatáról.[145] Egy már meglevő katalógus tételeinek mechanikus átvétele már csak azért is kizárt, mert az 1774-es katalógus több pontban is lényegesen eltér a Rieberer által szerkesztett kivonatos jegyzéktől[146], amelynek alapjául minden valószínűség szerint az akkor (1767 táján) még hozzáférhető jezsuitakori könyvtárkatalógus szolgált. A leltározás alapossága mellett szól továbbá az abolíciós jegyzék azon lakonikus, de a meglévő kéziratok számára nézve pontos összegzése is, miszerint

„Sub reliquis literis, quae iniquitate temporum deletae sunt, continentur adhuc centum triginta octo volumina, in quibus potissimum libri bibliorum, homiliae ss. Patrum, breviaria, Calendaria ecclesiastica, vitae ss. et similia minoris momenti habentur.”[147]

Az 1774-es katalógus, amelyben a mai Cod. Germ. 38 a Rieberer-féle jegyzékhez hasonlóan változatlanul a D₄ jelzet alatt szerepelt, az utolsó nyom, amely azt bizonyítja, hogy e kézirat ekkor még a millstatti kolostor könyvtárának tulajdona volt.

1774 tavaszán az immár leltározott és számba vett könyvek és kéziratok Klagenfurtba szállíttattak. 1775-ben, a millstatti állomány és a helyi jezsuiták könyvtári gyűjteményeinek összevonásából megszületett a klagenfurti nyilvános könyvtár (Klagenfurter Studienbibliothek), melynek állománya a szekularizáció második fázisában (1782–1789) feloszlatott karintiai kolostorok könyveivel és kézirataival tovább gazdagodott.[148] Az így létrejött klagenfurti kéziratgyűjtemény első számbavétele alkalmából, 1860-ban azonban mindössze 219 karintiai eredetű kéziratról történik említés, holott az abolíciós jegyzék tanúsága szerint csak a millstatti könyvtár közel 230 kéziratot tartalmazott![149] A millstatti állományhoz hozzáadandó a szekularizáció második hullámában feloszlatott St. Paul in Lavanthal 310 kézirata[150], az a 22 láda könyvtári anyag, amely Arnoldstein kolostorából került Klagenfurtba, továbbá a méreteikben jóval szerényebb villachi és viktringi könyvtárak.[151] Ha figyelembe vesszük, hogy a klagenfurti jezsuiták is számos kódexszel gazdagították az 1775-  ben alapított nyilvános könyvtárat[152], még szembeötlőbb az a veszteség, ami a feloszlatott karintia kolostorok kéziratállományát jellemzi. Nem kizárt ugyan, hogy egyik vagy másik kódexnek a szekularizáció forgatagában veszett nyoma[153], hiszen a könyvtárak leltározásáért felelős komissziók nem egyszer tudósítanak a könyvtárak szánt szándékkal elrejtett kulcsainak felkutatásával ill. az egyes barátok tulajdonában lévő könyvek visszaszerzésével járó nehézségekről[154], a karintiai állományt általában ért nagyszámú veszteség azonban véleményem szerint nem ezekre a többé-kevésbé esedékes helyi „adottságokra”[155], hanem részben magukra a császári meghagyásokra ill. a klagenfurti könyvtárat évtizedeken keresztül jellemző áldatlan állapotokra vezethető vissza. Ezen tényezők egybejátszásának eshetett áldozatául a mai Cod. Germ. 38 is. Mielőtt azonban minderre részletesen kitérnék, lássuk azon kéziratokat, amelyek a jozefiniánus rendelet következtében feloszlatott karintiai kolostorokból egy antikvárius közvetítésével jutottak több 19. századi bibliofil tulajdonába.

A Cod. Germ. 38 antikváriusi provenienciájáról tanúskodik az a 19×22,7 cm nagyságú számozott papírlap, amely a kézirathoz csatoltan annak rövid formai és tartalmi leírását nyújtja. Hasonló papírlapra ill. a kódex elülső fedelének belső felére avagy az 1r oldalra ceruzával beírt numerus currens jelzetre bukkanunk a Széchényi Könyvtár több más, részben karintiai (Millstatt, Eberndorf, St. Paul) eredetű kéziratánál is: Cod. Germ. 10, 40, 64 v. Cod. Lat. 18, 26, 27, 39, 63, 111, 127, 134, 156, 157, 158, 254, 265 (?), 519.[156] Valamennyi itt felsorolt kódex a műgyűjtő és bibliofil, Jankovich Miklós első gyűjteményéhez (1790–1832) tartozott és annak felvásárlása nyomán került a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárába. Jankovich 1830 táján juthatott e kéziratok birtokába.[157]

A 18. század utolsó harmadában feloszlatott Millstatt, St. Paul, Viktring és Arnoldstein kolostorok könyvtáraiból származik a grafeneggi rezidenciájú Ratibor grófok tizenhárom, Menhardt által látomozott kézirata.[158] A kódexek nagy része tartalomjegyzékkel és egy sorszámmal, ún. numerus currens jelzettel ellátott papírlappal rendelkezik. A papírlapot nem tartalmazó példányok esetében a sorszám az utolsó lapon vagy a kézirat hátoldalán található. Mindez arra enged következtetni, hogy ezek a kódexek is a Jankovich-gyűjteményt számos darabbal gyarapító ismeretlen könyvkereskedőre vezethetők vissza.[159] Az eredetileg mintegy 70–80 karintiai kéziratot számláló téka – amely az itt tárgyalt 13 kéziratot leszámítva a II. világháborúnak esett áldozatául – 1933-ban jutott a Ratibor grófi família birtokába. Azt megelőzően a Seilern-Aspang grófok schönbichli könyvtárának tulajdona volt, ahová az említett antikvárius közvetítésével a 19. század első harmadában kerülhetett.

A 19. század első felében a császári Bécsben működő könyvárus Matthias Kuppitsch tulajdonát képezte a berlini állami könyvtár (Staatsbibliothek Berlin Preußischer Kulturbesitz) két kézirata, az mgo 138 és az mgf 575. Az előbbi, amely az ún. „Megróvások könyvének” egy példányát tartalmazza, 1842-ben még Kuppitsch magánkönyvtárát gazdagította.[160] A Kuppitsch-féle gyűjtemény 1845-ös elárverezése nyomán a berlini antikvárius, Adolf Asher tulajdonába ment át, aki e kéziratot számos más, a Kuppitsch-tékából szerzett darabbal egyetemben 1846-ban a berlini királyi könyvtárnak adta el. A „Megróvások könyvét” tartalmazó kódexet, amely hosszú időn keresztül elveszettnek számított, Henkel fedezte fel megállapítva, hogy valamikor a karintiai St. Paul kolostor könyvtárának állományához tartozott.[161] A kézirat Kuppitsch birtokába kerülése körülményeivel kapcsolatban Henkel kategorikusan kijelenti, hogy a Kuppitschot megelőző tulajdonosra vonatkozólag a kézirat semmilyen támpontot nem nyújt.[162] Ez a kijelentés azt bizonyítja, hogy kutatónk nem tulajdonított túlzott jelentőséget az első recto oldal bal felső sarkában szereplő 65-ös sorszámnak, holott az mgo 138 újabb bizonyítéka a túlnyomórészt karintiai kéziratokkal kereskedő ismeretlen antikvárius tevékenységének. Őrá vall az a tartalomjegyzékkel és sorszámmal ellátott valamint a kézirathoz csatolt papírlap is, amelynek időközben sajnos nyoma veszett.[163]

A berlini könyvtár másik Kuppitsch-kézirata, az ugyancsak Asher közvetítésével ide vetődött mgf 575 még ma is tartalmazza az antikváriusra visszavezethető papírlapot.[164] Az ezen szereplő 41-es szám a már megszokott helyeken, vagyis a kézirat 1r oldala bal felső sarkában ill. az elülső fedél belső felében is fellelhető.

A Kuppitsch-féle magánkönyvtár egy másik példánya a bambergi állami könyvtár (Staatsbibliothek Bamberg) HV Msc. 129 (Nro. 1790) kódexe, mely előzőleg a HV Msc. 569 (Nro. 1789) jelzetű, ún. „C jelzésű Kuppitsch-kézirat”-tal volt egybekötve.[165] Az előbbi kézirat kodikológiai leírását tartalmazó katalógus egy papírlap meglétéről informál.[166] A már jól ismert antikváriusi tartalomjegyzékről van szó, mely a bal felső sarokban az 59-es sorszámot tartalmazza.[167] Teljes bizonyossággal nem lehet sajnos megállapítani, hogy a HV Msc. 129-cel kapcsolatban diagnosztizált antikváriusi proveniencia az ún. „C jelzésű Kuppitsch-kézirat”-ra is kiterjeszthető-e, minthogy e két kézirat egy kötetben való egyesítésének időpontja nem ismeretes. Ha a két kézirat összekötése már Kuppitsch előtt megtörtént, nem kizárt annak a lehetősége, hogy az egykor a karintiai St. Paul állományához tartozó HV Msc. 569 is a Jankovich és a schönbichli gyűjtemények kézirataival kapcsolatban megismert antikváriustól származik.

Ezen antikvárius és Kuppitsch között fennálló üzleti viszonyról tanúskodó példák sorát minden bizonnyal még lehetne folytatni. Elképzelhető ugyanis, hogy a filológus és könyvbarát Karl Wilhelm Ludwig Heyse Berlinben (Staatsbibliothek Berlin Preußischer Kulturbesitz) őrzött tékája, mely Goedeke szerint Kuppitsch-kéziratokat is magába foglalt[168], valamint Asher közvetítésével a British Museum könyvtárába került valamikori Kuppitsch-példányok további antikváriusi provenienciájú kéziratokat tartalmazhatnak.[169] További leletekre lehet számítani az Osztrák Nemzeti Könyvtár kézirattárában is.[170] A rendelkezésünkre álló anyag azonban elégséges egy a karintiai kolostorok kéziratállományával intenzíven kereskedő, minden valószínűség szerint osztrák antikvárius létezésének bizonyításához, aki által kódexek egész tömege vándorolt a 19. század első harmadában magángyűjtők könyvtárába. Joggal tevődik fel a kérdés, hogy ez a sajnos ismeretlen antikvárius hol és mikor kerülhetett kapcsolatba olyan kéziratokkal – többek között a mai Cod. Germ. 38-cal –, amelyek a legkülönbözőbb időpontokban szekularizált karintiai kolostorokból származnak.

A Schönbichlbe vetődött 70–80 karintiai kéziratot számláló antikváriusi gyűjtemény létrejöttét Menhardt a klagenfurti kéziratállomány értéktelennek vélt példányainak tömeges elkótyavetyélésével magyarázza a szekularizációt követő időszakban.[171] Noha nem tagadható, hogy a feloszlatott kolostorok könyvállományának sorsával és elhelyezésével kapcsolatos császári rendelkezéseket azok megóvásának szándéka hatotta át[172], a karintiai kéziratállományt ért nagymértékű veszteség azonban azzal a felvilágosult-utilitarista szemlélettel magyarázható, amely nemcsak ezen rendelkezéseket jellemezte, hanem az azokat gyakorlatba ültető orgánumok munkáját és hozzáállását is meghatározta. Ezen hasznossági elvnek esett áldozatául mindenféle „teológiai tákolmány”, kazuisztikus, moralizáló, lelkiségi avagy homiletikus irodalmat tartalmazó írás.[173] A Laschitzer által kiértékelt korabeli írásos dokumentumok arról tanúskodnak, hogy még a könyvtárosok körében is általánosan elterjedt praxis volt azon könyvek kiselejtezése, bezúzatása, elárverezése vagy egyszerű elkótyavetyélése, amelyek megítélésük szerint semmilyen értéket nem képviseltek.[174] Ámbár itt csak könyvekről van szó, ugyanezt az eljárásmódot feltételezhetjük azon kéziratok esetében is, amelyek a kor szellemének és a millstatti abolíciós jegyzék terminológiájának értelmében „minoris momenti”-nek számítottak.[175] Amint azt a Jankovich, Seilern-Aspang család ill. Kuppitsch birtokába került példányok egy része bizonyítja, elsősorban a kötetlenül szerteszéjjel heverő kéziratok tartozhattak ebbe a kategóriába.

A kéziratok szétszóródása nemcsak a szekularizáció organizatórikus és adminisztratív kivitelezésére felvigyázó szervek és a feloszlatott kolostori könyvtárak elhelyezéséért felelős könyvtárosok „felvilágosult elvakultságának”[176] tulajdonítható, hanem azoknak a katasztrofális körülményeknek is, amelyek évtizedeken keresztül jellemezték a karintiai kolostorok könyvtári állományainak felvételére kiszemelt klagenfurti nyilvános könyvtárat. Még 1816-ban is az állomány zöme az eredetileg csak provizórikus jelleggel működő, az évek során egyre inkább telítetté váló könyvtárépület szélnek és esőnek kitett termeiben állt.[177] Ezzel vagy pedig a karintiai kolostori kéziratok a tetőtérben való tárolásával magyarázhatók azok a nedvességnyomok, amelyek több millstatti provenienciájú kézirat esetében is kimutathatók.[178] Noha már a feloszlatott jezsuita rend könyvtárainak bekebelezése után is történtek próbálkozások arra nézve, hogy a már meglévő anyagot rendszerezzék és katalogizálják[179], az első átfogó könyvtárkatalógus csak 50 évvel a szekularizáció után, 1835-ben készült el.[180] Azt megelőzően az akkori könyvtáros, Peter Alcantara Budik 1828-ban a klagenfurti kéziratállomány rövid szemrevételezése után csupán két (!) kéziratot tartott megőrzésre méltónak, a többin egyszerűen túl kívánt adni. Az illetékes hivatal ráadásul meg sem vétózta Budik szándékát, csupán egy jegyzék összeállítását követelte meg tőle. Az ún. „Zettelkatalog der zum zentnerweise zum Verkaufe bestimmten Bücher” 1832-re készült el. Közben azonban a Budik által megőrzésre érdemesnek talált kéziratok száma mintegy 100-ra gyarapodott. A szekularizáció során a klagenfurti könyvtárba szállított középkori kéziratok elkallódásáért Menhardt elsősorban Budikot valamint a hivatalban őt megelőző könyvtárosokat tette felelőssé. A túlnyomórészt karintiai kéziratokkal kereskedő antikvárius is itt tehetett szert tekintélyes gyűjteményére, hisz egyedül Klagenfurtban adatott meg számára a lehetőség, hogy a különböző időpontokban szekularizált kolostorok könyvtári állományát egyetlen helyen lelje fel. Minthogy a Jankovich- és Kuppitsch-féle valamint a Seilern-Aspang grófok tulajdonában lévő, antikváriusi provenienciájú kéziratokat jócskán tartalmazó bibliofil gyűjtemények létrejötte a 19. század elejére tehető, nem szükségszerű egyedül Budikot gyanúsítani a kéziratok lassankénti eltünéséért.

Az elmondottak alapján nem zárható ki annak a lehetősége, hogy az 1774-ben összeállított abolíciós jegyzékben szereplő Cod. Germ. 38 is a millstatti állomány Klagenfurtba való transzferálása után került magánkézbe. 1830 táján Jankovich szerezte meg a kódexet egy ismeretlen könyvárustól, akinek tevékenysége a Kuppitsch- ill. Seilern-Aspang- féle gyűjtemények nagyobb részt karintiai kéziratokkal való gazdagításában is nyomon követhető. A tulajdonában lévő Carinthica állományra antikváriusunk minden valószínűség szerint Klagenfurtban tett szert. Mindez természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy másodkézből is birtokába juthatott egyik vagy másik kéziratnak. Példa erre a Budapesten őrzött kódexek egy csoportja – köztük a Cod. Germ. 38! –, amely kéziratok a már ismert numerus currens jelzeten kívül egy másik, az esetek többségében áthúzott sorszámot is tartalmaznak.[181] Feltételezhető tehát, hogy Jankovich tékája utolsó stációját képezi e kéziratok már hosszabb ideje tartó peregrinációjának.

Nemes Balázs

[1]

[1] W-R.: Vorwort zu einer Rundschau im Gebiete der Wissenschaft. = Oesterreichisch-ungarische Revue (a továbbiakban: Oe-uR) Bd. 1. 1886. 61.

[1] Uo. 64.

[1] Uo.: 63.

[1] Zenker, Ernst Victor: Geschichte der Journalistik in Österreich. Wien, 1900. 96.

[1] Steinbach, Gustav: Franz Deák. = Oe-uR Bd. 3. 1886. 257–272, Bd. 4. 1887. 6–37, 129–146.

[1] Zur Geschichte des österreichisch-ungarischen Ausgleiches. Eine Denkschrift des Grafen Georg Apponyi aus dem Jahre 1863 an Seine Majestät den Kaiser Franz Joseph I. = Oe-uR Bd. 6. 1888, 241–258.

[1] Schwicker, Johann Heinrich: Der österreichisch-ungarische Ausgleich. = Oe-uR Bd. 20. 1896/97. 151–164, 221–238, 337–352, Bd. 21. 1896/97. 5–19, 77–89, 145–157, 215–231.

[1] Keleti, Karl: Die wirthschaftlichen Verhältnisse der Balkanhalbinsel. = Oe-uR Bd. 1. 1886. 40–44, Bd. 3. 1886. 18–25.

^0[1] Hunfalvy, János: Die Flußregulierungen in Ungarn. = Oe-uR Bd. 1. 1886. 30–37.

[1] M.: Ueber die Einwanderung österreichischer und ungarischer Staatsbürger nach den Vereinigten Staaten von Amerika. = Oe-uR Bd. 5. 1888. 175–176.

[1] Thirring, Gustav: Der Wanderzug der Ungarn. = Oe-uR Bd. 16. 1894. 337–350.

[1] Schwicker, J[ohann] H[einrich]: Der Bauernsocialismus in Ungarn. = Oe-uR Bd. 18. 1893. 263–278, 349–363.

[1] Hunfalvy, Paul: Linguistische und historisch-ethnographische Studien in Ungarn. = Oe-uR Bd. 5. 1888. 25–47, 118–132.

[1] Fraknói, Wilhelm: Die Anfänge der europäischen Politik des Königs Mathias von Ungarn 1464–1470. = Oe-uR Bd. 10. 1890/91. S. 65–106.

[1] Schwicker, J. H.: Der Dakoromanismus. = Oe-uR Bd. 16. 1894. S. 151–164, 221–246.

[1] Márki, Alexander: Ungarns Millenium. = Oe-uR Bd. 17. 1894/95. 259–275, 357–370.

[1] Márki, Alexander: Ungarns Millenium. = Oe-uR Bd. 17. 1894/95. 259–275, 357–370.

[1] Moldoványi, Stephan: Zur Entstehung der Monarchie in Ungarn. = Oe-uR Bd. 22. 1897. 145–157, 213–230.

[1] Wlislocki, Heinrich: Die Stellung des Weibes bei den ungarischen Wanderzigeunern. = Oe-uR Bd. 19. 1896. 91–107.

[1] Herrmann, Anton: Die Geige in der Volksdichtung der Zigenuer Ungarns. = Oe-uR Bd. 16. 1894. S. 38–54.

Wlislocki, Heinrich: Die Stellung des Weibes bei den ungarischen Wanderzigeunern. = Oe-uR Bd. 19. 1896. 91–107.

[1] Schwicker, J. H.: Die Zigeuner in Ungarn. = Oe-uR Bd. 23. 1898. 5–17, 77–92.

[1] Pulszky, Franz: Die Kunst in Ungarn. = Oe-uR Bd. 3. 1887. 232–242.

[1] Pulszky, Franz: Das Deák-Monument. = Oe-uR Bd. 4. 1887. 1–5.

[1] Paulay, Eduard: Die Entwickelung des ungarischen Nationaltheaters. = Oe-uR Bd. 4. 1887. 285–302.

[1] Riedl, Friedrich: Chronik aus Ungarn. = Oe-uR Bd. 10. 1890–91. 57–64.

[1] Schlitter, Hans: Die Stellung der nordamerikanischen Regierung zu den Ereignissen des Jahres 1848 in Oesterreich-Ungarn. = Oe-uR Bd. 1. 1886. 5–17.

[1] Schlitter, Hans: Die Regierung der nordamerikanischen Republik und die ungarische Frage im Jahre 1848 und 1849. = Oe-uR Bd. 10. 1890/91. 1–17.

[1] Krones, Franz: Aus der Kuruzzen- und Labanczen-Zeit Ungarns. = Oe-uR Bd. 14. 1894/95. 26–40.

[1] Májo: Momentaufnahmen. = Oe-uR Bd. 14. 1894/95. 206–222.

[1] Kiss, Joseph: Frau Judith. = Oe-uR Bd. 2. 1886. Heft 8. 63; Kiss, Joseph: Der Brautkranz. = Oe-uR Bd. 2. 1886. Heft 9. 63.

[1] Pongrácz, Anna: Rothes Laub. = Oe-uR Bd. 10. 1890/91. 290.

[1] Gedichte von Sándor Petőfi. Österreichisch-ungarische Dichterhalle. = Oe-uR Bd. 14. 1894/95. 433–435.

[1] Herczeg, Franz: Steeple Chase. = Oe-uR Bd. 19. 1896. 65–75, 174–184.

[1] Gedichte von János Vajda. Österreichisch-Ungarische Dichterhalle. = Oe-uR Bd. 16. 1894. 140–141, Bd. 22. 1897. 130–131.

1 T. J.: Babits, Zsolt Béla, Hatvany és József Attila. In: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára. Bp. 1983. 165. és Tasi József: József Attila könyvtára. Bp. 1996. 118.

2 Péter L.: „Ködgyűrűk körül.” = Élet és irodalom 1963. július 6. és Péter László: József Attila nyomában. Válogatott írások. Bp. 2000. 108–109.

3 Mondolat. Sok bővítményekkel, és egy kiegészített ujj-szótárral együtt. Dicshalom [Veszprém] 1813. – Új kiadása Balassa Józseftől: Bp. [1898]. /Régi Magyar Könyvtár 10./