A német gótikus kötések kutatásánál a meghatározáshoz eddig két nagy alapművet használtunk, E. Kyrissét és az I. Schunke/K. v. Rabenau által közreadott Schwenke-gyűjteményt. Ezentúl azonban harmadikként Sprandel-Krafft nemrég napvilágot látott kötetét is kézbe kell venni, ha egy régi könyv 15. vagy kora 16. századi gótikus kötését körültekintően akarjuk azonosítani. Ernst Kyriss 1951–58 között megjelent négy kötetéből (Verzierte gotische Einbände im alten deutschen Sprachgebiet) az első szöveges, amelyhez három képes kötet járul. Az első képes kötetben a meghatározott kolostori és a név szerint ismert könyvkötők műhelyeiből kikerült gótikus kötések leggyakoribb bélyegzőiből összeállított bélyegzőtáblázatot láthatjuk a verzó oldalon, vele szemben, a rektó oldalon pedig az adott műhely egy jellegzetes kötését. A második képes kötetben a városok [388betűrendje szerint követhetjük a helyhez köthető, de ismeretlen nevű könyvkötők bélyegzőtáblázatait és egy-egy, a szóban forgó műhelyre jellemző kötést, a harmadikban ismeretlen a könyvkötő és működési helye is, de a közölt bélyegzők mint összehasonlítási anyag jól használhatók.

Ilse Schunke már jóval túl volt a nyolcvanon, amikor 1979-ben megjelent a Die Schwenke-Sammlung gotischer Stempel- und Einbanddurchreibungen nach Motiven geordnet und nach Werkstätten bestimmt und beschrieben első kötete a gótikus egyesbélyegzőkről (I. Einzelstempel). A tervezett második kötetet, amelyben műhelyekhez vannak rendelve az összetartozó bélyegzők (II. Werkstätten), Schunke már nem tudta megcsinálni, halála ebben megakadályozta. Erre a gigászi feladatra Konrad von Rabenau vállalkozott. Minden kutató tudja, hogy milyen nehéz más cédulaanyagából dolgozni, s micsoda türelem és alázat kell hozzá. (Rabenau ki is egészítette az anyagot újabb eredményekkel.) A Schwenke-Sammlung második, szöveges kötete csak 1996-ban jelent meg. Az első, képes kötetben a bélyegzők német nevük ábécérendjében A-tól Z-ig következnek: az első az Adler (= sas), amely alatt az összes előforduló, azaz 470 db gótikus sas bélyegző megtalálható, s az utolsó a Zacken (= csipkedísz). Igen ám, de minden sas vagy liliom vagy rozetta bélyegző más műhelyből való, tehát egy-egy műhely bélyegzőit aszerint kell összekeresgélni, hogy milyen bélyegzőket látunk a meghatározni óhajtott gótikus kötésen.

A két standard műnek tehát alapvetően más a felépítése, s mindkettőnek megvannak az előnyei és hátrányai. Sprandel-Krafft könyve mindkettő előnyeit tudta egyesíteni. Persze ez csak korlátozott mennyiségű könyvanyagnál lehetséges. A másik két, az összehasonlítás kedvéért röviden jellemzett mű tízezres nagyságrendben vette alapul a gótikus kötésű könyveket. Sprandel-Krafft viszont „csak” a würzburgi Egyetemi Könyvtár 2890 ősnyomtatványának 1206 még meglévő korabeli gótikus kötését vizsgálja, és minden szempontot figyelembe vesz.

A szerző könyve bevezetésében meghatározza a mű célját, a kötéskutatás jelentőségét, ír ennek módszeréről, a kötéstörténet idevágó kérdéseiről, a késő középkori kiadó-, könyvkereskedő-könyvkötő működéséről. Külön alfejezetben tárgyalja a würzburgi könyvipart a könyvnyomtatás feltalálását követő első fél évszázadban, részletesen taglalja az egyetlen helyi ősnyomdász, Georg Reyser, és a térségben működő könyvkereskedők Würzbugban kifejtett tevékenységét. Tanulságos olvasni, hogy a 15. századi könyveket tulajdonosaik miként és honnan vitték Würzburgba, és kik voltak ezek, hány könyvkötő és miféle könyvkötőműhelyek működtek a városban, és hogyan alakultak a könyvkötői árak.

A könyv fő részében, az 51–305. oldalig, a szerző három nagy csoportban sorra veszi az ősnyomtatványok eredeti kötéseit, készítési helyük szerint.

1. rész: a Würzburgon és a würzburgi egyházmegyén kívüli műhelyekből származó kötések. Ezeket a városok betűrendjében felsorolva közli Altomünstertől Wittenbergig. Ezeknek a műhelyeknek a jelzése AW 1–137. (= außerhalb Würzburg), de a számozás folytatódik, az AW 138–151. számok ugyanis a meghatározhatatlan városban működő, de feltehetően Würzburgon és kerületén kívül eső műhelyeket jelentik. Az AW, vagyis a nem würzburgi műhelyeknél bélyegzőegyezések esetében a szerző legtöbbször Kyriss vagy a Schwenke-Sammlung bélyegzőszámait közli (de ha megjelent mástól teljesebb összefoglaló cikk, pl. Rozsondai: Rebdorf, GJ 1971, akkor annak bélyegzőszámait). A járulékos új bélyegzőket az ábécé kisbetűivel jelöli. Meglepően sok új bélyegzővel találkozunk (gyakran a–i betűig, vagyis akár kilenc újabb bélyegzővel nőtt a már ismert műhely bélyegzőinek száma), bár ha meggondoljuk, hogy Sprandel-Krafft a würzburgi Egyetemi Könyvtár gótikus kötésben lévő ősnyomtatványainak minden bélyegzőjét figyelembe veszi, míg Kyriss és Schunke is csak válogatást ad, akkor már nem csodálkozunk annyira. Egyébként ez Sprandel-Krafft könyvének egyik erénye. Azt jelenti, hogy eredményesebb lehet[389 egy-egy kötés azonosítása az ő bélyegzőtáblázatai alapján, mint a korábbi kettő segítségével.

A 2. rész, amelyben Würzburg és körzete műhelyei kerülnek sorra, további három alcsoportra oszlik: WÜ 1–10-ig a würzburgi kolostori és egyházi alapítványi műhelyek, WÜ 11–31-ig világi műhelyek, WÜ 32–45-ig egyelőre meghatározhatatlan helyen, de valószínűleg a würzburgi egyházmegye területén tevékenykedő műhelyek kötései következnek. Ebben, a würzburgi részben Sprandel-Krafft a műhelyek bélyegzőit maga beszámozza és jelzi a korábbi szakirodalomban már publikált egyezéseket (Kyriss és Schwenke mellett pl. gyakran Endres bélyegző számait). A nagyon alaposan vizsgált műhelyek leírását áttekintő táblázatok követik.

A 3. részben vannak a közelebbről meghatározhatatlan, egyedi („Einzelgänger”) kötések, jelzésük Egg. Ebben a részben a jelzet szerint növekvő sorrendben következnek a könyvek, s a könyv jelzete után az ábécé nagybetűivel jelölve vannak felsorolva a kötések bélyegzői.

A 4. részben 122 képtáblán (307–430. old.) láthatók az összes vizsgált kötésen előforduló bélyegzők, eredeti méretben, német elnevezésük betűrendjébe sorolva – miként a fent említett Schwenke-gyűjteményben – az Adler (= sas) bélyegzőtől a Zacken = csipkedíszig. Az egyfajta motívumhoz tartozó bélyegzők (pl. az összes sas, liliom vagy rozetta stb.) számozása persze mindig újra kezdődik. A bélyegzők elrendezése a hagyománynak megfelelően nagyság szerinti, a kis méretűtől és egyszerűbbektől kezdődik, s a nagyobb, a keretelt és az összetettebb felé halad. A bélyegzőtáblázat alatt a számokhoz rendelve fel vannak tüntetve a műhelyek: AW vagy WÜ, és az utána álló szám a műhelynek a száma. Az Egg. után nem állhat műhely, hiszen a 3. részben a meghatározatlan, műhelyhez nem köthető kötések vannak felsorolva. Az Egg. jelzés után a könyv jelzete és a bélyegzőt jelölő nagybetű áll, s a könyvet a jelzetek növekvő sorrendje szerint lehet visszakeresni a szöveges részben. Mindegyik szöveges részben a megnevezett bélyegző után ott áll a képtábla száma, de a bélyegzőt a képtáblán az AW + a műhely száma, vagy a WÜ + a műhely száma, az Egg.-nél a könyv jelzete szerint lehet azonosítani. Tehát teljes a keresztbe utalás.

Kényelmesebb lenne a használat, ha az 1., 2. és 3. részben a lap tetején élőfejként az AW, WÜ és Egg. végigfutna. Igaz, az 1. részben a városnevek eligazítanak, hogy nem Würzburgról, hanem würzburgon kívüli városokról van szó, mégis hamarabb tudatosulna az emberben, hogy a képtáblákon a bélyegzők azonosításakor az AW-számot, vagy WÜ-számot keresse. A 2., würzburgi műhelyeket sorra vevő részben, pl. Bindewerkstatt in Grünau (= WÜ 3), vagy a WÜ 6–10 esetében, különösen egy nem német olvasó számára, nem magától értetődő, hogy Ebrach, Bildhausen, Bronbach, Ansbach, Birklingen a würzburgi egyházmegyében található, vagyis még mindig a WÜ-részben keresgélünk. A 2/II. részben mindenütt szerepel az egyes műhelyeknél a Würzburg szó, de WÜ 32–45-ig, ahol a meghatározatlan, de feltehetően würzburgi körzetben működő könyvkötőműhelyekről van szó, megint nagyon hiányzik a WÜ élőfej a lap tetejéről. Ha házilagosan, megfelelően feliratozott papírcsíkokat ragasztunk az egyes részek közé, akkor persze megkönnyítjük a dolgunkat.

A szerző, ahol csak lehetett, kiderítette a könyv provenienciáját, s ha volt benne kézirat- vagy nyomtatványtöredék, azt is jelzi. Hogy a töredék mi, az az V. Függelékben kereshető vissza. Hiányoznak viszont az ősnyomtatványok címei, ezt hivatott pótolni a IV. Függelék Hubay konkordanciájával. Hubay Ilona 1966-ban könyv alakban megjelentette a würzburgi Egyetemi Könyvtár ősnyomtatvány-katalógusát (Incunabula der Universitätsbibliothek Würzburg). Ez Budapesten az OSzK-ban férhető hozzá. Legább GW, BMC vagy Hain szám jó lett volna. A szerzőt bizonyára a terjedelem korlátozta. Ha végigfutunk a könyv végén a sorozat listáján (ez már az 55. kötet), megállapíthatjuk, hogy többnyire sokkal kisebb terjedelemben jelentek meg a korábbi kötetek. (Alig van kivétel: Band XVII., XVIII. és XLVIII.) Az ősnyomtatványok címei kétségtelenül nagyon megnövelték volna a terjedelmet. Viszont minden[390 könyvkötést a benne lévő művel, a bejegyzésekkel, adott esetben a belső díszítések készítésének helyét, idejét is figyelembe véve, együtt kell(ene) vizsgálnunk.

A kötet papír borítófedelét nyilván provizórikusnak szánták, s abból a megfontolásból indultak ki, hogy a könyvtárak átkötéskor azt íratnak rá a könyvtári keménykötésre, amit jónak látnak, illetve ami a sorozat többi kötetén olvasható, már ahol a sorozat megvan. Mégis szokatlan, hogy a gerincen olvasható QFW LV betűkön kívül (ahol is a negyedik és ötödik betű számot jelent), semmi nem árulja el, hogy milyen könyvet tartunk a kezünkben.

Az öt függelék közül az elsőben (Anhang I.) az ősnyomtatványok szekularizáció előtti tulajdonosait foglalta jegyzékbe Sprandel-Krafft. A würzburgi Egyetemi Könyvtár (is) a szekularizációnak köszönheti ősnyomtatványainak zömét. Itt vegyesen közös betűrendbe vannak sorolva a magánszemélyek, alapítványok és a kolostorok (pl. Georgius Byn, egyetemi hallgató 1517-ben vagy Birklingen, kanonokrend). A második függelékben található a konkordanciajegyzék a Schwenke-gyűjteményben Würzburg alatt felvett műhelyek bélyegzőivel. A harmadik függelékben van a felhasznált irodalom jegyzéke. A negyedik tartalmazza az ősnyomtatványok jelzetei, Hubay Ilona ősnyomtatvány-katalógusának sorszámai és a Sprandel-Krafft által meghatározott könyvkötőműhelyek számainak konkordanciáját. Végül az utolsó, ötödik függelék első részéből megtudhatjuk, hogy milyen papír és pergamen kódex- illetve oklevéltöredékeket, a második részből, hogy milyen ősnyomtatvány-töredékeket és -makulatúrákat találtak a történeti kötések vizsgálatakor a kötésben. Rendkívül fontos adaléka a kötéskutatásnak. Minden elismerésünk a szerzőnek a mindenre kiterjedő vizsgálatért. Óriási ismeret és kutatói elszántság kell ezeknek a töredékeknek a meghatározásához.

Sprandel-Krafft minden tekintetben többet ad, mint amit a könyv egyszerű címe sejtet. Ez már a fentiekből is kiderül, de a címmel ellentétben a kutatásba az ősnyomtatványokon kívül sokszor a kéziratok és a 16. századi nyomtatványok kötéseit is tucatszám belevonta, ha ugyanabból a műhelyből való bélyegzőket talált ezek kötésein, mert ezáltal biztosabbá vált a meghatározás. Egyértelműen kiderül, hogy a történeti kötések mennyire tükrözik egy könyvtár állományának provenienciáját. Könyve példamutató minden jelentősebb ősnyomtatvány- és régi könyv gyűjteménnyel rendelkező könyvtár számára, hogy hogyan kell egy ilyen céllal kiadott könyvet megcsinálni, ha majd – az általános nemzetközi igénynek eleget téve – ki-ki közzéteszi régi könyv kincsét.

Rozsondai Marianne