stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

közlemények

Janus Pannonius kódexei és címerhasználatának kérdése. A 15. század a kódexfestészet fénykora. Éppen az az évszázad, amikor megjelenik a nagy vetélytárs, a könyvnyomtatás, amely lassanként átveszi a kézzel írott könyv szerepét, és majd végleg kiszorítja. Ekkor válik általánossá az a – nem is olyan sokkal előbb elterjedt – szokás, hogy a kódex tulajdonosa, leggyakrabban a kötet első oldalán, lent, középen saját címerével jelöli tulajdonosi voltát, a könyvhöz kapcsolódó személyes viszonyát. Ez a szokás nem azonos a későbbi bibliofíliával, amikor a tulajdonos azért gyűjti a könyvet, mert szép vagy, mert korábban valamilyen híres személyiség tulajdona volt. A humanista könyvgyűjtő számára a tartalom az igazi érték, a szépség csak a kor általános követelménye, aminek az élet minden vonatkozásában érvényesülnie kell. Ezért van az, hogy ha a kódex más tulajdonosnak a birtokába jut, kivakarják, vagy átfestik a korábbi tulajdonos címerét, és a magukéval helyettesítik. Még akkor is, ha például ez a tulajdonos egykor Mátyás király volt és az ő nagyhírű könyvtárából került ki.

Hogy Janus Pannoniusnak nagy könyvtára volt, arra hiteles bizonyítékul szolgálnak Vespasiano da Busticci ismeretes sorai: „Volendo fare una degna libraria, compro à Roma tutti i libri che poteva avere, così greci come latini d’ogni facoltà.”[1]

Bár Janus halála után könyvei nem semmisültek meg, hanem minden valószínűség szerint a Corvinába kerültek be, mégis mindössze nyolc olyan kódexet ismerünk ma, amelynél bizonyítható Janus egykori tulajdonos volta, hat görög és két latin nyelvű, de egyiken sem látható, még átfestve sem, Janus-címer. Ezek a kódexek a következők:[2]

1.   Evangeliarium. A budapesti Egyetemi Könyvtár Cod. Graec. 1. jelzetű kódexe, amely a bejegyzett görög nyelvű sorok szerint Garázda Péter ajándéka volt Janusnak.

2.   Xenophon: Kyroupaideia. Erlangen. Egyetemi Könyvtár Ms. 1226. Benne Battista Guarinonak Janushoz intézett verses ajándékozó bejegyzése olvasható.

3.   A bécsi Österreichische Nationalbibliothek suppl. Gr. 45. jelzetű Vocabulariuma (görög–latin és latin–görög szótára), amelyben az olvasható görög nyelven, hogy Janus Pannonius saját kezével írta.

4.   Lipcse. Egyetemi könyvtár Rep. I. 98. Plutarchos-Demosthenes-Homeros. Azok a művek, amelyeket Janus még Magyarországra való visszatérése előtt Itáliában fordított latinra. A benne olvasható tartalom-felsorolás Janus keze írásával azonosítható, kötése pedig a föntebb említett szótár kötéséhez teljesen hasonló.

5.   Plutarchos: De dictis regum et imperatorum. Tehát latinra való fordítás. Ezt a fordítást Janus Mátyás király számára készítette, neki való ajánlással. Bár kötése korvina-jellegű, mégsem lehet a király számára készült tisztázat, mert elég egyszerű és a scriptor elég rosszul tudott latinul, viszont az emendáló kéz Janusénak látszik, tehát ez az ő példánya lehetett, amelyről a királyi példány készült. Ez is a lipcsei Egyetemi Könyvtárban van, mint az előző tételben említett. Jelzete Rep. I. 80.

6.   A bécsi Nationalbibliothek Cod. Lat. 2472. jelzetű Ficinus: Commentaria in Platonis Convivium de amore című latin nyelvű kódexét is Janus egykori tulajdonának tarthatjuk annak ellenére, hogy az eredetileg föltehetően üresen hagyott pajzson Dóczy Orbán püspök címere látható. A kódex elején Ficinusnak Janushoz intézett meghatóan meleg hangú ajánlása olvasható.

7.   Hogy a hiteles korvinának tekintett Diodoros Sikulus kódex egykori tulajdonosa Janus lehetett, arra az azt nyomtatásban kiadó Obsopoeusnak az 1539. évi kiadáshoz írt bevezető soraiból következtethetünk: „has... reliquias ab Jano Pannonio, quondam Quinqueecclesiensi episcopo ab interitu vindicatas ac deinceps ab eruditissimo Alexandro Brassicano...nobis per Joannem Petreium communicatas et nunc a me transscripttas edimus.”

8.   Fitz József elég meggyőző érveléssel bizonyította, hogy a jenai Guarino-korvina (De ordine docendi et studendi) első tulajdonosa Janus volt. Az eredetileg címer nélküli kódexbe utólag Budán festették bele Mátyás király címerét. Kötése vaknyomásos magyar reneszánsz bőrkötés.

Egyik kódexen sem látható valamilyen Janusra vonatkozó címer[3]. De a fönnmaradt hiteles korvinák közt sincs ilyen, pedig ha Janus könyvei a Corvinába kerültek, ezeknek korábbi címereit kellett volna átfesteni Mátyás király címerével.

A görög kódexek esetében egyszerű a magyarázat. Görög nyelvű kódexekbe sohase festettek címert. A címerhasználat jellegzetesen nyugati szokás, görög területen ismeretlen dolog volt. De miért van az, hogy egy, a könyveket annyira szerető ember, Itáliában nevelkedett humanista mint Janus nem tartotta szükségesnek, hogy az általános szokást követve, könyveibe címert festessen? Próbálták ezt azzal magyarázni, hogy Janust csak a tartalom érdekelte, nem a kódex külseje. De egy annyira itáliai humanistává vált ember, mint Janus nem maradhatott független a kor általános szokásától, érzésétől, amikor az esztétikum az élet alapvető része volt.

A címertelenség valódi oka az, hogy Janusnak nem is volt címere. Ő, illetve atyja nem volt nemes ember, hanem úgynevezett „agilis”. Ezzel a kifejezéssel illették azt a személyt, aki maga nem volt nemes, de vagy anyja, vagy felesége az volt és bár a nemesség nem öröklődött nőágon, a feleség vagy anya címerét nem viselhette a férj vagy a gyerek, mégis bizonyos társadalmi megbecsülésben része volt.

Hogy Janus Pannonius családi neve nem volt Csezmicei, sem Kesincei, ahogy korábban gondolták, azt a két sevillai Janus-kódex ismeretessé válása óta ma már senki sem vitathatja. Hiszen az úgynevezett S I. kódexben kétszer is így fordul elő a név, hogy Jo. Pannonij Vitecij”, az S II. kódexben pedig „Johannis Pannonii Vitesii Quinqueecclesiarum Episcopi ...liber”[4]. Azt is tudjuk ma már, hogy a Vitéz János néven emlegetett esztergomi érsek igazi neve nem Vitéz, hanem Zrednai János volt és a Vitéz név tévesen jutott általánosan alkalmazottá[5]. Azt meg éppen Galeottótól tudjuk, hogy a későbbi szakirodalomban „ ifjabb Vitéz Jánosként” szereplő szerémi püspök igazi neve valóban Vitéz volt: Johannes cognomine Vitéz, quod dicitur latine Miles (est enim nomen familiae). Azt is tudja Galeotto, hogy Janusszal és az esztergomi érsekkel a szerémi püspök közeli rokonságban volt, de ezeknél nem jelez külön családnevet6.

A valóság tehát nyilvánvalóan az, hogy már Janus atyját is Vitéznek hívták és ő mint nem nemes vette feleségül a kisnemes családból való lányt, Zrednai Borbálát, akitől természetesen nem vehette át sem a nemességet, sem a címerhasználat jogát.

Hogy az Itáliában neveltetett, papi pályára készülő, tehetséges unokaöccsnek nagybátyja, Zrednai János nem szerzett nemességet, ugyanúgy az ugyanezt az utat követő ifjabb Vitéz Jánosnak sem, annak természetes oka volt, hogy mindketten röviddel tanulmányaik befejezte után püspökök lettek. A nemesítésre azért nem volt szükség, mert mint püspökök mindjárt magasabb fokra kerültek, a főpapi rend tagjaiként. Janus Pannoniusnak tehát sohasem volt nemesi címere, ilyen családi címert nem festethetett be kódexeibe.

Viszont a fentebb elmondottaknak ellentmondónak látszik az a tény, hogy ismerünk olyan okleveleket, amelyeket Janus mint pécsi püspök adott ki a maga nevében és ezeken természetesen ott látható püspöki gyűrűs pecsétjének lenyomata. A pecsét figurája pedig ugyanaz, mint az esztergomi érsek, Zrednai címerének része7. Az ilyen „hiteles” pecsétjéhez a püspök természetesen szabadon választhatott alakot, többnyire saját családi címerének alakját. Ezért természetesnek tűnik, hogy Janus gyűrűs pecsétjéhez annyira szeretett édesanyja, illetve az őt taníttató, patronáló nagybátyjának családi címeréből választott figurát. Igy magyarázható az az első pillanatban különösnek tűnő tény, hogy egy esetben ugyanazon az oklevélen, más pecsétek mellett együtt található az esztergomi érsek és a pécsi püspök azonos formájú, csak a köriratban különböző ábrája.

Csapodi Csaba

Württenbergi exulánsok Batthyány Ferenc udvarában. A ma Németújváron, a ferences rendház egyik különtermében található gyűjteményről számos tanulmány szól.[6] Részben ezeknek, részben csak a szóbeszédnek köszönhető az a vélekedés, hogy ez a gyűjtemény egykoron a Batthyány család németújvári könyvtára volt. Ma már egészen biztosan állítható, hogy a talán legrégebbi, érintetlenül maradt régi magyar könyvtár a németújvári protestáns iskoláé volt. Az együttesben persze számos olyan könyv is megtalálható, amely a család valamelyik tagjának könyvei közül származik. Leginkább Batthyány Boldizsáréi voltak (közel 400 darab). A gyűjtemény többféle forrásból gyarapodott is: a Beythe-testvérek adományaiból, közvetlen az iskolának való vásárlással, az udvari emberek, illetve az udvar látogatóinak ajándékaiból.[7]

Már Batthyány Boldizsár (1537–1590)[8] idején is számos exuláns érkezett a németújvári udvarba. A karintiai és stájerországi protestáns menekültek Németország felé haladtukban megálltak a lutheránus főúr birtokain, és minden bizonnyal a szükség kényszerítette őket, hogy könyveik egy részét eladják. Vagy, cserébe a szíves vendéglátásért, néha munkalehetőségért, könyveket ajándékoztak a családi könyvtárnak, illetve a főúr által patronált protestáns iskolának. Néhányukat tulajdonosi bejegyzéseik alapján ismerjük: Jakob Radkespurge aus Strassgand bei Graz, Jeremias Homberger aus Graz, Matthias Madl aus Ilz. A nagyobb, vallása miatt vándorútra kényszerült csoport azonban – a könyvbejegyzések tanúsága szerint – a harmincéves háború kitörése utáni első években érkezett a Batthyány birtokokra.

A család feje ekkor Batthyány Ferenc (1573–1625) volt, aki apjának lutheránus vallását, a jelek szerint, kálvinistára cserélte.[9] Meg kell rögtön jegyeznünk, hogy a nyugat-magyarországi területen a két protestáns vallás egyházi elkülönülése véglegesen csak a XVII. század elején történt meg.[10] Ekkor a Batthyány udvarban tevékenykedő lelkészek többsége a helvét irány mellett döntött. Koltai András a Batthyány Ferenc halálát követő időszakot (Ádám fia katolizálásáig) „Evangélikus fordulat”-ként mutatja be, utalva arra a vitára, amely a helvét irányultságú férj, és az egyértelműen lutheránus feleség között volt.[11]

Batthyány Ferenc könyvtárat gyarapító tevékenységéről az a hagyományos kép él a szakirodalomban, hogy gondot viselt a könyvekre, de apjának bibliofil hajlama hiányzott belőle.[12] Balassi Bálinttal való kapcsolata, barátságuk, a költő verseinek felhasználási módja természetesen joggal sejteti, hogy apjához hasonlóan művelt lehetett.[13] Sajnos nem maradtak fenn levéltári dokumentumok a családi és az iskolai könyvtár gyarapodásáról, feltűnő azonban, hogy nagyon sok könyv (közel 500) Batthyány Ferenc idején került az iskolai gyűjteménybe. Ezek egy része csehországi provenienciára utal.

A csehországi könyveknek a családi bibliotékába kerülése teljesen természetes, hiszen 1607-ben Batthyány a cseh főnemesség egyik legjelentősebb családjából, a Lobkoviczból nősült. Felesége, Lobkovicz Poppel Éva (1585?–1640) a család Poppel ágának lutheránus alágából származott. Ez az ág már a Széchy családdal is rokonságban állt. A németújvári és a rohonci udvarban több stájer, vagy cseh főnemes család leányai nevelkedtek (Dietrichstein, Lamberg, Mansfeld), számuk különösen a fehérhegyi csata után nőtt meg, amikor sok főnemesnek is menekülnie kellett Csehországból.[14]

Ugyanígy érkeztek protestáns lelkészek is, akik minden bizonnyal könyveket is hoztak magukkal. A családi könyvtár darabjairól nincsen információnk, de a helyi (Németújvár) protestáns iskola könyvtárában sok csehországi bejegyzésű darab található. Nem tudjuk persze, hogy ezek egykori tulajdonosai személyesen is voltak-e a Batthyány-udvarban, vagy esetleg egyikük hozott több könyvet magával, a számottevő jelenlét mindenképpen feltűnő. Ilyen nevek: Adam Scheurlius „Pastor Exul ex Hosterlitz”, Friedrich Schrötter aus Budweiss, Benedictus Dresingius, Laurentius Biernus, Hanns Kurtz, vagy Andreas Labocher.

Egy másik exuláns kör kitapinthatóan Ober-Bayern, illetve Ober-Pfalz területéről érkezett a XVI. század második felében, majd a harmincéves háború kitörésekor. Valószínűleg ők hozták magukkal az egyéb bajorországi bejegyzéseket is tartalmazó köteteket. Olyan neveket említhetünk közülük, mint Leonard Kröll aus Moosberg (Mosbach?), aki Szalónakon lelkészi állást is kapott,[15] az ambergi Johannes Aelfens, a nürnbergi Melchior Apelius, aki ugyancsak alkalmazást nyert mint lutheránus lelkész Kirchdorfban,[16] a hammelburgi Philipp Jakob Bohrinus. Ober-Pfalzból említhetjük a pleisteini Michel Heckelt, illetve az Ebersdorfban lelkészként letelepedő pressathi Johann Kornmannt.[17] Pfalzból a Vohenstraussból érkezett Johannes Glacianust és Martin Koscht (Cosch).

De jöttek még továbbra is Stájerországból (Martin Grueler aus Judenburg), Sziléziából (Peter Neubert) és Thüringiából is: az erfurti Johannes Schmücknek húsz könyve található ma a gyűjteményben.

Kétségtelen azonban, hogy legérdekesebb az a gyűjteményi rész, amely württenbergi provenienciájú, tulajdonosaik közül is kiemelkedik az egyébként sziléziai Peter Neubert és Johann Jacob Knaus (Cnaus). Miután csak kettejük esetében bizonyítható, hogy személyesen is jártak Magyarországon, elvileg feltehető lenne, hogy a többi württenbergi bejegyzésű könyvet, ők hozták magukkal, ám ezt a források nem igazolják. A hét württenbergi, illetve Württenberg környéki név a következő:

Anton Frey, Johann Jacob Frey, Daniel Höffer, Nicolaus Haselmeyer, Jakob Müller (Molitor), Abraham Schwägerlin és a már említett Johann Jacob Knaus. Legbizonytalanabbak Daniel Höffer esetében vagyunk, mert három könyve közül kettőn csak a monogrammja szerepel (DH) super ex librisként, egy esetben bejegyzése is, ami gmündinek mondja. Gmünd a német nyelvterületen számos található, Stájerországban egy, Bajorországban éppen hat, de Württenbergben is ismerek kettőt. A super ex libris és a bejegyzés szerint Höffer a XVI–XVII. század fordulóján élt.[18]

Bizonytalannak kellene lennünk a Frey testvérek[19] esetében is, hiszen ők az akkor szabad birodalmi város (ma bajorországi) Lindauból valók, és Lindau is több található szerte Németországban és Ausztriában. Ők a XVI. század második felében éltek, és könyveik (68 kötet, 165 mű!) feltehetően a következő úton érkeztek Németújvárra: Johann Jacob Frey orvosdoktor volt, és bátyja Antonius örökölte talán könyveit, illetve beszerezte a sajátjait, főként az 1570-es, 1580-as években. Antoniusnak talán jó barátja lehetett az 1585-ben elhunyt idősebb Peter Neubert (alias Leorinus Leobergensis), aki a sziléziai Löwenbergből való lelkész volt. Lelkészként szolgált a sziléziai Wolauban is. Antonius Freyjel való jó barátságára utal, hogy fia, Peter Neubert Junior „Compater”-ként említi Freyt az egyik könyvbejegyzésében (1599).[20] Ez utóbbi fiú 1560-ban született és 1620-ban halt meg Németújváron, ahol sírköve ma is látható.[21] A Frey testérek könyvei közül 19 kötetben található meg az ifjabb Neubert kézjegye. Olyan könyvet, amelyikben csak valamelyik Neubert bejegyzése olvasható és a Frey testvéreké nem, 16-ot találtunk. Feltételezzük, hogy az ifjú Neubert ajándékba vagy örökül kapta Antonius Frey könyveit, és magával vitte azokat Németújvárra. Nem tudjuk, hogy milyen céllal hagyta el hazáját, Sziléziát, de elképzelhető, hogy a harmincéves háború kitörése, a sziléziai protestáns egyházak zaklatása indította erre. Az sem kizárható, hogy együtt érkeztek Antonius Freyjel, de erre közvetlen bizonyítékunk nincsen.

Miért gondoljuk, hogy a Frey család a Württenberggel szorosan együtt élt Freistadt Lindauból való volt? A könyvek közül feltűnően sok a tübingeni, heidelbergi kiadású, illetve a közeli Bázel és Strasbourg szerepel még sokszor a kiadás helyekét. Persze ezeket bárhol beszerezhette. Egy Lyonban kiadott antik joggyűjtemény-kötet azonban az ő bejegyzésén kívül, a következő super ex librist viseli: egy ovális vaknyomásos bélyegző, amelynek körirata: „CHRISTOFF bezw. LUDWIG HERTZOG ZV WIRTENBERG VND THECK VON GOTTES GNADEN. 1583.” Igaz, ezt a könyvet másutt is vehette Antonius Frey, ám Württenbergre utaló jel még az is, hogy három könyvét a cannstadti Nicolaus Haselmeyertől vette, így Haselmeyer könyvei is a nyugat-magyarországi kolostorba jutottak. Haselmeyer pedig 1556-ban született Cannstadtban, Tübingenben lett magister 1576-ban, Göppingenben volt diakónus 1578-ban, és ugyanitt lelkész 1582–1583 között.[22]

Időzzünk el röviden a Frey–Neubert könyvtári egység tartalmi jellemzésénél. A könyvek száma 84 (68 Frey és 16 csak Neubert), amelyek – köszönhetően a számos egyetemi tézis füzetnek – 206 művet rejtenek. Johann Jakob Frey orvos könyvtárából 6 kötet származik, ezek egy kivételével kézikönyvek (görög–latin szótár, Calepinus, Anton Schor két latin nyelvi tezaurusza). Az egy kivétel Lucas Osiander egyik jezsuitaellenes írása.[23] A nem teológai könyvanyag Antonius Frey könyvtárában alig bővebb az elmondottnál. Vásárolt még 4 kötet Aristotelészt,[24] egy Justinianust (bár lehet, hogy csak ezért, mert a herceg könyvtárából való volt),[25] Hermann Ulner német–latin szólásgyűjteményét egybekötve Johannes Sleidanusnak a négy birodalom elméletéről szóló munkájával.[26] A nem teológiai könyvek további részében csak az ifjú Peter Neubert bejegyzése látható. Nem sok kötetről van szó, Caesar, Cicero, Seneca, Lorenzo Valla és egy Epitome Sapientiae. Valamennyi régi, XVI. század eleji kiadású kötet.[27] Ezekhez csatlakozik egy Lienhardt Brunner-féle német bibliai konkordancia, és az egyetlen katolikus könyve, Haimo von Halberstadt homiliái,[28] illetve Paul Weidlernek egy, a prágai zsidókról írt, Bécsben kiadott traktátusa.[29]

A Frey–Neubert-könyvtár összes többi kötete lutheránus teológia. Kézikönyvek, és nagyon sok, főként tübingeni és wittenbergi disputációs füzet. Kevés a lutheránus teológia első generációjához tartozó mű. Elsősorban Jacobus Andreae, Johann Wiegand, Jacob Heerbrand, Lucas Osiander és Johann Brenz művei vehetők kézbe: A formula concordiae kialakítása körüli viták, a helvét teológusokkal, a szélsőséges protestánsokkal és a jezsuitákkal folytatott disputák. Ami nem ebbe a körbe tartozó mű, az csaknem mind bibliakommentár.

A dornstetteni Jakob Müller (alias Molitor) három könyve található Németújváron. Származása bizonyosan „Dornstettensis Wirttenbergicus”, hiszen egyik könyvében így nevezi magát, ezenkívül karlsdorfi, majd „weyden”-i lelkész. Sajnos Karlsdorf és Weiden is rengeteg található a német nyelvterületen, igaz Württenbergben is, ha a latin szövegben szereplő „Weydensis” Weidenbachra németesítjük. Sem Frey-, sem Knaus-bejegyzés nem található abban a három könyvben, amelyikben az ő neve szerepel, így nem állíthatjuk, hogy akár Knaus, akár Frey vagy Neubert vitte magával. A württenbergi lelkészek életrajzi dátumaira fő forrásunk, Sigel azonban nem ismer olyan Müller családot, amelynek tagjai dornstetteniek lettek volna. Egy Jakob Müller mindenesetre 1605 és 1607 között Oberholzheimben lelkész volt.[30]

A pfullingeni Abraham Schwägerlin könyvét 1608-ban Johann Jacob Knaus vásárolta meg, aki pedig személyesen hozta magával Magyarországra.[31] Knaus minden bizonnyal Pfalz eleste után indult vándorútra, és így jutott el a Batthyány-udvarba, ahol Batthyány Ferenc személyében támogatót talált. A főúr borostyánkői birtokán a német protestáns gyülekezet lelkipásztori gondjait bízta rá, 1625-ben még ebben a tisztségben találjuk.

A patrónus főúr 1625. szeptember 13-án hunyt el, temetése nagy pompával történt. A halálakor tartott prédikációk jegyzéke fennmaradt. Eszerint 20 magyar, 17 német és 5 horvát nyelvű prédikáció hangzott el. „Reverendus dominus Magister Johannes Jacobus Cnaus, Minister Ecclesiae Pernstanensis tractavit thema: Ex 2do Samuel 3. v. 34. Du bist gefallen, wie mann für bösen Buben fellett etc.”[32]

Knausnak eddig 85 könyvét azonosítottuk (280 mű!). A bejegyzésekben „Sulzensis”-nek, „Sulza-Neccaricus”-nak vagy „Sulza-Wirtenbergicus”-nak mondja magát. „Pro studiis” 1610-ben vett könyvet (Giovanni Gioviano Pontano, Konrad Celtes), „Sacrae Theologiae Studiosus”-ként 1612 és 1615 között nevezi magát. Ugyanebből az évkörből ismerjük meg két barátjának a nevét: Johannes Glacianus és Martin Schachtner. 1622-ben Johann Jacob Remboldtól kapta ajándékba David Chytraeus Historia Saxoniae című művét (Lübeck, 1590). Magyarországon „patronus”-ának említi Jobbágy Mihályt, aki a Batthyány család familiáriusa és egyes birtokainak tiszttartója volt. Ez a bejegyzése 1623-ból származik, feltehető tehát, hogy ekkor már Magyarországon volt. A legtöbb, dátummal ellátott könyvbejegyzése 1622–1623-ból származik. Ebből arra következtetünk, hogy tudatosan   készült Európának a könyvbeszerzés lehetőségeiben szegény vidékére, vagyis Magyarországra. Ugyanakkor tudunk vásárlásáról 1624-ből és 1625-ből is, vagyis borostyánkői lelkészként is szerzett magának könyvet. Christoph Sigelnek a württenbergi evangélikusokról írott könyvéből tudjuk, hogy Knaus, Batthyány Ádám[33] katolizálása után visszatért Württenbergbe, lelkészkedett Tumlingenben, Dornhanban és Aldingenben, ahol 1638-ban meghalt.[34]

Knaus fennmaradt könyvanyagának tematikus elemzését e keretek között csak általánosságban végezzük el. Iskolai használatú könyveiről (logica, dialectica, rhetorica) meg kell állapítani, hogy színvonalas korszerű anyag (Bartholomaeus Keckermann, Johann Heinrich Alsted etc). Az oktatásban is használt latin klasszikusok modern, XVI. század végi vagy XVII. századi nem iskolai kiadásban voltak meg neki (Cicero, Horatius, Plautus), jelezve, hogy esetleg szépirodalomként, illetve morálfilozófiaként is olvashatta. A filozófia szerényen képviselteti magát, de az szinte kizárólag erkölcstan. Feltűnő a kortárs latin és német szépirodalom jelenléte (versek, drámák).

Történeti érdeklődése a napi, illetve közelmúlt eseményeire terjed ki. A protestáns történetfilozófia alapművei (Johann Carion, Caspar Peucer, Philipp Melanchthon) mellett a csehországi eseményekről, a harmincéves háborúban egymás ellen küzdők béketerveiről olvasott szívesen. Emellett korszerű politikaelméletet, például Christoph Besold munkáit.

A teológia egyoldalúan ortodox lutheránus e kis gyűjtemény tükrében, ami vitairat, az éles hangú polémia a kálvinizmussal és a jezsuitákkal. Magától értetődő az, hogy a gyakorlati teológia (katekizáció, beszédgyűjtemények, agendák, egyházi rendtartás) képviselve volt könyvespolcán. A leginkább érdekes azonban – és talán Németország elhagyásában is szerepet játszott –, hogy Knaus két hallatlanul érdekes kolligátumkötetet is magával hozott Németújvárra: egy rózsakeresztes iratokat, illetve egy weigelánus traktátusokat tartalmazó gyűjteményes kötetet. Talán az arab nyelv iránti érdeklődése sem véletlen. Nem kívánjuk túlértékelni ezt a tényt – a kolligátumkötetek meglétét –, hiszen lehet ez annak is tanúsága, hogy nyitott értelmiségiként érdekelte a korban az érdeklődés középpontjában álló társaság, illetve irodalom.[35] Óvatosságra utal a Weigel egyik munkájában feltehetően az ő keze írásával olvasható a következő bejegyzés is: „NB. Wer will Weigelium lesen, der sehe auf seinen Geist das er nicht verführt, unnd hindern Enthusiatischen Denckhfelds ofen gebracht werde, dann seine schrifften nichts dann Lauter Enthusiasterej, vnd eine geistliche fantasterej sein. Er ist eins seltzamen Geistes kind. Er vnnd seine schwärmesgenossen Lehren Vil vom Inneren menschen, aber am eussern seind keine bekertene Leut. In Iesu Christo Salvabor.”[36]

A rózsakeresztes kolligátum 11 tagból áll,[37] Johann Sivert, Valentin Weigel, Stefano Guazzo, Thomas Naogeorgius, Ludovicus Helmbold, Caspar Eurymachaera, Julianus de Campis, Theophil Scheichart irataiból állították össze. Emellett Valentin Weigel külön két kötettel is képviselteti magát: az egyikben négy kisebb műve található, a másik egy beszédgyűjteménye.[38] Elképzelhető   az is, hogy Knaus Württenbergben összeütközésbe került saját egyházával, ezért kényszerült elhagyni hazáját, de az is lehet, hogy nincs összefüggés szélsőségek iránti érdeklődése és magyarországi tartózkodása között. A XVII. század első évtizedeiből származó többi könyve ugyanis határozottan ortodox lutheránus teológiai anyag. Ettől függetlenül azt hiszem, hogy érdemes ezen a nyomon továbblépni, és a Batthyány Ferenc udvarában megfordult exulánsok (stájerek, csehek, pfalziak, bajorok sziléziaiak stb.) életrajzának alaposabb feltárását sem érdektelen elvégezni.

Monok István

Ecsedi Báthory István bibliájáról. Az 1546-os bázeli kiadású Münster-féle híres biblia (Hebraica Biblia, latina planeque nova Sebastian Munsteri tralatione, post omnes omnium hactenus ubius gentium aeditiones evulgata, et quod fieri potuit, hebraicae veritati conformata: adiectis in super e rabinorum commentariis annotationibus haud poenitendis, pulchre et voces ambiguas, et obscuriora quaeque loca elucidantibus.) alább bemutatandó példánya az Országos Széchényi Könyvtár újabb beszerzései közé tartozik. [39]. A kötet nem teljes, a Királyok II. könyvének 24. fejezetével szakad meg. A 20×29 cm nagyságú kötet így (a számozatlan bevezetőlapokat is idevéve) összesen 740 oldal terjedelmű, az elején teljesen ép; s mint ismeretes, az olvasóhoz szóló ajánlás és Münster bevezetője után két hasábban szedve, párhuzamosan adja a héber és a latin szöveget.

A szakemberek előtt az is jól ismert, hogy az első ízben 1534/1535-ben Bázelban kiadott héber–latin biblia jelentékeny módon befolyásolta a magyarországi – elsősorban protestáns – exegetikai és hitvitairodalom alakulását, a magyarországi recepcióval foglalkozó szakirodalom rámutatott a mű kivételes fontosságára [40]: Sebastian Münster (1489–1552) hebraista az első olyan protestáns szellemben fordító Ószövetség magyarázó, aki immáron a rabbinikus forrásokra is komoly filológiai igénnyel épít munkájában[41]. E nagyhatású mű hazai recepciójáról további adatokat szolgáltat e mostani példány[42], amelynek fontos tulajdonosaira, s közöttük Ecsedi Báthory István országbíróra Földesi Ferenc hívta fel a figyelmünket. Az alábbiakban a tulajdonosok teljességre törő számbavételével és a legfontosabb margináliák közlésével szeretnénk rámutatni e kötet valóban rendkívüli fontosságára. Lássuk tehát először a possessor-bejegyzéseket:

A kötéstábla külső oldalán, a bőrrel bevont, sarokvasalatos címlapon nagybetűs emlékeztető: [...]e YRATTAM enn FELL AZ BATORIAK GENEALOGIAIOKNAK EGi REZET:, valamivel lejjebb pedig:[...]EUS Ag[...] [...]O[43]. Az olvasók valamelyike praktikusan a BIBL[...] SEB[...] MVNS[...]ER felirattal látta el a gerincet.

E sok tekintetben persze rejtélyes megjegyzést követően magában a kötetben az alábbi tulajdonosokra vonatkoztatható beírások olvashatók (ezeket időrendben közöljük):

1.   A kötéstábla belső oldalán az alábbiakban még említendő exlibrisek alatt XVI. századinak látszó kéz jegyezte be a következőt: NB. Sigismundus Bathorj habuit hunc libr[um]. Talán e mondat alapján kerülhetett a hátsó kötéstábla belső oldalára – a tanulmányban még többször említendő Ecsedi Báthory István kézjegye (Stephanus de Bathor S. B. Manu Propria) alá – az a XX. századi, ceruzás kéztől származó megállapítás, amely szerint Bathori Zsigmond kézírása lenne az, amely – mint erről bőven szó lesz még – minden kétséget kizáróan Ecsedi Báthoryé.

2.   Bár a Báthory Zsigmondra vonatkozó fenti bejegyzés mellett dátum nem szerepel, a legésszerűbbnek az a hipotézis látszik, hogy az őt követő második tulajdonosnak tekintsük Ecsedi Báthory Istvánt, aki a kötetben több helyütt otthagyta jól ismert C. S. B. (Comes Stephanus Bathory) monogramját, s ezeken kívül az alábbi datált bejegyzése is olvasható: aestate ab hinc tertio deus me. Sic custodivit in morbo meo repenti no, ut ego fateor me reductum esse a deo ex infoerno in feriorum. Hoc est a morte quoque liberavit et etiam ab omnibus proistam corporum que spiritum eripuit custodivit. C S B 1601...[44]

3.   1684-ből való a következő feljegyzés: Coetus habet Hebraicus liber[45]. Semmi nem utal azonban arra, hogy milyen gyülekezetről lehet szó.

4.   Tulajdonosként van megjelölve a szatmári iskola az alábbi két bejegyzéssel: Liber Scholae Szathmarinae Anno 1720. (a 82. oldalon, a lap tetején); Liber Scholae Illustris Szathmarinae quem si quis evolvat prodest si plura revolvat 1720 die 24 April (a 413. oldalon)[46]

5.   Az 1757-es esztendőből származik a következő, a címlapra írt possessori bejegyzés: Francisci Biri Anno 1757. 6. Junii Debr. Symb. Psal. XXXVII. 3. (megismétli a 341. oldalon).

6.   Az erősen roncsolódott belső kötéstáblán ez áll: Liber rex Ca[...] Joa[...] Mak, alatta: Emptus a Cl. Domino Prof. Laszlo Bardotz seniori Joanne [...] rashelyi Contrafe [...] Anno 1793 29 Martii. Egészen lent pedig: Joannus Mak anno 1793.

7.   A címlapra van feljegyezve egy jóval későbbi kéz írása: A losonczi Ref. Lyceumé, Jegyz. 1853. Szomolnoky mp.

8.   A belső kötéstáblán található egy nyomtatott ex libris Kyberus Genge és Elias Acensis nevekkel, évszámhoz azonban nem köthető.

A possessorbejegyzések mellett természetesen más jellegű margináliák is indokolttá teszik a szöveg tanulmányozását. Ezek túlnyomó része Ecsedi Báthory István kezétől származik, továbbiak – az íráskép tanúsága szerint – XVIII. vagy XIX. századiak. Ezek többsége bizonyára a fentiekben felsorolt tulajdonosok közül került ki, ám ennek igazolása alaposabb vizsgálatot igényelne, csakúgy, mint annak a néhány héber széljegyzetnek a tanulmányozása, amelyek szintén későbbi kéztől származnak.

A továbbiakban tehát ezekkel egyáltalán nem foglalkozunk, hanem figyelmünket a legtermékenyebb és legjelentékenyebb margináliaíróra, Ecsedi Báthory Istvánra koncentráljuk. Csak emlékeztetünk arra, hogy a legendás országbíróról van szó, akit közéleti funkciója (II. Rudolf országbírója, Szabolcs, Szatmár és Somogy vármegyék főispánja), a tizenöt éves háborúban és a Bocskai szabadságharcot megelőző politikai útkeresésben betöltött szerepe, családjának társadalmi rangja, vallásossága és egyházszervezői tevékenysége okán a királyi Magyarország egyik legtekintélyesebb és művelődéstörténeti szempontból leginkább figyelemre méltó protestáns főuraként kell számon tartanunk.[47] Jól ismert az is, hogy fennmaradt írásai (különösen meditációi[48]) olyan eszmetörténeti tanulságokkal is szolgáló irodalom- illetőleg műfajtörténeti kérdéseket vetnek fel, amelyek még korántsem kapták meg a végleges választ, s ennek keresésében talán még éppen ezek a margináliák is segítségünkre lehetnek.

Legtöbb esetben a szöveg latin nyelvű hasábjában aláhúzások tanúskodnak arról, hogy az adott vers különösen foglalkoztatja az országbírót. Ha a hely engedi, közvetlenül a kijelölt rész mellett kezdi az írást, néhol azonban már a lap túloldalán folytatja. Latinul és magyarul egyaránt ír, sőt, latin sorait gyakran rögtön a következő mondatban magyarítja is.[49] Hosszabb dolgozatot és technikailag kifinomultabb dokumentációt igényelne minden aláhúzás vagy a szöveghely fontosságára utaló egyéb, esetenként igen lakonikus, többnyire egy-egy szó odavetésére korlátozódó megjegyzés alapos teológiai értelmezése. Ezért ettől e helyütt el is tekintenénk, de feltétlenül hangsúlyozandó a következő: a nagyúr láthatóan koncentrált figyelemmel olvasta el e híres biblia előszavát, amely közismerten rendkívül fontos gondolatokat tartalmaz a különféle sensusok (értelmek) egymáshoz való viszonyáról. A szentháromságtannal foglalkozó értekezése[50] szempontjából is hasznosíthatónak látszik, hogy kedvét leli ezek elkülönítésében: „Mindketto zep ertelem” olvashatjuk az előszóhoz írott egyik margináliában. Másfelől a Münster megoldásait a Pagninus-féle bibliával összevető megjegyzésekre utalnánk: a részletek felemlegetése nélkül is állítható, hogy egészen kivételes elmélyültségről tanúskodik a héber textus eme két európai szakértőjének együttes mérlegelése.[51] Mivel a héber textushoz magához nincsenek megjegyzései, nem mernénk állítani, hogy alapos héber ismeretekkel rendelkezett, de a tájékozódás igénye mindenképpen figyelemre méltó. Ezek sok tekintetben más megvilágításba helyezik a szentháromságról írott traktátus megítélését is.

Az országbíró által a Münster biblia hasábjaira rótt sorok azonban korántsem egyneműek. Többféle témájú és hangvételű bejegyzésekből áll össze: a híresen istenes nagyúr fohászos elmélkedő sorai és az eruditus prédikátorok tanításait nagy buzgalommal tanulmányozó autodidakta hittudós teológiai fejtegetései éppúgy helyet kapnak a margón, mint Erdély és a Partium aktuális politikai-társadalmi helyzetéért, valamint a nagynevű család fennmaradásáért aggódó, országos tisztet betöltő Báthory panaszkodó moralizálásai. A következőkben az előbbi, elmélkedő típusból közöljük a legfontosabbakat, köztük egy latin nyelvűt is.

– Bibliabeli megnyilvánulásainak egyik csoportját tehát az olyan szövegdarabok alkotják, amelyek témájukkal, stílusukkal, lendületükkel, átéltségükkel leginkább a meditációkra és Báthory végrendeletének egyes részleteire emlékeztetnek. Ezek lényegében mélyen megélt vallásosságról tanúskodó fohászok. Alaposabb vizsgálatuk elsősorban a XVI–XVII. századi protestáns kegyességi – azon belül meditációs – irodalom kutatásában hozhat eredményt. Egy jellemző példa a Münster biblia hátsó kötéstáblájának erősen megrongálódott belső oldaláról:

Iram domini portabo quia peccavi ei. Instat tempus Ieremiae:

Cum domine irasceris mei misericordiae ta[...]dare domine

qui dicis vivo ego dicit dominus nolo mortem [...] peccatoris

Sed ut convertatur et habeat vitam a[eternam]

Convertere me facias domine et convert[...] a me

et sanabor salvum me fac et sa[...] lava

me et dealbabor pro nive, Asperg[...] hisopo

et mundabor: Domine propter te propter[...] facias

ut inimici tui ne blaphent[...], qui [...]em tuam.

Alteri non dabis: Illumina deus meus ne [a]bdormiam in morte

qui es vera lux, et da mihi fidem [...]iam recta.

confessionem et conscientiam puram, qui [om]nia pots

concede ut ad finem usque perseverarem [...] salutis

mae qui es trinus et unus: domine deus

observes humiliter oro, si enim obser[...]

si observaveris iniquitatem meam ve mi[...] sustineabit

Cor mundum sea in me deus, et spiritum [...] inn[...]ut

in visceribus meis, neque proicias me [...]

et spiritum tuum sanctum tuum [...]

Reddemini letitiam salutaris tui (quod [...] Jesus

Christus deus et dominus meus) et spiritus [...] in[...]li

confirma me: quod est spiritus sanctus

deus et dominus meus graciosiscimus Iustissimus

clementissimus et piissimus:

Stephanus de Bathor [...] scriptis oravit [...] sanctam [...]

S, B, Manu Propria

– Teológiai jegyzetei (döntő többségük ilyen) legnyilvánvalóbban azoknál a locusoknál árulkodnak alapos tájékozottságról, amelyeknél a trinitárius-antitrinitárius viták gyakori teológiai problémái határozottan körvonalazódnak[52]. A szentháromság mellett jól felépített gondolatmenetekkel érvelő eszmefuttatások többé kevésbé összefüggő darabjai Traktátusában[53] maradtak ránk. Az ott taglalt Szentíráshelyek magyarázatai mellett azonban a Münster-biblia egyes széljegyzetei is figyelmet érdemelnek az egyházának hittételeit szenvedélyesen védelmező Báthory írásainak vizsgálatakor. A kötet 34. oldalán szerepel az alábbi kommentár:

1. Móz. 16,12–13.

Et is erit homo sylvestris manus eius in omnes et manus omnius contra eum. Et illa vocavit nomen domini loquentis cum ea.       Az pedig lészen fene ember. Az ő keze lészen mindenek ellen és mindenek keze ő ellene, és minden ő atyjafiának ellenekbe lakozik. És nevezé az Hágár az Úrnak nevét, ki ő véle szóllott vala.

Hic angelus fuit Iesus Christus, quem Agar invocavit, quem Deum nominat. Pagnines hic vertit sic. Vocavitque Hagar nomen Iehouae qui loquebatur sibi, tu Deus videns me. Itt Iehouanak Istennek mondatik az Angial aki Hagarrall bezell. Kit Hagarr, segichigre is hy, az az imagia &c ergo hic Angelus est Iesus Christus. IEHOVA DEVS C S Batory manu propria

Az alábbi érdekes jegyzet a 38. oldalon található:

1. Móz. 18.       Münster kommentárja: Ostendunt prophetae in deo pluralitatem personarum, sed non explicant qualis et quanta sit. Reservabatur id gloriae novi testamenti, quod personas expresse notat, quod sit in Deo persona generans, persona generata, et persona ab utraque procedens. Fuit hic articulus de trinitate inclusus in generalem fidem, in qua sancti patres mortui et salvati sunt.

  Iollehet zep es pia meditacio[54] ez iambortull az hogi misterium sanctae trinitatis ostendatur cum tres sint angeli, de ioll meg kell azt itt latni hogi chiak egy angial mongia ezt num occultabo ab Abrahamo quae ego facio Abrahamys fö es Istenhez illö tizteletett chiak az egi angialnak tulaidonit es chiak azt mongia iehouanak, meeg az euangeliomis meg mutattia ezt aholl igi zoll Christus uronk Abraham optavit videre diem meum, vidit et gavisus est. Touaba mikor az angialok elindulnak Sodoma el ueztesereys chiak ketten mennek ell, oluasd ioll meg chiak az contextust mind Saraual Abrahamal chiak az egi angial bezill dixit [dominus] deus ad Abraham quare risit Sara &c et ille dixit, silicet deus: non est ita quia risisti &c. Comes Stephanus de Bathor manu propria

A vízözön-történetnek igen fantáziadús és színes magyarázatára bukkanhat az olvasó, ha a kötet 20. oldalára lapoz:

en talam ugi ertenim hogi kell zamlalni az viz özönt attul fogwa mikor be ment Noue az barkaba es negiuen napig esuin az esö es 150 napig araduan az vizek ugian ezen üdö alatt az az 190 nap alatt egeknek uizeknek minden erey meg indultanak hett holnap fele az az 6. die septembris duralt es tartott az aaruiz ha pedig ide tezed az 40 napot mikor az uizek meg zalvan meg nitotta Noue – az barkatt töbet tezen niolc honapnal &c. ertem pedig azt igi hogi tiz holnapig ozlottak az vizekell zellell mynt ollian nagi aradass de Noue [hett auagi] hetedik avagi niolcadik hoba azaz vel in septemb. vel in octobr. zallott ky az barkaboll [iollehet ha] ha marciustoll kezgiuk el az zamlalast, mierthogi meo iudicio ez uilag es Adamis mense martio teremtetett mellj gioniörüsegesb ideie az eztendönek Christus uronkis akor holt meg erettunk, itilem hogi eodem mense akarta Isten buntetni ez uilagott az haladatlansagert ez uegreys inkab teccenek nekem a marcio zamlalnonk chiakhogi Noue ki bochianttia az galambott olaifaagachkat hozz zaiaba ki az özz udökhöz septemberhez octoberhez az mi orzagunkban nem illenek hanem juliushoz de azert in promptu est solucio mert Armenia felette igen meleg föld mierthogi mostis vadnak orzagok egik masiknall sokal melegebb. Eztis meg mondom jobb uolna netalan az 40 napott mikor Noue meg uitta az barkatt ide nem zamlalni en ugian nemis zamlalom hanem reicialom azokhoz az holnapokhoz melliek ez het [uagi többed] holnapokhoz ualok mert az mint meg mondottam tizedik hoba zallott [ki Noue az barkaboll meo videre] telliessegel el az aruiz noha Noue hetedik holnapban lattatik kizallani zarazra.

Báthory a biblia hasábjain – egyházatyák, hittudósok és fordítók mellett – olyan klasszikus szerzők ismeretéről tesz tanúbizonyságot, mint Euripidész, Plautus vagy Seneca. A feljegyzéseknek ezt a típusát az teszi igazán figyelemre méltóvá, hogy könyvtáráról és erudíciójáról nagyon kevés adat áll rendelkezésre. Noha annak módszeres feldolgozása, hogy az országbíró az adott locus mellet milyen összefüggésben utal ezekre a szerzőkre, csak további kutatások után valósulhat majd meg, illusztrációképpen álljon itt egy példa a kötet 560. oldaláról:

I. Sam. 25,2–3.

Factumque est ut tonderet oves suas in Charme, Porron nomen viri illius erat Naba et nomen uxoris eius Abigail, fuitque mulier illa clari ingenii et pulchrae forme. Vir autem ipse era durus et malis moribus de genere Caleb  l... és lőn, hogy akkor nyírná juhait Carmelban. Az embernek pedig neve Nabal vala, a feleségének Abigél és az asszonyi állat igen eszes vala és szép termetű, az ura pedig igen darabos és gonosz erkölcsű vala, a Caleb nemzetségéből való.

apud Plautum, Euclio similis est Nabalo.[55]

– Külön kell szót ejteni azokról a margináliákról, amelyek konkrét politikai eseményekre vagy a Báthory családra, annak jól ismert tagjaira reagálnak, esetleg az országbíró életének valamely fontos mozzanatához kötődnek. Ezek az egyes korabeli erdélyi és magyarországi politikai történésekhez, illetőleg a vezető réteg meghatározó személyiségeihez való viszonyulásáról adnak képet.[56]

A XVI. század utolsó néhány évének a családot sújtó, és őt magát is igen érzékenyen érintő tragikus eseményei közül néhány a Münster-kötet lapjain is felelevenedik. A Dávidról és Saulról szóló történetet fordítja át például az 556–557. oldalon a maga elkeseredetten dühös aktuálpolitikai reflexiójába:

I. Sam. 22.; 23,14–15.

sed non tradidit eum deus in manus eius. Vidit itaque David quod egressus esset Saul et quareret animam eius.     ...de az Isten nem adá őtet kezébe. Mikoron meg értette volna azért Dávid, hogy ki jött volna az Saul, hogy az ő lelkét keresné...

Batori Sigmond zegeni ualamint iar uellek, kit most Saul Mihali uaida meg körnikezet Basta Saullal es sok istentelen hadaual Zilagiban reamenuen[57] ki közt chiak Isten ualazto: o io Isten ne hadd zegeni hiueidet. &c. C S B manu propria im meegis az ö nemzetett arulia maas nemzetnek: ezek hasonlok uoltak az zekeliekhez, kik noha elözör iöttek ki Zitiaboll, de Mihali uaidanak meegis keccer arulak el az ö feiedelmeket, Batori Andras gardinalt eccer, kinek feietis uöuek, mazor lengel Istuan kiralt imar[58].

Nemcsak a rokonokhoz való szoros kötődés egy újabb bizonyítéka azonban a fenti idézet, hanem azt is világosan mutatja, hogy a bíboros halálának időpontja, valamint a goroszlói csatavesztés után már biztosan a nagyúr könyvtárához tartozott a kötet. Ahhoz, hogy a birtoklás időszakát még valami további adathoz lehessen kötni, egy másik széljegyzet ad segítséget a 629. oldalon:

 

 I. Reg. 2,11.

Dies autem quibus regnavit David super Israel, fuerunt quadraginta, in Hebron regnavit septem annis et in Ierusalem regnavit trigintatribus annis.       Az idő pedig mellyben uralkodék Dávid Izraelben, negyven esztendőt tészen. Hebronban uralkodék hét esztendeig, Jeruzsálemben pedig uralkodék harminchárom esztendeig.

80 eztendös uolt Dauid hog meg holt noha az zegeni Monai Ianos uram echedi predikatorom 75 eztendösnek mongia uala Dauidott C. S. B. manu propria

Monai János 1599 szeptemberétől haláláig, 1603 márciusáig volt Ecsedi Báthory udvari papja.21Mivel Báthory szavaiból arra lehet következtetni, hogy Monai már nem él, bizonyosnak látszik, hogy 1603 márciusa után még az övé volt a biblia. Az sem zárható ki, hogy egészen haláláig is, ha számításba vesszük, hogy 1604 februárjára elkészült végrendeletében Báthory rendelkezik könyvtára egészének sorsáról. Minthogy a több részletben hozzá került kisebb könyvtárakról külön is említést tesz, minden bizonnyal megemlékezne arról is, ha egy-egy fontos kötettől korábban már megvált volna.22 Testamentumából az is kiderül, hogy ezt a valószínűleg tekintélyes könyvállományt a későbbi fejedelemre, Báthory Gáborra hagyta. A mostanihoz hasonló szerencsés találatok során egy-egy darabja talán még felszínre kerülhet.

Vadász Veronika

Egy magyar peregrinus könyvkérő levele William Sancrofthoz. Mit tudunk Szerentsi (vagy ahogy ma írnánk nevét: Szerencsi) N. Péterről? Viszonylag keveset, s egyetlen adat kivételével azt is inkább külföldi tanulásáról, illetve utazgatásáról. A sárospataki matrikulában 1636. december 2-án van neve bejegyezve, s a név után még ez a megjegyzés áll: „Rector Szattmariensis, inde ad Acad.”[59], vagyis hogy szatmári rektorság után indult el külföldi tanulásra. Ez a segédtanítóskodás Szatmáron nem tarthatott sokáig, hiszen már 1640 nyarán Franekerben találjuk, ahol több magyarral együtt „Zerendzi” néven jegyzik be nevét az anyakönyvbe.[60] Pontosan július 19-én történt a bejegyzés, s ha ebből még nem is, de az 1642. május 6-i leideni bejegyzésből már visszakövetkeztethetünk Szerentsi életkorára. „Petrus Serintius” ezek szerint 1612-ben született és teológiát tanul.[61] Szerentsi N. Péter tehát már érett férfiként szánta rá magát a külhoni tanulásra, de jól felkészült teológus lehetett, hiszen sokadmagával ő is bekerült Vedelius híres franekeri „magyar kollégiumába”, vagyis disputációját kinyomtatták kétszer is, 1640-ben és 1641-ben;[62] ennek a disputáció-sorozatnak ő volt a harmincnyolcadik respondense.

Szerentsi valamikor 1641-ben hajózott át Hollandiából Angliába, ahol hosszabb időt töltött. Erre két bizonyítékunk van: 1641. október 6-án (az új naptár szerint alighanem 16-án) Londonból kelt latin nyelvű levele William Sancrofthoz, valamint Dr. Johannes Gheselius „album amicorumá”-ba beírt szövege, illetve annak keltezése. A Gheselius-albumba Szerentsi három nyelven írt be: egy hosszú latin ajánlást és szöveget, továbbá egy-egy mondatot magyarul és angolul: „Az Úr fundalta az egesz földet”, ami „Anglice” így hangzik: „God have grounded the earth”, latinul pedig „Deus fundavit terram”.[63] Ha nem is lenne más utalás Angliára, az angol nyelvű bejegyzés elég lenne ahhoz, hogy feltételezzük: aki papírra vetette, valamennyire tud, vagy ért angolul. De a latin ajánlás egy mondata további eligazítást ad: „scripsi post redita ex Anglia” – vagyis „Angliából való visszatérése után”. A bejegyzés dátuma 1642 június harmincadika, ami csupán pár héttel van később a leideni matrikulációnál; ez utóbbiról tehát azt kell gondolnunk, hogy mindjárt Szerentsi Angliából való megjövetele után történt.

Angliában Szerentsi Londonon kívül Cambridge-ben is megfordult. Éppen cambridge-i látogatása (esetleg pár hetes tartózkodása) után írta meg azt a latin nyelvű levelet William Sancroftnak, amely szerencsés módon az oxfordi Bodleian könyvtár kézirattárában fennmaradt.[64] Sancroft ekkor még csak szénior tagja, tehetséges Fellowship-várományosa volt a cambridge-i Emmanuel College-nak, ennek a puritán teológusairól ismert kollégiumnak; később a londoni Szent Pál székesegyház dékánja, majd élete végén canterburyi érsek is lett. Levelezésében számos magyar vonatkozást találunk, de ezek között időben a legkorábbi éppen a Szerentsi-féle levél, ami teljes egészében itt kerül először közlésre.

Szerentsi mindenekelőtt megköszöni Sancroftnak és másoknak, így az Emmanuel kollégium igazgatójának, a cambridge-i vendéglátást. (Valószínűleg a kollégium épületében vagy annak közelében kapott szállást). Ezután két olyan hírt közöl Erdélyből, amelyeket fontosnak tart. Az első, hogy I. Rákóczi Györgynek – akit John Stoughton 1640-ben kiadott Felicitas ultimi saeculi c. műve óta Angliában is számon tartanak, mint olyan protestáns fejedelmet, akire fontos szerep várhat „Isten országának” eljövetelében[65] – a török (bár ádáz ellensége a kereszténységnek) megengedte, hogy 180 ezer embert tartson fegyverben. Más szóval Szerentsi háborús előkészületekről tudósít. A másik híre az, hogy a fejedelem kiválasztott a pataki akadémiából három diákot, hogy azokat először Hollandiába, majd onnan Angliába küldje. Az útnak indult diákokat azonban Krakkó környékén (ami „a mai Szodoma és Gomorra” állítja a puritán érzelmű Szerentsi) kirabolták és megsebesítve magukra hagyták. Anyagi veszteségüket Szerentsi 3000 tallérra teszi, ami kb. 320 angol fontnak felel meg (az akkori pénzben óriási összeg). Ebből a pénzből Szerentsinek is járt volna valami, ezért külön fájlalja elvesztését. Arra kéri Sancroftot, küldjön neki néhányat a fontosabb angol teológiai művekből, amelyekről együtt beszélgettek, megjegyezvén, hogy már elég jól bírja az angol nyelvet („quoniam usum linguae vestrae jam jam quotidie capio”) s azt szinte mindennap gyakorolja.

Ezek után néhány angol könyvcím következik, közülük egyet – Nehemiah Rogers művét – Szerentsi helytelenül John Rogersnek tulajdonít. Csupa újabban megjelent kegyességi művet kér Sancrofttól – a XVII. században 10–15 évvel korábban megjelent másnyelvű munkák még újabbaknak számítottak – s nem lehetetlen, hogy kérését angol barátja teljesítette is. Sancroft ugyanis, aki öt évvel volt fiatalabb Szerentsinél, alighanem tisztelte a magyar peregrinust, aki messze földről zarándokolt el Angliába, hogy merítsen a protestáns bibliamagyarázók tudományából. Sancroft (ekkor még nevét dével, Sandcroftnak írja, de néhány év múlva már a jelenlegi formát használja) csak 1641-ben kapta meg az M. A. fokozatot és jóllehet Cambridge-ben ismerték, és számosan egyengették karrierjét, még nem járt külföldön. Viszont Szerentsi leveléből kitűnik, hogy többeknek bemutatta a magyar vendéget. Ilyen az a levélben többször is említett „Dominus Eason”, aki alighanem az ugyancsak 1641-ben magiszteri címet szerzett John Easonnal[66], az Emmanuel kollégium tagjával azonos, valamint Gurnall és Sadler. Mindketten az Emmanuel College tagjai a levél megírásának időpontjában, de míg az 1639-ben magiszterré lett William Gurnall csak egy suffolki lelkészségig vitte (Lavenhamban volt lelkész évtizedeken át),[67] addig John Sadler (1615–1674) nemcsak mint ügyvéd jeleskedett, hanem 1650-ben ő lett a cambridge-i Magdelene College igazgatója; egyébként szoros kapcsolatban állt Tolnai Dáli barátjával John Hartlibbel.[68] Szerentsi angol ismerősei tehát szinte kivétel nélkül puritán érzelmű emberek, jóllehet a király és a Parlament vitájában nincsenek mind feltétlenül az utóbbi oldalán. Az Emmanuel 1641-es igazgatója, Richard Holdsworth is ezek közé tartozik; bár „mérsékelt puritán” és a royalistákat egyre szűkebb mozgástérbe szorító 1640-es évek elején több ízben a cambridge-i egyetem Vice-Chancellorja, vagyis tényleges rektora, 1643-ban az egyetemeken végrehajtott parlamentáris tisztogatás során őt is elmozdítják posztjáról és évekig fogságban tartják.[69] Bár maga Sancroft 1651-ig meg tudja tartani kilenc évvel korábban kapott tanári pozícióját, leveleiből nyilvánvaló, hogy Holdsworth-szel és nem annak üldözőivel ért egyet.

A levél végén Szerentsi megadja éppen aktuális címét, ami egy William Godfer vagy Godfrey nevű embernél, dohánykereskedőnél (ha jól értelmezem a „Tobachologus” kifejezést) van, nem messze a Towertől, a Bar Lane nevű utcában. Alighanem több más magyarral együtt bérelt ott szállást; a Vedelius-gyűjtemény részvevői közül legalább hétről tudjuk, hogy a negyvenes évek elején megfordultak Angliában, s meglepne, ha az angol nyelvvel többnyire még hadilábon álló magyarok közül valaki egyedül lakott volna. Mindenesetre Szerentsi Péter jól forgatja a latint, a hosszú levél végén még egy kis verset is rögtönöz Sancroft tiszteletére.

Nem tartom lehetetlennek, hogy az egyik magyar, akivel Szerentsi Londonban érintkezett (s talán együtt is lakott), Nagyari Benedek volt. Őt – bár csak pár évvel Szerentsi után matrikulált Patakon – Sancroft barátja ismerhette még Magyarországról, s bár Nagyari nem Franekerben, hanem Leidenben kezdte meg tanulmányait 1640 októberében, Franekerben csak két évvel később iratkozott be, s a közbeeső időben járhatott Angliában.[70] Nagyari is olvasott angolul; tanúság erre 1651-ben Váradon kiadott, Orthodoxus Christianus című műve, amelynek előszavában elmondja, hogy könyvében főleg John Rogers és John Cameron műveire támaszkodik. John Rogers pedig éppen egyike a Szerentsi által Sancrofttól kért szerzőknek! A hitről és a szeretetről szóló értekezéseiről van szó, amelyeknek angol címe The Doctrine of Faith (1627) és A Treatise of Love (1629). Lehetséges tehát, hogy a volt szatmári rektor angol szerzeményét végül is a későbbi debreceni tanár és váradi lelkész hasznosította.

 

 

 

Szerencsi N. Péter levele William Sancrofthoz

Gratiam, pacem, et Amorem Jesu Chr(ist)i Charissime Sandcroft tibi, tuisque omnibus, Amen!

Non possum non Vos, teque praecipue Charissime D(omi)ne Sandcroft quin meis atque Visitarem literis tecumque mutuis colloquere verbis; Charissime D(omi)ne Ep(iscop)o Regioburgo a D(omi)no Eason et Ac frugalissimo ejus domicilio reversus, Londini meam invitam fixi fidem, tantam enim multiplex ille tuus in me amor generavit memoriam, ut nullā non hora anima mea, animae tuae se conjungere anhelet hinc fit ut quotidie, pro te imo toto vestro Collegio, Collegiique Praefecto, si non pluries (Deus esto Testis!) Vitulum librorum meorum, in odorem gratum Deo, quaterim (?) offeram, Vosque unanimos, multum viveis, et Ecclesiae ejus praestare anhelem, sin fit ut mea haec (forsitan taediosa epistola) ad te, teque visendum ire, et te salutare cogitet disponatve, quare haec mea tibi talia renuntiat Epistola tam jam Deo ita gratia habitor conciones quotidianae apud nos incipiunt, quarum auditio, sanctissimum mihi quater in die parit otium. Novi Verae quae habeo tibi ita narratur. Ex mea Patria non satis deploranda, haec duo sunt renuntiata. Primo, quod Turca –Jesu Christi et ejus Ecclesiae inimicus intensissimus, toto cupiat destruere conanime, licet at Princeps Transilvaniae Illustrissimus D(omi)nus Georgius Rakoczi plus quam centum octoginta millia in castris suis, habeat militum, quid vero illic agat Deus unice noscit. Alterum est, quod idem Princeps Christianissimus selectus sibi ex Academia suā Patacianā tres studiosas ad studiendum primum in Hollandiam, deinde in Angliam ablegarit, nummosque illis ad sufficientiam dederit et eum in Polonia circa Civitatem Crakkovia vocatam, modernam Sodomam et Gomorrham, merito enim titulo esto intitulo, quia nullum crimen, nullum que hominum vitium aliquando venit in memoriam, sunt tamen Papistae nebulones, sed Praecipue studiosi. Qui cum animadvertissent, nostros illos unice populares, in eos irreveri, pecunias et omnia illorum despoliavere, ipsos metque vulneratos dismisse, a quibus fertur sumisse pecuniam plusquam 3000 hoc est tria millia Tallerorum hoc est 300 et 20 librarum, inter quos, et me habuisse fertur sed jam vae, vae, vae me profecto miserum! et conditionem meam (si nulla eorum revocation foret) nunquam satis gemebundum! Tristitia haec me vehementisse urget, torquetque, jam jam erant mihi libri sed praecipue Anglicani (nondum enim satis habeo) emendi, erantque alia necessaria comparanda, sed esto Dei omnipotentis voluntas, dispositioque. Sed quaeso juvate nos orationibus vestris, hoc enim decet societos. Tandem D(omi)nus Eason amicus ille noster, ut mihi auditum est valet, Valemus et nos Insiti Jesu C(hris)to, ut et vos, tum horizontis nostri meliorem nobis hic licet haurire valetudinis referam, Divim quoniam usum quoque linguae vestrae jam jam quotidie capio. Revoco in memoriam tuam te promisisse mihi librum aliquem utilem Anglicanum, quem cum athuc apud vos essem non dum reddidisti, quare quaeso gratifica promisso tuo, esto fidelis in promissis, et sic mittito mihi si habeas librum hoc nomine intitulatum. A Treatise of Faith – Joannis Ball[71], sini minus, sive Scudder upon Lord prayer[72], sive vero Rogers Faith et love,[73] vel authoris ejusdem P(a)rables de prodigali filio[74], vel quemcumque animus tulerit tuus, modo, modo promissio tua inveniat apud te locum, quod si feceris alteram a me expectato gratitudinem. Expecto ergo (tuas) quotidie a te literas una

 cum fructu promissionis gratissimo, sed quaeso, amicum meum D(omi)num Gurnall, D(omi)num Sadler et socios D(omi)ni Gurnall, amici est salutato, et reliquos quos conveniat. Post hac eadem gratitudinis Anima mea, animam tuam salutat, teque (primum in terris si fieri posset) sed in coelis apud Deum videre desiderat.. Vale ergo, et nostri memor esto. Petrus N. Szerenchi Ungarus. S.S.Theo. per Biblia Sacra studiosus semper tui cupidus. Dabam Londini 1641. 6 Octobris.

Dirige literas tuas ad domum Guilielmi Godefori Tobachologi proxime ad Turrim in Barlene, ibi enim me sunt in Vesterae. Iterum vale.

(A levél alján, oldalt:)

Tandem omnium ulti(mum) succeverit mihi, rogo te ne pigeat te diverti ad meum pium et vere Christianum hospitem D(omi)num Gabsone, et ejus uxorem cum filiis filiabusque meo nomine salutare.

(Középen:)

To my veary (sic!) loving et Christiane friend Mr Villyam Sandcroft Master of Arts, at College Emmanuel – in Cambridge, to be delivered there.

Duce Jehova

Ito     libelle meum Charum

    salutare fidelem,

Mi,   Guilem Sandcorf, ito

    libelle, cito,

Ito     simul, plures, et ibi

    salutabis amicos,

Nec   tibi sit lassus, quo

    pede pergis, abi.

(A levél olvasata Gömöri György és Elizabeth Leedham-Green közös munkája.)

Gömöri György

Deák Ferenc ifjúkori olvasmányai. A szellemi környezet, amely a pályakezdő Deák Ferencet Zala megyei középbirtokos és hivatalviselő nemes társai között az 1820-as években körülveszi, legfeljebb ha tucatnyi kivételtől – néhány művelt, színvonalas könyveket, folyóiratokat és újságokat vásárló, illetve olvasó rokontól és baráttól – eltekintve szegényes és igénytelen.[75] Amikor 1827 októberében Deák Schedel (Toldy) Ferenc és Stettner (Zádor) György (írói álnevén Julius Fenyéri) közös munkájára, a Handbuch der ungarischen Poesie, azaz A magyar költészet kézikönyve címet viselő kétkötetes munkára, a magyar költészet jelesebb darabjait irodalomtörténeti bevezetővel és a szerzők rövid életrajzával magyar és német nyelven is bemutató antológiára keres Zalában vevőket, az alábbi tapasztalatokról számol be pesti barátjának, Stettner Györgynek: A kapott hét „Handbuch”-ból ötöt megvettek, de a másik két példány eladására nem sok reménye van.

 „Öregeink nem fogják megvenni, mert poesisről szól, ők pedig azt vélik, hogy a poesis érett eszű embereknek (mint ők), éppen nem való. [...] A leányok nagy része nálunk általjában nem bír míveltebb izléssel, mert az anyák még a régibb időkből –való jó háziasszonyok, de igen prosaicusok; az apák csak Werbőczit, Husztit [azaz a Hármaskönyv szerzőjét, és az erdélyi jogi író, Huszti András 1755 előtt készült tradicionális szakkönyveit] szeretik; kitől kaphatnának tehát leányaink mívelődést? Ifjaink egy része gyűlöli a németet annyira, hogy könyvet olyant meg nem vesz, melyben csak egy német szó, vagy név fordul is elő, [ezért ha a címlapon a pesti nyomdatulajdonos könyvkiadó Trattner Mátyás és Landerer Lajos, vagy a pozsonyi nyomdász Wéber Simon és a győri Streibig Lipót nevét látják, a könyvet otthagyják], és így ezek közül Trattner műhelyében nyomtatott Handbuchodra akkor sem lelnék vevőket, ha másképpen annak egész foglalatja magyar volna is. Másik része ifjainknak, nem tekintve azt, hogy a munkának egy része német, vett volna talán belőle, de vesztemre azt találám véletlenül előttök a Handbuch dicséretére mondani, hogy tudományos munka, s most könnyebb volna őket a vízbe ugratni, mint csak egy példánynak megvételére is reábírni, mert félnek, hogy ha puskával, pipával cifrázott szobáikba tudományos könyvet visznek, béviszik általa a molyokat is, s azok majd elrágják a fidibusokat [pipagyújtáshoz használt papírdarabokat], sőt talán még a hegyvám lajstromokat is. Egyet különösen biztattam az előfizetésre – írja Deák –, de ez csak azért nem akart venni munkátokból, mert Handbuch a neve.”

Az illető olvasta Deák ajánlatára bizonyos Vosz nevű szerző Handbuch der neuesten Staaten Geschichte Europas (Európa legújabb államai történetének kézikönyve) című munkáját, de mivel az a könyv „für denkende Beobachter”, tehát a „gondolkodó megfigyelőknek” volt ajánlva,

„ő pedig pipázni, vadászni inkább szeret, mint gondolkodni, a jó Vosz oly unalmat szerzett néki már első lapjaival, hogy a könyvet, melyből nevének első szaván kívül éppen semmire nem emlékezik már, félredobván, egy holnapi semmit nem gondolkodással alig tudta magát kigyógyítani az olvasás csömöréből. Már csakugyan lábadoz nyavalyájából, olvas is olykor, de csak kisebb krajcáros munkákat [...], de mindentől, aminek Handbuch a neve, jobban irtózik, mint Döbrögi úr a Ludas névtől” – ironizál Deák, hozzátéve: „Jóízűn nevetném én ezen bohókat, de a bosszankodás elfojtja bennem a nevetést is. Ezen enyelgéseimet azonban számos kivételekkel és kímélve kívánom értetni, mert megyénkben is lelhetsz sok mívelt lelkű férfiakat, asszonyokat, leányokat.”[76]

A Pestről 1823 decemberében ügyvédi diplomával hazatérő, azután pedig mintegy tíz esztendeig a vidéki nemesi értelmiségiek szürke, hétköznapi (gazdálkodási és családi) gondokkal, továbbá száraz hivatali ügyekkel bajlódó életét élő Deák Ferenc csak ritkán, évente legfeljebb egyszer-kétszer engedhette meg magának, hogy kimozdulva Zalából, több napot, esetleg néhány hetet a fővárosban töltsön, így többnyire el volt szakítva barátaitól, el attól a kulturális élettől, ami a fővárosban élők szellemi tevékenységét sokoldalúan serkentette és gazdagította. A Zala megyei Kehidán, világtól elszigetelten, és bátyja, Deák Antal országgyűlési követsége idején, 1825 és 1827 között kifejezetten magányban élő Ferencnek alapvető gondja volt, hogyan tartson kapcsolatot a könyvárusokkal és folyóirat terjesztőkkel, továbbá az ország szellemi központjában élő barátaival, akik könnyebben hozzájuthattak az új könyvekhez, külföldi folyóiratokhoz és újságokhoz, akik kicserélhették egymással a hazai és külföldi irodalmi élet híreit, akik szinte első kézből tájékozódhattak új művekről, vállalkozásokról, eszmékről és vitákról, akár mindennapos személyi érintkezés útján is.

Deák legfeljebb csak Pesten élő, vagy ott gyakrabban megforduló barátaival folytatott levelezése révén várhatott és kérhetett segítséget tudatos önműveléséhez. Barátai közül elsősorban a Kisfaludy Károly Auróra-köréhez tartozó (1824/1825-ben megismert) Vörösmarty Mihály és Stettner György látták el rendszeresen szellemi táplálékkal, és velük, különösen Vörösmartyval folytatott levelezése útján – ezen a rendkívül szűk csatornán – próbált Deák tájékozódni a hazai kulturális élet hírei, és tudományos, valamint szépirodalmi újdonságai között.[77]

Deák Ferenc kezdettől lelkes olvasója volt az 1817-től havonta megjelenő kritikai, történeti és irodalmi lapnak, a Tudományos Gyűjteménynek. A lap arra inspirálta Deákot, hogy maga is irodalommal foglalkozó írásokat vessen papírra. Kettőt közülük 1825 tavaszán, Pesten tartózkodva, fel is olvasott Vörösmarty Mihály előtt,[78] mire barátja azt tanácsolta neki, hogy értekezéseit tegye közzé a Tudományos Gyűjteményben. Deák ezt ellenezte, és visszautasította később, 1825 novemberében is, amikor Vörösmarty ismételten az értekezések publikálását sürgette. „A nemzeti litteratura akadályairól annyi szépet és jót írtak már, hogy ezen tárgyról újat valamit mondani majdnem lehetetlen; azt pedig, amit mások már helyesen közlöttek, fontoskodva ismételni haszontalan észfitogtatás és nevetséges hiúság volna” – vélte Deák, Kazinczy Ferenc Martinuzzijára tett észrevételeinek közlésétől pedig azért zárkózott el, mert az recenzió, azzal pedig nem szívesen lépne az írói pályára; „de nem is helyes olyan ifjúnak tanítani akarni másokat, kinek még magának is tanulni kellene.”[79]

Miután Vörösmarty 1827-ben átvette a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését, újra felajánlotta Deák számára, hogy bocsássa közlésre értekezéseit. Deák ekkor az alábbiakat válaszolta barátjának:

„azon két értekezés, melyeket előtted olvastam, mint barátom előtt, korántsem olyan, hogy folyóírásunkban helyet fog[lal]hasson, és ha megküldeném, néked is rossz néven vehetnék, hogy barátságból felveszel a Gyűjteményben oly munkákat, melyek csak pipát gyújtani jók. Kivált az egyik, most már azóta sokba változott, sőt talán bővült isméreteimmel némelyekben ellenkezik is”, borítsa hát őket a feledés homálya.[80]

Deák egyébként – amint Stettner Györgyhöz 1828. február 29-én írott leveléből kiderül – a folyóirat egyszerű olvasójaként és hűséges előfizetőjeként is örömmel üdvözölte, hogy Vörösmarty lett a Tudományos Gyűjtemény szerkesztője. Remélte, hogy barátja e helyzetben könnyebben jut be a tudományos akadémiára, „ez pedig nagy nyereség leend nyelvünkre, litteraturánkra nézve is”. A Tudományos Gyűjtemény is bizonyosan nyer Vörösmarty szerkesztőségével, főként ha olyan, általa nagyra tartott szerzők, mint Kölcsey Ferenc és a történész Horvát István, „kik hosszasabb hallgatás után most szólamlottak meg ismét, tovább is barátjai maradnak, kivált Horvát, kit még akkor is tisztelek, midőn magos fellengező, sőt vakmerőnek látszó állításait szűk elmém föl nem éri” – írta Deák.[81]

Deák szépirodalmi és tudományos érdeklődésének mélységét jelzi, hogy a Tudományos Gyűjtemény 1828. évi második, Vörösmarty által szerkesztett 126 oldalas kötetét két nap alatt elolvasta, és már 1828. március 16-i levelében megírta róla véleményét barátjának. „... alig elégített meg ezen folyóírásunk egy darabja is annyira, mint ezen darab” – dicsérte Deák a kötetet. Horvát Istvánnak az „Egy-két szó az elsőszülött magyar királyfi régi jussairól” című történeti értekezéséről, valamint két, ugyancsak történelmi tárgyú könyvismertetéséről szólva kijelentette, hogy az általa – megfoghatatlan állításai ellenére is – örömmel olvasott szerző „historiai értekezései nem szárazon tanítók, hanem inkább tanítva mulatók”. A palócok néprajzáról szóló munkájáról ismert bencés szerzetes-tanár, Szeder Fábián „A tiszteletet és életnemet jelentő szavakról” című, „rövid, de jó” írásáról az volt Deák véleménye, hogy sok igazság van benne, még ha nem is ért egyet minden állításával. Trattner Károly „Egy függő hídnak felállításáról Buda és Pest között” címet viselő munkája még az e kérdésben laikus Deákot is meggyőzte a híd szükségességéről, Deák csak azt kifogásolta, hogy némely „mester szava”, azaz szakszava erőltetett magyarságú. Kazinczy Ferenc Pályám emlékezete című alkotása viszont nem nyerte el Deák tetszését. „... csak azért nem szeretem – írta Vörösmartynak –, mert élő embernek maga által írott, s nem mindenhol hiú dicsekedés nélkül írott biographiáját sohasem kedveltem”. Vörösmartynak a magyar nyelv eredetéről írott gondolatai különösen tetszettek Deáknak; erről azonban nem szólt bővebben, mert mint kifejtette, szembe dicsérni nem szeret. (Azt azonban hozzátette, hogy ha ellenkező véleményen lenne, nem hallgatná el kritikai észrevételeit.)[82]

Deák, hasonlóan, mint a Tudományos Gyűjtemény esetében, az Aurora című zsebkönyvhöz is próbált zalai előfizetőket toborozni.[83] 1825 novemberében még nem jutott hozzá az újabb kötethez, ezért Vörösmartyt kérdezte: „mi szép van Aurorában?”[84] Deák 1828. január elsején Stettnert kérte, hogy vegyen neki Pesten a zsebkönyvből, amikor aztán később hozzájutott, dicsérte, hogy „sok, igen sok jó van benn”[85]. Deák Vörösmartyhoz, 1825. december 29-én írott leveléből tudjuk, hogy addig Pánczél Dániel Bécsben szerkesztett, hetente kétszer megjelenő magyar nyelvű lapját, a Magyar Kurírt járatta. Ekkor azonban, Vörösmarty dicsérete nyomán úgy határozott, hogy a bécsi újságot bátyjának engedi át, ő maga pedig Kulcsár István Pesten kiadott Hazai s Külföldi Tudósítások című, ugyancsak magyar nyelvű lapjára fizet elő. Az erről szóló, Kulcsárhoz címzett levelet azon nyomban mellékelte,[86] és később, 1830-ban is ezt az újságot járatta.[87] 1832-től rendszeres olvasója volt a Széchenyi István gróf által alapított, Jelenkor című, hetente kétszer megjelenő politikai hírlapnak is, melyet Helmeczy Mihály szerkesztett.[88]

Mint már említettük, Deák öt zalai előfizetőt szerzett Schedel és Stettner közös munkájára, a magyar költészet kétnyelvű kézikönyvére. 1827. október 17-én saját véleményét is megírta róla Stettnernek: „A Handbuch nékem igen tetszik: óhajtva várom második részét. Rendszere helyes, az életírások kielégítők, választott darabjaitok pedig olyanok, hogy hasonló célra talán magam is azokat választanám.” Ez ugyan nem nagy dicséret egy, az irodalomhoz laikus ember szájából – szerénykedett Deák – „soha nem árt azonban az írónak, tudni a bé nem avatottak ítéletét is, mert az olvasóközönségnek legnagyobb része ilyenekből áll.” Deák egyedül Csokonai Vitéz Mihály utolsó, halálos betegen írott versét, a „Tüdőgyúladásomról” címűt hiányolta a válogatásból: „ezen darab, különösen pedig első sorai [Fenn lengő Hold! nézd, mint kínlódom,/ Mondd meg nekem, hol fekszem én?] igen hatottak reám mindenkor, s költői lelket is lelnek azokban gyakorlatlan szemeim”.[89]

Deáknak a magyar költészetben, illetve a kortárs szépirodalomban való jártasságát bizonyítják ifjúkori leveleinek és országgyűlési beszédeinek elszórt utalásai. Ismerte és kritizálta Kisfaludy Sándor regéit; hozzá azonban inkább a fiatalabb Kisfaludy, Károly művei álltak közelebb, így pl. magát egyik levelében Sulyosdi Simonhoz, Kisfaludy Károly elbeszélésének hőséhez hasonlította.[90] Máskor meg – 1834. július 12-i országgyűlési beszédében – a nemzetét ostorozó Berzsenyi Dániel „A magyarokhoz” című ódájának néhány sorát idézte, szinte szó szerint.[91] Vörösmarty Mihály korszakalkotó jelentőségű hazafias eposzát, a Zalán futása megjelenését Deák türelmetlenül várta.[92] Mielőtt Vörösmartytól megkaphatta volna, 1825 decemberében vett belőle egy példányt Zsoldos szombathelyi könyvkötőtől, ezt azonban nővére, Klára (Oszterhueber Józsefné) elkérte tőle, és örömmel olvasta.[93] A következő év februárjában Deák csak röviden utalt Vörösmarty művének dicséretére – „Írtam-e már, hogy Zalánod nekem igen tetszik?”[94] – majd zalai előfizetőket gyűjtött barátja művére. 1826. november 16-án tudatta Vörösmartyval, hogy a költő Salamon király című, 1827-ben megjelenő öt felvonásos szomorújátékára valamivel több zalai előfizetőt szerzett, mint a Zalán futására; szám szerint nyolcat, ebből azonban két példány Deáké volt.[95] 1830-ban Vörösmarty újabb, A bujdosók címet viselő művéből adott el néhány példányt zalai barátainak.[96]

Deák fejlett kritikai érzékét és csiszolt ízlését mutatja, hogy Pázmándi Horvát Endre 1831-ben megjelent, egykoron Vörösmarty Zalánjánál jóval nagyobb közönségsikert aratott hosszadalmas, gyakran önmagát ismétlő eposzáról, az Árpádról lesújtó véleménnyel volt.

„Árpádot most olvasom – írta 1831. május 16-án Stettnernek –; én tudós és költő nem vagyok, de ha szabad nékem is – bé nem avatottnak – ítélnem, a munka Zalán mellett gyenge. Korán szólok ugyan, mert végig nem mentem rajta, nem valék tehát képes az egészet felfogni, azonban a festések bágyadtak, az előadás nagyon egyhangú, s ezer lelkes változásaival nem mulattat úgy, mint Vörösmarty. Sok régi szót elevenít, de azt sajnálom, hogy jegyzéseiben a kútfőkre nem utal, s azt még inkább, hogy előttünk isméretlen régi szót ott is használ, ahol vélekedésem szerint a divatban lévő szó jobban vagy legalább nem rosszabbul fejezné ki gondolatjait”.[97]

Deák nyelvészetileg és stilisztikailag is pallérozta magát. Stettner György küldte meg számára 1830 nyarán a szombathelyi líceumban magyar nyelvet és irodalmat tanító Bitnitz Lajos Pesten, 1827-ben kiadott, A magyar nyelvbeli előadás tudománya című munkáját,[98] amelyről Deák korábban – megjelenésekor, 1827-ben – „sok jót” hallott.[99] Deák 1830 szeptemberében előfizetett a tudós vasi alesperes, Kresznerics Ferenc alapvető munkájára is, amely Magyar szótár gyökérrenddel és deákozattal címmel 1831–1832-ben jelent meg Budán, két kötetben.[100]

Deák nemcsak Vörösmarty Mihály, hanem az Auróra-kör más tagjai, így pl. Schedel Ferenc és Bajza József munkáinak népszerűsítését is szívügyének tartotta. 1828 májusában Schedel „Aesthetikai levelek” című, Vörösmarty epikus munkáiról írt elemzésének két-két példányáért járó pénzt küldte meg Vörösmartynak,[101] 1830 februárjában pedig Bajza részvényeinek terjesztésében szorgoskodott; feltehetően a Kritikai Lapok kiadását próbálta elősegíteni. Deák Stettner által üzente a vele szinte egykorú Bajzának, hogy részvényeinek

„keletét, és céljának szerencsés teljesedését szívemből óhajtom, mind azért, mert litteraturánk nyereségének örülök, de azért is, mert barátságos körünkben megismervén őtet, tőle csak jót reménylhetek, és bizonyosan ő egyike azon embereknek, kiket egyedül magukért is becsülni szeretni tudok.”[102]

Deák Stettnert kérte meg – 1831. május 16-i levelében – arra is, hogy nyújtson segítséget a zalai középbirtokos, Inkey Ferenc császári királyi kamarás számára, aki életének legnagyobb részét külföldi utazásokkal töltötte, és a külföldi remekművekből „széles tudományt, szép míveltséget” szerzett, most pedig, életének hatvanadik évében meg kíván ismerkedni a hazai irodalommal is.

„Szép igyekezetének elősegélésére, bízván a Te barátságodban is – írta Deák – megígértem néki, hogy megszerzem lajstromait azon eredeti, de csak eredeti magyar munkáknak, akár tudományos tárgyúak, akár a széplitteratura mezejére tartozók, melyeket olvasni és megismerni néki szükséges leend.”

Deák kérte Stettnert, hogy küldje meg neki azon könyvek lajstromát, amelyek leginkább ajánlhatók az olyan embernek, aki a német, olasz, francia és olasz irodalomban már jártas: „Tedd meg kérlek ezt, és segíts megtéríteni egy tenni készülő fél magyart”.[103] Inkey Ferenc valószínűleg megkapta a kért ajánló jegyzéket, és be is szerezhetett néhány fontos könyvet, mert 621 művet tartalmazó könyvtárában – szemben az 1821-ben található mindössze hat magyar munkával – 1836 novemberében már 25 magyar nyelvű művet írtak össze. A szerény mértékű gyarapodás között volt pl. Kazinczy Ferenc összes munkáinak hét kötete és Katona József Bánk bánja, de talán még ennél is fontosabb, hogy a kamarás lélekben hazafivá vált, és végrendeletében egész könyvtárát Zala vármegyére hagyta. (A könyvtár anyagát Inkey Ferenc halála után, 1836 decemberében vette át a vármegye.)[104]

Ami a világirodalmat illeti, Deák ifjúkorában az értékes külföldi irodalom hazai fordítása még gyermekcipőben járt, ezért Magyarországon leginkább csak német kiadók által megjelentetett, és    természetesen német nyelvre lefordított művekhez lehetett hozzájutni. Deák Ferenc az anyanyelvén és az iskoláiban – az elemi osztályoktól a jogakadémiáig – tanult latinon kívül csak németül tudott, és ezt a nyelvet is csupán önszorgalomból, mintegy autodidakta módon sajátította el, még győri akadémista éveiben.[105] Idősebb korában – amint tolnai ismerőse, Csapó Vilmos feljegyezte – folyékonyan és szabatosan beszélt németül,[106] ehhez azonban korábban sokat és rendszeresen kellett olvasnia ezen a nyelven. Nyelvtudását minden bizonnyal fejlesztette az a „bécsi” társalgási (Conversations) lexikon is, amelynek első tíz kötetét 1827 és 1831 között szerezte be pesti barátai segítségével.[107] 1828. február 29-én, Stettner Györgyhöz írott leveléből tudjuk, hogy a lexikon Deák várakozásának teljesen megfelelt.[108]

Deák természetesen eredeti nyelven olvasta a klasszikus német nemzeti irodalom egyik vezéralakja, a humanizmust és toleranciát hirdető Gotthold Ephraim Lessing Karlsruhéban 1824-ben kiadott, összegyűjtött munkáit.[109] 1827-ben, Stettner közvetítésével rendelte meg a korai romantika egyik legjelentősebb elméleti megfogalmazójaként, illetve irányítójaként számon tartott német kritikus és művészetelméleti író, August Wilhelm von Schlegel „Dramaturgiáját”, azaz Vorlesungen über dramatische Kunst und Literatur címmel Heidelbergben, 1809 és 1811 között kiadott művének köteteit.[110] Schlegel munkássága máskülönben is hatással lehetett Deák önművelésére, ugyanis a szerző elévülhetetlen érdemeket szerzett a klasszikus költők elismertetése terén, valamint a világirodalom legnagyobb alkotásainak – így pl. Dante vagy Shakespeare műveinek – kiváló fordításával is.

Deák fordításban ismerte meg Shakespeare drámáit; a Bécsben, 37 kötetben kiadott, és 1827-ben, Stettner közvetítésével megvásárolt életműsorozatot idős koráig őrizte a könyvtárában.[111] Deák másik kedvelt angolszász szerzője a skót származású író és költő, a romantikus történelmi regény legnagyobb mestere, Walter Scott volt. Deák 1828. március 16-án kérte Stettnert, hogy fizessen elő a nevében a „Scott által kiadott Napóleon életére”,[112] a rákövetkező hónapokban pedig Walter Scott munkáinak ötven kötetes kiadását kérte megvenni barátja, Tuboly Mihály, Zala megyei első aljegyző számára.[113]

Deák német nyelvismerete révén nemcsak a világirodalomban szerzett jártasságot, hanem – és ez talán az ő esetében még lényegesebb – közéleti pályafutásához elengedhetetlen általános műveltségét is ennek segítségével tökéletesíthette. Kevés kivételtől eltekintve – ilyen volt pl. Napóleon önéletírása, melyet Fábián Gábor fordított magyarra, s amelyet 1829-ben rendelt meg Deák[114] –     fordításban ismerkedett meg a korabeli Európa legfontosabb egyetemes történelmi kézikönyveivel. 1828 tavaszán, Stettner közvetítésével szerezte be a francia történész, Claude François Xavier Millot 19 kötetes egyetemes történelmét (Universalis Historiáját), amely Allgemeine Weltgeschichte címmel Bécsben jelent meg, 1813 és 1819 között.[115] Ott volt Deák kehidai könyvtárában a francia forradalmat röpiratokban támadó királypárti publicista Dominique Dufour de Pradt-nak a bécsi kongresszusról írt, Lipcsében 1826-ban kiadott, Über den Wiener Kongress címet viselő kétkötetes műve, és az ugyancsak francia író, a párizsi Sorbonne professzora, Abel François Villemain 1819-ben megjelent alkotásának fordítása Geschichte Crommwells címmel az angol polgári forradalom vezéréről. Beszerezte Deák a francia történész és filozófus Guillaume Thomas François Raynal egyik fő művének, Az európaiak berendezkedésének és kereskedelmi tevékenységének politikai és filozófiai történetéről a két Indiában című munkájának 1783 és 1787 között fordításban kiadott tíz kötetét is.

A klasszikus ókori szerzők – mint pl. Tacitus – általánosan olvasott művei mellett elsősorban a felvilágosult, és az egyéni szabadság valamint függetlenség híveként ismert angol történetíró, Edward Gibbon összefoglaló művéből ismerte meg Deák a római történelmet, amelynek egyes hőseire vagy eseményeire előszeretettel hivatkozott későbbi országgyűlési beszédeiben is. Deák olvasta Gibbon nagy művét a római birodalom hanyatlásának és bukásának történetéről; könyvtárában 15 kötetben őrizte a Die Geschichte des römischen Reichs című munkát.[116] Könyvei közt találjuk az akkoriban népszerű angol szerzőpáros, William Guthrie és John Gray általános világtörténelmi művének közel száz, fordításban Allgemeine Weltgeschichte címmel kiadott kötetét is.[117]

Deák hasonlóképpen beszerezte az orosz szentimentális író és konzervatív nemesi szemléletű történész Nyikolaj Mihajlovics Karamzin fő művét, az orosz állam történetét, amely a Geschichte der russichen Reichs címmel Rigában jelent meg 11 kötetben, 1820 és 1833 között.[118] Deák Stettnert kérte meg 1828 tavaszán, hogy derítse ki, hol kapható, és mennyibe kerül a magyarországi származású német regényíró és történész, Ignaz Aurel Fessler Die Geschichte der Ungern und ihrer Landsassen című, Lipcsében 1812 és 1825 között tíz kötetben kiadott magyar történelmi összefoglalója.[119] Deák ugyanekkor készült megvásárolni (majd ha lesz rá pénze, meghozatja – írta Stettnernek) az általa nagyra becsült hazai történész, Katona István latin nyelvű „Critica Historiáját”, azaz Historica critica priorum Hungariae ducum címmel Pesten 1778–1780-ban négy kötetben kiadott, vagy Budán 1779–1782-ben hét kötetben megjelentetett Historia critica regnum Hungariae stirpis Arpadianae című művét.[120]

Szintén Stettner György segítségével szerezte be Deák 1827–1828-ban az alábbi, immár a tudatos közéleti felkészülést szolgáló hivatalos országgyűlési nyomtatványokat: az 1805. évi országgyűlés naplói és iratai, az 1811/1812. esztendei országgyűlés iratai (naplók nélkül), az 1828. évi országos (általános adóalap) összeírás utasításai, valamint a Mária Terézia-féle urbárium a hozzá kapcsolódó végrehajtási utasítással.[121] Stettnertől kérte Deák, hogy vegye meg számára „Hübner lexikonát” Fejér fordítása szerint, ami nem más volt, mint a Mostani és régi nemzeteket, országokat, tudományokat, városokat [...] ismertető lexikon, amely Pesten jelent meg 1816–1817-ben, öt kötetben.[122] Amikor 1830 februárjában a Hazai s Külföldi Tudósítások „valami Conversations Lexikon forma magyar munkára hirdetett előfizetést”, Deák ismét Stettnerhez fordult, hogy megtudja, ki a mű kiadója; „és ha talán a munkát már ismered is, óhajtanám ítéletedet belső becséről is hallani” – kérte barátját.[123] Amennyiben az Otto Wigand pesti könyvkereskedő által kiadott, és Döbrentei Gábor által szerkesztett lexikonról írt Deák, azt bizonyára nem vette meg, mert az Auróra-körnek lesújtó véleménye volt erről a munkáról, és éppen a körhöz tartozó, Deák által is nagyra becsült Bajza József robbantotta ki kemény kritikájával az 1830-as évek elejének szellemi életét erősen megosztó, illetve befolyásoló tudományos és irodalmi vitát, az úgynevezett „Conversations Lexikon pört.”[124]

Deák Ferenc, noha már az 1820-as években, bátyja hosszabb távollétei idején rákényszerült, hogy családi gazdaságát egyedül vezesse, a gazdálkodás gyakorlati kérdéseivel foglalkozó szakkönyveket nemigen forgatott. 1831 októberében nem is maga, hanem bátyja számára kérte megvenni – Vörösmarty segítségével – a Lübek J. Károly által készített, Hellenthal segítőkönyve a borosgazdák és borkereskedők számára, vagy a tökéletesített pincemester... című, Pesten 1830-ban kiadott könyvet. Ferencet ugyanekkor sokkal inkább a gazdálkodás általános, főként gazdaságpolitikai és társadalmi kérdései izgatták, így a maga számára a neves mezőgazdasági szakíró, Balásházy János Észrevételek a honi gazdaságbeli mozgalomnak akadályairól és orvoslási módjáról címmel Pesten, 1831-ben megjelentetett munkáját rendelte meg.[125] Deák közgazdaságtannal nem csupán a győri akadémián foglalkozott, mint kötelező stúdiummal, hanem későbbi önművelése során is. Könyvtárában megtalálható volt a klasszikus polgári politikai gazdaságtan kiemelkedő képviselője, a „szabadság és tulajdon” – Deákra is nagy hatást gyakorló – liberális eszméjét hirdető világhírű angol közgazdász, Adam Smith szabadelvű nemzetgazdasági alapművének Untersuchung über die Natur und die Ursachen des Nationalreichtums címmel 1810-ben kiadott (később magyarra Vizsgálódás a nemzeti vagyonosság természetéről és okairól címmel lefordított) munkájának három kötete.[126]

Noha Deákot hidegen hagyták a filozófiai nagy kérdései, könyvtárában mégis ott voltak egykori győri tanára, Verner József latin nyelvű filozófiai könyvei, valamint a königsbergi egyetemen Kant utódjaként tevékenykedő német filozófus-tanár, a liberális Wilhelm Traugott Krug System der Theoretischen und praktischen Philosophie (Az elméleti és gyakorlati filozófia rendszere) címmel Königsbergben kiadott művének egyes kötetei.[127]

Deák Ferenc jogakadémia tanulmányi eredménye, és jeles ügyvédi diplomája is bizonyítják, hogy kiválóan elsajátította mindazt a hazai magán- és közjogi ismeretanyagot, ami a kor szakmai műveltségéhez általában elengedhetetlenül szükséges volt. Pályakezdő munkái, ügyészi iratai és Zala vármegyének a rendszeres bizottságokra tett, jórészt Deák által fogalmazott észrevételei mind arról tanúskodnak, hogy alaposan (visszamenőleg egészen az Árpád-korig) ismerte a hazai törvényeket, tisztában volt a kúria ítélkezési gyakorlatából fakadó szokásjoggal, és munkája során a gyakorlatban is alkalmazta a Praxis Criminalis címmel meghonosodott – gyakorlatilag a Corpus Juris részévé vált – alsó-ausztriai büntető törvénykönyv szellemét és egyes cikkelyeit.[128]

A hazai jogból a későbbiekben is képezte magát – 1828-ban pl. megvette a jogtudós áldozópap (valamint az esztergomi prímási könyvtár és levéltár őre), Bencsik József Repertórium juris publici et criminalis hungarici címmel Pozsonyban, 1821-ben kiadott latin nyelvű kötetét[129] – a Corpus Juris és a magyar történelmi, főként országgyűlési előzmények ismereténél megrekedt kortársai[130] közül azonban leginkább a nyugat-európai felvilágosult és szabadelvű szerzők alapvető jogi műveinek ismeretével, és az e művekből merített – nem kis részben jogfilozófiai – tudás egyre következetesebb alkalmazásával, és a polgári normák követésével tűnt ki.

Deák egyik korai, a pozsonyi diéta 1834. május 24-i kerületi ülésén elhangzott országgyűlési beszédében a hazai polgári törvények hiányosságait feszegetve utalt az általa jól ismert korszerű polgári törvénykönyvekre, amilyen a „napoleoni Codex, a bajor, a porosz törvénykönyv, s az igen sok tekintetben nagyon jeles ausztriai”. Deák ekkor Napóleon 1804. március 22-én kihirdetett polgári törvénykönyvére, a később szinte egész Európának mértéket adó Code Civilre, a Codex Maximilianus Bavaricus Civilis című, még 1756-ban készült bajor törvénykönyvre, az 1794. február 5-től érvényben lévő, Allgemeines Landrecht für die preussischen Staaten címet viselő porosz polgári törvénykönyvre, valamint az 1811. június 1-én Allgemeines bürgerliches Gesetzbuch címmel kihirdetett osztrák kódexre hivatkozott.[131]

Wesselényi Miklós báróhoz írott későbbi – Pozsonyban, 1840. február 11-én kelt – leveléből tudjuk, hogy Deák milyen műveket tartott fontosnak a korszerű jogi műveltség megszerzéséhez. Az ott ismertetett szerzők és művek közül már 1833 előtt olvashatta az alábbiakat: Az olasz jogfilozófusok munkái közül Cesare Bonesena Beccariának, a páduai egyetem tanárának 1764-ben, Abhandlung über Verbrechen und Strafen (Értekezés a bűncselekményekről és a büntetésekről) címmel megjelent fő művét, mely többek között a halálbüntetések és a testi fenyítések, valamint a kínvallatás eltörlését követelte, továbbá Giovanni Domenico Romagnosi olasz jogtudósnak a büntetőjog geneziséről írott, és fordításban Genesis des Strafrechtes címmel kiadott munkáját. Johann Paul Anselm Feuerbach, bajor büntetőjogász és egyetemi tanár Giessenben, 1801-ben megjelent Lehrbuch des gemeinen, in Deutschland geltenden peinlichen Rechts (A Németországban általánosan elterjedt, hatályos büntetőjog tankönyve) című művét, mely az úgynevezett elrettentési elméletre épült, arra a jogfilozófiai tételre tudniillik, hogy a büntetés célja az elrettentés. Feuerbach dolgozta ki 1813-ban a bajor büntető törvénykönyv tervezetét, a később törvénnyé váló, és más országok számára is mintául szolgáló Strafgesetzbuch für das Königreich Bayern című kódexet is, amelyet Deák szintén haszonnal forgathatott; ezt, valamint az általa jól ismert napóleoni büntető törvénykönyvet ajánlhatta Wesselényinek „francia és burkus” büntető törvénykönyvekként.

Ismerte Deák a haszonelvűség meghirdetőjeként, valamint a szabad verseny híveként híressé vált angol polgári filozófus és jogbölcselő, Jeremy Bentham egyik jogi munkáját, a „Polgári és büntető törvényhozás alapelvei”-t, melynek fordítása Grundsätze Civil– und Criminal-Gesetzgebung címmel látott napvilágot. Deák olvasta, és nagyra értékelte a francia filozófiai író és teológiatanár, Jacques Matter Über den Einfluss der Sitten auf die Gesetze, und der Gesetze auf die Sitten (A szokások által a törvényekre, a törvények által a szokásokra gyakorolt befolyásról) című művét is.[132]

Mindezek mellett számos kiemelkedő jelentőségű állam- vagy politikatudományi mű is megtalálható volt Deák Ferenc könyvtárában; szerzőik meggyőződése a merev konzervativizmustól a szabadelvű pártvezérség vállalásáig terjedt. A francia származású, és konzervatív szellemű udvari történetíróként ismert porosz államférfi, Johann Peter Friedrich Ancillion két művével is rendelkezett Deák. Az egyik a Berlinben 1819-ben kiadott, Über die Staatswissensehaft (Az államtudományról) című munka, a másik pedig az ugyanott 1825-ben megjelent alkotás, az Über den Geist der Staatsverfassungen (Az alkotmányok szelleméről).[133] Beszerezte Deák a francia forradalom híres államférfija, az alkotmányos monarchia híve, Emanuel Joseph Sièyes abbé műveinek 1796-ban, Politische Schriften (Politikai írások) címmel napvilágot látott fordítását.[134] Ott volt Deák könyvtárában a politika és államtudomány lipcsei professzora, az ismert német szabadelvű morálfilozófus, Karl Heinrich Ludwig Pölitznek Lipcsében 1817 és 1825 között négy kötetben kiadott, Die europäischen Verfussungen seit 1789 (Az európai alkotmányok 1789 óta) című munkája, és a kitűnő publicista, F. W. A. Murhard több műve, köztük a Kasselben 1832-ben megjelent Das königliche Veto (A királyi vétó) című könyv.[135]

Sokat forgathatta Deák a neves német történetíró, a freiburgi egyetem észjog és államtudományi tanszékének tanára – alkotmányos monarchista, 1819-től pedig Baden tartomány szabadelvű ellenzékének pártvezére –, Karl Wenzeslaus Rodecker von Rotteck Stuttgartban, 1829 és 1836 között négy kötetben, Lehrbuch des Vernunftrechts und der Staatswissenschaften (Az észjog és az államtudomány tankönyve) címmel megjelent munkáját, mert több oldalát is széljegyzetekkel látta el. Így pl. a sajtószabadságról szóló 132. oldalon Deák aláhúzta a „Pressfreiheit” szót, és a következő megjegyzést írta mellé németül: „In Ungarn bis jetzt ein Traum”, azaz Magyarországon mostanáig ez álom.[136]

Deák egész későbbi politikai pályafutása arról tanúskodik, hogy gondolkodására döntő befolyással volt a francia felvilágosodás egyik klasszikusának, Charles de Sécondat Montesquieu-nek alapműve, A törvények szelleméről, amelynek szerzője az uralkodói abszolutizmust korlátozó alkotmányos monarchiában látta a modern polgári állam eszményét. Deák könyvtárában a munka német nyelvű, Hauswald által fordított, és Halleban „Der Geist der Gesetze” címmel, három kötetben kiadott változata volt megtalálható. Montesquieu művének második kötetében a 20. oldalon Deák a következő – saját felfogására valló – mondatot húzta alá: „Die Politik ist eine stumpfe Feile, welche unmerklich angreift, aber gleichwohl ihren zweck erreicht.” (A politika tompa reszelő, amely észrevétlenül támad, de mégis eléri célját.)[137]

Deák műveltségére vonatkozó ismereteinkkel, és fent említett olvasmányaival tökéletesen összecseng, ahogy pályatársa, Pulszky Ferenc utóbb jellemezte a fiatal Deákot: noha nevelése olyan volt, mint az időben a legtöbb nemesi középbirtokosoké, külföldön nem járt (egészen 1847-ig), az idegen nyelvek közül a latinon kívül csak a németet ismerte, és mégis mindjárt első országgyűlési fellépésénél meglátszott rajta, hogy „az újkor eszméi áthatották egész lényét; hogy minden tekintetben az európai műveltség színvonalán állt.”[138] Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona jegyezte fel a családi hagyományt, amely szerint egy úriszéki ülés alkalmával Keszthelyen, Festetics Lászlónál vendégeskedve Deák hosszan társalgott a gróf vendégeként ott időző angol államférfival, aki a következő véleménnyel volt Deákról: „Ő nemcsak a magyar viszonyokról beszélt meggyőző világossággal, de az európai viszonyokat is csodálatosan ismeri, s társalgása nagyon érdekes; eszes és nagyon sokat tud.”[139] Egyik Vörösmartyhoz intézett levelének tanúsága szerint Deák bejáratos volt Keszthelyen Festetics gróf híres könyvtárába is, és ismerte annak különlegességeit. Érdeklődésének mélységét jelzi, hogy számon tartotta e gyűjtemény olyan, nem kifejezetten jogi vagy történelmi témájú ritkaságait is, mint az Epistolae obscurorum virorum című szatirikus levélgyűjtemény 1515-ös, vagy Quintilianus szónoklatainak 1563-as kiadása.[140]

Deák természetesen olvasta a magyar reformkor hajnalának két, Széchenyi István gróf által alkotott alapművét, az 1830-ban kiadott Hitelt, és az 1831-ben megjelentetett Világ, vagyis felvilágosító töredékek némi hiba s előítélet eligazítására című kötetet. Deák nagyra értékelte e könyveket, és így írt később – 1841. március 20-án, Széchenyihez címzett levelében – a gróf munkáinak történelmi jelentőségéről: „Felriasztott végre nehéz alvásunkból a Hitel és a Világ írója. Ő volt az, ki első ébredésünkkor alakot adott sejtéseinknek, és szavakat gondolatinknak. Az észnek és igazságnak égi szikrájánál gyújtotta meg fáklyáját, és mi az ő fáklyájánál gyújtottuk meg apró mécseinket.”[141] Mindennek ellenére igazat kell adnunk a Deákot közelről ismerő, vele idős korában bensőséges barátságot ápoló Csengery Antalnak, aki szerint Deák Ferenc az új nemzedék azon részéhez tartozott, akik

„nem Széchenyi irataiból tanulták először ismerni az új eszméket. Olvasta ő a német irodalom kiválóbb termékeit a történeti, jogi és államtudományok terén; ismerte ezen szakokban, a német irodalom közvetítése útján, fordításokban a jelesebb angol és francia írókat is. [...] Reá nézve azonban a német irodalom csak azon közeg volt, amelyen át a kor újabb eszméivel megismerkedett. Nem szegődött a híres tanárok tanítványává, nem esküdött szavaikra.” Csak látóköre tágult – jellemezte Deákot Csengery – és olyan magyar államférfivá érett, aki „a hazai viszonyok alapos ismeretét a kor míveltségének megfelelő államtudományi képzettséggel, a külviszonyok helyes felfogásával, s a polgáriasodás problémái iránt, vonatkozásukban az államra és társadalomra, kellő tájékozottsággal egyesítette.”[142]

Molnár András

 

 

 

 Az Öreg ÁBC-től a Király Tanácsadójá-ig. Vas Gereben népfelvilágosító kiadványai 1848 tavaszán. 1848 februárjában a főváros ifjúsága mellett Győr ellenzéki közvéleménye, mindenekelőtt a jogakadémia hallgatósága kísérte a legnagyobb figyelemmel a pozsonyi országgyűlés fejleményeit. Ebben szerepe volt Pozsony közelségének, a két város közötti napi kapcsolatnak, valamint annak, hogy a győri ifjúság vezetője a kiváló szervezőképességű Lukács Sándor, gróf Zichy Ottó titkára (1848/49-ben kormánybiztos) volt. Lukács maga is Győrben végezte jogi tanulmányait, személye közismert volt, s jól ismerte a város, de mindenekelőtt a diákság hangulatát. Az ellenzéki gondolkodású jogakadémiai hallgatók 1848. február 10-én lármával és pisszegéssel zavarták meg Győr megye közgyűlését. A pozsonyi országgyűlésen kialakult feszült hangulat miatt a történtekkel a Kancellária is foglalkozott.[143] Március 4-én a győri városi színház aznapi – egyébként érdektelen – előadásának első szünetében a nézőtér megtelt a jogakadémia hallgatóival. Ekkor Lukács Sándor rövid bevezetés után felolvasta Kossuth előző napon a kerületi ülésen előterjesztett, s aznap a rendek országos ülésén is jóváhagyott felirati javaslatát, amelyet Zichy Ottó hozott át Győrbe. A városi rendőrkapitány helyettese meg akarta ugyan akadályozni a felolvasást, de az ifjúság „Ki vele!” kiáltozására eltávozott. Lukács egyébként a tiltakozásra azzal érvelt, hogy a felirat az ország ügye, s azt őfelsége is olvasni fogja.[144]

Annak hírére, hogy az országgyűlés küldöttsége március 15-én délelőtt Bécsbe vitte a feliratot, Lukács Sándor elvbarátaival másnap már Pozsonyban volt. Itt aznap este kilenckor népgyűlést tartottak. Összehívásának oka az az aggodalom, miszerint nem kaptak Bécsből semmi hivatalos értesítést, hogy az uralkodó teljesítette a nemzet kívánatait. A népgyűlés a helyzetet nyugtalanítónak tartotta, s ennek megfelelő határozatokat hozott. Mindenekelőtt egy öttagú bizottságot menesztettek Bécsbe, hogy másnapra megbízható híreket hozzon. Gróf Ráday Gedeon helyettes főlovászmester elnökletével pedig egy 36 főből álló „folyamatosan működő” bizottmányt választottak a rend fenntartására. Ennek Zichy Ottó, gróf Podmaniczky Frigyes, Kuthy Lajos (Batthyány Lajos titkára) és mások mellett tagjaik voltak Győr küldöttei: Lukács Sándor, Gyapay Dénes, Kálóczy Lajos és Vas Gereben is. A bizottmány vállalta, hogy kapcsolatba lép az országgyűlés küldöttségével, s ami tudósítást így vagy levél és üzenet útján kap, azt nyilvánosságra hozza. Ha a hír nem kedvező, úgy készek „életet és vért áldozni”, s Bécsbe menni. Erre az esetre elhatározták, hogy lefoglalják a menetrend szerint közlekedő hajókat.[145]

Így került az országos események résztvevőinek sorába Vas Gereben, aki maga is a győri jogakadémiát végezte. Írói szárnypróbálgatásaitól ösztönözve 1846 őszén Pestre költözött (itt tette le a következő tavaszon ügyvédi vizsgáját), és a Pesti Divatlap munkatársa lett, de írásai jelentek meg a Jelenkor és az Életképek hasábjain is. 1847 novemberében visszatért Győrbe, részt vett az ellenzéki ifjúság mozgalmaiban, és kapcsolatba került Lukács Sándorral.[146] Az Életképek győri levelezőjének tudósítása szerint az 1848. március 18-án tartott népgyűlésen Vas Gereben számolt be a pozsonyi hírekről.[147] Az egyik kortárs szerint a márciusi napokban Lukács Sándor nagy beszédeket tartott az utcán, míg Vas Gereben inkább az ifjúságnak szónokolt az akadémia nagytermében.[148] Aktív politizálása a márciusi napok után is folytatódott. Egy helyi naplóíró feljegyezte, hogy Vas Gereben április 16-án a népgyűlésen kikelt a városi tanács ellen, amely sorainak megújítását, a választásokat a régi módon, csak a kiváltságos polgárok részvételével kívánta lebonyolítani.[149]

Utcai népgyűléseket azonban nemcsak Lukács Sándor tartott. Életrajzírója szerint Vas Gereben a vidékről beözönlött népnek – nyilván a heti vásárok alkalmából – magyarázta a politikai fejleményeket, sőt több községbe is ellátogatott. Így kapta volna az ajánlatot, mi szerint fejtegetéseit ki kellene nyomtatni, hogy a távolabbi lakók is okuljanak belőle.[150] Valószínűbb azonban az, hogy Vas Gereben tudomására jutott: Pest megye forradalmi választmánya március 20-án úgy döntött, hogy saját felelősségére nyomtatásban szétküldi a jobbágyi terhek eltörléséről szóló törvénycikkeket, amivel megelőzte gróf Batthyány kijelölt miniszterelnököt, aki ezt március 23-án cselekedte meg.[151] Ez utóbbi körlevél meghagyta a hatóságoknak, hogy a közteherviselésről és a jobbágyi szolgáltatások eltörléséről az országgyűlés által már jóváhagyott, mellékletben megküldött törvénycikkekről azokat újranyomtatva tájékoztassák a népet. Vas Gerebennek pozsonyi kapcsolatai révén tudomása lehetett a készülő – és a korábban megfogalmazott – miniszterelnöki körlevélről, ezért annak kibocsátásakor valószínűleg készen volt a maga röpiratával. Így történhetett, hogy a város főbírája március 26-án már felterjesztette a Helytartótanácshoz az Öreg ÁBC vén emberek számára első kinyomtatott ívét[152], amelynek vásári kiadványokat idéző címe jellemző a szerző humoros stílusára. A „Kedves Atyámfiai!” megszólítás után Vas Gereben előbb értelmezi a szabadságot, majd közli a vonatkozó törvénycikket, és kifejti azt, hogy többé nem kizárólag a jobbágy viseli a közterheket. A győri Hazánk – amelynek szerkesztője maga is tagja volt a város reformpárti írócsoportjának – március 30-iki számában lelkesen üdvözölte a „világos népszerű nyelven” megírt munka első füzetét, amely „átalakulásunk nevezetesebb pontjait” magyarázza a népnek. A füzet két „váltó garasért” kapható, s a cikk szerint „hihetetlen nagy kelendőségnek örvendett”, mert „majd minden heti vásárra jött falusi pór vitt magával haza egyet”. A röpiratból „folytatólag hetenként egy ív ígértetik megjelenni”, tudósít a lap, majd azzal fejezi be, hogy Bay Antal főbíró „a munka korszerűségét átlátva” azonnal ezer példányt rendelt, hogy azt jobbágyainak és egyéb falubelieknek kiossza.[153] A Pesti Divatlap április 1-jén megjelent száma is lelkesen üdvözölte Vas Gereben kiadványát (hozzátéve: a szerző „lapunkban ismét gyakrabban fog ezentúl mutatkozni”), amely „igazán népszerű s igen elmés modorban magyarázza földmívelő népünknek a törvényeket azon nemes igénnyel, miszerint ők minél inkább megelégedjenek a nyert eredményekkel”.

Április 4-ére kikerült a nyomdából az Öreg ÁBC 2. száma is, amely az úrbéri szolgálatok, a dézsma és pénzbeli fizetségek eltörléséről szóló törvénycikkeket közölte, és magyarázta azokat.[154] A füzet megjelenése egy-két nappal korábban is köztudott volt, mert erre a napra Győr megye és város közbátorsági választmánya közös értekezletet hívott össze, hogy Vas Gereben vállalkozását hivatalossá tegye, s egyben a szomszédos megyékkel is megismertesse. A megyének és a városnak „a közbátorság fenntartása végett” április 4-én együttülésező bizottmánya jegyzőkönyve igen tömören foglalta össze ezt a napirendet. E szerint:

„Vas Gereben nevű kiadónak ’Öreg ÁBC’ czím alatt eddig kiadott népszerű munkálatai a jövendőben kiadandó hasonlókkal együtt tek. Győr megye részére megvétetni, egyszersmind – hogy azt pártolni szíveskedjenek – minden megyék megkerestetni rendeltettek. Vas Gereben jövőre tárgyalandó kérdések feljegyzésével és véleményadással Lukács Sándor, a munkálatoknak Kossuth Lajos minister úrnak leendő ajánlással pedig Kálóczy Lajos ügyvéd urak megbízatván.”[155]

Az ülés részletes jegyzőkönyvéből kiderül, hogy a megye 100-100 ftért megvásárolta a már megjelent két füzetet, elrendelte azok 3000 példányban történő újranyomását. Egyben kötelezettséget vállalat a következő füzetek kéziratának hasonló összegért történő megvásárlására, és azok közköltségen való kinyomtatására.[156] Az Öreg ÁBC 2. száma különösen megnyugtató lehetett a parasztok türelmetlensége miatt aggódó megyei birtokosoknak. Vas Gereben ugyanis azt ajánlotta a volt jobbágyoknak, hogy az úrbéri szolgáltatások eltörléséért úgy legyenek hálásak, hogy vegyék tudomásul a törvényt elfogadó földesurak kikötését, miszerint „a szabadság még csak szent mihálykor kezdődik”. Vagyis „maradjon minden ahogyan eddig volt”.[157]

Az Öreg ÁBC 3. száma a korábbiakhoz képest némi késéssel jelent meg. mivel a város főbírája azt csak április 19-én terjesztette fel.[158] a késedelemnek valószínűleg nem az volt az oka, mintha a „véleményadással” megbízott Lukács Sándornak a 3. szám tartalmával kapcsolatban észrevételei lettek volna. Inkább az játszhatott szerepet, hogy Vas Gereben az országgyűlés berekesztésére maga is Pozsonyba utazott, s az esemény az eredeti tervhez képest két nap késéssel csak április 11-én következett be. Mindenesetre érdekes, hogy a 3. füzetnek nem a parasztság megnyugtatása és a rend fenntartása szempontjából fontos nemzetőrségi törvény volt a témája. Ennek címe: „A pénz dolgáról”, s szövege mindenekelőtt a Kamara korábbi gyakorlatát ítéli el, hogy a bevételeket Bécsbe küldték. Majd kijelenti: az államadósságot nem fizetjük. A király megértette ezt s „egy poltúrát sem akar jogtalanul”. Azt javasolta a Bécsbe felment uraknak, hogy válasszanak „egy jóravaló embert”, ki az ország pénzét kezeli. Az urak nem sokat tanakodtak, hanem egy embert javasoltak, „ki sokat tett már a hazáért”, s akit „igaz mondásáért” Metternich három évre börtönbe csukatott. Az urak Kossuth Lajost ajánlották, s miután őfelsége látta, hogy „a nemzet ezt az embert nagyon szereti”, reá bízta, hogy ő viselje gondját az ország pénzének, s adjon erről számot.[159] Ez a 3. ív szól még a katonaságról, amely az országban fog lakni, s csak magyar tisztek fognak neki parancsolni. Katonát továbbra is kell majd adni, de csak az ország védelmére.[160]

Az Öreg ÁBC 4. számú nyomtatott példánya mintegy tíz nap múlva készült el, mert a főbíró május 1-jén terjesztette fel azt a belügyminisztériumhoz.[161] Vas Gereben az előző szám végén azt jelezte olvasóinak, hogy rövidesen jó hírt fog közölni. Így a 4. szám azzal kezdődik, hogy amikor a 2. számot írta, akkor „az volt a hír”, mi szerint az országgyűlésnek Szt. Mihálykor lesz vége. De erre hamarabb került sor, ezért „a robot azonnal megszűnik” közölte kiemelt szedéssel.[162]

Ez a füzet „A nemességhez” szól, amelynek ősei „vérrel szerezték” ezt az országot, annak megvédésére azonban kevesen vannak. Így a muszka veszély ellen „úr és szegény, nemes és jobbágy” kell, hogy egyenlőképpen kiálljon a védelemre. Mindenkinek meg kell tanulnia fegyvert forgatnia „az az nemzetőrséget állítunk, az az még magyarábban minden ember katona lesz, hogy a nemzetet őrizze![163] (Kiemelés az eredetiben.)

Majd visszatér „az ország dolgára”, és a jó országutak szükségességéről értekezik, amely jó a nemeseknek és a jobbágyoknak egyaránt. Ez csak úgy lehetséges, ha a nemesember is fizet (ti. útvámot), de azt a jövő országgyűlésnek kell majd „kifőznie”, hogy miként legyen.

Vas Gereben a 4. szám végén azt ígérte, hogy a jövő héten a közös adózásról ír, s arról, hogy az miért kedvező a nemeseknek. Erre azonban nem került sor, feltehetően az alább tárgyalandó, a kormánytól nyert megbízás miatt. A megye azonban nem vette jó néven ezt a szerződésszegést, bár a megállapodás csak „a hasonló tárgyban készítendő” további munkákról beszél, de azok számát nem határozza meg. Az augusztus 3-án tartott közgyűlést azt rótta fel a szerzőnek, hogy „legutóbbi munkájához még némi pótlékot tartozott volna készíteni”, ezt azonban nem teljesítette. Igy „az egész munka becsét vesztette, és az idő lejártával egész haszontalanná vált”. A megye így megkárosodván utasította az első alispánt, hogy „a szerzőtől a már előre kifizetett díj és a nyomtatási költségek megtérítését követelje”.[164] Ez a kísérlet nyilván nem járt eredménnyel, így báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszterhez fordultak, hogy vállalkozásukat (ti. a kiadványukat) támogassa, s arra országosan hívja fel a figyelmet. Eötvös augusztus 19-én a felterjesztést mint a belügyi tárcához tartozót, áttette Szemere Bertalan belügyminiszterhez.[165] Az ügy folytatása nem ismert.

A történetnek van egy mellékszála, amit érdemes megemlíteni. Az Öreg ÁBC 3. számát felterjesztve, április 19-én Győr város főbírája megküldte Kozma Imre: Népbarát című munkájának első kiadását.[166] Ez az egy íves munkácska tehát hat héttel megelőzte a Győrből immár a fővárosba költözött Vas Gereben Nép barátja című hetilapját. Nem tudunk azonban arról, hogy ebből később a két szerző között nézeteltérés támadt volna. Ez egyébként érthető, mivel a vállalkozás nem folytatódott. Kozma munkáját azzal indította, hogy a legutóbbi országgyűlés az urak jótéteménye volt, akik azt akarják, hogy ebben az országban is szabadság, egyenlőség és testvériség legyen. A hangsúlyt a jövő törvényhozására helyezte, amelyet „a nép követei” alkotnak meg, s ezeket a törvényeket mindenkinek meg kell tartania. Utalt az eljövendő választásokra, és figyelmeztetett, hogy a követjelölteket előzetesen „jól meg kell tapogatni”, hogy ne csalódjanak bennük. A szerző azt ígérte, hogy munkájának a következő számában a nemzetőrségről fog írni, de erre nem került sor.[167]

*

Ismeretes, hogy a Helytartótanács az ideiglenes könyvvizsgálati szabályzat kiadásával eltörölte az előzetes cenzúrát. Hatására napokon belül versengve jelentek meg a pesti forradalommal, a tizenkét pont magyarázatával foglalkozó kiadványok, egy-két ív terjedelmű füzetek. Ez nemcsak a fővárosban történt, hanem – amint láttuk – Győrben, továbbá például Boros Mihály jóvoltából Székesfehérvárott. Az alkalmi kiadványok mellett hamarosan felmerült az igény egy, a népet felvilágosító, az új törvényeket magyarázó hetilap kiadására. A Pesti Hírlap április 15-iki száma adta hírül, hogy április 12-én és 13-án a Pest városi, illetve a Pest megyei Rendre Ügyelő Választmány is foglalkozott a kérdéssel. A hírlap, amely a Közlöny megjelenéséig a kormány hivatalos lapja volt, a belügyminisztérium közleményei sorában április 26-án közölte a tudósítást, hogy intézkedtek a törvények német, szerb, horvát, román és szlovák fordításáról.

„Egyszersmind – folytatódott a közlemény – többek, közöttül Táncsics is felszólíttattatott olly népszerű munkácska készítésére, melly a törvények magyarázatát foglalván magában, azoknak hasznáról, eredményeiről, értelméről a népet felvilágosítsa. Ez minden illető nyelvekre lefordíttattatik és országszerte ki fog osztattatni.” (Kiemelés az eredetiben.)

A hírre legközelebbi, április 29-iki számában azonnal reagált a Pesti Divatlap szerkesztője. Kijelentette, hogy kár ezt a nagyfontosságú dolgot „illy készületek által” halogatni. Vahot magától értetődően a lap korábbi munkatársát Vas Gerebent ajánlotta, aki az Öreg ÁBC három számában több törvényt „a lehető legnépszerűbben megmagyarázott”, ezért ezt a három ívet több ezer példányban újra kellene nyomtatni, a szerzőt pedig „munkája folytatására hivatalosan felszólítani”. A nép nyelvén kevés író tud szólni, hangzott az érvelés, „s ezek gyér sorában Vas Gereben a legelsők közé tartozik”. A jólértesült Pesti Divatlap május 6-án arról számolt be, hogy a „népi lap” szerkesztésével a belügyminiszter Vas Gerebent, „a legnépszerűbb tollú magyar írót” bízta meg. A lap ekkor szerkesztőtársul Boros Mihályt ajánlotta, aki már több ízben bebizonyította, hogy „igen tud a nép nyelvén szólni”. (Boros 1847-ben Bökfi néven Vas Gerebennel együtt szinte a lap minden számában publikált.) A Pesti Divatlap május 13-án újabb információval szolgált. E szerint:

„A ministerium által kiadandó népi lap, amelyben Vas Gereben legelőször is a törvényeket magyarázza, már sajtó alatt van, s félmillió példányban fog nyomatni.”

Május 20-án azt jelentette a Pesti Divatlap, hogy A király tanácsadója megmagyarázza a népnek az új törvényeket címmel jelent meg a kormány költségén Vas Gerebennek egy könyvecskéje. A tudósítás szerint ez a kiadvány

„a kevés műveltséggel bíró földnépünknek az őket leginkább érdeklő új törvények értelmét a legnépiesebb nyelven, s elmésen capacitáló okoskodással úgyszólván a szájába rágja”.[168]

Ezek szerint A király tanácsadója igen hamar megjelent. A belügyminisztériumban május 23-án megszületett a hatóságokhoz intézett körlevél, amelyhez számos példányban mellékelték „a jelentékenyebb törvény czikkek népszerű alakban átdolgozott ... magyarázatát”. A belügyminiszter szerint azokat a legolcsóbb áron adhatják, akár ingyen osszák ki a falusi földművelő nép között, s a lelkészeket és tanítókat arra utasítsák, hogy „a nép az azokban foglalt hasznos intésekre kellően figyelmeztessék”.[169] A közvélemény a kiadványról hivatalosan a Pesti Hírlap május 27-iki számából értesült, amikor a belügyminisztérium tudatta, hogy a törvények „könnyű és népszerű modorban” történő megmagyarázása érdekében „Vas Gerebennel népies könyvecskét iratot és azt 25.000 példányban a törvényhatósági elnökökhöz kiosztás végett megküldött”. Ugyancsak közölte, hogy a munkát „oláh, tót, rácz stb. nyelvekre is” lefordítják, s azt is szét fogják küldeni. (A közlemény dátuma május 20. Megjelenése nyilván azért késett, mert a lap az egyes minisztériumok rendeleteit és értesítéseit összegyűjtve, csoportosan jelentette meg.)

Mi a magyarázata A király tanácsadója gyors megjelenésének? Az, hogy Vas Gereben ehhez a kötetkéhez több, mint fele arányban az Öreg ÁBC szövegeit használta, néhol oldalakat vagy egész bekezdéseket szó szerint, másokat kisebb módosítással, illetve elhagyásokkal. A nyolcadrét formájú 52 oldalas füzet első két témája a közös teherviseléssel és az úrbéri szolgáltatások eltörlésével foglalkozik, sorrendben is megegyezve az l. és 2. füzet tematikájával. A harmadik fejtegetés az egyenlőségről szól, amely nem szerepelt önálló témaként az Öreg ÁBC-ben. Külön rövid rész foglalkozik a nemzetőrséggel, amely eredetileg a nemességről írott 4. füzetben mintegy mellékesen szerepelt. Most az ottani szöveg bővült némi magyarázattal a fegyverekről és a szolgálatról. A befejező téma a nemességgel foglalkozik, a 4. füzet eredeti szövegén ejtett nagyon kevés változtatással. A király tanácsadója „Végre pedig egy kérésem is van!” címmel azt javasolja, hogy „minden jóravaló földmívelő ember” ültessen kertjében három gyümölcsfát „a szabadság napjainak emlékére”, ahová kijár fiaival emlékezni, s a jövendő generációk is gondját fogják viselni „a szabadság fájának”.[170]

A király tanácsadója nem tartalmazza az Öreg ÁBC 3. füzetének anyagát, amelynek címe „A pénz dolgáról”. Ez – mint fentebb láttuk – nagy elismeréssel szólt Kossuthról, érdemeiről. Elhagyása érthető, ha azt nézzük, hogy tárgya nem törvénymagyarázat volt, hanem egy miniszter személye, – miközben a négy füzetben más miniszter neve még utalás formájában sem szerepelt. Ennek a szövegnek az elhagyása következhetett Vas Gereben belátásából, a vállalt feladat jellegéből. Nem szükséges azt sem feltételezni, hogy a „megrendelő” sugallta volna a kihagyást és pótlásul az egyenlőségről szóló rész beiktatását. Bármiként történt is, Vas Gereben jónak látta nyilvánosságra hozni, hogy vállalja azt, amit az Öreg ÁBC április második felében megjelent füzetében Kossuthról írt. A vele szolidáris Pesti Divatlap június 3-i számában „A pénz dolgáról” címmel megjelent a 3. füzet tartalma, elhagyva az államadósságról szóló bevezetést és a katonaságról szóló befejező bekezdéseket. Mivel a lap olvasói nem tudhatták, hogy ez a szöveg az Öreg ÁBC-ben már napvilágot látott, a szerkesztő a cím alatt zárójelben a következőket közölte:

„Mutatvány Vas Gerebennek Öreg Á-B-C czímű népies röpiratából. Azon példányok, mellyekben e czikke foglaltatik, csak Győr megyében keringtek.”[171]

A publikáció és a hozzá fűzött magyarázat mindenesetre a főváros tájékozott közvéleményére bízta, hogy azt a pénzügyminiszter melletti állásfoglalásnak tekintse, vagy csak a jólértesültségét hangsúlyozó szerkesztő kiegészítő információjának.

Vas Gereben tehát megelőzte a belügyminiszter által név szerint is felkért Táncsics Mihályt, akinek törvénymagyarázata három hét késéssel hagyta el a nyomdát. A Munkások Újsága június 11-i száma lapzártakor jelentette, hogy „éppen most” jelent meg a lap tulajdonosának kiadásában  „Az 1848-dik évi legújabb törvények magyarázata”. Nem tudunk arról, hogy Táncsics ezzel a két ív terjedelmű munkájával pályázott volna a belügyminiszter támogatására.30

Vas Gerebent pedig gyorsasága, jólértesültsége, írói rutinja és ismeretsége behozhatatlan előnyhöz juttatta. Magától értetődőnek tűnt, hogy a tervezett „országos néplap” szerkesztője csak ő lehet, – főleg, ha azt a kormány adja ki. Bár a Nép barátja nem a kormány kezdeményezésére jött létre, Arany János visszalépése után érvényesült Vas Gereben helyzeti előnye, aki így megkapta az említett lap szerkesztését.

Urbán Aladár

Das Neue Pester Journal. Die Geschichte des Blattes von den Anfängen bis 1878

1. Vom Constitutionellen Pester Journal bis zum Neuen Pester Journal

1.1 Die Anfänge

Am 1. Juli 1872 erschien in Pest-Ofen die erste Nummer eines neuen publizistischen Unternehmens, des Constitutionellen Pester Journal.[172] Gegründet wurde das Blatt von ehemaligen Journalisten des Pester Journal, die das Organ wohlgeplant, zugunsten ihrer Neugründung verließen.[173] Allerdings entbehrte dieser Schritt nicht heftiger Streitigkeiten zwischen den beiden Redaktionen, denn die ausgeschiedene Redaktion gedachte den alten Namen fortzuführen, nicht zuletzt deshalb, weil die Mitarbeiter den Aufschwung und die Erfolge des Pester Journal sich als ihren Verdienst anrechneten.[174] Trotz der Vereitelung des Unterfangens wurde seitens des Herausgebers und der Redaktion die Erklärung abgegeben, das Blatt

noch besser, noch fleißiger, noch umsichtiger, noch freimüthiger [zu redigieren], als es das ’Pester Journal’ bisher gewesen. Denn für uns und unsere Redaction ist es nunmehr eine journalistische Ehrensache zu beweisen, daß der Geist das Blatt macht und nicht der Titel.[175]

Zu einer ausführlichen Stellungnahme des journalistischen Programms kam es nicht, denn es sollte die Kontinuität der bereits beim Pester Journal angewandten journalistischen Praxis aufrechterhalten werden: „Mit einem Wort: unser Blatt wird ein ehrliches Volksblatt sein (...)”,[176] oder wie als Ergänzung hinzugefügt wurde: das Blatt soll „der wahre, unerschrockene Ausdruck der öffentlichen Meinung” sein.[177] Nicht zuletzt sah es seine Funktion auch darin, anstelle des Pester Journal zu informieren: „Heute, da dieses Blatt unter dem Drucke einer unfähigen und schülerhaften Redaktion täglich mehr dahinsiecht, ist es doppelt nothwendig, einen vollen Ersatz dafür zu schaffen”.[178] Das Journal versprach, „täglich ein und einen halben Bogen stark” zu erscheinen und „ausser dem bisherigen reichen politischen, kommunalen, feuilletonistischen und volkswirthschaftlichen Material täglich auch eine Separate Roman- und Feuilleton-Zeitung” anzubieten.[179]

Als „Eigenthümer und Verleger” waren Ignatz Schnitzer und Max Konody verzeichnet, wobei Schnitzer auch den Posten des verantwortlichen Redakteurs innehatte.[180] Die Redaktion, Adminis- tration und Expedition (Abteilung für Anzeigen) residierte in der Göttergasse Nr. 9. Das Journal erschien zu Beginn in 8000 Exemplaren, die erste Nummer erreichte einen Absatz von über 5000 Exemplaren.[181] Für das Abonnement waren jährlich fl. 12, monatlich fl. 6, vierteljährlich fl. 3 und monatlich fl. 1 bedacht, die einzelnen Nummern waren für vier Kronen zu beziehen.[182]

1.2 (Constitutionelles) Neues Pester Journal

Nach zwei Monaten des Bestehens des CPJ sah sich die Redaktion doch gezwungen, „um Verwechslungen vorzubeugen”, den Namen des Blattes in (Constitutionelles) Neues Pester Journal umzuändern.[183] Die Namensänderung brachte nur eine Veränderung mit sich: Das Blatt gewann an Stärke und erschien täglich anstelle von anderthalb Bogen bereits zwei Bogen stark, was der inhaltlichen Gestaltung zugute kam.[184] Für diese konnten noch zusätzliche journalistische Kräfte gewonnen werden, nachdem das alte Pester Journal zu erscheinen aufgehört hatte.[185] Gleichzeitig war die Redaktion bestrebt, „zu diesen internen Kräften auch nach außen hin eine Anzahl der werthvollsten Verbindungen zu fügen, welche sowohl dem politischen und volkswirthschaftlichen, wie auch insbesondere dem feuilletonistischen Theile unseres Blattes zu Gute kommen werden”.[186] Sowohl finanziell als auch vom Personenbestand her gut gewappnet, formulierte die Redaktion ihre Zielsetzung:

So glauben wir muthig auf unser Ziel lossteuern zu können, ein wahrhaft volksthümliches, nach allen Richtungen hin unabhängiges, frisches und ehrliches Volksblatt zu schaffen, welches den Leser nicht nur möglichst gut unterichtet, sondern auch in möglichst anregender Weise unterhält.[187]

Nahm die kontinuierliche Zwietracht mit dem alten Pester Journal allmählich ein Ende, musste ein weiterer Unfug beseitigt werden. Nach Einstellung des Blattes bediente sich das Pester Tageblatt des Namens „Pester Journal” und versuchte das CNPJ damit zu erpressen, das widerum gerichtliche Schritte einleitete, „um diesem skandalösem Treiben ein Ende zu machen”.[188]

Zu Jahresende berichtete das Blatt über notgedrungene technische Neuerungen, von der Anschaffung „einer großen Presse im Style jener der ’Neuen freien Presse’. (...), der einzigen derartigen in Pest”, die in der Druckanstalt der Gebrüder Deutsch in Betrieb gesetzt wurde.[189] Davon wurde erwartet, dass das Journal „so früh wie kein anderes in Pest” erscheine, „vom 1. Dezember ab täglich um ½ 5 Uhr Morgens.”[190] Im November des Jahres 1872 verließ die Redaktion die Räumlichkeiten in der Göttergasse und verlegte ihren Sitz in die Zweiadlergasse Nr. 14.[191] Auch die Besitzverhältnisse änderten sich: Schnitzer und Konody waren seit dem 3. September 1872 nur noch als Herausgeber, nicht mehr als Heraugeber und Verleger verzeichnet[192], ab Oktober war Ignaz Schnitzer der verantwortliche Redakteur und der Herausgeber des Organs.[193] Kurz danach erschien die „Guttenberg-Zeitungs-Verlags-Gesellschaft” als Eigentümer, wobei als Leiter der Administration Max Konody angegeben wurde.[194] Ein Jahr später fungierten H. Rechtnitz und Dr. L. Rosenberg als Eigentümer.[195] Ab Oktober 1873 war wieder I. Schnitzer Herausgeber und verantwortlicher Redakteur.[196]

Diese Fakten konnten dem Journal entnommen werden. Ede Neumann macht noch auf folgende Umstände aufmerksam: 1872 war Wien bereits im Weltausstellungsfieber. Neue Aktiengesellschaften und Banken wurden gegründet, u.a. auch die „Franco Bank”, die durch den Ankauf des (Constitutionellen) Neuen Pester Journal und des Ungarischen Lloyd auf gewisse Kreise Einfluss ausüben wollte. Diese Organe verfügten jedoch nicht über einen großen Leserkreis. Die Bank war bestrebt, Sigismund Bródy von der Fusion des (alten) Pester Journal mit dem CNPJ zu überzeugen. Bródy verkaufte das Blatt für 60.000 Forint an die Franco Bank und die Fusion kam zustande. (Bródys Blatt erschien zuletzt am 24. 9. 1872). 1873 wurde infolge des Börsenkrachs (9. Mai) auch die Franco Bank liquidiert und der Verlag an die Redaktionsmitglieder verkauft.[197] Die drei neuen Besitzer wurden Sigismund Bródy mit fünf, Ignaz Schnitzer mit vier und Pál Zilahi mit einem Anteil. Bródy wurde zum Chefredakteur und verantwortlich für die politischen Artikel, Schnitzer stand an der Spitze des lokalen und des belletristischen Ressorts, und Zilahy war für die politische Berichterstattung, die parlamentarischen Berichte inbegriffen, zuständig.[198]

1.3 Das journalistische Programm

Wie es von den Herausgebern des Journals des Öfteren betont wurde, waren sie nie bestrebt, ihr journalistisches Programm detailliert im Blatt darzustellen. Anderthalb Jahre nach der Gründung des Blattes konnten jedoch in einer ganze Seite füllenden Anzeige – eigentlich auf dem Terrain der Konkurrenz, in den Spalten des Pester Lloyd – die journalistisch maßgebenden Richtlinien des CNPJ gesichtet werden.[199] Allerdings wurde auch in diesem Fall gleich zum Auftakt mitgeteilt, dass die Kundgebung eines Programms als überflüssig erscheint:

Ein Blatt, dessen Auflage die zehn Tausend übersteigt, hat es nicht nothwendig, ein Programm zu geben. Jede Nummer des ’Neuen Pester Journal’ ist ein Programm, das in allen Kreisen der Bevölkerung, in allen Schichten der Gesellschaft gelesen wird. Daß unser Programm gekannt und gewürdigt wird, beweist uns der Umstand, daß die Auflage des ’Neuen Pester Journal’ in den letzten drei Monaten um mehr als drei Tausend gestiegen ist. Indem wir daher beim Herannahen des neuen Jahres uns vertrauensvoll an das große Lesepublikum wenden, wollen wir nur ganz kurz die Prinzipien andeuten, von denen wir uns in unserer Wirksamkeit leiten lassen.[200]

Das Journal plädiert für die politische Unparteilichkeit, will nicht als Sprachrohr einer Partei fungieren:

’Das Neue Pester Journal’ ist kein Blatt einer Partei, noch viel weniger das Blatt einer Roterie. In vollständiger Unabhängigkeit dient es ausschließlich den Interessen der Wahrheit und des öffentlichen Wohles.[201]

Trotz verkündeter Unparteilichkeit bezieht es Stellung zu der aktuellen politischen Lage und gibt seine Parteisympathie kund:

Das ’Neue Pester Journal’ vertritt die Anschauung, daß das Land nicht für die Regierung, sondern die Regierung für das Land da sei. Und ebenso verhält es unser Blatt mit den Parteien. Keine Partei hat ausschließliches Privilegium auf die Leitung des Landes, zum allermindesten eine solche, deren Existenz nur durch künstliche Mittel aufrechterhalten wird. An die gegenwärtige Deákpartei, wie sie sich muth- und kraftlos, in Fraktionen zerrissen, von dem Gifte der Korruption angefressen, dem Lande präsentirt, knüpft uns bloß die Gemeinsamkeit des Ausgangspunktes.

Am nächsten stehen wir der Partei Ghyczy’s, dem Zentrum. Wir wollen, wie diese, eine starke, aber liberale Partei. Mit dem Liberalismus muß nicht unbedingt die Schwäche gehen: im Gegentheil, für uns bedeutet der Liberalismus: Ordnung, Rechtssicherheit, Sparsamkeit, geregelte Staatsfinanzen, eine starke und eben deshalb geachtete Regierung, und reine Hände.

Für diese Säulen eines gesicherten Staatslebens werden wir eintreten, frei und entschieden, in jenem Ton der Wahrheit und Offenheit, der uns bereits so zahlreiche Freunde erworben hat. [202]

Die jeweilige Regierung soll sich darauf gefasst machen, dass ihr Tun und Handeln permanent vor den Augen der Öffentlichkeit geschieht, deren Augenmerk sich unerbittlich auf Sünden und Mängel richtet:

Wir werden unserer Regierung Tag für Tag einen Spiegel ihres Thuns und Lassens vorhalten; wir werden die Sünden und Mängel in unserer Verwaltung unerbittlich aufdecken, die bureaukratische Willkür und Komitats-Paschawirtschaft bis in ihre geheimsten Schlupfwinkel verfolgen; den Schlendrian, die verdrossene Schablonenwirthschaft in unseren Aemtern unermüdlich befehden; wir werden die Korruption geißeln, auf welchem Gebiete und an welcher Stelle wir ihr auch begegnen.[203]

Das Organ setzt sich auch für das Wohl der Hauptstadt ein, damit diese sich zu einer Hauptstadt europäischen Ranges entfalten kann und zum Vorbild anderer ungarischer Städte werde:

Die Grundprinzipien unserer politischen Haltung gelten zum größten Theile auch bezüglich der Stellung, welche wir gegenüber den

Kommunalinteressen

einnehmen. Auch bei der Verwaltung Budapest’s sind es die Ordnung, die Rechtssicherheit, die Sparsamkeit, geregelte Finanzen und reine Hände, die wir als die unerläßlichsten Erfordernisse dafür betrachten, daß die große Haupstadt Ungarns sich auch zu einer Großstadt im europäischen Sinne des Wortes entwickle. Unsere Stimme hat sich – wir dürfen dieß wohl sagen – in Angelegenheiten, welche die hauptstädtische Kommunalverwaltung betreffen, bereits einigen Einfluß erworben. Wir werden diesen Einfluß immer dahin geltend machen, daß die Großkommune Budapest in jeder Beziehung den Gemeinden der Provinz als würdiges Vorbild voranleuchte.[204]

Der Wirtschaftsteil des Blattes soll eine Erweiterung erfahren, um den Kaufleuten und Gewerbetreibenden mit vielfältigen und erweiterten Berichten aus dem In- wie auch aus dem Ausland mehr zu dienen:

Für die Interessenten der

Kaufleute und Gewerbetreibenden

werden wir in der Weise Sorge tragen, daß der nationalökonomische Teil unseres Blattes, – welcher sich bisher stets dadurch auszeichnete, daß er unlauterem Schwindel jedes Wort der Unterstützung verweigerte – von Neujahr ab eine entsprechende Erweiterung erfahre. Dadurch wird es uns ermöglicht, nicht nur telegraphische Berichte aus allen hervorragenden Handelsplätzen Europa’s zu bringen, sondern auch bei ungarischen Provinzmärkten eingehendere Aufmerksamkeit zu widmen. Unsere täglichen Berichte über die Getreide- und Effektenbörse sollen an Pünktlichkeit und Korrektheit Nichts zu wünschen übrig lassen.[205]

Das Blatt setzt sich als Ziel, auch unterhaltende Lektüre für die Familie zu bieten. Dafür sind die kleineren Nachrichten, die Feuilletons sowie die Roman- und Feuilleton-Beilage gedacht:

Nachdem wir in Kürze dargethan, wie wir die großen Interessen des öffentlichen Lebens behandeln, sei uns noch gestattet zu erwähnen, wie wir

für die Familie

bedacht sind. Abgesehen von der stets frisch und pikant redigirten Rubrik unserer ’Tagesneuigkeiten’ im Hauptblatte und unseres täglichen Feuilletons ebendaselbst, haben wir mit unserer

„Roman- und Feuilleton-Beilage”

welche täglich dem ’Neuen Pester Journal’ beigegeben wird, die Gelegenheit geschaffen, auch die Freunde und Freundinen (sic!) einer leichteren Lektüre in ausreichendstem Maße zu befriedigen. Interessante Romane, amusante kleine Feuilletons, sorgsam gewählte Miscellen werden hier in reichster Fülle geboten.[206]

Hinzugefügt wird noch die kurze Bemerkung, dass all dieses journalistische Unternehmen von Spitzenkräften des Faches ausgeführt wird:

Wir wollen nur noch erwähnen, daß wir außer unseren ständigen Mitarbeitern noch eine Reihe von politischen und feuilletonistischen Schriftstellern von hervorragender Bedeutung für unser Unternehmen gewonnen haben. Für den politischen Theil unseres Blattes arbeiten publizistische Kräfte ersten Ranges; für den feuilletonistischen die beliebtesten Namen der hiesigen und Wiener Journalistik.[207]

Das Blatt wird als das „billigste Tageblatt” bezeichnet, das „nur die Hälfte des Abonnementpreises der andern politischen Tageblätter [koste]” und „das Halten jedes anderen Blattes überflüssig machen [solle]”.[208]

 

 

 

 

1.4 Neues Pester Journal

Das Wort „Constitutionelles” wird bei der Benennung des Organs ohne jeglichen Kommentar seit dem 10. September 1874 weggelassen.[209] Herausgeber und verantwortlicher Redakteur ist weiterhin I. Schnitzer. Bereits im Sommer 1874 erfolgte die Übersiedlung der Administration und Expedition in den Leopoldstädter Kirchenplatz Nr. 2, in das Leitnersche Haus.[210] Das bedeutete gleichzeitig das Hinüberwechseln in die Druckerie von Leitner, wo das Blatt in ca. 9.000 Exemplaren gedruckt wurde.[211] Am 14. 3. 1875 erfolgte abrupt die Übersiedlung in die Pesti Részvénynyomda. Am folgenden Tag verkaufte Leitner seine Druckerei an Sigismund Bródy, der diese unter dem Namen „Hungária könyvnyomda és kiadóvállalat” weiterführte.

Die Zeitung konnte für den bei der Gründung festgelegten Preis bezogen werden. Eine Preisänderung erfolgte erst, als das NPJ ab dem 20. Juli 1876 auch am Montag erschien.[212]

Zu den ungarischen Mitarbeitern des Neuen Pester Journal gehörten u.a.[213] Antal Janisch, Hugó Klein, Ede Mautner, Miksa Schlesinger, Ignaz Schnitzer, Adolf Silberstein, Albert Sturm, István, Arnold Vértessy.[214]

1.5 Die Gliederung des Blattes

Wie bereits aus dem journalistischen Programm von Ende 1873 hervorgeht, ist die Berichterstattung primär für die Gebiete Politik, Kommunalinteresse und Volkswirtschaft vorgesehen, wobei auch der Unterhaltung Sorge getragen wird. Dieser Leitgedanke nahm auch Einfluss auf die Gestaltung der Rubriken:

Wir bringen, wie jedes große Blatt, täglich zwei, auch drei Leitartikel, einen erschöpfenden Reichstagsbericht, wir registriren sämmtliche Erscheinungen des politischen Lebens im In- und Auslande, unser Feuilleton ist ein buntes und abwechslungreiches, unsere Tagesneuigkeiten und Miszellen sind mit großer Sorgfalt gewählt, jede Nummer unseres Blattes hat eine Romanbeilage, wir bringen Original-Telegramme aus allen Centren der politischen Welt. Kurz, wir bieten um den möglichst geringen Preis ein Blatt, das nach jeder Richtung hin gemäß den Anforderungen eines großen Blattes eingerichtet ist.[215]

Die ersten drei Seiten des Blattes werden der umfassenden politischen Berichterstattung gewidmet. Gleich auf der ersten Seite, über dem Strich, ist ein Leitartikel untergebracht, auf der zweiten folgen die Berichte aus dem Reichstag und kleinere Artikel. Auf dem nächsten Blatt sind die in überwiegendem Teil außenpolitischen Artikel situiert, bei wichtigeren Anlässen von einem Spezial-Berichterstatter zugesandt. Falls noch Platz vorhanden ist, sind hier der „Lokal-Anzeiger” und die „Städtische[n] Neuigkeiten sowie die „Tagesneuigkeiten” zu lesen. Letztere Rubrik erfährt ihre Fortsetzung oft auf Seite vier, wo noch die Meinungen der Leser („Stimmen aus dem Volke”), die „Vereinsnachrichten”, eventuell die „Gerichtshalle” ihren Platz haben. Letztere kann auch auf der kommenden Seite gedruckt sein, in der Umgebung der Rubriken „Theater und Kunst”, „Telegramme” sowie „Der kleine Kapitalist”. Auf den Seiten fünf und sechs wird ausgiebig über Wirtschaftsnachrichten referiert:

„Seit Kurzem hat auch die volkswirthschaftliche Rubrik unseres Blattes wesentliche Reformen, wir können kühn sagen, Bereicherungen erfahren.

Wir werden nach jeder Richtung hin unsere Leser nicht allein über die einzelnen Stadien wichtigerer volkswirthschaftlicher Fragen und durch rascheste Mittheilung aller Vorgänge in Finanz-, Bank- und Börsenkreisen zu unterrichten in der Lage sein, sondern ihnen auch authentische Geschäftsberichte und Preisnotierungen aller wichtigeren Handelsartikel, sowie die telegraphischen Börsen- und Waarenberichte aus Wien und den ausländischen Börsen- und Handelsplätzen bieten.”[216]

Auf Seite fünf ist noch der Name des verantwortlichen Redakteurs und des Verlegers (oder Herausgebers, Eigentümers) verzeichnet. Auf den Seiten sieben, acht sind zahlreiche Inserate zu lesen, die von leichteren Lektüren gefolgt werden: Auf den letzten Seiten des NPJ befindet sich das „Theater-, Vergnügungs- und Fremden-Blatt des NPJ”, in das auch das „Roman- und Feuilleton-Zeitung des NPJ” eingebettet ist. Zu betonen ist aber, dass es keine strikte Plazierung der einzelnen Rubriken nach Seiten im Blatt vorhanden ist, das Blatt verfolgt die systematische thematische Gliederung nach den Themenbereichen Politik, Wirtschaft, Unterhaltung.

2. Literatur im Neuen Pester Journal

Anknüpfend an die Gliederung des Blattes wird es ersichtlich, dass im Blatt auch für Unterhaltung reichlich Platz eingeräumt wurde. Dem Publikum wurden Feuilletons auf die übliche Weise, unterm Strich, angeboten, begonnen auf der ersten Seite und fortgesetzt auf der zweiten und dritten, eventuell in der Beilage. Hatte sich etwas im kulturellen Leben ereignet, wurde davon in den kleineren Rubriken (Tagesneuigkeiten; Theater, Kunst und Literatur) berichtet. Nach zwei Monaten des Bestehens wurde die „Roman- und Feuilleton-Zeitung”[217] dem Blatt beigefügt, wo neben Feuilletons in erster Linie Fortsetzungsromane gedruckt wurden.

Betrachtet man die literarischen Beiträge der Zeitspanne 1872–1878, gelangt man zur Feststellung, dass das Blatt die Beiträge aus der Nationalliteratur in guter Übersetzung und über die ungarische Literatur- und der gesamten Kulturlandschaft von namhaften Feuilletonautoren veröffentlichte.[218] Mit den Primärtexten aus der ungarischen Literatur im Pester Lloyd konnte es jedoch nicht mithalten: Mór Jókai war in der untersuchten Epoche jedes Jahr im Lloyd präsent, im NPJ dagegen kaum. 1873 wurde von ihm in der Feuilleton-Sparte „Auf der Soirèe des Königs” veröffentlicht.[219] 1874 wurden mehrere Jókai-Beiträge aus anderen Organen entnommen. Beim Abdruck von „Auf der Wiener Börse” kam es zur Bemerkung:

Jókai, der bekanntlich dieser Tage eine Reise nach Berlin angetreten, eröffnet heute im ’Hon’ eine Reihe von Feuilletons über seine Reise. Wir greifen aus der uns vorliegenden ersten Serie die obige humorvolle Skizze heraus.[220]

Sein Beitrag „Bismarck und ein ungarischer Romanschriftsteller” wurde als Leitartikel veröffentlicht.[221] Die „Zwei Geschichten von Petőfi”[222] wurden aus Jókais Tarka élet, der Beitrag „Ein Druckfehler” dem Üstökös[223], „Sobri Jóska’s Gefangennehmung”[224] dem Hon und im Jahre 1876 „Eine Sträflings-Kolonie” dem Életképek[225] entnommen. Das Gedicht „Apotheose” gelang 1877 zum Druck.[226] In diesem Jahr kam es auch zur Veröffentlichung seiner Erzählungen ’Görög tűz’/ ’Griechisches Feuer’; sie wurde in der Rubrik für Tagesneuigkeiten bereits mehrere Wochen vor Beginn angekündigt.[227] Der ganze Titel lautet: „Griechisches Feuer. Erzählungen aus der Geschichte allerlei rechtgläubiger Völker. Von Moriz Jókai.” Hinzugefügt wird: „Vom Verfasser autorisirte Uebersetzung. – Nachdruck verboten. D. Red.”[228]

Von János Arany findet man die Ballade „Das Bahngericht”, in Übersetzung von Albert Sturm.[229]

Breitgefächerter war die Tätigkeit des NPJ was die Vermittlung der Produkte der Weltliteratur anbelangt.[230] Das Blatt brachte zahlenmäßig wesentlich mehr Originalveröffentlichungen von deutschsprachigen Autoren als der Pester Lloyd. Ada Christen veröffentlichte nur im NPJ; im überwiegenden Teil erschienen von ihr deutlich gekennzeichnete Original-Feuilletons.[231] Sacher-Masoch war in beiden Organen vertreten, im NPJ überwiegen allerdings nicht die Original-Feuilletons.[232] Seine Frau, Wanda Dunajew, meldete sich im Jahre 1874 mit zwei Original Beiträgen.[233] Von Karl Emil Franzos, dem ehemaligen Chefredakteur des alten, eingestellten Pester Journal,erschienen mehrere Beiträge im Jahre 1873, jedoch handelt es sich um Übernahmen.[234]

P. K. Rosegger publizierte nur drei Kurzgeschichten 1874 im PL, war jedoch für das NPJ von 1872 bis 1876 permanent tätig; 1875 veröffentlichte er im Blatt neun Mal unterm Strich. Sämtliche der hier edierten Werke fanden später – oft erweitert – Aufnahme in seine Novellensammlungen. Ohne die Aufgabe der Rosegger-Forscher vorwegzunehmen, sollen an dieser Stelle einige Beispiele aufgeführt werden. Sein Werk „Dreihundert vierundsechzig und eine Nacht” lässt sich auch im Sammelband „Waldheimat” nachlesen.[235] Dass Rosegger im Blatt veröffentlichte, wurde seitens der Redaktion sehr geschätzt und folgenderweise kommentiert:

Wir glauben den zahlreichen Lesern unseres Blattes gewiß keine angenehmere Ueberraschung breiten zu können, als indem wir ihnen durch die vorliegende reizende Skizze den Beweis liefern, daß auch Meister Rosegger uns seine schätzenswerthe Unterstützung zu Theil werden läßt. D. Red.[236]

In einer Anzeige wurde auch auf die Neuerscheinung seines Volkskalenders aufmerksam gemacht:

Neuer illustrirter Volkskalender für 1873.

In allen Buchhandlungen zu haben:

             Das neue Jahr.

Deutscher Volkskalender für Oesterreich– Ungarn.

                                         Von

                            P. K. Rosegger.

160 Seiten mit 34 Bildern. – Preis geheftet 60 kr.[237]

„Auf Pompeji’s Trümmerstätte”[238] sowie „Der Dom des heiligen Petrus”[239] wurden abermals im Band „Am Wanderstabe” gedruckt. „Das Geheimniß von Orsova. Nach den Mittheilungen eines Emigranten”[240] erschien in Roseggers Sammlung „Allerhand Leute” unter dem Titel „Der Emigrant”.[241] Drei Geschichten über Adelsberg wurden mit unveränderten Titeln in die Ausgabe „Feierabende” aufgenommen.[242] Daneben kam es noch zur Veröffentlichung zahlreicher Original-Feuilletons.[243] Eines wurde aus dem oben erwähnten Kalender entnommen:

Wir entnehmen diese niedliche Erzählung dem soeben im Verlage von Gustav Heckenast in Pest erschienenen zweiten Jahrgang des von Rosegger herausgegebenen trefflichen Volkskalenders: ’Das neue Jahr.’ – D. Red.[244]

Bei den Fortsetzungsromanen bevorzugte der Pester Lloyd Produkte französischer Autoren, das Neue Pester Journal dagegen übernahm neben zahlreichen französischen Romanen auch sämtliche Ergüsse englischer Romanciers. Häufig wurden die Werke anonym veröffentlicht, der Name des Übersetzers wurde selten bekannt gegeben, was auch auf das Niveau dieser Abdrucke schließen lässt.

Von deutschen Autoren wurde Karl Haffners „Ein Vampyr oder Spanien und Ungarn”[245] sowie Edmund Karls „Die Geheimnisse von Pest u. Ofen” gedruckt.[246] Da sich bei zwei Werken weder Autor noch Übersetzer ausfindig machten lassen, und auch der Satz „Roman aus dem Englischen /Französischen” fehlt, entstammen diese vermutlich deutschsprachigen Autoren. Die Ankündigung des Werkes „Dunkle Schicksale”[247] ließ lediglich verlauten: „Wir glauben zur Empfehlung dieses neuen Romans nichts weiter sagen zu sollen, als daß auch diese Arbeit von demselben Autor herrührt, dessen Roman: ’Eine Kette durch’s Leben’ bei den Lesern unseres Blattes so außerordentlich Beifall gefunden.”[248]

Aus dem Französischen gelangte jährlich ein Roman zum Abdruck. Von Ponson du Terŕail erschienen „Die Verräther”,[249] von Adolphe Belot „Das Feuer Weib”.[250] Paul Févals „Der Blut-Schatz” erschien in Übersetzung von A. Scarneo;[251] von Fortuné de Boisgobey wurde „Der Gefangene des Ministers” veröffentlicht.[252] Bei den weiteren Fortsetzungsromanen werden lediglich die Übersetzer mit Familiennamen (Scarneo, Wild) angegeben.[253]

Die englischen Fortsetzungsromane erschienen fast immer ohne Autorenangabe. Bei Mrs. [M. E.] Braddons „Die Gunst des Augenblicks”[254] und bei Wilkie Collins’ „Die Nebenbuhler”[255] wurde die Ergänzung „Nach dem Englischen von A. Scarneo” hinzugefügt. Bei dem Romanen „Ein Sonntagskind”[256] wurde lediglich das mitgeteilt, dass er denselben Verfasser wie „Ein schweres Geheimniß”[257] hat und bei „Eine Künstlerin”[258] wurde angegeben, dass es sich dabei um den Autor von „Cora”[259] handelt. Bei „Die Königin aus der Fremde”[260] wurde hinzugefügt, dass es denselben Übersetzer wie die vorangegangenen Romane haben: „Die deutsche Übertragung entstammt derselben bewährten Feder, welche bisher die englischen Romane für unser Blatt bearbeitet.” „Lea”[261] erschien nach dem Englischen von Elisa Modrach, der Autor jedoch wurde nicht angegeben, lediglich: er „entstammt der Feder eines der beliebtesten englischen Autoren”.

Ujvári Hedvig

 



[1][1] Ábel, Eugenius: Analecta ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Budapestini-Lipsiae, 1880. 225–226.

[2] Csapodi Csaba: Janus Pannonius könyvei és pécsi könyvtára. In: Janus Pannonius. Tanulmányok. Szerk. Kardos Tibor és V. Kovács Sándor. Bp. 1975. 189–213.

[3] Csontosi János a Pallasz Lexikon X. kötetében, a Corvináról szóló mellékletben azt említi, hogy ő Bécsben Janus Pannonius négy kódexét találta meg, köztük kettőben Janus Pannoniusnak díszesen belefestett címerével. Sajnos Csontosi sem a kódexek jelzetét, sem címét nem adja meg, sem azt, hogy milyen címert vélt Janusénak. Erről azonban később semmit sem publikált. Valószínűleg maga is rájött tévedésére.

[4] Csapodi Csaba: A Janus Pannonius-szöveghagyomány. Bp. 1981. 89.

[5] Csapodiné Gárdonyi Klára: Vitéz János neve. = Turul (71.) 1998. 25–29.

6 Galeotto, Marzio: De dictis et factis Matthiae regis. (Ábel: i. m.)

7 Magyar Országos Levéltár D1 15.398 , 15.537, 15.687, 15.718

[6] Bibliográfiai összefoglalásukat lásd: Lesestoffe in Westungarn II. Kőszeg (Güns), Rust (Ruszt), Eisenstadt (Kismarton), Forchtenstein (Fraknó) 1535–1740. Hrsg. von Tibor Grüll, Katalin Keveházi, Károly Kokas, István Monok, Péter Ötvös, Harald Prickler. Red. von István Monok, Péter Ötvös. Szeged, 1996. /Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 18/2. – Burgenländische Forschungen. Sonderband XV./ 269–272.

[7] Tájékozódásul első lépésként egy kéziratos, kiváló katalógus áll rendelkezésére a kutatónak: Tabernigg, Theodor OFM: Standort Katalog der Bibliothek in Güssing. Güssing, 1972. Manuskript. Lásd még: Magyar, Arnold: 340 Jahre Franziskaner in Güssing (1638–1978). Selbstverlag des Franziskanerklosters, Graz, 1980. 236–269.; Pumm, Liesbeth: Die Klosterbibliothek Güssing. Ein Zeitzeuge der Reformation und Gegenreformation im burgenländischen Raum. Diplomarbeit an der Univ. Wien, 1992.

[8] Iványi Béla: Batthyány Boldizsár, a könyvbarát. In: A magyar könyvkultúra múltjából. Iványi Béla cikkei és gyűjtése. Sajtó alá rend. Herner, János–Monok, István. JATE, Szeged, 1983. /Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 11./ (alább: ADATTÁR 11.) 389–435.; Előkészületben: Monok István–Ötvös Péter–Zvara Edina: Batthyány Boldizsár könyvtára. Bp.–Szeged, 2003, OSzK–Scriptum Rt. /A Kárpát-medence koraújkori könyvtárai. Bibliotheken im Karpatenbechen der frühen Neuzeit. VIII./

[9] Koltai András: Batthyány Ádám és könyvtára. Bp.–Szeged, 2002, OSzK–Scriptum Rt. /A Kárpát-medence koraújkori könyvtárai. Bibliotheken im Karpatenbechen der frühen Neuzeit. IV./ (alább: Koltai 2002.) 5–12.

[10] A helyzet átfogó jellemzésére lásd: Kokas Károly: Könyv és könyvtár a XVI–XVII. századi Kőszegen. Szeged, 1991. /Olvasmánytörténeti Dolgozatok III./ 15–22.

[11] Koltai 2002. 16–20.

[12] Koltai 2002. 8–12. foglalja össze az eddigi szakirodalmat.

[13] Balassi Bálint összes művei. I. Sajtó alá rend. Eckhardt Sándor. Bp. 1951. 397.

[14] Koltai 2002. 11–12.

[15] Ő már az 1560-as évek végén érkezhetett, könyvét Beythe András szerezte meg (vásárlás?), aki a németújvári iskolára hagyta: Corvinus, Antonius: Colloquia theologica, libri tres. Strassburg, 1538/1540, Wolfgang Caephaleus, – Güssing, 3/53

[16] Öt könyve maradt ránk, a bejegyzésekből láthatóan 1620 körül érkezhetett Magyarországra (Güssing 6/133, 8/55, 8/171, 8/189, 9/77)

[17] Batthyány Boldizsár idején érkezett, könyveit Beythe András szerezte meg (Güssing 4/21, 7/205, 8/101).

[18] Sigel, Christian: Das evangelische Württenberg. Seine Kirchenstellen und Geistlichen von der Reformation an bis auf die Gegenwart. (Maschinenschrift, 1913) I–XXII. Bde. (alább: Sigel) nem ismer Höffert Gmündben, de Jakob Höffer (megh. 1585) nevű lelkészt Altestadtban igen. Továbbiak: Joachim Höffer (megh.. 1610), lelkész Jungingenben, Gottfried Höffer (szül. 1556), lelkész Dobelben, 1580, Altburgban 1584–1601. Tehát egy Höffer lelkészcsalád ismert Württenbergben.

[19] Sigel ismer egy Frey nevű lelkészcsaládot Württenbergben, de Antoniust nem. Ám Jakob I. Frey (lelkész: Dürrmenz 1542, azután Dachtel 1551–1566) kálvinizmus gyanújába keveredett. Johannes Frey kórházi lelkész volt Reutlingenben 1558–1563. Ezen kívül a lindaui lelkész, Matthäus I. Wegelin (1601–1663) a Frey családból választott feleséget magának. (Vö. Burger, Helen: Pfarrerbuch Bayerisch-Schwaben (ehemalige Territorien Grafschaft Oettingen, Reichsstädte Augsburg, Donauwörth, Kaufbeuren, Kempten, Lindau, Memmingen, Nördlingen und Pfarreien der Reichsritterschaft in Schwaben). München, 2001. 229.)

[20] Güssing 2/20, A „compater” jelentése persze nem egyértelmű. Lehettek tagjai olyan csoportnak, ahol ez a megszólítás volt szokásban, de lehetett atyai jóbarátja is a compater-ként említett személy.

[21] A dátumokat a könyvbejegyzésekből vettük. Ezek a bejegyzések megjelennek: Monok István–Ötvös Péter–Zvara Edina: A németújvári protestáns iskola könyvtára. Bp.–Szeged, 2004, OSzK–Scriptum Rt. /A Kárpát-medence kora újkori könyvtárai. – Bibliotheken im Karpatenbechen der frühen Neuzeit. X./

[22] Sigel, Göppingennél (alfabetikus a rendje).

[23] Güssing 4/296, 5/105, 153, 6/49, 138, 209.

[24] Güssing 5/31, 6/46, 158, 8/247.

[25] Güssing 2/31

[26] Güssing 5/109

[27] Güssing 3/14, 173, 221, 5/13, 8/134.

[28] Güssing 6/181, 5/184 (Haimo)

[29] Güssing 2/23

[30] Sigel Oberholzheimnél, igaz, ennek a Jakob Müllernek „von Memmingen” szerepel a nevében.

[31] Sigel két Abraham Schwägerlint ismert (apát és fiát). Az apa Weinsbergben született 1545-ben, számos helyen volt Württenbergben lelkész, Pfullingenben 1610 körül halt meg. A fiú 1590-ben Pfullingenben született és 1671-ben halt meg. Sok helyen szolgált, életrajza jól dokumentált.

[32] Vö. A körmendi Batthyány-levéltár reformációra vonatkozó oklevelei I. 1527–1625. Iványi Béla anyaggyűjtése. Sajtó alá rend. Szilasi László. Szeged, 1990. /Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 29/1./ 322–329.

[33] Batthyány Ádámról a legátfogóbb, a könyvtár történetét részletesen elemző munka, bibliográfiával: Koltai 2002.

[34] Sigel lelkészek alfabetikus rendjében: Knauss

[35] Vö. A Weigel-művek soproni jelenlétéről írt értékeléssel: Németh Noémi–Schaffer Andrea: Adalékok a tübingeni heterodoxia nyugat-magyarországi kapcsolataihoz az 1620-as években. = MKsz 1996. 223–233.

[36] Kirchen Oder Hauspostill Uber die Sontags und fürnembsten Fest Evangelien durchs gantze Jahr aus dem rechten Catholischen und Apostolischen Grunde und Brunnen Israelis vorgetragen und gepredigt. Durch M. Valentinum Weigelium. Neuvenstatt, 1617, Johann Knuber, Güssing 8/200

[37] Güssing 8/130

[38] Güssing 8/156, 200

[39] Jelzete: Ant. 1253. OSzK Lelt. Sz. 412/32/1992

[40] Többek között Melius Péter és Károlyi Gáspár munkáinak egyik legfőbb forrása volt. L. a témáról bővebben Dán Róbert: Humanizmus, reformáció, antitrinitarizmus és a héber nyelv Magyarországon. Bp. 1973./Humanizmus és reformáció, 2./

[41] Abraham Ibn Ezra XII. századi exegéta kommentárjai; a vele vallásfilozófiai téren több ponton hasonló nézeteket valló, mindazonáltal a középkori zsidó bölcselet téziseit, valamint vallási doktrínáinak rendszerét egészében összefoglaló Maimonides (1138–1204) művei éppúgy a nélkülözhetetlen források közé tartoznak, mint a polemikus szellemben tevékenykedő nyelvész-exegéta David Kimhinek (1160?–1235?) a radikális – leginkább a szentháromságot megkérdőjelező – irányzatokra is igen nagy hatást gyakorló magyarázatai; nem utolsó sorban pedig Münster héber tanítómestere, az itáliai humanista zsidó Elija Levita (1486–1549) grammatikai munkái.

[42] A címlap alsó harmadában apró betűvel szedett mondat ad tájékoztatást erről az 1546-os kiadásról: Accesserunt in hac secunda aeditione multae novae annotationes, praesertim in Pentateucho, atque in multis locis textus clarior redditus est, et hebraicae veritati magis quam antea conformatus.

[43] A kéz minden valószínűség szerint Ecsedi Báthory Istváné, a családfának azonban itt nyoma sincs.

[44] Noha Ecsedi Báthory maga csak e helyütt adja meg a bejegyzés dátumát, más adatokból lehet következtetni arra, hogy hozzávetőleg milyen időintervallumban használhatta a kötetet, l. később.

[45] L. a kötet 139. oldalát.

[46] Egy 1720-ból fennmaradt iskolai könyvjegyzékben valóban szerepel a kötet. L. Partiumi könyvesházak, sajtó alá rendezte Monok István. Bp.–Szeged, 1988. 365–373. /Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 14./

0[47] A róla szóló eddigi legrészletesebb életrajzi összefoglalás: RMKT XVII/1., 574–580. (Klaniczay Tibor) Az utóbbi évek szakirodalmáról l. Ecsedi Báthory István végrendelete 1603. Bevezetéssel közreadja Vadász Veronika, Szeged, 2002. 5–6. /Fiatal Filológusok Füzetei Korai Újkor, 1./

[48] Ecsedi Báthory István meditációi. Sajtó alá rendezte Erdei Klára és Keveházi Katalin, Bp.–Szeged, 1984. /Adattár XVI–XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 8./

[49] Az alábbiakban – a nagyúr jegyzetelési eljárását illusztrálandó – néhány rövid margináliát közlünk. Először a kötet megfelelő oldalszámát, majd azt a caputot és verset tüntetjük fel, amelyhez a reflexió leginkább köthető. A bibliai locust a bal oldali hasábban a Münster-féle latinnal és magyarul, a vizsolyi biblia facsimile kiadásának nyomán adjuk. Meg kell jegyezni, hogy helyenként nincsenek az aláhúzások mellett olyan megjegyzések, amelyek egyértelművé tennék, hogy pontosan mire is reagál. Ilyen esetben csak a fejezet vagy a fejezetek számát adjuk meg, a szöveget nem. Amennyiben a hozzáfűzés Münster kommentárjához tartozik, úgy annak szövegét mellékeljük. A széljegyzeteket jobb oldalt, a bibliai szöveg mellett közöljük. A latin részeket a latin helyesírásnak megfelelően átírva, a rövidítéseket jelzés nélkül feloldva közöljük. Az átírás (a tulajdonnevek helyesírásától eltekintve) betűhív, a benne alkalmazott jelek a következők: (...) a nagyúr saját zárójele; [...] pár betűs olvashatatlan rész.

[50] Traktátus a szentháromságról. In: Ecsedi Báthory István meditációi... 169–219.

[51] Ami az általa forgatott bibliafordításokat illeti, leggyakrabban az első jelentős – és a protestáns felekezetek számára irányadó – héber bibliafordító Sanctus Pagninust (†1541) hivatkozza, de használja a Vulgatat is. Nem kizárható az sem, hogy a francia református teológia nagyjának, Franciscus Juniusnak (1545–1602) munkáit is ismerte.

[52] Ilyen megfontolásból jegyzeteli többek között az alábbi helyeket: 1Móz. 16,13; 18,13; 18,22–23; 19,24; Bír. 2,1.

[53] L. a 12. jegyzetet.

[54] Az, hogy e helyütt az országbíró a meditáció megjelölést a teológiai okfejtésre alkalmazza, alátámasztja a gyanút, hogy cím nélkül ránk maradt zsoltáros fohászainak Erdei Klára általi meditáció műfajba sorolása felülvizsgálatra szorul. L. Erdei Klára: Ecsedi Báthory István meditációi és európai hátterük. = ItK 1980. 55–69. és : Modellfejlődés Ecsedi Báthory István prózájában. = ItK 1982. 620–626.

[55] Plautus: A bögre. In: Római vígjátékok. Bp. 1961.

[56] Ismeretes, hogy a családjának – beleértve az ez idő tájt jóval nagyobb közéleti súllyal bíró Somlyói Báthory família tagjait is – felemelkedéséért, valamint pozícióinak megtartásáért hevesen küzdő Ecsedi Báthory, óriási vagyonának és végrendeletének révén még jóval halála (1605) után is befolyásolta az erdélyi hatalmi viszonyokat, jelesül azzal, hogy Báthory Gábort a fejedelmi székbe segítette.

[57] A goroszlói ütközet: 1601. augusztus 3.

[58] Talán arra az átpártolásra gondol, amikor 1573-ban Bekes Gáspár Báthory István ellenében maga mellé állítja a székelyek egy részét. Báthory András bíboros-fejedelem halála: 1599. október 31.

21 L. Szabó András: Monai János levele Ecsedi Báthory Istvánhoz. In: Collectanea Tiburtiana. Tanulmányok Klaniczay Tibor tiszteletére. Szerk. Galavics Géza, Herner János, Keserű Bálint. Szeged, 1990. 257–259. /Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 10./

22 L. Ecsedi Báthory István végrendelete... 92–94.

[59] Egyháztörténet, 1943. (1.) 3. füzet, 234.

[60] Album Studiosorum Academiae Franekerensis. Franeker, 1968, 117.

[61] Album Studiosorum Academiae Lugduno-Batavae. Hága, 1875. 331.

[62] Az 1640-es kiadást lásd RMK III: 1557; az 1641-esről RMK III. Pótlások. 4. Bp. 1993. 7605.

[63] Johannes Gheselius albuma, British Library, MS. Additional 28,633, fol. 55.

[64] Jelzete MS Tanner 66, fol. 18.

[65] Stoughton művét I. Rákóczi Györgynek ajánlotta.

0[66] Venn, J.–Venn, A. J.: Alumni Cantabrigienses. Part I. Vol II. Cambridge, 1922. 81.

0[67] i. m.

[68] Webster, Charles: The Great Instauration. London, 1975. 80.

[69] D’Oyly, George: The Life of William Sancroft. 2. kiad. London, 1840. 20–21.

[70] Szabó Miklós–Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban, 1521–1700. Szeged, 1992. /Fontes Rerum Scholasticarum IV./ 32.

[71] Ball, John: A Treatise of Faith. London, 1631.

[72] Scudder, Henry: A Key of Heaven: the Lords Prayer Opened. London, 1620.

[73] Rogers, John: A Doctrine of Faith. London, 1627., valamint A Treatise of Love. London, 1629.

[74] Rogers, Nehemiah: The True Convert. Or an Exposition upon the Whole Parable of the Prodigall. London, 1620.

[75] Írásunk „A fiatal Deák Ferenc. A felkészülés és a zalai pályakezdet évei 1803–1833” címmel, az Osiris Kiadónál 2003 őszén megjelenő kötetünk egyik fejezetének rövidített, átdolgozott változata.

[76] Taxner-Tóth Ernő: A fiatal Vörösmarty barátainak levelezéséből. Bp. 1987. 78–79., vö. Sándor Pál: A pályakezdő Deák portréjához. = Századok 1981. 3. sz. 532.

[77] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 10–11., vö. Sándor Pál: i. h. 531., Vörösmarty Mihály levelezése I. (Sajtó alá rend. Brisits Frigyes.) Bp. 1965. /Vörösmarty Mihály Összes Művei 17. köt./ (a továbbiakban: VMÖM 17. köt.) 205., Vörösmarty Mihály levelezése II. (Sajtó alá rend. Brisits Frigyes.) Bp. 1965. /Vörösmarty Mihály Összes Művei 18. köt./ (a továbbiakban: VMÖM 18. köt.) 34.

[78] VMÖM 17. köt. 203.

[79] VMÖM 17. köt. 104–105.

[80] VMÖM 17. köt. 203.

[81] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 83.

0[82] VMÖM 17. köt. 204–205.

0[83] VMÖM 17. köt. 71.

[84] VMÖM 17. köt. 105.

[85] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 82–83.

[86] VMÖM 17. köt. 120.

[87] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 97.

[88] VMÖM 18. köt. 30.

[89] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 79.

[90] VMÖM 17. köt. 184.

[91] Kossuth Lajos: Országgyűlési Tudósítások. III. (Sajtó alá rendezte Barta István) Bp., 1949. /Kossuth Lajos Összes Munkái 3. köt./ (a továbbiakban: KLÖM 3. köt.) 325.

[92] VMÖM 17. köt. 105.

[93] VMÖM 17. köt. 119.

[94] VMÖM 17. köt. 140.

[95] VMÖM 17. köt. 156.

[96] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 103.

[97] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 105–106.

[98] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 101.

[99] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 81.

[100] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 103.

[101] VMÖM 17. köt. 208–209.

[102] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 98.

[103] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 106.

[104] Kapiller Imre: Adatok Zala megye felvilágosodás- és reformkori könyvtárainak történetéhez. Pallini Inkey Ferenc bellicai könyvtára. In: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból 1984–1985. (Szerk. Degré Alajos és Halász Imre) Zalaegerszeg, 1985. /Zalai Gyűjtemény 21./ 74.

[105] Pulszky Ferenc: Jellemrajzok. Eötvös, Széchenyi, Deák, Dessewffy Aurél. Bp. [1888.] 88., Sándor Pál: i. h. 534.

[106] Csapó Vilmos: Deák Ferencről. = Tolnavármegye 1903. október 11. 41. sz. 2.

[107] VMÖM 18. köt. 24., Taxner-Tóth Ernő: i. m. 76., 80–84.

[108] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 83.

[109] Panka Károly: Deák Ferenc könyvtáráról. = Magyar Könyvszemle 1938. 3. füzet. 293., vö. Sándor Pál: i. h. 537.

[110] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 77., 81., 154.

[111] Panka Károly: i. h. 292., VMÖM 17. köt. 181., Taxner-Tóth Ernő: i. m. 76., vö. Sándor Pál: i. h. 537.

[112] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 84., vö. Sándor Pál: i. h. 536–537.

[113] VMÖM 17. köt. 207., 209.

[114] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 92.

[115] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 91–94.

[116] Panka Károly: i. h. 292., vö. Sándor Pál: i. h. 535.

[117] Panka Károly: i. h. 292.

[118] Panka Károly: i. h. 292., vö. Sándor Pál: i. h. 536.

[119] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 82., 84., vö. Sándor Pál: i. h. 535.

[120] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 82.

[121] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 74., 81–82.

[122] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 82.

[123] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 97.

[124] Fábri Anna: Az irodalom magánélete. Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten 1779–1848. Bp. 1987. 445–466.

[125] VMÖM 18. köt. 24.

[126] Panka Károly: i. h. 292., vö. Sándor Pál: i. h. 536.

[127] Panka Károly: i. h. 292., vö. Sándor Pál: i. h. 535.

[128] Deák Ferenc ügyészi iratai 1824–1831. (Sajtó alá rend. Molnár András.) Zalaegerszeg, 1995., „Javítva változtatni”. Deák Ferenc és Zala megye 1832. évi reformjavaslatai. (Szerk. Molnár András) Zalaegerszeg, 2000. /Zalai Gyűjtemény 49./

[129] Taxner-Tóth Ernő: i. m. 81–82., vö. Sándor Pál: i. h. 534.

[130] Csengery Antal: Deák Ferencz emlékezete. Bp. 1877. 14.

[131] KLÖM 3. köt. 170., vö. Sándor Pál: i. h. 534.

[132] Magyar Országos Levéltár Mikrofilmtár 8368. doboz. Wesselényi Miklós levelezése. Deák Ferenc levele Wesselényi Miklóshoz, Pozsony, 1840. február 11., vö. Deák Ferencz emlékezete. Levelek 1822–1875. (Szerk. Váczy János) Bp. 1890. 63.

[133] Panka Károly: i. h. 290., vö. Sándor Pál: i. h. 534.

[134] Panka Károly: i. h. 291., vö. Sándor Pál: i. h. 535.

[135] Panka Károly: i. h. 290., vö. Sándor Pál: i. h. 534–535.

[136] Panka Károly: i. h. 290–291., vö. Sándor Pál: i. h. 535.

[137] Panka Károly: i. h. 290., vö. Sándor Pál: i. h. 536.

[138] Pulszky Ferenc: i. m. 87–88.

[139] Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona: Emlékeim Deák Ferenc politikai és magánéletéből. Bp. [1926.] 60.

[140] VMÖM 17. köt. 183–184.

[141] Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattár. K 203/88. Deák Ferenc levele Széchenyi István grófhoz. Kehida, 1841. március 20. Közli Viszota Gyula: A Kelet népe történetéhez. = Budapesti Szemle 1903. 116. köt. 178.

[142] Csengery Antal: i. m. 24., vö. Wlassics Gyula, báró: Deák Ferenc. Bp. 1923. 119.

[143] Országos Levéltár (OL) A 45 Magyar Udvari Kancellária elnöki iratai (a továbbiakban: Kanc. eln.) 1848: 91. Deáky Zsigmond, a jogakadémia erélyes fellépésre utasított főigazgatója a megyére hárította a felelősséget. Az volt a véleménye, hogy ami Győrben történik, nem egyéb, mint „a pozsonyi merények kifolyása”. Uo. 1848: 126. (A megjegyzés az országgyűlési ifjúság demonstrációira utal.)

[144] Kanc. eln. 1848: 132; 137. OL N 31 Regnicolaris levéltár, István nádor levéltára. Helytartótanácsi iratok 1848: 447; uo. Közpolgári iratok 1848: 465. Balázs Péter: Lukács Sándor. In: Petőfi és kora. Szerk. Lukácsy Sándor–Varga János. Bp., Akadémiai Kiadó, 1970. 652–653; Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Bp., Akadémiai Kiadó, 1971. 38; Balázs Péter: Győr a feudalizmus bomlása és a polgári forradalom idején. Bp., Akadémiai Kiadó, 1980. 211.

[145] A márc. 16-iki gyűlés határozatai: OL Újkori gyűjtemény. R 32 1848/49. évi nyomtatványok. (a határozatot Lukács Sándor mint jegyző írta alá.) Az eseményekre l. Balázs Péter: Lukács Sándor. i. m. 653; Varga János: i. m. 129; Balázs Péter: i. m. 214.

0[146] Vas Gereben győri irodalmi és politikai szerepére l. Martinkó András: Petőfi útja a győri Hazánkhoz. In: Petőfi és kora. 81–142. Vas Gereben életútjára Császtvay Tünde: Vas Gereben (1823–1868). In: A márciusi ifjak nemzedéke. Szerk.: Körmöczi Katalin. Magyar Nemzeti Múzeum kiadványa. 2000. 449–456. Vas Gereben első írásai az Életképek 1845 második félévi számaiban jelentek meg. A Pesti Divatlap 1847. évi folyamában november elejéig minden számban publikált.

0[147] Életképek 1848. ápr. 9 (16). Turay B. tudósítása a lap borítójának belső oldalán.

0[148] Szinnyei József: Komárom 1848–49-ben. Pest, 1887. 2. A „rossz királyi leirat” miatt Győrben márc. 30-án nagy tüntetés volt. Másnap 2–2 személyt küldtek Pozsonyba, illetve Pestre, közöttük Vas Gerebent. Balázs Péter: i. m. 217.

0[149] Lám Frigyes: Egy győri polgár a reformkorban. Győr 1928. 90.

0[150] Váli Béla: Vas Gereben, Radákovics József élete és munkái. Bp. 1883. 23.

0[151] Batthyány körlevelére: Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. S. a. r. Urbán Aladár. Bp., Argumentum Kiadó, 1999. 162–163. Nyáry Pál Pest megyei alispán márc. 21-én Batthyányhoz intézett jelentése a megye eljárásáról uo. 145.

[152] OL C 60 Helytartótanács levéltára. Könyvvizsgálati osztály iratai 1848-4-45. A jelentés szerint a főbíró aznap kapta meg a nyomdától a példányt. (Ez az első füzet itt található.) A helybeli lap a Hazánk márc. 30-i száma szerint az előző pénteken, tehát márc. 24-én már megjelent az első ív. A gyors publikálás egyértelművé teszi, hogy Vas Gereben előzetes (feltehetően Kuthy Lajostól szerzett) információk alapján dolgozott.

[153] A napi- és hetilapok esetében, ha azok dátuma a szövegben szerepel, nem használok lábjegyzetet.

[154] A főbíró ápr. 4-én terjesztette fel a második ívet azzal a megjegyzéssel, hogy aznap kapta a nyomdától; Helytartótanács levéltára, Könyvvizsgálati osztály iratai 1848-4-53. Az Öreg ÁBC 2. száma már nincs a felterjesztés mellett.

[155] 1848/49. évi nyomtatványok. Győr megye már az ápr. 3-án tartott közgyűléséből felszólította a megyéket „a kor kérdéseiről felvilágosító” röpirat, az „Öreg ÁBC” támogatására és terjesztésére. L. pl. Sopron megye levéltára, Közgyűlési iratok 1848: 1384. (A körlevélhez mellékelték a kiadvány már megjelent 1. és 2. ívét.)

[156] OL H 15 Belügyminisztérium, rendőri osztály iratai (a továbbiakban: BM rend.) 1848-2-166. Közli Császtvay Tünde: Vas Gereben (1823–1868). = Vár ucca tizenhét 1997. 1. sz. 52–53. (Az évnegyedi folyóirat ezen érdekes száma Vas Gereben életére és munkásságára vonatkozó dokumentumokat, kortársi emlékezéseket, továbbá Vas Gereben munkáiból részleteket, ill. azokról szóló kritikákat közöl.)

[157] Batthyány id. körlevele (l. a 9. jegyzetet) csak azt tartotta kívánatosnak, hogy ha a földesurak követelnék a szolgáltatásokat, azokat a törvény kihirdetéséig teljesítsék. De figyelmeztetett arra, hogy „a megtagadások behajtására” erőszakot semmiképpen ne használjanak. Vas Gerebennek ezt a földesurakkal szolidáris magatartását joggal bírálja Ember Győző: Magyar parasztmozgalmak 1848-ban. Bp., Szikra Kiadó, 1948. 79. L. még Balázs Péter: i. m. 255.

[158] OL H 12 Belügyminisztérium közösen kezelt iratok (a továbbiakban: BM) 1848: 87. (A példány nincs a felterjesztés mellett.)

[159] A pozsonyi országgyűlés utolsó napjaiban az államadósság kamatainak elvállalását sürgette az udvar. Ez a füzet tehát erre is reagál. Vas Gereben erre később is visszatért. Kurta számadás, vagy: fizetünk-e tízmilliót? címmel a Pesti Divatlap 1848. máj. 13-i számában írt cikket az államadósság elvállalása ellen.

[160] Vas Gereben jónak látta ezt a 3. ívet (vagy mind a három füzetet?) megküldeni Kossuthnak. A levél nem maradt fenn, de a pénzügyminiszter elnöki iratainak iktatókönyve ápr. 23-áról a következő bejegyzést tartalmazza: „Vas Gereben a Táncsics által kiadott nép újságot kártékony hatásúnak állítja, s a maga ’Öreg ÁBC’-jét bemutatja.” OL H 20 Pénzügyminiszter elnöki iratok ikt.kve 1848: 299.

[161] BM 1848: 471. (A példány nincs a felterjesztés mellett.) L. még BM rend. 1848-2-146. (Itt említjük meg, hogy a kortársak az Öreg ÁBC-t folyóiratnak tekintették, s a Széchényi Könyvtár katalógusa is a folyóiratok között tartja nyilván. Rendezetlen, vagyis nem hetente történt megjelenése miatt inkább röpiratsorozatnak tekinthető.)

[162] Az országgyűlés várható elhúzódásáról szóló állítás nyilvánvaló valótlanság. Azt mindenki minél hamarabb be akarta fejezni. Így még arról sem lehetett szó, hogy az Szt. György napjáig tart. Vas Gereben ezzel a valótlan állítással próbálta kimenteni magát.

[163] A hetilapként megjelenő Pesti Divatlap máj. 6-i száma tudósított az Öreg ÁBC 4. füzetének „közre jöttéről”, s azt tartotta szükségesnek kiemelni, hogy „fegyverviselésről igen jó dolgokat rág a nép szájába”.

[164] Balázs Péter: i. m. 255. Nem világos, hogy a közgyűlés mit értett előlegen. Talán kifizették előre az 5. számot is?

[165] BM rend. 1848-2-166. Eötvös levele mellett nem található Győr megye felterjesztése, csak az ápr. 4-i megyei és városi vegyes bizottmány jegyzőkönyve, amelyet a 14. jegyzetnél idéztünk.

[166] BM 1848: 87. (A kiadvány nincs a felterjesztés mellett.) A munka teljes címe: Népbarát, vagy is magyarázatja annak: mikép kell értenünk az új változásokat. Győr, 1848. 7 l.

[167] Vas Gereben írt a nemzetőrségről a 4. füzetben. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy Kozma nem folytatta munkáját. Balázs Péter a Népbarátot a győri liberálisok vállalkozásának tekinti, akik szerinte az Öreg ÁBC ellensúlyozására törekedtek. Balázs Péter: i. m. 257.

[168] A Pesti Divatlapnak ez a máj. 20-i száma közölte Vas Gereben: „Mi van még?” című anekdotikus írását. E szerint egy törvénymagyarázatot vásárló atyafi azt kérdezte tőle, hogy kell-e a parasztnak egrecírozni, – és fogja-e a nemest is a bot?

[169] BM 1848: 1689. A fogalmazvány kéziratában a mellékelt példányszám helyét üresen hagyták, mivel az hatóságonként nyilván változott. A szöveg azt is ígéri, hogy a kiadványnak a szükséges más nyelvekre történt fordítását is megküldik. Az 1848/49. évi nyomtatványok gyűjteményekben csak a szlovák változat ismert. (Ezekben a napokban már elkészült a törvények nemzetiségi nyelvű fordítása, s megküldték az azokat igénylő hatóságoknak.)

[170] A kötetke utolsó lapjának alján ez áll: „Iratott: Ő felsége, királyunk kegyes engedelméből és parancsolatjából.” A kiadványon nem szerepel Vas Gereben neve. (Az Öreg ÁBC minden füzetének végén ott találjuk a szerző nevét.) Ezt a névtelenséget az is indokolja, hogy a füzet 12. oldalán Vas Gereben azt állítja, hogy ő (a szerző) maga sem nemes ember.

[171] A Pesti Divatlap jólértesültségét mutatja, hogy a fentebb már id. máj 13-i közlemény így folytatódik: „Az első czikk az egyenlőség eszméjét magyarázza a legnépszerűbb nyelven.” A szerkesztő tehát tudott arról, hogy Vas Gereben az egyenlőségről ír a már sajtó alatt lévő kiadványban.

30 Nem valószínű, hogy Táncsics igényt tartott a támogatásra, hiszen munkája kritikusan azt vizsgálja, hogy a törvények megfelelnek-e a népnek. Egyben hangsúlyozza, hogy ő is be fog nyújtani módosításokat. A Nemzeti Újság ápr. 23-án egyébként már arról tudósított, hogy Táncsics a törvények magyarázatát külön füzetben fogja árulni.

[172] Constitutionelles Pester Journal. Politisches Tageblatt. (Des Weiteren: CPJ) 1. Jahrgang Nr 1 v. 11. Juli 1872.

[173] An die Leser des „Pester Journal”!, ebd, S. 1.

[174] Einen weiteren Grund zum Zwiespalt lieferte der Kampf um die Leser. Seitens des CPJ wurde sogar mit einem Prozess gedroht. Siehe CPJ 1. Jg, Nr 4 v. 14. Juli 1872, S. 1. Das Pester Journal konnte auch auf eine „journalistische Schlammschlacht” nicht verzichten, woraufhin das CPJ sich veranlasst fühlte, „Eine nothgedrungene Erklärung” als Antwort auf die im PJ veröffentlichten Diffamierungen zu geben. CPJ 1. Jg, Nr 6 v. 17. Juli 1872, S. 1. Siehe auch den Artikel „Eine grüne Redaktion” = CPJ 1. Jg, Nr 7 v. 18. Juli 1872, S. 4. Ein weit düsterer Ton wird im Artikel „An die Bürger Pest-Ofen” gebraucht, in dem die Machenschaften des Herrn Joseph Wagner, Eigentümer des PJ, an die Öffentlichkeit gebracht werden. Siehe CPJ 1. Jg, Nr 21 v. 3. August 1872, S. 1. Am ausführlichsten äußern sich die Herausgeber des CPJ im Artikel „’An die Redaktion ohne Namen’”: „Denn wer, als wir und die große Anzahl unserer sehr geschätzten Mitarbeiter hat das ’Pester Journal’ durch fast dreijährige, angestrengte und redliche Arbeit aus einem schmutzigen und verkommenen Winkelblatt zu einem allgemein verbreiteten, gelesenen, beliebten und geschätzten Organ der hiesigen Volkskreise erhoben? Als wir das ’Pester Journal’ aus den Händen des Dr. Wagner übernahmen, druckte es kaum fünfhundert Exemplare täglich. Die vielen tausend und tausend Abonnenten, welche seitdem hinzukamen, waren eben Abonnenten, die wir durch lange Jahre erwarben, die wir an uns fesselten, und die bei dem jetzigen ’Pester Journal’ ausharren, weil sie dazu gezwungen sind. Nur unsere Abonnenten sind es, welche jetzt schaarenweise das ’Pester Journal’ fliehen und unser ’Constitutionelles Pester Journal’ aufsuchen.” = CPJ 1. Jg, Nr 23 v. 6. August 1872, S. 4–5. Der Ton schien sich etwas gemildert zu haben, als K. E. Franzos zum Chefredakteur des alten PJ ernannt wurde und den Gebrauch eines anständigen Tons, „wie er auch unter Konkurrenzblättern möglich”, forderte. Siehe CPJ 1. Jg, Nr 25 v. 8. August 1872, S. 5. K. E. Franzos’ Name erschien im Blatt nicht (nur der des verantwortlichen Redakteurs, Stephan Méthy), und er sah sich gezwungen, diesbezüglich eine Erklärung abzugeben, in der er den persönlichen Vorwürfen und Polemiken ein Ende setzen wollte. Siehe (altes) PJ Nr 184 v. 7. 8. 1872, S. 4–5. Ende August 1872 wurde der neue Eigentümer des alten PJ Sigismund Bródy. Bekanntgegeben in: Nr 199 v. 27. 8. 1872, S. 1. Das alte PJ hat seine Tätigkeit mit dem 24. September 1872 eingestellt.

0[175] CPJ 1. Jg, Nr 1, S. 1. Hervorhebung im Original.

0[176] Ebd. Hervorhebung im Original.

0[177] CPJ 1. Jg, Nr 16 v. 28. Juli 1872, S. 1.

0[178] CPJ 1. Jg, Nr 16 v. 28. Juli 1872, S. 1.

0[179] CPJ 1. Jg, Nr 39 v. 27. August 1872. Hervorhebung im Original.

0[180] Ab 1. Jg, Nr 43 v. 31. 8. 1872, S. 5 sind die beiden als „Herausgeber und Verleger” verzeichnet.

[181] CPJ 1. Jg, Nr 2 v. 12. Juli 1872, S. 1.

[182] CPJ 1. Jg, Nr 1, S. 1. Die Pränumerations-Anzeige wurde in den nächsten Tagen oft wiederholt.

[183] (Constitutionelles) Neues Pester Journal (des Weiteren: CNPJ), 1. Jg, Nr 53 v. 12. September 1872, S. 1.

[184] CNPJ 1. Jg, Nr 56 v. 15. September 1872, S. 1.

[185] CNPJ 1. Jg, Nr 64 v. 25. September 1872, S. 1.

[186] Ebd.

[187] Ebd.

[188] CNPJ 1. Jg, Nr 66 v. 27. September 1872, S. 1.

[189] CNPJ 1. Jg, Nr 123 v. 1. Dezember 1872, S. 5.

[189] Ebd.

[189] CNPJ 1. Jg, Nr 66 v. 27. September 1872, S. 1.

[190] Ebd.

[191] CNPJ 1. Jg, Nr 105 v. 12. November 1872, S. 1. Administration und Expedition blieben aber in der Göttergasse Nr. 9. Ab dem 2. Jg, Nr 230 v. 8. Oktober 1873 sind sie wieder unter Göttergasse Nr. 9. verzeichnet.

[192] CNPJ 1. Jg, Nr 45 v. 3. 9. 1872, S. 5.

[193] CNPJ 1. Jg, Nr 73 v. 5. 10. 1872.

[194] CNPJ 1. Jg, Nr 83 v. 17. 10. 1872, S. 5. Schriftweise wechselhaft: Guttenberg oder Gutenberg. Ab 2. Jg, Nr 50 v. 1. 3. 1873 erscheint der Eigentümer nicht mehr.

[195] CNPJ 2. Jg, Nr 216 v. 21. 9. 1873, S. 6.

[196] CNPJ 2. Jg, Nr 228 v. 5. 10. 1873, S. 5.

[197] Neumann, Ede: A fővárosi napisajtó fejlődése [Die Entwicklung der hauptstädtischen Presse]. = Typographia Nr 7 v. 16. 2. 1923, S. 2.

[198] Neumann, Ede: ebd, Nr 8 v. 23. 2. 1873, S. 2.

[199] Pränumerations-Einladung auf das politische Tageblatt: „NEUES PESTER JOURNAL.” = Pester Lloyd, 20. Jg, Nr 292 v. 20. Dezember 1873, S. 4. Hervorhebung im Original. Stark verkürzte Versionen des Programms sind auch in CNPJ 2. Jg, Nr 285 v. 24. Dezember 1873, S. 3 zu lesen sowie 3. Jg, Nr 292 v. 22. Dezember 1874, S. 1.

[200] Ebd. Hervorhebung im Original.

[201] Ebd.

[202] Ebd. Hervorhebung im Original.

[203] Ebd. Hervorhebung im Original.

[204] Ebd. Typografie des Originals.

[205] Ebd. Hervorhebung im Original.

[206] Ebd. Hervorhebung im Original.

[207] Ebd. Hervorhebung im Original.

[208] Ebd.

[209] NPJ Nr 205 v. 10. 9. 1874.

[210] Nr 126 v. 4. Juni 1874.

[211] Neumann, Ede: A fővárosi napisajtó fejlődése [Die Entwicklung der hauptstädtischen Tagespresse]. Folge VIII. = Typographia Nr 9 v. 2. 3. 1923, S. 2.

[212] NPJ Nr 167 v. 20. 7. 1876. Der Preis beträgt fl.14-7-3,5-1,2.

[213] Bezieht sich auf den behandelten Zeitraum. Keine vollständige Liste der Mitarbeiter. Konsultiert wurde: Szinnyei, József: Magyar Írók élete és munkái [Das Leben und Werk ungarischer Schriftsteller]. Bp. 1980–1981. (Reprint). Des Weiteren: (Sz), Band- und Seitenzahl.

[214] Antal Janisch (†1876): Verfasste hauptsächlich seine Erlebnisse über Amerika (Sz, 5, 357); Hugó Klein (geb. 1853): Feuilletonist, Kritiker (SZ, 6, 500f); Ede Mautner (1824–1889): Feuilletonist und Theaterkritiker (Sz, 8, 907); Miksa Schlesinger (geb. 1846): Mitarbeiter (Sz, 12, 450); Ignaz Schnitzer (1839–1892): Gründer des Blattes, Mitarbeit von 1869 bis 1880, danach zog er nach Wien und schickte noch weitere fünf Jahre Feuilletons dem Blatt zu. (SZ, 12, 539f); Adolf Silberstein (1845–1899): Mitarbeiter zw. 1874 und 1880, ausgezeichneter Übersetzer (Sz, 12, 1008–1012); Albert Sturm (geb. 1851): Feuilletonist und Leiter der Rubrik „Gerichtshalle” (Sz, 13, 99f); István Toldy (1844–1879): Veröffentlichungen; bei Szinnyei nicht erwähnt (Sz, 14, 233–237); Arnold Vértessy (1836–1911): Veröffentlichungen; bei Szinnyei nicht erwähnt. (Sz, 14, 1153–1157).

[215] NPJ 3. Jg, Nr 292 v. 22. Dezember 1874, S. 1.

[216] NPJ 3. Jg, Nr 216 v. 23. September 1874, S. 1, wiederholt u.a. in Nr 217.

[217] NPJ 1. Jg, Nr 39 v. 27. 8. 1872.

[218] U.a. über die Kisfaludy-Gesellschaft, Jókai, E. Szigligeti, Baron J. Eötvös, Petőfi, F. Pulszky, F. Toldy, Baron S. Kemény, P. Gyulai, E. Tóth, Graf G. Zichy, J. Arany, G. Csiky, G. Heckenast.

[219] NPJ 2. Jg, Nr 266 v. 2. 12. 1873, S. 1–2.

[220] NPJ 3. Jg, Nr 45 v. 25. 2. 1874, S. 1–2.

[221] NPJ 3. Jg, Nr 51 v. 4. 3. 1874, S. 1.

[222] NPJ 3. Jg, Nr 175 v. 2. 8. 1874, S. 2–3.

[223] NPJ 3. Jg, Nr 192 v. 25. 8. 1874, S. 3.

[224] NPJ 3. Jg, Nr 214 v. 20. 9. 1874, S. 3–4.

[225] NPJ 5. Jg, Nr 227 v. 18. 9. 1876, S. 1–2.

[226] NPJ 6. Jg, Nr 271 v. 30. 9. 1877, S. 1.

[227] NPJ 6. Jg, Nr 145 v. 27. 5. 1877, S. 5.

[228] NPJ 6. Jg, Nr 156 v. 7. 6. 1877, S. 1–2. Ende : Nr 189 v. 10. 7. 1877, S. 1–2.

[229] NPJ 7. Jg, Nr 67 v. 8. 3. 1878, S. 1.

[230] Im Blatt wurden auch viele Feuilletons zum Leben und Werk einzelner Literaten veröffentlicht. Was die deutschsprachige Literatur angeht, u.a. über Goethe, Anzengruber, Grillparzer, H. v. Fallersleben, Heine, Lenau, Fr. Spielhagen, A. Grün, H. Laube, Gutzkow; über französische Literaten: über Sardou, Jules Janin, V. Hugo, Dumas, G. Sand, Voltaire, A. Daudet, Corneille; des Weiteren über Petrarca, Byron und Björnstjerne Björnson.

[231] Magdalena, begonnen = NPJ Nr 139 v. 19. 12. 1872, S. 1–2, Ende: Nr 142 v. 22. 12. 1872, 2. Beilage; Letzte Liebe. = NPJ Nr 233 [falsche Numerierung] v. 5. 11. 1873, S. 1–3; Unter der Schminke, = Nr 264 v. 29. 11. 1873, S. 1–3; Eine Christnacht. = Nr 286 v. 25. 12. 1873, S.1–3; Irrlichter. = Nr 54 v. 7. 3. 1874, S. 1–3; Im rothen Salon. = NPJ Nr 94 v. 25. 4. 1875, S. 1–3; Ein Nachtbild. = Nr 134 v. 13. 6. 1875, S. 1–3; Ein Stammbuch Deák’s. = NPJ Nr 149 v. 29. 6. 1875, S. 1–2; Dichtende Aristokratinen. = NPJ Nr 164 v. 17. 7. 1875, S. 1–2; Ein Bekenntniß. (sic!), = NPJ Nr 324 v. 24. 12. 1876, Beilage. Nicht als Original-Feuilleton sind verzeichnet: Ein Christabend. = NPJ Nr 143 v. 24. 12. 1872, S. 1–2; Ein Vagabund. = NPJ Nr 65 v. 19. 3. 1873, S. 1–3 sowie Im Armenhause. Ein Bild aus dem Leben. = NPJ Nr 115 v. 22. 5. 1875, S. 1–3.

[232] Allein wurde Eine Schreckensfahrt. Lebensbild aus Ostgalizien; als Original-Feuilleton angegeben. = NPJ Nr 57 v. 11. 3. 1874, S. 1–3. Des Weiteren handelt es sich um Übernahmen: Der Pelt von Königin von Palmyra. = Nr 62 v. 22. 9. 1872, Beilage; Ein frommer Bandit. = Nr 112 v. 15. 5. 1873, Beilage. Zwei Werke wurden aus seinen „Sozialen Sittenbildern” entnommen: Vormärzliche Polizei-Geschichten. = Nr 209 v. 13. 9. 1873, Beilage sowie Ein interessantes Duell. Aus den Papieren eines Polizeibeamten. = NPJ Nr 216 v. 21. 9. 1873, B.

[233] Der Klub der Grausamen. = NPJ Nr 10 v. 14. 1. 1874, S. 1–3 und Der Roman eines Mönchen. = NPJ Nr 66 v. 21. 3 1874, S. 1–3.

[234] Die Werke Chinesisches. = NPJ Nr 72 v. 28. 3. 1873, S. 1–3 und Indisches. = NPJ Nr 54 v. 5. 3. 1873, S. 1–2 sind als Original-Feuilletons bezeichnet. Ansonsten handelt es sich um Übernahmen: Geschichten meiner Großmutter I–V, zwischen Nr 3 v. 4. 1 und Nr 31 v. 7. 2. 1873; Graf und Wildschütz. Eine lustige Geschichte. = Nr 56 v. 7. 3. 1873, S. 1–2; Ein Mitglied der „Therese”. Eine Geschichte aus der Bach-Zeit. = Nr 58 v. 9. 3. 1873, S. 1–2; Wessen Schuld. Eine alltägliche Geschichte. = Nr 63 v. 16. 3. 1873, S. 1–2 sowie Geheilt! Eine Geschichte für Witwen. = Nr 67 v. 21. 3 1873, S. 1–2.

[235] Erschienen im NPJ Nr 20 v. 2. 8. 1872, S. 1–3. Im Buchformat: Waldheimat. Erzählungen aus der Jugend. Bd. 1. Leipzig: Staackmann o. J (11877), S. 221–277.

[236] Ebd, Nr 20.

[237] NPJ Nr 126 v. 5. 12. 1872, S. 8. Fortsetzung des Textes: Mit Beiträgen von Robert Hammerling, L. Gruber, Julius Pedezami, P. K. Rosegger, Adalbert Stifter, Emile Mario Vacano und Adolf Weiss. Gustav Heckenast’s Verlagsbuchhandlung, Pest.

[238] NPJ Nr 115 v. 23. 11. 1872, S. 1–2, im Buch von P. K. Rosegger: Am Wanderstabe. Wien/Paris/Leipzig, Hartleben, 1882, betitelt als In den Ruinen von Pompej, S. 368–375.

[239] NPJ Nr 133 v. 13. 12. 1872, B. im Buchformat: s. oben (Am Wanderstabe), betitelt als Von der Kirche des heiligen Petrus, S. 346–353.

[240] NPJ Nr 120 v. 25. 5. 1876, S. 1–2.

[241] Allerhand Leute. Wien/Pest/Leipzig, Hartleben 51895 (11888) S. 337–343.

[242] Feierabende. Lustige und finstere Geschichten. Wien/Pest/Leipzig, Hartleben, 41886. Der Adelsberger Baßgeigenkrieg. Eine wahr- und ernsthafte Geschichte. = Nr 192 v. 22. 8. 1873, B (die Zeitung wird wird auf Seite eins mit Nr 191 versehen) bzw. S. 210–217; Die Touristen von Adelsberg. Eine Begebenheit aus unseren Tagen. = NPJ Nr 235 v. 10. 10. 1875, S. 1–3 bzw. als Die Adelsberger Touristen. S. 184–190; Der Burgermeister (sic!) von Adelsberg. = NPJ Nr 149 v. 2. 7. 1876, B bzw. S. 153–160.

[243] 1873: Edelweiß, Nr 13 v. 17. 1 (kein O-Feuill.); Der „Taschendrucker-Sepp”. Ein leuchtendes Beispiel der Sparsamkeit. Nr 91 v. 20. 4; Der gedroschene Drescher. Nr 190; Roderich mit der halben Million. Nr 243 (eigentlich 233) v. 5. 11; 1874: In der Höll’. Nr 189 v. 20. 8; Der Drachsler Joggel. Eine Sondergestalt aus dem Dorfe, Nr 204 v. 8. 9; Der Altweibersommer. Ein Spätherbstbild aus der Steiermark, Nr 214 v. 20. 9; Sankt Joseph der Zweite. Ein Charakterbild aus katholischen Landen, Nr 285 v. 13. 12; 1875: Erinnerungen eines Lärchenbaumstabes, Nr 67 v. 23. 3; Die Wallfahrt in’s Grab, Nr 117 v. 25. 5; Ein Haupttreffer, Nr 146 v. 26. 6; „An meinen Michel”. Ein Geschichtchen aus den Bergen, Nr 171 v. 25. 7; Der letzte Schuß. Eine Geschichte aus den Bergen, Nr 208 v. 8. 9; Zum Tage der Heiligen, Nr 253 v. 31. 10; Wer waren wir? Ein Abenteuer in Ungarn, Nr 282 v. 5. 12; Im Hause des Wildschützen. Aus dem Tagebuche eines Freundes, Nr 298 v. 25. 12; 1876: Zwischen Schnee und Gluth. Aus dem Tagebuche eines Einsamen, Nr 233 v. 24. 9.

[244] NPJ Nr 243 (eigentlich 233) v. 5. 11. 1873, B.

[245] Noch im alten Pester Journal begonnen, endete in Nr 96 v. 1. 11 1872, B.

[246] Beginn: Nr 50 v. 8. 9. 1872, B, Ende: Nr 93 v. 23. 4 1873, B.

[247] Beginn: Nr 149 v. 2. 7. 1876, B Ende: Nr 236 v. 27. 9. 1876, B.

[248] NPJ nr 148 v. 1. 7. 1876, S. 4.

[249] Beginn: Nr 2 v. 12. 7. 1872, B, Ende. Nr 48 v. 6. 9. 1872, B.

[250] Beginn: Nr 186 v. 13. 8. 1873, B, Ende: Nr 218 v. 24. 9. 1873, B.

[251] Beginn: Nr 65 v. 20. 3. 1874, B, Ende: Nr 144 v. 26. 6. 1874, B.

[252] Beginn: Nr 356 v. 24. 12. 1877, B.

[253] Aus den Tiefen des Grabes. Roman nach dem Französischen. Begonnen in Nr 96 v. 26. 4. 1873, B; Das Vermächtniss eines klugen Mannes. Roman nach dem Französischen von A. Scarneo. Beginn: Nr 145 v. 27. 6. 1874, B, Ende: Nr 211 v. 17. 9. 1874; Das Geheimniß des Präsidenten. Nach dem Französischen von H. Wild. Beginn: Nr 9 v. 13. 1. 1875, B, Ende: Nr 63 v. 18. 3. 1875, B; Der Schatz der Philadelphier. Roman nach dem Französischen von A. Scarneo. Beginn: Nr 328 v. 28. 12. 1876, B, Ende: Nr 74 v. 15. 3. 1877, B; Die Libelle. Roman nach dem Französischen von F. Wild. Beginn: Nr 74 v. 15. 3. 1877, B, Ende: Nr 104 v. 15. 4. 1877, B.

[254] Beginn: Nr 214 v. 20. 9. 1874, B, Ende: Nr 8 v. 12. 1. 1875, B.

[255] Beginn: Nr 64 v. 19. 3. 1875, B, Ende: Nr 91 v. 22. 4. 1875, B.

[256] Beginn: Nr 273 v. 25. 11. 1875, B, Ende: Nr 41 v. 20. 2. 1876, B.

[257] Beginn: Nr 187 v. 13. 8. 1875, Ende: Nr 272 v. 24. 11. 1875, B.

[258] Beginn: Nr 343 v. 11. 12. 1878, B.

[259] Beginn: Nr 277 v. 6. 10. 0878, B, Ende: Nr 319 v. 17. 11. 1878, B.

[260] Beginn: Nr Nr 177 v. 28. 6. 1877, B, Ende: Nr 291 v. 20. 10. 1877, B.

[261] Beginn: Nr 292 v. 21. 10. 1877, B, Ende: Nr 355 v. 23. 12. 1877, B. Weitere englische Fortsetzungsromane: In zweiter Ehe. Beginn: Nr 105 v. 16. 4. 1877, B, Ende: Nr 179 v. 30. 6. 1877, B; Ebbe und Fluth. Beginn: Nr 197 v. 18. 7. 1878, B, Ende: Nr 276 v. 5. 10. 1878, B.