figyelő

In memoriam Bodolay Géza

Közgyűjteményi Tudományos Napok az Országos Széchényi Könyvtárban. A bicentenáriumát ünneplő Nemzeti Könyvtárban Monok István főigazgató 2002. szept. 20-án Közgyűjteményi Tudományos Napok címmel útjára indította a könyvtár egyik új rendezvénysorozatát. A főigazgató köszöntőjében hangsúlyozta, hogyaNemzeti Könyvtár, mint országos közgyűjtemény nemcsak az ünnepi évfordulóhoz kapcsolódó kiállításokon kíván együttműködni más közgyűjteményekkel, hanem a folyamatos kapcsolattartás lehetőségét kívánja megteremteni az új rendezvénysorozattal. Ennek keretében nagyobb számú szakmai érdeklődő ismerheti meg vidéki közgyűjtemények munkatársainak tudományos kutatási eredményeit, amelyek biztosítják a közgyűjteményi feladataik sikeres teljesítését. Ezek nemcsak helyi, hanem országos jelentőségűek is, mivel az egyes helyi közgyűjtemények működése összegződik az országos közgyűjteményi munka színvonalában. A szakmai nyilvánosságnak ezért külön nyereség, ha személyes közvetítéssel is tájékozódhat a helyi közgyűjteményekben folyó tudományos és közművelődési tevékenységekről. Elsőként a Pápai Közművelődési Társaságot és a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeit látta vendégül a jubiláns intézmény.

Őket és a szép számú érdeklődőt köszöntötte Koncz Erika, a NKÖM közgyűjteményi helyettes államtitkárasszonya és Kovács Zoltán Pápa város polgármestere is. Üdvözlő szavaikból nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak ünnepi alkalmakkor találkoznak a közgyűjtemények eredményeivel, problémáival, hanem ismerik és elismerik a kevésbé látványos hétköznapi erőfeszítéseket is. Az üdvözlések emelkedett hangulatát fokozta a pápai Szent Cecília énekkar szereplése, valamint Horváth András, a pápai Református Gimnázium tanulójának szavalata. Minden egykori pápai diák szívesen hallgatja meg Kozma Andor „Karthágói harangok” c. versét, ami a híres kollégiumi történelemórát idézi fel. A költeményben Bocsor István professzor Karthágó és Róma küzdelmével emlékezik és emlékeztet a szabadságharcra. A vers nem esztétikai értékével hat mindenkori hallgatójára, talán nem is íródott ezzel az igénnyel. Annak a szellemiségnek kívánt emléket állítani, amit a Református Kollégium tanárai igyekeztek tanítványaikba tovább örökíteni.

A jelenkori kollégium tanárait most egy matematikus képviselte, aki szintén egy 200 éves ünnepeltnek a jövőt előlegező gondolataira irányította a figyelmet. Őt éppoly feszült figyelemmel hallgatta a közönség, mint egykor Bocsor Istvánt. Dr. Kálmán Attila igazgató úr nehezebb helyzetben volt, mint másfélszázados elődje. Bolyai János „Ujj más világa” c. előadásában nem támaszkodhatott közismert tényekre, közös élményekre. Saját összefoglalása szerint: „vázlatosan ismertette azt, hogy a matematikus nem mérésekkel vagy kísérletekkel bizonyítja állításainak helyességét, hanem azt mutatja meg, hogy az a már elfogadott egyszerűbb állításokból (tételekből) szigorúan logikailag következik. Azok pedig még egyszerűbbekből. A tételláncok végén vannak az axiómák, a szemléletből következő nyilvánvaló állítások. A kétszáz éve (1802. dec. 15-én Kolozsvárott) született Bolyai János az egész geometria-tudomány alapját képező, több mint kétezer éves euklideszi axiómarendszer bizonytalanságait tisztázta, felépítette az évszázadokon keresztül (eredménytelenül) vitatott párhuzamossági axióma mellőzésével az ún. abszolút geometriát, valamint a párhuzamossági axióma átfogalmazásával egyik megalkotója lett a modern fizikában jól alkalmazható legelső nemeuklideszi geometriának, az ún. Bolyai-Lobacsevszkij geometriának (más néven hiperbolikus geometriának).” Arra is kitért, hogy Lobacsevszkij részletesebb írta le a probléma megoldását, Bolyai pedig nem fejtette ki önálló publikációban az elméletét, így jogos a Bolyai-Lobacsevszkij elnevezés. Előadása a legnagyobb pedagógiai erényt valósította meg: a megértetés igényével fordult a régen volt középiskolás hallgatósághoz, aki ezt megérezve feszült figyelemmel követte a szemléltetéssel alátámasztott mondatokat. A varázslat idejére érteni is vélték Bolyai zseniális gondolatát, és többen irigykedve gondoltak a mai kollégiumi diákokra: ha a matematika órát nekik is Kálmán Attila tartotta volna ...!

A Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek igazgatója Köntös László vállalta a Pápai Református Gyűjtemények, mint kutatóhely bemutatását. Ebben a formációban 1958 óta léteznek a gyűjtemények, de a kezdetek a Református Kollégium létrejöttéig (1531) nyúlnak vissza. A rendszerváltás nyitott új lehetőséget az addig hősies erőfeszítéssel az állományvédelem és szintentartás túllépésére. A legnagyobb eredmény: önálló jogi személy lett a Gyűjtemény, külsőleg megújult, munkatársi közösségébe pedig az anyag megkívánta szakembereket hívhatott meg. Ez tette lehetővé a kiadványok, köztük forrásközlések megjelentetését, többek között a Dunántúli Református egyházkerület Levéltárának magyar vonatkozású középkori oklevelei 1265–1525, Források Pápa város 1848/49. évi történetéből, a Pápai könyvtárak a századfordulón c. kiadványokat, valamint az Acta Papensia folyóirat létrehozását. Ezek a legbeszédesebb bizonyítékok a gyűjteményekben folyó kutató, feldolgozó munkára.

Az egyes gyűjtemények vezetői és munkatársai ezt előadásaikkal is igazolták. Mezei Zsolt a Nagykönyvtár vezetője az 1831-es kolerajárvány pápai lefolyását foglalta össze, megállapítva, hogy a város lakosságának ötéves természetes szaporulatának megfelelő számarányú volt az áldozatok száma. Ezzel megakadt a település demográfiai fejlődése. Hudi József főlevéltáros „Alfabetizáció az újkori Magyarországon” c. előadásában a társadalomtörténet kvantitaiv megközelítésének egyik lehetséges módszereként ismertette az írástudás vizsgálatát. A források elemzésével a családok, kisközösségek írni tudásának kiszélesedési irányait bemutatva a helytörténet-kutatás fontos területe válik országos tendenciák felismerési folyamatává. A témáról tudományos konferenciát is rendeztek Pápán, aminek anyagát az Acta Papensia 2002/1–2. számában közzétették. A hazai városi polgárosodás pesti és országos példáját követte Pápa az 1830-as években létrehozott kaszinóval. Jakab Réka muzeulógus a polgári életforma egyik szórakozási formájával, a fürdőre járással ismertette meg a hallgatóságot. Bemutatta a pápai kaszinó és a Pápa környékén lévő ugodi fürdő gazdasági kapcsolódását, a kulturált szórakozás, a polgárság szellemi és gazdasági érdekeinek öntevékeny megszervezését. László Péter a Gróf Esterházy Károly Kastély-és Tájmúzeum igazgatójának vetítettképes előadása a Reformárus Gyűjtemények múzeumának egyik különleges műtárgyát, az egyiptomi múmiát és múmiakoporsót ismertette meg a közönséggel. A kollégium egykori diákja, Markstein KárolyKairóban vásárolta 1884-ben az Akhmimban folytatott ásatásokból fölöspéldányként a műkereskedelembe került leleteket, amelyek közül a koporsó Kr.e. 1186–1070 körül készülhetett, a múmia pedig Kr.e. 945–342 közötti ismeretlen középkorú férfi lehet. A kollégium reményei szerint ez az ajándék a múlt század második felében divatba jött egyiptomi gyűjtemények pápai megvalósulását ígérte. Ez azonban csak a kor törekvéseinek szimbóluma maradt.

A Református Kollégium gyűjteményeiben a kutatás és tudományos munka feltételeit ellehetetlenítette az 1950-es évek kultúrpolitikája. A város szellemi és kulturális életében 1950-es évektől az adódó lehetőségeket megragadva a Jókai Mór Városi Könyvtár és a Jókai Kör igyekezett átmenteni és gyarapítani Petőfi és Jókai egykori iskolavárosának kulturális értékeit. Ez a tevékenység új lendületet kapott a Pápai Művelődéstörténeti Társaság létrejöttével (1988). A Társaság célkitűzése Pápa város tudományos, kulturális és művelődéstörténeti, irodalmi, képzőművészeti értékeinek részben tudományos, részben közművelődési bemutatása. A Társaságnak pápai és budapesti tagozata működik, és elsősorban a pápai elnökök, Tungli Gyula és utóda Hermann István illetve a budapesti társelnök Hubert Ildikó rátermett, lelkes, és önzetlen szervezői tevékenységének köszönhetően nemcsak lehetőséget biztosít az egykori pápaiaknak, pápai diákoknak a kapcsolattartásra, hanem azt valódi tartalommal tölti meg.

Ebben az esetben is a tények, azaz a konferencia-rendezések, kiadványsorozatok megemlítése önmagáért beszélne, de ezen a helyen éppen a szép számú rendezvény és kiadvány felsorolására nincs lehetőségünk. Példaként álljon itt mindegyik tevékenységből egy-egy: A Magyar Olvasótársasággal országos és nemzetközi kitekintéssel közösen rendezett „Szó és Kép” c. konferencia. Jogosan büszke a Társaság a Rózsa György összeállította Az öt évszázad pápai látképei c. kétnyelvű, illusztrációkat tartalmazó kiadványára. Az elektronikus adathordozók is szerepet kaptak a kiadványok létrehozásában. Így született meg a Pápai képeslapok c. CD. Pápai irodalmi alkotók és helytörténészek munkáinak pedig természetesen „házi” kiadója a Társaság, a Jókai Mór Városi Könyvtárral együttműködve. A folyamatos kiadvány megjelentetéshez szerencsére nem kell nélkülöznie a pápai közgyűjteményeknek sem a város vezetésének, sem a város közintézményeinek, sőt még az egyéni szponzorok támogatását sem.

A gyakorlatban egészen bizonyosan ezek az eredmények nem születtek olyan gördülékenyen, ahogy Hermann István előadásában hallhattuk. Éppen az volt ennek a bemutatkozásnak – a tudományos eredmények megismerésén, valamint a Tinódi-lant díjas Szabó István vezette közös pápai daltanuláson kívül – az egyik legnagyobb élménye, hogy a pápai közgyűjtemények munkatársai nem a munkakörülményeiket ismertették, hanem érzékelhető elkötelezettséggel számoltak be munkájukról, eredményeikről. Ez lenne a pápai szellemiség? Petőfi, Jókai és az egykori híres református és bencés Alma mater üzenete?

Az előadássorozat első rendezvénye igazolta a rendezők törekvéseit. A hallgatóság a Társaság és a Pápai Református Gyűjtemények működéséről, a pápai közgyűjtemények munkatársainak kutatási eredményeikről való beszámolóit érzékelhető figyelemmel követte. Különös öröm volt a Társaság budapesti tagjainak számára ez a délelőtt, hiszen a személyes jelenlét ismételten megerősítette mind az érzelmi, mind a tudatos kapcsolódás szálait. Mindkettőben nagy érdemei vannak a Társaság társelnökének, Hubert Ildikónak.

Köszönettel tartozik a hallgatóság a Nemzeti Könyvtárnak, hogy lehetőséget biztosított olyan közgyűjteményi vezetők, munkatársak megismerésére, akik azonnal reagálni és élni tudtak a munkájukat előrevivő országos és helyi lehetőségekkel, és a legjobb értelemben vett lokálpatrióta elkötelezettséggel, szakmai felkészültségükkel a magyar művelődéstörténet egyik jövőbeni fejezetét valósítják meg Pápán.

A beszámolónak van egy nagyon fájdalmas aktualitása. Alig egy éve a Művelődéstörténeti Társaság vezetősége és budapesti tagjai Bodolay Géza és Bodolay Ágnes vendégeiként a budapesti bemutatkozás lehetőségeit tervezték. A vendéglátók biztosította inspiráló környezet pápai szellemiségeagondolatoktettéválásátsegítette. Bodolay Géza, a pápaiak Géza bácsija az írásbeli köszönetünket – közös reményünk szerint – már az Úr örök házában olvassa.

Körmendy Kinga

 

 

Modenai corvinakiállítás „a holló jegyében”. A Biblioteca Estenseben 2002 novembere és 2003 februárja között rendezett „mostra”, mustra az első önálló corvinakiállítás volt, amelyet valaha olasz földön szerveztek. A kiállítás hangzatos főcímét – „Nel segno del corvo”, „A holló jegyében” – a következő alcím egészítette ki: „libri e miniature della biblioteca di Mattia Corvino”, azaz „könyvek és miniaturák Corvin Mátyás könyvtárából”. Könyv itt természetesen – középkori szóhasználat szerint – kódexet, kézzel írott könyvet jelent. „A holló jegyében” három hónapon át 67 olasz és külföldi corvinkódexet tekinthettek meg a látogatók, sőt a corvinák mellett gyönyörködhettek Borso d’Este híres, gazdagon illuminált kétkötetes Bibliájában, amely a modenai gyűjtemény méltán kiemelkedő darabja.

A kiállítás létrejöttében nagy szerepet játszott az olasz–magyar kulturális kapcsolatoknak az utóbbi években jól érzékelhető fellendülése. A közös Európa égisze alatt a két ország között a tudományos és művészeti együttműködés régi hagyományai elevenedtek fel, de kialakultak új formák is, új hagyományok is születtek. Közös kutatási programok kezdődtek, korábban megszűnt folyóiratok szerveződtek újra, és újak indultak, számos együttes európai projektre és programra került sor. A modenai corvinakiállítás fontos eseménye volt az olaszországi magyar év rendezvénysorozatának, megnyitóját megtisztelte a magyar nagykövet és számos magasrangú olasz kultúrpolitikus, mind állami, mind tartományi szinten. A reprezentatív kiállítási katalógusba köszöntő sorokat írt az olasz és a magyar kultuszminiszter, az OSzK főigazgatója és az olasz kulturális örökség főigazgatója, Francesco Sicilia, akit az olasz–magyar közös könyvtárügy terén kifejtett tevékenységéért a magyar állam 2002 során magas kitüntetésben részesített.

A megélénkülő olasz–magyar kultúrkapcsolatok jelentős fejezetét alkotják a 2000. évben elsőízben Budapesten, azóta pedig kétévenként, Rómában, majd Nápolyban szervezett olasz–magyar könyvtárostalálkozók. Különösen az első volt az, amelyik döntően befolyásolta a magyar corvinakutatások- és kiállítások ügyét. Ekkor mutatta be ugyanis Angela Dillon-Bussi azokat a corvinának tekinthető, ma a firenzei Laurenzianaban őrzött kódexeket, amelyek Mátyás megrendelésére készültek ugyan, de a nagy király váratlanul bekövetkezett halála miatt már nem jutottak el Budára, hanem készen vagy félig készen a Mediciek tulajdonába kerültek. A levéltári kutatások eredményeképp frissen azonosított közel félszáz corvinából mutathattunk be aztán 19 darabot 2002 nyarán, az OSzK fennállásának 200. évfordulója tiszteletére rendezett, „Uralkodók és corvinák” c. jubileumi kiállításunkon. Még egy hatékony előadás hangzott el a budapesti konferencián. Ernesto Milano, a Biblioteca Estense igazgatója foglalta össze a modenai corvinák sorsát, különös tekintettel a Modenából Budapestre elszármazott két darabra. Előadása, talán éppen azért, mert feltűnően kerülte a két corvina 20. századi vándorlásának politikai motívumait, továbbgondolásra késztette Mikó Árpád művészettörténészt abban az irányban, hogy a műtárgyak miként válhattak és válhatnak bármikor politikai játszmák sakkfiguráivá. Kiállítási katalógusunkban olvasható Mikó Árpád izgalmas elemzése – többek közt – arról, hogyan nyújtott segítő kezet Mussolini a trianoni sokkból lassan magához térő Magyarországnak a két corvina átadásával. A történeti igazságszolgáltatás jegyében az Országos Széchényi Könyvtár figyelemreméltó gesztust tett a Biblioteca Estense felé: mindkét modenai eredetű corvinájáról digitális úton készült, bőrbe kötött facsimilét ajándékozott a gyűjteménynek.

Maga Modena, pontosabban a Biblioteca Estense egykor 17, ma 15 corvinájával a legnagyobb corvinalelőhely Olaszországban, megelőzve Firenzét és a Vatikáni Könyvtárat. Korábbi feltételezések tévesen Ippolito d’ Este személyéhez, az Esztergomban, majd Egerben működő „kis prímáshoz” kötötték a ferrarai–modenai corvinák eredetét, ma azonban ez a nézet nagy biztonsággal elvethető. A Modenában őrzött corvinák zömét a 16. század második felében Velencében vásárolták az akkor még Ferrarából uralkodó d’Este-hercegek számára. Az ötven, esetleg száz corvina Velencéig vezető útja azonban ma már nem követhető nyomon. A d’Esték 1598-ban Ferrarából Modenába kényszerültek, mert városukat bekebelezte a Pápai Állam. Nem világos, hogy a corvinák megvásárlása a költözés előtt vagy után történt-e, mint ahogy az sem, hogy pontosan hány darabot sikerült megszerezniük, és hány veszett el a költözés során. Két corvina egyéb úton jutott az Estei hercegekhez. Sajnos minden könyv, amelyik bekerült a hercegi család magángyűjteményébe, egyforma, vörös, zöld vagy barna aranynyomásos modern bőrkötést kapott, egy kivételével így jártak a corvinák is. A hercegi gyűjtemény 1880-ig a Palazzo Ducaleben székelt, akkor került mai épületébe a városi múzeummal és levéltárral együtt, s itt nyilvános, sőt egyetemi könyvtárként működik.

A Biblioteca Estense Universitaria az egyik legjelentősebb, leggazdagabb olasz kézirat-, ősnyomtatvány-, metszet- és térképgyűjtemény. Rendszeresen szervez kiállításokat saját anyagából, és ad otthont külföldi gyűjtemények olasz vonatkozásban is érdeklődésre számító bemutatóinak. Annak ellenére teszi ezt, hogy egyetlen kiállítóterme reprezentatívnak korántsem nevezhető, viszont galériájáról történelmi hangulatot árasztanak a d’Este-gyűjtemény ott tárolt kötetei. A kiállítások katalógusai az Ernesto Milano szerkesztette „Il giardino delle Esperidi”, a „Hesperidák kertje” című, impozáns sorozatban kerülnek közlésre.

Ilyen előzmények után rendezték meg „A holló jegyében” c. nemzetközi covinakiállítást, amelynek katalógusa már a 18. kötet lett a „Hesperidák kertjében”. A kiállítás címe azt engedné sejtetni, hogy a rendezők nem pusztán utalnak a Mátyás címerében szereplő fekete madárra, hanem a mögötte húzódó humanista tartalmat állítják koncepciójuk középpontjába. Tudvalevő ugyanis, hogy humanisták leleménye volt a Corvinus-név, a holló és a gyűrű is abból a célból, hogy Mátyás illegitim származását elfedjék, és humanisták ajánlották magát a könyvtárat is legitimációs tényezőként a sokáig megkoronázatlan, törvényes utóddal nem rendelkező király figyelmébe. A mi kiállításunknak ez volt a kiindulópontja. A modenaiak is humanista corvinákat szándékoztak összegyűjteni, mégpedig úgy, hogy a teljes olaszországi anyag mellé a lehető legtöbb külföldi darabot kölcsönkérik. Noha mintegy 80 darabra számítottak, ennél valamivel kevesebb, 67 corvina gyűlt össze olasz, magyar, német, osztrák és lengyel könyvtárak anyagából. Bár a szóba jöhető anyag ennél mind számszerűen, mind jelentőségében nagyobb, több nem fért volna el a rendelkezésre álló térben. Nem is a tartalmilag ide kívánkozó darabokat hiányoljuk, hiszen számos oka lehet annak, miért nem adnak kölcsön műtárgyakat, és minden kiállítás kompromisszumok eredménye. Inkább a megszerzett anyag elrendezésével kapcsolatban van hiányérzetünk. A rendezők ugyanis a legegyszerűbb megoldást választották: a corvinákat lelőhelyük szerint csoportosították. Igy szépen sorban egymás mellé került a 15 modenai corvina, utánuk 17 magyar következett, először az OSzK 13 darabja, aztán az EK-ból három, végül az Akadémiáról egy. A magyar anyag után négy bécsi corvina jött, amelyeket a németek: három müncheni, két erlangeni és egy göttingeni követett, a külföldiek sorát Naldus zárta Torunból. Az olasz lelőhelyek sorrendje: Parma 1, Roma 1, Velence 4, Volterra 1, Verona 3, Milano 2, Firenze 11, Nápoly 1, a Vatikán pedig két corvinával képviseltette magát. Persze a két egyházi szerkönyvet, a budapesti Gradualét és a nápolyi Coralét kivéve (ez utóbbi először szerepel corvinaként Beatrixnek szóló ajánlása okán) így is humanista könyveket láttunk, a humanisták által felfedezett antik szerzőket, kedvelt egyházatyáikat, állandó olvasmányukat, a Bibliát, végül kortárs humanista szerzők különféle műveit a kor divatos, jellegzetes műfajaiban. És a könyvek, miniatúrák és kötések így is gyönyörűek voltak... Elképzelhető lett volna azonban egy olyasféle tartalmi csoportosítás, mint amilyet mi hoztunk létre 1990-ben, Mátyás király halálának 500. évfordulójára rendezett „Bibliotheca Corviniana 1490–1990” c. kiállításunkon, amelyen 131 hazai és külföldi corvina tükrében azt akartuk megmutatni, milyen az a korszerű művelődéseszmény, amelynek egy reneszánsz uralkodó könyvtárának meg kell felelnie. Az Osztrák Nemzeti Könyvtár ugyanezt a tartalmi elvet érvényesítette „Matthias Corvinus und die Bildung der Renaissance” c. 1994-es, saját corvináiból rendezett kiállításán, mert ez az elv ab ovo benne van az anyagban, csak ki kell fejteni belőle. A modenai anyagban is benne volt, hiszen pl. Borso d’Este kétkötetes Bibliáját nem pusztán vendégszereplőként lehetett volna bemutatni, hanem hozzákapcsolva a Mátyás számára készült, ugyancsak az uralkodói reprezentációt szolgáló három kötetes firenzei Bibliát, amely ezúttal mindhárom kötetével, a jól ismert, befejezett Psalteriummal és a két alig ismert befejezetlennel együtt jelen volt, és ott volt Modenában a híres erlangeni Biblia is, amelynek díszes bőrkötésén supralibrosként Mátyás arcképe látható. Szinte automatikusan kitapintható a kiállított anyagban pl. a görög történetírók latinra fordított csoportja, római történetírók, római költők és római drámaírók együttesei, keleti és nyugati egyházatyák stb., stb., ezeket mind össze lehetett volna hozni vizuálisan is érzékelhető kiállítási egységekké. Vagy lehetett volna bibliofil szempontú kiállítást csinálni, olyat, mint a mi 1996-os, millecentenáriumi ciméliakiállításunk volt, amelyen önálló ciméliaegyüttesként mutattuk be Mátyás király nálunk őrzött 35, írott és nyomtatott könyvét, ám akkor talán a corvináknak mai őrzőhelyeikre vezető útját kellett volna megjeleníteni, hiszen a látogató esetleg elmerenghet azon, miért van pl. három Livius Veronában. És lehetett volna művészettörténeti, könyvfestészeti koncepcióra építeni. Nem ötleteket akarok adni post festa, csak az elszalasztott lehetőséget sajnálom azt hangsúlyozva, hogy még ebben az aránylag egyszerű elrendezésben is csodálatosan hatottak Mátyás könyvei, és így is alkalom nyílott néhány ritkán látható, nehezen hozzáférhető darab megtekintésére, hogy csak a római Biblioteca Casanatense híres, rajzos növénytani corvinájára utaljak. És megint láthattunk corvinákat az uj firenzei leletből. Összefoglalva azt mondhatjuk az első olaszországi corvinakiállításon nem annyira a főcímben rejlő humanista gondolat jelent meg, inkább csak az alcímben jelzett valósult meg: szép könyveket és szép miniaturákat láttunk Mátyás könyvtárából.

Szóljunk néhány szót a katalógusról. Nem is annyira magáról a katalógusról, mint a kiállítás és a katalógus viszonyáról, először általánosan, aztán in concreto.

Az utóbbi évtizedekben világszerte elharapózott kiállításmánia – „mostrománia”, ahogy e jelenséget Szilágyi János Gyögy már 1990-ben nevezte a Holmi hasábjain – kitenyésztette saját reprezentatív, olykor monstroózus katalógusműfaját. A katalógus kényszere alól nehéz kitérni, és tényleg, a kiállítás efémer, a katalógus viszont megmarad. (Ad absurdum víve a dolgot egyesek azt állítják, nem is kiállításokat kéne csinálni, hanem csak katalógusokat.) Kérdés az, megáll-e önmagában, katalógus nélkül a kiállítás. Márpedig – véleményem szerint – meg kell állnia. Sőt, a jó kiállítás feliratok nélkül is megáll. A kiállítás ugyanis nem monográfia, nem tudományos értekezés, és nem is az értekezés illusztrációs anyaga, hanem elsősorban vizuális ügy, látvány, amelynek saját, öntörvényű rendszere van. Létrehozására egészen más eszközöket kell igénybe venni, mint tanulmányíráskor. Önálló jelentéssel bíró terek, formák, síkok, színek, fények, anyagok – ezek tartoznak a kiállítási arzenálba, s hozzájuk ma már elengedhetetlen feltétel audiovizuális, interaktív tényezők jelenléte. S mi kerüljön a katalógusba? Mindaz, ami ezekkel az eszközökkel nem mondható el? Új eredmények közzététele? Az eddigi ismeretek összefoglalása? A katalógus illusztrálja a kiállítást, vagy a kiállítás a katalógust? Egyáltalán, mikor rendezzünk kiállítást? Évfordulóra? Egy lezáruló korszak ismertetésére? Vagy csak akkor, ha különleges, új mondanivalónk van régi vagy új kérdésekhez? Állítsunk-e ki könyveket, amelyek tartalmi értékei, belső szépségei „nem jönnek át” a tárlókon? Vagy csak gazdagon illusztrált, szépen kötött könyvekre szorítkozzunk, melyek esztétikai értékei magukért beszélnek? Természetesen nincsenek általánosan érvényes, egyedül üdvözítő receptek a felmerülő kérdésekre, én is csak azért teszem fel őket, mert gyakorló kiállításrendezőként és katalógusszerkesztőként többször szembesültem már velük. Tudom, hogy a lehetőségek széles skálájából lehet megoldásokat választani mind a kiállítás, mind a katalógus adekvát megvalósításához. Milleniumi kiállításunkon pl. Nagylucsei Orbán Psaltériumához fűződő kodikológiai felfedezésünket tettük közzé, és új leletet, új tudományos eredményeket közvetítettünk tavalyi corvinakállításunkon is, ill. mindkét kiállításunk katalógusában. Kérdéses, elég-e egy kiállításhoz az újdonság ereje önmagában – nyilván kell hozzá egy zseniális látványtervező is, meg egy olyan katalógus, mely továbbgondolásra tud serkenteni. De nem az a célom, hogy saját kiállításainkat dícsérjem, Modenáról beszélünk, jelesül a modenai katalógusról.

Az első, ami szembetűnik rajta, az természetesen a címlap, amelyen az egyik modenai corvina fekete hollókkal sűrűn ellátott lapszélkerete veszi körül a Thuróczi-krónikából átemelt Mátyás-ábrázolást. Ez a hibrid grafikai rögtönzés több szempontból is kifogásolható. Eleve a legegyszerűbb művészi megoldás, ha a kiállított tárgyak valamelyikét reprodukáljuk a pr-anyagon, ahelyett, hogy önálló grafikai alkotássá sűrítenénk kiállításunk koncepcióját. Legyen szabad ebben az összefüggésben megint saját példánkra, Schmal Károly figyelemfelkeltő, egyesek szerint sokkoló hatású grafikáira utalnom. De a Thuróczi-krónika Mátyás-portréjának felhasználása ellen sok minden szól. A Thuróczi-krónika nem szerepelt a kiállításon. A Thuróczi-krónika nyomtatvány. A Thuróczi-krónika szövege nem humanista. A Thuróczi-krónika stílusa gótikus. Mindezek ellenére –modenai kollégáink közlése szerint – a kiadónak (Il Bulino edizioni d’arte) annyira megtetszett saját ötlete, hogy nemcsak a katalóguson, de a meghívón és a plakáton is élt vele. Ettől eltekintve csak szuperlatívuszokban lehet a katalógusról nyilatkozni mind nyomdai kivitelezését, tipográfiai elrendezését, fekete-fehér és színes technikáját, mind tartalmát illetően. A szerkesztőknek sikerült megtalálni a helyes arányt az összefoglaló jellegű és az új eredményeket is közlő tanulmányok között. Különösen azok a témák tarthatnak számot nagyobb érdeklődésre, amelyek a nemzetközi kutatásban is új szempontokat tudtak felvetni és eredményeik most a corvinaanyagon kerültek kipróbálásra. Elsősorban az epigrafikai, az emblématikai és a levéltári vizsgálódásokra alapozó három olasz publikációra gondolok ebben az összefüggésben. Nyilvánvaló, hogy közülük – akárcsak Dillon Bussi esetében láttuk –, csak a levéltári anyag alapos feldolgozása hozhat olyan új tényeket napvilágra, amelyek módosíthatják eddigi ismereteinket a corvinakutatások terén. Mindazonáltal sajnálatos, hogy a külföldi kutatás előtt a magyarországi corvinakutatás utolsó 15–20 évének eredményei nem ismertek, még az idegen nyelven hozzáférhető munkák sem. Viszont azt is meg kell állapítanunk, hogy az olaszok mind a könyvfestészet, mind a humanizmus- és reneszánsz kutatások terén úgyszólván verhetetlenek. A katalógusban közölt tanulmányok és műtárgyleírások sorrendje némiképp eltér a nálunk megszokotttól, vagyis attól. hogy előbb jönnek a tanulmányok, aztán a leírások. Itt elsőként az általános igényű feldolgozások olvashatók Mátyásról, a királyról, a Corvina-könyvtár létrejöttéről, ill. továbbéléséről, majd a modenai levéltári forrásokról magyar és olasz kutatók tollából. Ezután – lazán követve a kiállítás elrendezését – az olasz anyagra vonatkozó, olasz szerzőktől származó tanulmányok következnek és a modenai, majd a többi olasz könyvtár corvináinak a műtárgyleírásai. Új egységként a magyar corvinákkal (újkori történetükkel, budai művészeti és kötészeti vonakozásaikkal) foglalkozó munkák szerepelnek magyar szerzőktől, végül a magyar és a többi európai gyűjteményből kölcsönzött anyag tárgyleírásai zárják a kötetet. Mind az egyes tanulmányok, mind a leírások gazdag bibliográfiai szereléket kaptak. Kár, hogy a fordítók nem tudták megtenni az utolsó símításokat és néhány idegen (magyar és német) név elírása benne maradt a szövegben. A két szerkesztőt, Paola di Pietro Lombardit és Milena Riccit, kik egyúttal a kiállítás kurátorai is voltak, feltétlen elismerés illeti úttörő munkájukért.

Végezetül utalnék arra a gondolatra, amely a katalógus egyik beköszöntőjében olvasható. Eszerint a modenai kiállítás és a mi „Uralkodók és corvinák” c. kiállításunk ikertestvérek. Valóban azok? Bizonyos fokig igen, amennyiben mindkettő humanista szempontokból indult ki, és az olasz és a magyar fél kölcsönösen nagy számú műtárgyat bocsátott a másik rendelkezésére. A koncepciót, a látványtervet és a kivitelezést tekintve azonban elég nagy köztük a különbség. Én inkább úgy módosítanám a fenti mondást, hogy ha a kiállítások ikertestvérek is, semmiképpen sem egypetéjű ikrek.

Karsay Orsolya

A Collectio Canonum Anselmi Lucensis szövegváltozatai. Kánonjogi kutatások és eredmények a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézetében. Az elmúlt évtized a kánonjog kutatásának magyarországi fellendülését hozta. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy önálló képzési és kutatási lehetőség nyílt a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen az Erdő Péter által megszervezett és vezetett Kánonjogi Posztgraduális Intézetben. Az Intézet magyar és idegen nyelvű szakfolyóirata, a Kánonjog és a Folia Canonica mellett több könyvsorozatot is indított. A „Studia” sorozat 3. kiadványa a magyarországi egyházjog középkori történetéről közöl tanulmányokat Erdő Péter szerkesztésében.[1] Az egyes dolgozatok a kánonjogi kéziratok veszprémi használatát,[2] az esztergomi könyvtárakban lévő kánonjogi kódextöredékeket,[3] a 12. századi esztergomi zsinatok egyes határozatait[4] és a középkori egyetemeken tanuló esztergomi kanonokok kánonjogi kéziratait ismertetik.[5] A „Dissertationes” sorozatelsőkötetével az Intézet azonnal bekapcsolódott a nemzetközi kánonjogtörténeti kutatásokba. Szuromi Szabolcs Anzelm O. Praem: A püspökökre vonatkozó egyházfegyelmi szabályok az Anselmi Collectio Canonumban címen közreadott dolgozata a középkori egyetemi oktatást és joggyakorlatot meghatározó jogi szöveggyűjtemények egyik forrásának új módszerű elemzése. (Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézet IV. Dissertationes 1. Bp. Szent István Társulat, 2000.)

A 11. században meginduló gregoriánus reform hatására több új egyházi joggyűjtemény keletkezett. Ezek közül kiemelkedik az 1081–1107 között összeállított, Alphons M. Stickler bíboros által „legjobb gregoriánus joggyűjteményként” számon tartott „Collectio Canonum Anselmi Lucensis”. Ez a gyűjtemény lényeges forrása a „Concordia discordantium canonum”-nak, közismertebb nevén a „Decretum Gratiani”-nak (1140), melynek keletkezésétől számítja a jogtörténet az egyházjog önálló tudományként való művelését és egyetemi oktatásának kezdetét. Ennek köszönhető, hogy a nyolcvanas évektől megélénkült a tudományos érdeklődés Anzelm gyűjteményének különböző szövegtanúi iránt.

A Luccai Szent Anzelm (1036–1086) által összeállított szisztematikus kánongyűjtemény 13 könyvből áll, amelyek főképp pápai leveleket, továbbá zsinati kánonokat, patrisztikus szövegrészleteket, római jogi törvényeket és más korábbi gyűjtemények anyagát tartalmazzák. Jelentősnek kell tekintenünk a félig hamis pszeudo-izidori gyűjtemény (847–852) közvetlen és közvetett hatását a pápai levelek terén. A kutatás mind a mai napig használja azt az alapvető csoportosítást, amelyet Paul Fournier 1901-ben állított fel, és amely ’A’, ’B’ és ’C’ recenzióra, továbbá a Bibliotheca Apostolica Vaticana Barberinus lat. 535-ben található ’Bb’ verzióra osztja Luccai Anzelm gyűjteményének a fennmaradt kéziratokban fellelhető szövegformáit.[6] A recenziók datálásában megoszlanak a vélemények. Három fő irányvonalat lehet felfedezni az egyes recenziók elemzésével foglalkozó kutatók törekvései között. Az első, és talán német iskolának is nevezhető kutatási irányt Peter Landau neve fémjelzi és az egyes kéziratok egymástól való függését vizsgálja. Arra törekszik, hogy a Fournier által csoportosított szövegtanúkat további alcsoportokra bontsa és azokat egy kronologikus sorba rendezze.[7] De ebbe az irányba sorolható Giuseppe Motta kutatása is, amely a ’B’ és a ’C’ recenzió kiegészítéseit együtt tartalmazó Velencei kódex (Biblioteca Nazionale di S. Marco Cl. IV. LV [2243]) elemzésével az egyes recenziók kiegészítéseinek eltéréseit vizsgálta.[8] Az említett szerzők a ’B’ recenziót a XI. század végére, míg a ’C’ recenzót 1115 és 1125 közé helyezik. A másik fő irányt leginkább angolszász területen dolgozó kutatók művelik: Martin Brett,[9] Uta-Renate Blumenthal,[10] Kathleen G. Cushing,[11] akik elsősorban nem az egyes recenziók közötti kapcsolatokat keresik, hanem a recenziók tartalmával foglalkoznak. Ez a csoport a ’Bb’ verzió korai datálására épít. Cushing elfogadja Berman érvelését, amely a gregoriánus időszakot nagyszabású, gyökeres, egyházi, politikai és társadalmi átalakulásként mutatja be, amelyet összefoglalóan a „revolutio” szóval jellemez.[12] Ennek az átalakulásnak lenne a kiemelkedő példája a „Collectio Anselmi Lucensis”.

A harmadik kutatási irány a szövegváltozatokat abból a szempontból vizsgálja, hogy Luccai Anzelm műve kiemelkedően fontos forrását képezi a Gratianus Mester által 1140 körül összeállított „Decretum”-nak. Ehhez a vizsgálathoz azonban szükséges mind az anzelmi szövegvariánsok kéziratos anyagának kodikológiai elemzése, mind pedig a szövegfejlődés lépcsőfokainak és indokainak meghatározása. Ezt a kutatási irányt képviseli az Instituto de Derecho Europeo Clásico és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézete együttműködésében folyó program. Az elmúlt két évben a két intézet kísérletet tett a kánongyűjtemény eredeti kánon állományának rekonstruálására és az azt legjobban megőrzött kézirat meghatározására. A Vatikáni Könyvtár állományához tartozó kéziratok elemzése során Szuromi Szabolcsnak kellő módon sikerült alátámasztania, hogy a Vat. lat. 1361-es kódex valójában Luccai Anzelm gyűjteményének korai szöveghagyományát tükröző kézirat, melyet Chartres-i Szt. Ivó „Panormia” című művének részleteivel kötöttek egybe.[13] Az egyes 12. századi kéziratok szövegkritikai vizsgálata nyomán kirajzolódott, hogy a gyűjtemény variánsainak keletkezése mögött nagy valószínűséggel a katedrális iskolai oktatást kell keresnünk, melynek folyamán több lépcsőben történt a gyűjtemény kiegészítése. Úgy tűnik, hogy Manlio Bellomo álláspontja, amely meghaladottnak tekinti a hagyományos német „zárt irodalmi mű”-re épülő elméletet és az oktatásban használt műveket folyamatosan bővülő, a változó oktatói hangsúlyokat lépésről-lépésre beépítő szövegként értelmezi, már Luccai Anzelm gyűjteménye kapcsán is alkalmazható. Ezzel azonban indokolatlanná válik az egyes recenziók egymásra épülő osztályozása (’B’, ’C’), illetve késői datálása (vö. német iskola), egyben lehetőség nyílik a ’B’ és a ’C’ recenzió közel azonos keletkezési idejének felvetésére és 1105–1107 közötti elhelyezésére. Szuromi a Ius Ecclesiaeben közzétett legújabb tanulmányában összegzi a fennmaradt szövegtanúk kodikológiai vizsgálatának és a joggyűjtemény egyes változatai szövegkritikai elemzésének eredményeit.[14] A szerző három nagyobb időszakot különböztet meg a szöveghagyományban. Az első időszakban a gyűjtemény magját képező eredeti kánonok úgy egészültek ki újabb jogi szövegrészletekkel, hogy azokat téma alapján beillesztették az eredeti kánonok közé. Szuromi véleménye szerint ez a székesegyházi oktatás folyamán történt, amikor a kánonista pontosabb meghatározását akarta nyújtani az egyes kérdéseknek, más példákkal jobban megvilágítva azt a hallgatók számára. Ehhez a kiegészítéshez a kompilátor főképp Chartres-i Szent Ivó munkáit használta fel. Ez tehát az az időszak, amikor a hagyományos, Fournier által meghatározott, három recenzió keletkezik. A második időszakban a kánongyűjtemény további szövegekkel bővült, amelynek indoka már a mindennapi gyakorlati használat. Ekkor egészül ki a gyűjtemény az újabb pápai dekretálisokkal és zsinati kánonokkal, különös tekintettel az I. Lateráni Zsinat anyagára. Az újabb egyházfegyelmet tartalmazó kánonokat már nem az eredeti kánonok közé helyezték el, hanem általában tematikusan az egyes könyvek végére illesztették. Az utolsó időszak már fizikai értelemben vett bővítést jelentett, mivel ekkor téma és szöveghasonlóság alapján egybe másolták, vagy egybe kötötték Anzelm gyűjteményét Chartres-i Szent Ivó „Panormia” című művének részleteivel, összefoglalva így a „Decretum Gratiani” előtt használatban lévő kánongyűjtemények leglényegesebb anyagát. A vázolt sajátosságok alapján a szövegfejlődés középkori fejlődésének végpontját a 13. század közepében lehet meghatározni.

A kánonjogi forrástörténeti érdeklődés az utóbbi években a felhasznált római jogi és patrisztikus szövegrészletek felé fordult. A vizsgálat homlokterében a „Decretum Gratiani” helyezkedik el (vö. Peter Landau, Jean Gaudemet †, José Miguel Viejo-Ximénez kutatásait),[15] de a gregoriánus időszak gyűjteményei is érdeklődésre tartanak számot, mint például Luccai Szt. Anzelm vagy Deusdedit kardinális gyűjteménye (vö. Uta-Renate Blumenthal, illetve Szuromi Szabolcs kutatásait). A napvilágra került új adatok tükrében még inkább bizonyítottnak látszik, hogy Anzelm gyűjteménye a katedrális iskolai oktatás terméke, hiszen a római jogi kánon állomány csak minimálisan növekedett, annak ellenére, hogy a XI. század végétől a római jog egyre erőteljesebb hatását fedezhetjük fel a kánonjogi oktatásban. Látható, hogy Anzelm gyűjteményének szövege elsődlegesen az új egyházi jogforrásokkal bővült ki (dekretális levelek, zsinati kánonok), amelyek elengedhetetlenek voltak a hatályos egyházfegyelem értelmezésében. Éppen ezért azon római jogi szövegrészleteken túlmenően, amelyek hozzátartoztak a gyűjtemény eredeti kánonállományához és megfelelő külső megalapozását adták az egyházfegyelemnek, nem volt szükséges továbbiakkal kiegészíteni a gyűjteményt.[16] Külön kérdést képez az egyházatyáktól származó anyag kérdése Luccai Szent Anzelmnél, mivel a „Collectio Anselmi” patrisztikus kánonjainak jelentős hányada Szuromi Szabolcs szövegkritikai vizsgálata szerint bekerült a „Decretum Gratiani”-ba, ellentétben a római jogi részletekkel, melyekből elenyésző számban vesz át Gratianus Mester.

A spanyol–magyar együttműködésben zajló kutatási program tehát, mind a szövegtanúk kialakulási indokainak vizsgálatában, mind pedig az egymáshoz való viszonyuk megállapításában alapvető új eredményeket ért el, amelynek során megfelelő módon sikerült a többi kutatási irány részeredményeit egységes teóriába ötvözni. Úgy tűnik, hogy Szuromi (Budapest) és José Miguel Viejo-Ximénez (Las Palmas)[17] szövegkritikai vizsgálatai nemcsak Luccai Szent Anzelm gyűjteményének fejlődésére, hanem a „Decretum Gratiani” patrisztikus szövegállományának kialakulására vonatkozóan is új adalékokkal szolgálhatnak.

A „Collectio Anselmi Lucensis” szövegkritikai kutatásának eredménye nem pusztán a gregoriánus joggyűjtemények és a „Decretum Gratiani” keletkezésének, szövegállományuk kialakulásának tekintetében figyelemre méltó, hanem a kánonjog itáliai és magyarországi (esztergomi) székesegyházi (káptalani) iskolákban folyó oktatására vonatkozóan is új támpontokkal szolgál. Az anzelmi gyűjtemény VII. könyvének 102. kánonjával összhangban van az I. esztergomi zsinat (1100) LXVI. kánonja, amely arról intézkedik, hogy minden főesperesnek rendelkeznie kell egy kánongyűjteménnyel (breviar/i/um canonum). A magyar szakirodalom eddig csak annyit állapított meg, hogy ez valamelyik Gratianus előtti kánongyűjtemény lehetett. Szuromi Szabolcs az anzelmi reformgyűjtemény szövegkritikája nyomán nevesítette a Magyarországon számbajöhető gyűjteményeket.[18] Így a kánonjog 12. századi magyarországi használatának és oktatásának, a főesperesek kánonjogi ismereteinek 12. századi tartalma is pontosabb megvilágítást kapott az egyetemes kánonjogtörténeti eredmények mellett.

Körmendy Kinga