stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

szemle

 Az esztergomi székeskáptalan jegyzőkönyve. (1500–1502, 1507–1527). Közzéteszi Solymosi László. Bp., 2002. Argumentum Kiadó. 258 l.

Az esztergomi székeskáptalan 16. sz. eleji jegyzőkönyvét Luigi Marsigli olasz hadmérnök 1686-ban, Buda felszabadításakor találta, amikor korvinák után kutatott. Több kézirattal együtt magával vitte, majd kéziratgyűjteményével együtt a bolognai Egyetemi Könyvtárra hagyta.

Az esztergomi székeskáptalan Bolognában őrzött 16. század eleji jegyzőkönyvéről 1868 óta van tudomásunk Szilády Áron közlése alapján. Veress Endre részletes ismertetése után (Magyar Könyvszemle 1906) Lukcsics Pál az 1920-as évek közepén, két nyáron tanulmányozta a kéziratot Bolognában. Kutatásának eredményeit az Esztergom Évlapjai 1927. évi évfolyamában adta közre. 75 éven keresztül az ő megállapításaira és adatközlésére hivatkozhattak csak a kutatók, mivel a közelmúltig forráskritikai szempontból senki nem foglalkozott az eredeti kézirattal. Solymosi László az elmúlt tíz évben két középkorvégi egyháztörténeti forrás közreadásában vett részt (A veszprémi püspökség 1524. évi urbáriuma, A veszprémi káptalan számadáskönyve 1495–1534), és kiadta a veszprémi egyház 1515. évi zsinati határozatait. Negyedik középkorvégi forráskiadványát, az esztergomi székeskáptalan 16. sz. eleji jegyzőkönyvét, az Argumentum Kiadó jelentette meg 2002-ben.

A jegyzőkönyv szövege előtt részletes tanulmányban ismertette Solymosi László a kézirat sorsát, a jegyzőkönyvben szerepelő káptalani tisztségviselőket és faladataikat, a káptalani birtokok művelését, a tizedkerületeket (térképekkel illusztrálva), a gazdálkodásból származó jövedelmek elosztását, valamint a jegyzőkönyvben rögzített határozatokat, a kiadás szempontjait.

A jegyzőkönyvből elsősorban vagyonkezelő szervezetként ismerjük meg a középkorvégi esztergomi kanonoki testületet. A gazdaságtörténeti adatok elemzése mellett azonban Solymosi László felhívja a figyelmet a művelődéstörténet, a társadalomtörténet számára is forrásként szolgáló adatokra, és az alapkövetkeztetéseket meg is fogalmazza. Ennek a jelentőségét a Bevezetésnek a kanonoki testületről írt részében érzékelhetjük valójában, amikor a káptalan 1397-es vizitációjával és a hozzácsatolt statútumokkal veti egybe a jegyzőkönyvben foglaltakat. (37–47. oldal.) Ugyanis Kollányi Ferenc tanulmánya ill. forráskiadása óta, (Esztergomi kanonokok 1100–1900, az 1397-es vizitációs jegyzőkönyv kiadása. = Történelmi Tár 1901.) a középkori esztergomi káptalanról nem jelent meg áttekintő testülettörténeti összefoglalás. Solymosi László az elmúlt száz év szakirodalmának, benne saját kutatási eredményei alapján ezt most nem mulasztotta el megtenni. A társtudományok művelői számára ezzel egy tisztázott hátteret biztosít a jegyzőkönyv adatainak felhasználásához.

Az esztergomi káptalan műveltségi viszonyaival, a kanonokok iskolázottságával foglalkozó kutató számára a jegyzőkönyv teljes szövegének közreadása magától értetődően különösen jelentős. Lippai Mihály őrkanonok (1453–1476) kánonjogi egyetemi jegyzetében található egy rövid megjegyzés, amelyben a jó ló ismérveit sorolja fel. (ÖNB Cod. 5107 f. 548v.) A kodikológus ezt annak tudta be, hogy a jogi eljárásokban szükséges helyszíni szemléhez nélkülözhetetlen a közlekedést biztosító jó ló. (Tanulmányok a magyarországi egyházjog középkori történetéről. Szerk. Erdő Péter. Bp. 2002. 167.) Az előrelátó, jogban magasan képzett kanonok a lovak megítélésében is jártas kívánt lenni. A jegyzőkönyvben megerősítést talál erre a következtetésére. A káptalan minden évben külön meghatározta az egyes káptalani birtokokon, Ebed, Bajon és Csév határában a rétfelosztás módját. „A közlekedés szempontjából oly fontos lovak takarmányozása szükségessé tette, hogy a káptalan szénáról gondoskodjék. ... A kiosztott rétdarabok ... a jegyzőkönyv tanúsága szerint a középkor végén 18 és 27, 21–29, ill. Csév területén 39 között mozgott.”(16.) A csévi rétből minden kanonok (39) részesedett, valószínűleg már Lippai Mihály is, ha ez a felosztási arány előbbi hagyományon alapult. Csév birtokát ugyanis Vitéz János 1472 tavaszán adományozta a káptalannak a lelke üdvéért mondandó misék fejében. A jegyzőkönyv határozatai két hasonló misealapítvány létesítéséről tudósítanak. (26.)

Az üléséken hozott határozatok majdnem mindegyike gazdasági jellegű volt és kollektív döntéssel született. Azonban saját kezűleg bejegyzett egyéni határozatokat is megörökítettek. Solymosi László jegyzetben közli ennek a hét kanonoknak a nevét az évszámokkal. (51. 34. jegyzet.) Ennek a jelentőségét azzal érzékeltethetjük, ha emlékezetbe idézzük az esztergomi Capitulare (OSzK Cod. Lat. 408) 16. század eleji kezekkel sűrűn teleírt lapszéleit. Ehhez még hozzá kell tennünk azt is, amit Solymosi László a jegyzőkönyvről megállapított, hogy több kéz írása. Az összehasonlításra alkalmas kézírások a paleográfus rendelkezésére állnak! Névvel vagy névtelenül előttünk állnak a 16. század eleji esztergomi káptalannak azok a tagjai, akik élték a közösségi életet.

A jegyzőkönyv adatai szerint a döntéshozatalban a 39 fős kanonoki testületből átlagosan 16 fő vett részt. Ők voltak azok, akik a káptalani székhelyen tartózkodtak, részt vettek a káptalan feladatainak ellátásában. Ők alkották az értelmiségi középréteget. Amikor az esztergomi káptalannak, mint testületnek műveltségi szintjéről beszélünk, tulajdonképpen őket kellene számba venni, hiszen a távollévőket csak a javadalom jövedelme kapcsolta a testülethez. Példaként a Jagelló-kori humanisták esztergomi egyházi javadalmaira utalunk. (Gosztonyi János, Thurzó Zsigmond, Csulai Móré Fülöp.) Gosztonyi János, a neves humanista, esztergomi őrkanonok, királynéi titkár, váci, majd győri püspök. Egyik könyvbejegyzése is alátámasztja, hogy nem tartózkodott Esztergomban. 1502-ben Szatmári György társaságában Prágában intézett országos ügyeket. (Csapodi Bibl. Hung. N. 1578.) A humanista költő Garázda Péter, akire hasonló pálya várt, de ő Vitéz rokonként hátrányos helyzetben lévén, egyetemi tanulmányai befejezése után nyitrai főesperesi javadalommal Esztergomban élt, a Szent István társaskáptalan prépostjaként halt meg (1476–1507). Adatunk van, hogy részt vett a káptalan a hiteleshelyi tevékenységében. (Gerézdi Rabán, Magyarságtudomány I. 1942. 325. 1. jegyzet.)

Garázda Péterrel 1469-ben, Firenzében volt együtt Telegdi János, aki helyette vállalta, hogy 1470-ben Firenzéből Bécsbe hozza a Mátyás királynak ajándékozott oroszlánokat. Leontius (Oroszlános) melléknevéről Ritoókné Szalay Ágnes emlékezett meg Csonka Ferenc 80. születésnapjára összeállított emlékkönyvben, 1996-ban. Ő az „öreg Leó”-t 1502-ben találta utoljára említve. A jegyzőkönyvben Leontius canonicus a csévi rét 25. részét kapta 1500-ban. (63.)

A kanonokok egyetemi tanulmányaira, műveltségére vonatkoztatható jegyzőkönyvi adatokról Solymosi László megjegyzi, hogy kevés információt nyújtanak és egyenetlenül. Csak egyetlen alkalommal jegyezte meg a jegyzőkönyv, hogy valaki egyetemi tanulmányokat végez. (45.) Ez az egyetlen említés azért értékes, mert esztergomi forrásból többel nem is rendelkezünk. Közvetett módon tudjuk csak regisztrálni az esztergomi javadalommal végzett tanulmányokat. A jegyzőkönyvben Körmöcbányai N. (Cremnica) néven szerepel egy kanonok 1500-ban. (63, 65.) Kollányi nem ismeri, Veress Endre a Ferrarában tanuló Paulus Schaider Craemnicianus canonicus Strigoniensis-t Kétházi Pál nagypréposttal (1489–1502) vélte azonosnak. Gosztonyi János ugyanekkor szintén esztergomi javadalommal tanult Ferrarában. Gosztonyi Jánoshoz hasonlóan Paulus Schaider könyveinek sorsából arra következtethetünk, hogy élete Esztergomon kívül zajlott. Egyik kötete Bécsben, (Csapodi B. H. N. 249.), a másik MTAK Kézirattár és Régikönyvek Gyűjteményében van. (Csapodi Bibl. Hung. N. 739.) A Nyás-féle formuláskönyvbe „supplicationis forma”-ként, egy kérvényt másoltak be 1515-ből Körmöci Stayder (Scaijder ?) P.-től, akinek káptalani tagságára ekkor nem történt utalás. (Vö. Bónis György, Szentszéki regeszták N. 4182.) A jegyzőkönyv nem említi Bak János padovai kánonjogi tanulmányait 1500-ban. 1502-ben biztosan Esztergomban tartózkodott már, mert kőházat kapott a káptalantól (45.), és a levéltári adatok tanúsága szerint tevékenyen részt vett a káptalan ügyeinek intézésében. (Kollányinál Bulz névalakban is!) Solymosi Lászlónak itt köszönöm meg, hogy az olvasati tapasztalatait szóban megosztva, Klementini János komáromi főesperest törölhetjük 1522-ből a doktori fokozattal rendelkező kanonokok közül, mivel Körmendi János (1505–1531) komáromi főesperes nevének hibás olvasata. A fokozatok jelölése azonban sem a jegyzőkönyvben (44.) sem az egyéb forrásokban nem következetes, így ebből a szempontból sem fogalmazhatunk meg végérvényes következtetéseket a kanonokok tanultságának színvonalára. Természetesen sokkal biztonságosabban tekinthetnénk át ezt a kérdést, ha az esztergomi káptalannal kapcsolatban is rendelkezésünkre állna egy olyan forrásfeldolgozás, mint a budai, győri, fehérvári, pozsonyi káptalané, amit Köblös József végzett el Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában c. munkájában.

Az archontológiai adatokkal kapcsolatban Solymosi László is utalt erre a hiányosságra. A kodikológusnak csak arra van lehetősége, hogy a meglévő adatokat az általa vizsgált források alapján korrigálja vagy kiegészítse. Néhány esetben ezek a források az egyetlenek. Turoni Mihály milkói püspök halálozási évszámáról Kollányi bizonytalan adatot közöl. Az OSzK Cod. Lat. 359 jelzetű, ún. Pálóci missaléjában, amelyik a székesegyház Szt. Fábián és Sebestyén oltárának volt tulajdona, megtalálható Turoni pontos halálozási dátuma. A 7r oldalán lévő bejegyzés tanúsága szerint 1501. július 30-án halt meg. A jegyzőkönyvben szereplő episcopus Milkoviensis (1508) Turoni utóda, Ilsvai Pál esztergomi kanonok, akinek milkói püspökségéről a vatikáni forrásokon (1501) kívül missaléjának possessorbejegyzése is tanúskodik 1504-ből. (Csapodi Bibl. Hung. N. 540.) 1511-től vatikáni forrás alapján már Burján László esztergomi és győri kanonok a milkói püspök. Az 1513–1516 közötti Michael episcopus Moldaviensis (Milkoviensis) possessorbejegyzéssel azonban eddig még nem sikerült találkoznia a recenzensnek.

Azonban nemcsak archontológiai adatokkal gazdagodhatnak a kutatók. Régészeti, építészeti és a székesegyház oltárigazgatóságaira is fontos forrás a jegyzőkönyv. A székesegyház eddig ismeretlen Szt. Jakab oltáráról a jegyzőkönyvben rögzített határozatok egyike és egy könyvbejegyzés közösen tanúskodik. A pozsonyi káptalan könyvtárába került 1543 után az az ősnyomtatvány, ami a Szt. Jakab oltár tulajdona volt. (Csapodi Bibl. Hung. N. 2425.) A jegyzőkönyvben 1518. nov. 5-én van az egyetlen említés ezen kívül a Szt. Jakab oltárának házáról. (128.)

Marsigli saját beírása szerint a Bolognába vitt kéziratot „trovato nella biblioteca di Buda.” A hagyatékában azonban több magyarországi vonatkozású kézirat is volt. Ezek a possessorbejegyzéseik ill. tartalmuk szerint a budai kolostorok könyvtáraiból származhatnak. (Csapodi Bibl. Hung. N. 299–303.) A máig csak hipotetikusan megválaszolható kérdés: hogyan kerültek esztergomi kéziratok Budára? Az esztergomi egyház 1543 előtti könyvtárából a fennmaradt kéziratok többségét 1686 után Budáról szállították Bécsbe. Lehetett-e együtt a jegyzőkönyv és a kódexanyag? Marsigli „biblioteca di Budá”-t írt. Csapodi Csaba ennek alapján a Budai II. gyűjteménybe sorolta be a jegyzőkönyvet. (Csapodi Bibl. Hung. N. 297.) Solymosi László szerint az esztergomi káptalan valamelyik budai házában vehette magához Marsigli a jegyzőkönyvet. (9.) Ennek ellentmondani látszik Marsigli bejegyzése. A másik kézirat, ami a 18. századi könyvtári bejegyzés szerint szintén a budai könyvtárból származik a Marsigli hagyatékban, egy ferences vonatkozású kézirat, aminek ferences volt a possessora is. Az nem valószínű, hogy ez a kézirat is az esztergomi káptalan budai házában lett volna. Logikailag két változat lehetséges. Solymosi László véleménye alapján valószínű, hogy a káptalan egyik budai házában volt jegyzőkönyvet a többi Budán található kódexszel, könyvvel együtt az egykori királyi könyvtár helyiségeiben raktározták a törökök. És ide szállíthatták az elfoglalt területekről, köztük Esztergomból is a már szultáni tulajdonnak, hadizsákmánynak tekintett kódexeket. (Vö. MKsz 1880. 270.) 1543-ban, Esztergom feladásakor a kéziratos anyag maradt elsősorban a várban. Ezek között is lehetett a jegyzőkönyv. A kódexlapba kötött, már nem aktuális jegyzőkönyv esetleg kimaradt a menekített levéltári anyagból, és az ostrom idején a várban lehetett. Innen is szállíthatták Budára a többi esztergomi kézirattal együtt, ma még szintén ismeretlen időpontban a törökök. A tényeket valószínűleg sohasem ismerjük meg a maguk valóságában. Csak egy bizonyos, hogy Budán volt a jegyzőkönyv 1686-ban.

Amennyire örvendetes a jegyzőkönyv kiadása, annyira fájdalmas, hogy már nem található a kézirat kódexlapborítója. Ezen lehettek olyan jegyzetek, amelyek utaltak volna a kézirat korábbi ill. budai sorsára. A legnagyobb veszteség azonban mégis az, hogy ez lett volna a második (!) kódextöredék, ami kétséget kizáróan a középkori Esztergomból származik. (Vö. MKsz 1997. 133.)

A recenzens fenti megjegyzéseivel csak érzékeltetni kívánt néhány kérdést, amivel a jegyzőkönyv közreadásával a kutatók szembesülhetnek. Számukra a megbízható forráskiadáson kívül a részletes ismertetést is magában foglaló bevezető tanulmányhoz rendkívül átgondoltan szerkesztett mutatókat készített Solymosi László. A középkorvégi Esztergommal bármilyen témában foglalkozók számára ezentúl minden út a jegyzőkönyvből indul ki. Biztos irányjelzőt kaptak Solymosi Lászlótól az esztergomi székeskáptalan jegyzőkönyvének közreadásával.

Körmendy Kinga

 

Somkuti Gabriella: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802–1918. Szerk. Monok István. Bp. 2002. OSzK, 138 l., ill.

A könyv az OSzK történetének mintegy fele idejét tárgyalja. Izgalmas, – a töténeti események folytán – olykor igen lehangoló olvasmány, mert valóban olvasmány, nemcsak dokumentum, nemcsak forrásmű. Két nagy egységre és további alfejezetekre tagolódik: az OSzK a polgári átalakulás (1802–1866), ill. a polgári fejlődés és kapitalizálódás korszakában (1867–1918). Az első rész kettő, a második négy fejezetből áll.

A bevezetőben a szerző áttekinti a 18–19. század fordulójának magyar könyvtári kultúráját. S már megint a törökök... Sajnos nem üres szólam, hanem keserű valóság, hogy a nagyjából másfélszázados török uralom nemcsak hátravetette Magyarország fejlődését, amelyet az ország vagy le tud(ott) dolgozni, vagy nem, de az elpusztult kolostori, főpapi, főúri és városi könyvgyűjtemények örökre elenyésztek. (A középkori magyar könyvkultúra töredékeit az OSzK-ban a Fragmenta Codicum csoport szedegeti össze.)

A könyv- és könyvtári kultúrában a 18. század folyamán végbement robbanásszerű fejlődés a magánkönyvtárakban zajlott. Ezek az új műveltség befogadásának helyei, ide érkeznek az akkori modern francia és német nyelvű könyvek. E magánkönyvtárak általában enciklopédikus jellegűek. Ezekben a gyűjteményekben megváltozott a régi könyvtárakhoz képest az arány: a teológia háttérbe szorult, s a klasszikus auktorok, történelem és jog mellett nagyobb tér jutott a természettudományoknak, földrajznak, orvostudománynak és a technikának. Somkuti a legjelentősebb könyvgyűjtőket név szerint is megemlíti, azt is hangsúlyozva, hogy a felvilágosodás eszméit hordozó könyvek miatt némely könyvtárak a radikális gondolkodók találkozó helyévé váltak, s ennek meglett a következménye. E könyv főszereplője, Széchényi Ferenc (1754–1820) maga is szabadkőműves volt, s titkára és első könyvtárosa a kivégzett jakobinus, Hajnóczy József.

Időben a legnagyobb az első fejezet, amelyben a könyvtár alapítását és első évtizedeit mutatja be a szerző 1802-től 1847-ig. Széchényi Ferenc nemcsak a bécsi Hofbibliothekot ismerte jól, ahol az igazgató, Michael Denis könyv- és könyvtárismereti előadásait is hallgatta, hanem felkereste a nagy európai könyvtárakat az oxfordi Bodleianatól a londoni British Museum, a drezdai udvari és a göttingeni egyetemi könyvtáron át a nevezetesebb itáliai könyvtárakig. Éppen Hajnóczy kivégzése után (1795) visszavonult a politikától, s célul tűzte ki a magyar nyelvű könyvek és minden Magyarországon nyomtatott könyv beszerzését. Gyűjtését a kéziratokra is kiterjesztette. Széchényi Ferenc kiadta nagycenki rendezett könyvtárának nyomtatott katalógusát, 550 példányban. Mindez már egy nemzeti könyvtár körvonalait vetítette előre.

Az alapítás adminisztrációja sem volt egyszerű dolog, de az 1802-ben engedélyezett, s Pesten a pálosok barokk könyvtártermében 1803-ban megnyílt Bibliotheca Hungarica Széchényiano-Regnicolaris anyaga elég sok viszontagságot kellett megérjen. Már 1805-ben a francia hadak elől Temesvárra menekítették. 1808-ban a pálosok könyvtárterméből az egyetem egyik épületébe költöztették a könyveket. 1809-ben újabb háborús veszély miatt Nagyváradra menekítették, majd 1817-ben a könyvek az ún. Batthyány-villába kerültek (amelynek hatalmas kertjében épült fel 1837–45 között a ma már csak a Nemzeti Múzeumnak otthont adó klasszicista stílusú Pollák-féle palota). Innen az 1838-as pesti árvíz miatt a Ludoviceum épületébe költöztették a könyvtárat. Itt 1847-ig jelentős része nem is volt hozzáférhető.

Sokan úgy tudják, hogy a Nemzeti Múzeum és a Széchényi Könyvtár egyszerre létesült (a kétszáz éves jubileumot így ünnepeltük!), pedig az 1807. évi XXIV. törvénycikk nyomán hozta meg az országgyűlés az 1808. évi VIII. törvényt, amely egy Magyar Nemzeti Múzeum alapítását mondta ki, s a Széchényi Könyvtárt ennek keretébe illesztette. Ez a továbbiakban döntően meghatározta a Könyvtár helyzetét, mert a Múzeum osztályainak és a könyvtárnak a közös költségvetésből nem mindig arányosan jutott a pénz.

A Széchényi Könyvtár 1848–66 közötti szakaszát előbb a szabadságharc zaklatott ideje – hiszen a forradalom szinte a Nemzeti Múzeum épülete előtt kezdődött –, majd a politikai elnyomás határozta meg. A fejezet címe is erre utal: „Alvó évtizedek: a pangás időszaka”. Bár erre az időre esik az újonnan elkészült múzeumi épületbe való beköltözés és a berendezkedés. A könyvtár ekkor még nagy és értékes magángyűjtemények konglomerátuma. A Múzeum igazgatója ez időszak alatt Kubinyi Ágoston, a könyvtárőr a sokoldalúan képzett Mátray Gábor volt. (Mátray fiatal korában hosszú évekig a Széchényi családnál nevelősködött. Később ő alapította meg a Nemzeti Zenedét, ő alapozta meg a magyar zenetudományt.) A roppant könyvtári feldolgozómunkához Mátray szinte semmi segítséget nem kapott, ő maga feszített tempóban kellett, hogy dolgozzon.

Az 1867-es kiegyezés fellendülést eredményezett, az 1880–1900 közötti évek pedig a könyvtár kiteljesedésének korszakát hozták. A könyvtár új főhatósága a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium lett. Ekkor Eötvös József a kultusztárca vezetője, aki nemcsak a közoktatásra, hanem a közművelődésre is gondot fordított, s a Széchényi Könyvtárnak biztosította az állami költségvetésből a rendszeres évi dotációt. Eötvös még az állományfeltárást is új alapokra helyezte. A könyvtárrendezést 1875-re sikerült befejezni. Eötvöst 1872-ben Trefort Ágoston követte a kulturális miniszteri székben, aki bevezette a múzeumok és könyvtárak állami szakfelügyeletét. A szakfelügyelőség ugyan csak később vált intézménnyé, de állami pénzforrásokat is elosztó tevékenysége mellett ki kell emelni, hogy kezdeményezte a hazai könyvtárosképzést (1898) a Széchényi Könyvtár keretein belül. Bár 1859-ben elkészült a Múzeum szervezeti és működési szabályzata, a könyvtáré 1889-re született meg. Ebben rögzítették a könyvtár egységeit: 1. Könyvtár – nyomtatványok, 2. Kézirattár, 3. Levéltár, 4. Hírlapkönyvtár. A Hírlapkönyvtár őre id. Szinnyei József lett, a modern magyar biográfia és bibliográfia megteremtője. Érdekes, hogy a folyóiratok sokáig nem tartoztak a Hírlapkönyvtár gyűjtőkörébe, ezeket csak az 1910-es évek végén egyesítették a napi- és hetilapok gyűjteményével.

Az 1901–1913 közötti években a könyvtári személyzet számának állandó elégtelenségéből és a gyarapítási összeg örökös szűkösségéből eredő gondot az egyre jobban égetővé váló helyhiány is súlyosbította. Eközben közeledett a centenárium. A három napos ünnepségre (1902. nov. 25–27.) történeti és irodalomtörténeti kiállítást rendeztek a könyvtár kincseiből, s az ünnepi beszédet Wlassics Gyula kultuszminiszter mondta. Ő sajnos 1903-ban távozott e posztjáról. A helyhiány tíz év múlva is csak úgy enyhült, hogy bérelt helyiségbe kitelepítették a ritkábban használt anyagot. Folytatódott az állomány differenciálódása, a zeneműtár, színháztörténeti tár, térképgyűjtemény és kisnyomtatványok tára önállóvá alakulása egyre jobban körvonalazódott. Szükséges lett volna modernizálni a raktári felállítást, s a helypazarló szakrendről áttérni a numerus currensre, ezt nyilvánvalóan a katalógusok reformjának kellett volna követnie. Elodázták ezt a gondot, pedig a régi rendszer lezárásával, s az új bevezetésével megoldható lett volna.

1891-ben 26 szaktisztviselő közül 13 akadémikus volt, 1902-ben 29 fő dolgozott a Széchényi Könyvtárban, ebből 15 tudományos munkatárs, 1913-ban a létszám negyvenre nőtt. 1898-ban került napidíjasként a könyvtárba az első női alkalmazott, aki az első írógépet kezelte. Az első női könyvtáros 1911-től 1934-ig Rédeyné Hoffmann Mária volt, őt egy év múlva követte a színháztörténész Pukánszkyné Kádár Jolán. Pár évvel később Sebestyén Irén, majd Bartoniek Emma, Goriupp Aliz lett a könyvtár munkatársa és mindegyikük a magyar tudományos élet kiemelkedő alakja.

A gyűjtemény használata ingyenes volt. 1904-től bevezették a délutáni nyitva tartást, de ezt hosszabbítani már nem lehetett. Az elektromos áramot csak a húszas években vezették be.

A világháború évei alatt a gyűjteményt nem érte károsodás, de a Múzeum épülete már a háború előtt felújításra szorult volna, amire természetesen nem volt lehetőség. Sőt 1917-ben még a réztetőt és a villámhárító rézvezetékét is be kellett szolgáltatni. Abból sem lett semmi sokáig, hogy a természettudományi osztályoknak és a könyvtárnak önálló épületet emeljenek, pedig a könyvtári helyhiány katasztrofális méreteket kezdett ölteni.

A könyvtár egyes történeti korszakai után a szerző mindig szól a gyarapodásáról. Többször előkerül a kötelespéldány kérdése. A gyarapodással a feldolgozás nem tudott lépést tartani, szinte állandóan lemaradásban volt. Ezen az I. világháború évei alatt sikerült valamennnyire túljutni, de akkor a világháborús dokumentumok begyűjtése vezetett aránytalanságokhoz, sőt még adósság felhalmozást is eredményezett, mégis gyűjteménytorzó maradt. Korábban a rendkívüli hagyatékok vételére a minisztérium általában biztosította a külön pénzt. Mindig fontos szerepet játszottak az ajándékok (középkori kódexek, Corvinák, Pray-kódex, Hess-féle Chronica), mégis voltak elszalasztott vételek, például Nagy István könyvei, vagy a Zrínyi könyvtár. – A könyvtár egyéb feladatai közé tartozott a nemzeti bibliográfia gondozása. A könyvtár hivatalos orgánuma a Magyar Könyvszemle volt.

Somkuti Gabriella név szerint megemlékezik sok kiváló könyvtárosról érdemeiket ecsetelve. Emellett szól az állományvédelemről, a köttetés megszervezésésének gondjairól, említi Lázár Györgyöt és a két állandó könyvkötőcéget, Leszik és Gottermayer cégét, s taglalja az állandó könyvkötőműhely iránti igényt. Szól a fotóztatás szükségességéről és megszervezéséről. 1898-tól megindult a könyv- és kéziratrestaurálás is a könyvtárban. – Fontos szerepet játszottak a könyvtár tevékenységében a kiállítások. A száz éves jubileumra rendezett kiállítás állandó jellegű volt. 1911-ben meg is újították, s katalógusát is újra kiadták.

Csak elismeréssel szólhatunk Somkuti Gabriella áldozatos kutatómunkájáról, mert látszik, hogy mennyi, a könyvtár működésére vonatkozó dokumentumon rágta át magát, hogy föltárja az adatokat (beszerzési naplók, olvasói beírókönyvek, utasítások, beadványok és kérvények, hiányokkal kapcsolatos vizsgálati anyagok, stb.). Nem tehet viszont arról, hogy a számítógépes szerkesztés ezúttal is vétett a tipográfia esztétikai szabályai ellen csúnya szóközeivel, néha már elviselhetetlenül (68. old. 1. bekezdés). Egy-egy sajtóhiba megbocsájtható (71. old. 5. sor), a 81. oldallal szembeni képaláírás (könnytár!), de néhány elválasztás bosszantó: Széc-hényi (55. és 79. old.), Be-ethoven (93. old.) – Az MTA Könyvtára ősnyomtatványainak posz-zesszor-bejegyzéseiről megjelent tanulmányomban (Schriftenreihe des Komitees Österreich-Ungarn, Bd. 3. 1994.) magam is linzi antikváriusnak vettem Rohrachert, akinek az OSzK duplumokat adott el, Vigyázó Ferenc pedig tőle vásárolt. Az innsbrucki könyvtárigazgató, Walter Neuhauser hívta fel figyelmemet, hogy Rohracher esetében a tiroli Lienzről van szó (69. old.).

A művet szívszorító mondatok zárják, célozva a világháborút követő még keservesebb évekre. Annál inkább várjuk a folytatást a második közel száz év történetéről, amely ugyancsak nem volt zökkenőmentes, hiszen következett a II. világháború és két rendszerváltozás, nem is szólva a királyi palotába költözésről. – A könyvet az OSzK történetének a korszakra vonatkozó, válogatott irodalmi jegyzéke zárja mintegy 20 oldalon. A szöveg között 40 oldalnyi számozatlan illusztráció színesíti a kiadványt.

Rozsondai Marianne

Mannelli Goggioli, Maria: La Biblioteca Magliabechiana. Libri, uomini, idee per la prima biblioteca pubblica à Firenze. Firenze, 2000. Olschki. XVI, 222 l. /Monografie sulle biblioteche d’Italia, Vol. IX./

Minden, a könyvvel kapcsolatos kutatás Itáliában különleges nehézségekbe ütközik. Ennek alapvető oka az, hogy a subiacoi nyomda alapítása óta olyan tömegű könyv jelent meg, amelynek akárcsak bibliográfiai számbavétele is komoly, több intézetet igénylő kutatást jelent. A könyvtárak története hasonlóan beláthatatlan, hiszen valamennyi városban találhatunk olyan világi és egyházi gyűjteményeket, amelyek anyaga a könyvkultúra legrégebbi századaiba vezet vissza bennünket. A „Le grandi bibliotheche d’Italia” sorozat (Firenze, Nardini) megpróbált ugyan egy áttekintést adni a legnagyobbakról, de még sok évtized szükséges ahhoz, hogy akárcsak a valamilyen szempontból különleges gyűjtemények történetét módszeresen feltárják. A francia könyvtártörténeti nagy összefoglaláshoz (Histoire des bibliothèques françaices. Vol. I–IV. Dir. éditorial: Pascal Fouché. Paris, 1989–1990. Promodis.) hasonló vállalkozás Itáliában (és tegyük rögtön hozzá, Németországban is) még várat magára.

A Piero Innocenti által szerkesztett sorozat – amelynek kilencedik kötetét most ismertetjük – 1954-ben indult a San Marco kolostor könyvtárának a bemutatásával. Úgy tűnik szándékosan olyan könyvtárak történeti feldolgozását vette programjába, amelyek nem tartoznak a turisztikailag is érdekes gyűjtemények közé, mint amilyen például a Biblioteca Medicea Laurenziana, a Casanatense, az Angelica, az Estense vagy a Marciana (de folytathatnánk a sort). Így a sorozat eddigi köteteiben a történeti, ma már esetleg önálló intézményként nem létező könyvtárakkal találkozunk: a Biblioteca Nazionale Vittorio Emmanuele, a Corsiniana, a trentói városi könyvtár (Bibliotheca Communale di Trento), a bolognai San Domenico, a nápolyi San Tommaso, a genovai városi könyvtárak, vagy az egyetemi Libraria di Sapienza.

A mostani kötet először is a címével lepi meg a könyvtártörténeti szakirodalmat követő közönséget. Berthold Louis Ullmann és Philip A. Sradler három évtizede megjelent monográfiája a Medici gyűjteményekről, illetve a San Marco kolostor könyvtáráról (The Public Library of Renaissance Florence. Niccolo Niccoli, Cosimo de’ Medici and the Library of San Marco. Padova, 1972. /Medievo e Umanesimo. 10./) már címében is azt állítja, hogy Firenze első „nyilvános” könyvtárának történetéről értekezik. Ezt a könyvtárat a korban egyedülálló módon, 1444-ben „ad utilitatem hominum sempiternam” bizonyos értelemben nyilvánossá tették. A Biblioteca Magliabechiana gyakorlatilag 1747-ben nyílt meg a város közönsége előtt, mégis a könyv szerzői – ahogy az alcímből is kiderül – ugyancsak az első firenzei nyilvános könyvtárról értekeznek. A francia („vers la bibliothèque publique”), vagy a német szakirodalom („Vorformen der Öffenlichen Bibliotheken”) a nyilvános gyűjtemények „előformáinak” értelmezi a humanizmus és a reformáció idején egy-egy szűk használói kör számára nyilvánossá tett könyvtárak történetét, és a mai értelemben vett nyilvános könyvtárak történetének kezdeteit a 18. század közepére helyezik.

Maria Mannelli Goggioli könyve éppen azért érdekes, mert ezt a „nyilvánosság” gondolatot, annak könyvtártörténeti, politikai és társadalmi környezetét járja körül egy konkrét példa alapján. Az Antonio Magliabechi halála (1714) és a nyilvános könyvtár megnyitása (1747) között eltelt időszakban a toszkánai könyvtörténet szempontjából is több fontos esemény történt. A könyvtárak nyilvánossá, a szegényebbek – akik nem tudtak magánkönyvtárat kialakítani maguknak – számára elérhetővé tételének gondolata Firenzében sem Magliabechi nevéhez kötődik. 1703-ban Rómában meghalt a firenzei Francesco Marucelli, aki végrendeletében a szegények számára alapítványt tett, könyvtárát pedig megnyittatni rendelte Firenze közössége előtt. A Magliabechi könyvtár katalogizálása, előkészítése a megnyitásra magától értetődően vetette fel a két könyvtár egyesítésének gondolatát. 1736-ban meghalt Anton Francesco Marmi is, aki Antonio Magliabechi végrendeletének végrehajtója volt, és aki saját könyveit – amelyek nem voltak meg a Magliabechi gyűjteményben – ugyancsak a közös célra rendelte. Ugyancsak jelentősen gyarapodott a könyvtár annak könyvtárosa, Giovan Luigi Tozzetti halálakor (1746). A könyv részletesen bemutatja azokat a tárgyalásokat, amelyek a két nagy könyvtár (Magliabechiana, Marucelliana) egyesítése körül folytak, és amelyek végül is nem vezettek eredményre (a Biblioteca Marucelliana ma is önállóan látogatható gyűjtemény Firenzében). A kötet függelékében közlik a legfontosabb dokumentumokat teljes terjedelmükben, így az említett végrendeleteket, a könyvtárak egyesítésének tervét is.

Egy könyvtár nyilvánossá tétele felveti az azokhoz való szabad hozzáférés gondolatát is. A 18. században azonban az egyházi cenzúra érvényes rendeletekkel bírt annak utólagos formájában is. Tehát nem csupán a könyvek előzetes ellenőrzését szorgalmazták, a kereskedelmet ellenőrizték, hanem az olvasást, illetve olvastatást is. Ezért a könyv negyedik fejezete Toszkána cenzúratörténetének kortárs állapotát mutatja be, elemzi az 1736 és 1743 közötti, a nyomdákra és a kiadókra vonatkozó tiltó, illetve szabályozó rendeleteket, továbbá a tiltott könyvek olvasásának körülményeit.

A könyvtárak nem egyszerűen gyűjtemények, hanem működő intézmények. Így nem elégséges a könyvek, kéziratok halmaza, hanem gondoskodni kell az épületről, szakértő személyzetről, a könyvek védelméről is. A működtetés gondja a városé volt, ezért is húzódott el évtizedekig a nyitás lehetősége. Ráadásul Marucelli és Magliabechi is komolyan gondolt azoknak a szegényeknek a könyvtárba csábítására, akiknek akár kenyér gondjai is voltak. A szegényeknek való napi kenyérosztás ugyancsak anyagi terhet rótt a fenntartóra.

A Biblioteca Magliabechiana 1861-ben hivatalosan egyesült a nemzeti könyvtárral. 1885-ben, a Biblioteca Palatina dei Lorena beolvasztásával jött létre az a gyűjtemény, amelyet ma így neveznek: Biblioteca Nazionale Centrale di Firenze. A Biblioteca Marucelliana – mint említettük – önálló maradt.

Monok István