Az MTA Irodalomtudományi Intézetének „A magyar irodalomtörténetírás forrásai” című sorozatában új, impozáns háromkötetes kiadvány jelent meg, amely a magyar színikritika kialakulásának és kezdeti időszakának gazdag termését tartalmazza. Az irodalomtörténetírás számára oly jelentős forrásokat tartalmazó sorozat e három kötettel ismét értékes és eddig alig elérhető forrásanyaggal gazdagodott, amely nemcsak az irodalomtörténet, hanem a színház-, kritika-, és művelődéstörténet számára is alapvető fontosságú. E hatalmas gyűjtő- és feldolgozómunka eredménye élő cáfolata annak a korábbi, pl. Császár Elemér által is képviselt felfogásnak, amely csak az 1830-as évektől kezdve megjelent színi bírálatokat tekintette színi kritikának, a korábbiakat nem. Az ehhez hasonló, a kezdeti időszakokat és a kialakulófélben lévő kritika és egyéb műfajokat szívesebben mellőző magatartások bizonyára visszavezethetők sajtónk kezdeti szakaszának hiányos ismeretére is. Így volt ez például magának a korai magyar sajtótörténetnek a megítélésével kapcsolatban is, amikor Ferenczy József még úgy vélekedett e korszak lapjairól, hogy azok kezdetlegesek és önállótlanok voltak. Pedig ha helyes történeti szemlélettel és főleg tartalmuk alapos feltárása után mondunk véleményt e „kezdetek”-ről másként ítélhetjük meg e korszakot.

Ezt bizonyítja a közelmúltban megjelent hatalmas forrás-kiadvány is, amely annak a közel fél évszázadnak a sajtónkban publikált színikritikai termését tartalmazza, amelyről korábban könnyedén lemondott a szakirodalom egy része. Természetes, hogy semmilyen irodalmi műfaj, így a színikritika sem jelenhetett meg kezdeti szakaszában a későbbi elvárásoknak megfelelő, tartalmi és formai tökéletességgel: teljes fegyverzetben csak a mitológiai Pallasz Athéne pattant ki Zeusz fejéből. Az első hazai színibírálatok kezdetben nem váltak még el élesen a terjedelmesebb hírtől, tudósítástól, kommentártól. Ezért joggal vette fel a kötetekbe a szerkesztő – és tekintett színikritikának – minden olyan írást, amelyben bármely színjátékelemre utaló, értékelhető adat vagy mozzanat található. A színikritika fogalmi körének e kiterjesztése tette lehetővé a műfaj kialakulásának pontos nyomonkövetését. A tárgyalt időszakban – 1790-től 1837-ig – 64 magyarországi helységben előadott színielőadásról összesen 2634 színikritikát tartalmaznak a kötetek betűhív közlésben. A 3. kötet nagyobbik részében az egyes színikritikákhoz részletes jegyzetanyag található, amelyben gazdag tárgyi, nyelvi és filológiai magyarázatok olvashatók. Magának e jegyzetanyagnak az összeállítása is hatalmas szakmai felkészültséget és utánjárást igényelt. A jegyzetanyagot részletes címmutató és darabcím-mutató egészíti ki.

Kerényi Ferencnek e hatalmas feltáró, sajtó alá rendező és a kritikai kiadások követelményeinek megfelelő apparátusokkal ellátott munkája nemcsak a kritika és a színháztörténet számára alapvető fontosságú, hanem egy megírandó korszerű [510drámatörténetnek, valamint a recepció- és kultúrakutatásoknak is nélkülözhetetlen előfeltétele lesz. Emellett számos írónk színpadi utóéletéről és több kritikusunk színibíráló tevékenységéről is új adatokkal gazdagítja ismereteinket.

Bár érthető a sajtó alá rendezőnek terjedelmi okokra hivatkozó magyarázata, mégis sajnálatos, hogy egy ilyen teljességre törekvő összegző forráskiadvány nem tartalmazza a Színházi Hírek 1780–1803 című kötet (összeáll: Wellmann Nóra, Bp. 1982.) és a Nemzeti Játékszíni Tudósítások (kiad.: Enyedi Sándor, Bp. 1979.) színikritikáit, amelyek legelső magyar újságjainkban jelentek meg. E két, a színháztörténeti könyvtársorozatban megjelent munkák ugyanis sok gyűjteményünkből hiányoznak.

Kerényi Ferencnek A magyar színikritika kezdetei (1790–1837) című három kötetes forráskiadványa méltán nyer helyet a korszakra vonatkozó legfontosabb kézikönyveink között. Az MTA Irodalomtudományi Intézete által megindított sorozatnak ezen újabb nagyértékű köteteit a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó jelentette meg a kiadvány tartalmához méltó ízléses formában.

Kókay György