A Borda Antikvárium „Műgyűjtő magyarok” címmel 1998-ban megújult ajánlójegyzék- sorozatának harmadik kötetével kétévnyi várakozás után idén tavasszal lépett közönsége elé. A patinás könyvkereskedés aktuális szerzeménye Szántai Lajos, az Atlas Hungaricus szerzője gyűjteményéből származik. Az érdeklődők az állományt 2001. június 15. után három héten át tekinthették meg az Országos Széchenyi Könyvtárban rendezett kiállításon.

Borda Lajos egy 2000-ben adott interjúban a „Műgyűjtő magyarok” alapelvét így foglalta össze: „… értékhordozók és -teremtők … egy-egy hozzánk kerülő nagy magángyűjteményt történetileg, szakmailag feldolgozunk, kiállítunk, bemutatjuk a tulajdonosát … Csak színvonalas gyűjteményekkel foglalkozunk, olyanokkal, amelyek vagy a tartalmuk, vagy a tulajdonosuk, esetleg a nyomdászuk, a kötésük miatt képviselnek jelentős értéket. Mivel az anyag dokumentált, benne szerepel a volt tulajdonos ex librise, ismét lesz múltja is. Nem mindegy ugyanis, hogy egy könyv kinek a tulajdonában volt.”

Szántai Lajos 1956 óta Franciaországban él, s Párizsban dolgozott mérnökként egészen 1997-ig. A honvágy inspirálta gyűjtőszenvedélyéről és annak ars poeticájáról vallja: „1967-ben vettem az első térképet: Delisle Magyarország lapját, és az első városképet: Braun-Hogenburg Kolozsvár metszetét. Egy kicsit hazakerültem … A gyűjtés egy kellemes betegség, amelynek gyógyszere a kívánt tárgy birtoklása. De a birtokláson kívül van egy másik rugó is, főleg nálunk, kintélőknél, ez pedig a nemzetszolgálat. Törődni az elhagyott hazával, s tenni érte valamit.” A régi metszetek avatott ismerőjéről a következőket írja a barát, Zöld Ferenc az Atlas Hungaricus előszavában: „A gyűjtő különleges ember – legyen a könyv, a metszet, a porcelán, netán a céhlevelek szerelmese –, kitartó állhatatos, időt, fáradtságot és pénzt nem kímélve nyomoz, újabb és újabb példányok után – évtizedekig. A magángyűjteményekből épülnek fel a köz olyan kincstárai, mint az Országos Széchenyi Könyvtár, … A gyűjtőből előbb-utóbb óhatatlanul a téma szakértője, szakírója lesz, s az is szinte elkerülhetetlen, hogy gyűjteményének kincseit a nyilvánosság elé bocsássa.”

A szép antikvárkatalógus borítódíszítéséhez az adott anyagból kölcsönözték azt a dekoratív rézmetszetet, amely a magyar huszárok lovasbandériumát vonultatja fel. A külső kép szimbolizálja a tartalmat. Kézbevételekor jól esik a szemnek az arányos tipográfiai tagoltság, és a bőséges képanyag súlyozott megjelenítése. Az egyes tételeket vastagabb szedéssel, betűhűséggel emelték ki az azonosítást segítő leíró szövegből. [513A fekete-fehér illusztrációknál az eredeti metszet nem indokolt markánsabb vizualitást, így ezek szolidabb tételszámjelzéssel igazodnak a textúrához. A színes képek eredetijének színezettsége, állapota már önmagában kínálta a dekorativitást, így azok szembeötlő tételszámot és képaláírást kaptak. Hátul megtalálhatóak a böngészést könnyítő segédletek: a névmutató, a helymutató, az irodalomjegyzék, a rövidítések és a tartalom.

Az állomány tematikus feldolgozása nyomán hat nagyobb egység jött létre. A 340 tétel első csoportjába kerültek a nevezetes eseményeket, történéseket ábrázoló darabok, amelyek a gyűjteménynek csaknem 14%-át teszik ki. A másodikat alkotják a városképek és a látképek több mint 18%-os részaránnyal. A harmadik – az előbbieknél jóval kisebb – az egésznek alig 10%-a, amely a térképeket mutatja be. A legnagyobb, a negyedik egység vonultatja fel a neves magyarok portréit, amely az állománynak majdnem egyharmada. Számottevő az ötödik csoportot képező viseletek és zsánerképek, amely az anyag közel egynegyedét ölelik fel. Az utolsó, a hatodik, a katonai lapokat bemutató kör a legkisebb, hiszen az összesnek csupán a 4%-át képviseli.

Az anyag feldolgozásakor a szerkesztők 25 kézikönyvet, szakirodalmat használtak fel, amelyekre forrásként hivatkoznak az egyes példányleírásoknál. Továbbá még egyet jelöltek meg az árjegyzéket tartalmazó mellékletben. A katalógus a tételszámhoz mérten is tekintélyes irodalom felsorakoztatásával jelzi azt a rendkívül körültekintő és pontos feltáró munkát, amely Bordáékat mindig megkülönbözteti az antikvárvilágban. Ezúttal is közlik az egyes daraboknál, hogy melyik helyen, milyen kiadásban lelhető fel, gondoskodnak arról is, hogy a tételek részletes leírásában ne vesszenek el a könyvészeti szempontból lényeges adatok. S a gourmand bibliofil módjára osztják meg olvasóikkal a példányokhoz fűződő kultúrtörténeti, könyvészeti, történeti kuriozitásokat. A kis, töredékes, járulékos információk forrásértékének köszönhetően kibontakoznak az adott kor szereplőinek társadalomtörténeti kapcsolódásai, megelevenedik annak a kornak a hangulata, szellemisége, amelyben a katalogizált tárgyak keletkeztek.

Különösen fontos ez egy olyan sajátos, kevert tárgykörnél, mint az ikonográfia. A szakterület egyik kiváló művelője, Rózsa György írja a Magyar történetábrázolás a 17. században című monográfiájának bevezetőjében: „… a történeti műfajban a formai megoldás mellett a tartalmi kérdések döntő fontosságúak, a megörökítés módját a stílusfejlődésből következő sajátosságok mellett ideológiai, speciálisan történetfilozófiai szempontok is befolyásolják. A közös ideológiai alap vezeti a megrendelőt a program megfogalmazásában, a művész a mű megalkotásában … a történetábrázolás alapvető sajátossága, hogy nem ismereteket továbbít a múltból a jövőnek, hanem a jelen, a keletkezés korának valóságát kívánja alakítani és ehhez a múlt csak példákkal vagy igazolásul szolgál … szoros értelemben vett történeti eseményábrázolások mellett többek között a történeti portréban, az emlékműben, az apoteózisban és a világi allegóriában határozhatjuk meg.” Eltekintve a Nádasdy-féle Mausoleumtól a 16. századtól a 19. század közepéig ikonográfiák Magyarországról, a Rákóczi-szabadságharcról, az 1848-as szabadságharcról jobbára külföldi megrendelésre és külföldön készültek. A társadalom történeti változásai jelképekben rajzolódnak ki az ikonográfiákon. A feudális világ reprezentatív nyilvánosságához tartozó kötött attribútumok (korona, címer, pajzs, kard, vár, páncélzat, csatajelenet stb.) a 18. század végén a 19. század elején lassan elkopnak, elmaradnak és a polgári nyilvánosság osztott színterei: a köz- és a magánélet szférái kerülnek az ábrázolás előterébe.

Érdemes a fentiek figyelembevételével tallózni a katalógusban. Az első, a történelmi események csoportjában található a gyűjtemény két legértékesebb darabja. Az egyik Franciscus Bernardus Fischer Klagenfurtban, 1684-ben készült Buda tervezett ostromát bemutató kör alakú rézmetszete, amely egy könyvészetileg eddig ismeretlen nyomtatvány illusztrációjaként jelent meg. A másik Chez G. Iollain Párizsban 1686-ban (?) [514Budáról készült rézmetszete, amely az egyébként is ritka lap publikálatlan változata. A metszeten a képrész alatt a francia nyelvű szöveg magyar történelmi eseményekről, többek között – keretezéssel kiemelve – Buda visszafoglalásáról számol be. Mindkettőt az Országos Széchenyi Könyvtár vásárolta meg. A második részben, a látképek körében is valódi kincsekre akadhatunk, mint az 1820 körül Buda és Pest látképének rézkarcára, amely már magán hordozza a polgári elemeket is: „Déli irányból készült ábrázolás, előtérben, a folyóparton asszony gyermekkel, mellette subás férfialak felnyergelt lovat tart kantáron. A Dunán három hajómalom.” Ugyancsak értékes darab az 1806. május 10-én Dohányosi József asztaloslegény számára kiállított céhlevél Meyer Ágoston metszésével. A céhlevél felső harmadában Pest látképét örökítették meg. A következő, a harmadik, térképes részben tűnik fel a gyűjtemény méret szerinti legnagyobb tétele, Magyarország térképének Amszterdamban 1688-ban Fredericus de Wit kartográfiájának 533×900 mm-es rézmetszete. A leggazdagabb, a negyedik tematikus egység – a neves magyarok arcképei – bővelkedik leginkább a reprezentatív nyilvánosság megjelenítésének klasszikus példáiban. A Báthori Zsigmondról (1572–1613) Giovanni Orlandi által 1596-ban készített mellkép hátterében csatajelenet, a bal felső sarokban a család sárkányfogas címere látható. A Bethlen Gábor (1580–1629) jobbra néző egészalakos lovasképén jobb- és balodalon fent egy-egy címer és a háttérben egy várkép kapott helyet. Egy következő ritkaságon II. Rákóczi Ferenc (1676–1735) 18. század elejéről származó jobbra forduló lovasképen a háttérben ostromlott várral jelenik meg. A néhány Thököly Imrét (1657–1705) ábrázoló arckép közül a legmozgalmasabb az a 18. század elején készült példány, amelyiken ágaskodó lovon ül, jobbra néz, bal kezében kard és jobbjával a kantárt fogja. A hősies harciasságot szimbolizálja Zrínyi Ilona (1643–1703) alakja, hiszen a François Jollain által róla készített képen nyugatias ruházatban, jobbjában puskát fogva, baljával Munkács ostromlott várára mutatva jelenítette meg.

S egy újabb történeti kuriózum: Klapka György (1820–1892) Komárom térképével, balra forduló térdképének aláírása szerint megfordult Düsseldorfban, holott ennek tényéről önéletírásában (Emlékeimből) nem tett említést. A következő nagyobb, ötödik csoportban, a viseletek és zsánerképek témakörében a kompozíciók oldottabbak, természetesebbek, közvetlenebbek. A színes illusztrációk java része innen ered. Nekünk, magyaroknak igen tanulságos az a tükör, amelyet Martin Engelbrecht Augsburgban 1736-ban kiadott, az európai nemzetek jellemző allegorikus képsorozatának egyik lapja állít, s amelyet a katalógus is idéz: „A magyar hajlamai és természete a legrettentőbbek. Ábrázata kegyetlen. Öltözete tarka. Szeretik a pártütést. Lakóföldjük igen gazdag. Vallásgyakorlatukban közömbösek. Az állatok közül a farkasokhoz hasonlítanak. Szablyával halnak meg s így temetkeznek. Italban, ételben bővelkednek és pazarlók. Betegségük, amelyben ágynak esnek, a hagymáz. Bűnük, hogy állhatatlanok. A tudományuk a latin.” Sok igazság lehetett benne, mert, ha megnézzük Franz Kollarz litográfiáját 1850-ből a gyulai parasztokról, olyanok, mintha – jelenkorunkban élő és kutató – Kósa László történeti szociográfiájából léptek volna elő. Az utolsó, a hatodik rész anyagából levonható az a korabeli általánosítás, ha a katona magyar, akkor az nem lehet más, mint huszár (lásd a borítón).

A könyvszakmában példaértékű ajánlójegyzék több dimenziót képes megnyitni. Egyrészt a jelen kollekció úgy, ahogy van teljes. Egyáltalán nem érezhető csonkának a tekintetben, hogy korábbi tulajdonosuk gyűjteményének ez csak egy szeletét képezte. A tematikus rendszerezés szerves egésszé fogja össze az anyagot. Másrészt a példányok precíz dokumentálásából nem csupán az adott darabok értékére derül fény, hanem azon sajátos szempontokra is, amelyek a gyűjtőjük és más érintett tudományterület számára jelentősek. Harmadrészt – az előbbiekből adódóan – pontosan felmérhető a volt tulajdonos műértése, személyisége. S nem utolsó sorban – túl a bibliográfiai alaposságon, a könyvkereskedői gondosságon és a könyvkiadói [515igényességen – az állomány különössége okán tanulmányozása a ráismerés és a felfedezés örömét nyújtja a művészettörténésznek, a társadalomtörténésznek és a kultúrtörténésznek egyaránt. A metszetek sokoldalúsága, különlegessége mellett magas szinten valósul meg a katalógus bibliográfiai összhangja, esztétikus kivitelezése.

A Borda Antikvárium nagyszerű választása nem véletlenül esett a szenvedélyes kollektorból szakíróvá vált Szántai Lajosra, hiszen benne is él a kutatott tárgyak iránti végtelen tisztelet és alázat. A két bibliofil találkozásával a könyvszakma ismét nívós kiadvánnyal gazdagodott. Mintát adtak abból, hogy egy szerteágazó, sokszínű anyagot hogyan lehet kordában tartani. Szántai a magyar vonatkozású metszetek mellett tette le voksát, a Borda Antikvárium pedig mintaszerűen rendszerezte szép kiállítású katalógussá. A katalógus bizonyára méltó helyet kap a könyvtárak, a könyvkereskedések és a gyűjtők polcain.

Fabó Edit