[3031. kép címlap
Magyar Könyvszemle 117. évf. 2001. 3.szám Vissza a tartalomjegyzékhez
[301KNAPP ÉVA
Egy ismeretlen magyar nyelvű orvosi nyomtatvány 1660-ból
Szegények patikája
A budapesti Egyetemi Könyvtár Kézirat- és Ritkaságtára Régi Magyar Könyvtár gyűjteményének második sorozata (RMK II) két példányt őriz a Sárospatakon 1653-ban megjelent Exemplar reconciliationis cum Hungaris factae 23 Junii, Anno 1606. nec-non conditiones pacis Turcicae című nyomtatványból (jelzete: RMK II 124: 1, 2).[1] Ismeretes, hogy ez az 1606-os bécsi és zsitvatoroki békekötések szövegét, valamint az 1608–1649 közötti magyar országgyűlések törvénycikkeit tartalmazó összeállítás a Fejedelmi nyomda méretében is legnagyobb, terjedelmes, ma is több példányban hozzáférhető kiadványa.[2] Több példány díszes kötése a pataki nyomda könyvkötőműhelyében készült.[3] Az egyetemi könyvtári példányok egyike sem viseli a Renius György-féle díszkötést. Az első példányt sima pergamenbe kötötték,[4] a második pedig a restauráláskor modern kötést kapott. A második példány restaurálásakor – amelynek címlapján a „Residentiae Soc[ietat]is Iesu Leutsoviae 1681” tulajdonosi bejegyzés olvasható – a kötéstáblából jelentős mennyiségű tömítőanyagot fejtettek ki. Ez a tömítőanyag hét, a kötéstábla méretével közel azonos méretű, mindkét oldalán nyomtatott magyar nyelvű szöveget tartalmazó papírlapból, valamint több, töredékesen megmaradt nyomtatott papírdarabból áll. A makulatúra hét, átlagosan 28×18 cm nagyságú papírlapján összefüggő magyar nyelvű szöveg olvasható.
A tömítőanyagot egy krúdában maradt, teljes terjedelemben másodlagosan felhasznált nyomtatványból készítették. A lapok nyomtatott szövegtükrének átlagos magassága az őrszóval és az ívjelzéssel együtt 11 cm, szélessége átlagosan 6 cm. A címlappal és a „vege” feliratú lapokkal határolt, A és B ívjelzésű, lapszámozás nélküli szöveg íveit feldarabolták, majd a készülő kötéstábla méretének [302megfelelően egyik-egyik oldalon átlagosan öt-hat sornyi, illetve három-öt betűnyi szöveg levágásával megcsonkították. Az ívek két, szétvágott részéből különböző mennyiség került a kötéstáblába: az A ívből három, illetve kettő, a B ívből egy-egy darab maradt meg.
A szabálytalanul szétvágott ívek megfelelő összeillesztése, a tizenkettedrét formátumú nyomtatvány íveinek gondolatban elvégzett szabályos vágása és szokásos félbehajtogatása után rekonstruálni lehetett az A és B ívfüzetet. Az ívek terjedelmi különbsége miatt a B ívből feleannyit kellett előállítani, mint az A ívből.
A makulatúraként megőrzött, eddig ismeretlen nyomtatvány A ívfüzete hat, B ívfüzete három levélpárból áll, teljes terjedelme A12 B6 = [18] folió. A címlapról (1. kép) hiányzik a szerző, a nyomdahely és a nyomda megnevezése, a megjelenés évét a címszöveg tartalmazza: Szegenyek patikaia, / Melly ingyen ki-nyit- / tatott / 1660. / esztendöben. A cím alá nyomdai cifrákból szerkesztett díszt helyeztek el. A címlap hátoldala üres. Az egyszerű kiállítású nyomtatványban két további díszítőelemet alkalmaztak: az A2 jelzésű, szélén megcsonkított levél rektójának felső részét fejléc funkcióban nyomdai cifra, majd ugyanezen a lapon a szöveg kezdetét keret nélküli ornamentális mintájú fehér betűképű A iniciálé díszíti (2. kép). A folyamatosan használt antikva betűtípus a részek („czikkel”-ek) és azok címének jelzését (3. kép), valamint a szövegben elszórtan található latin kifejezések kiemelését (4. kép) szolgáló kurzív betűkkel váltakozik. A szöveg betűnagyságát az utolsó lapon terjedelmi ok miatt kisebbre cserélték fel (5. kép). A nyomtatvány utolsó bekezdését a címlapszöveghez és az egyes „czikkel”-ek címéhez hasonlóan középre zárták. A kiadvány a „vege” szóval fejeződik be.
A szöveggel teljesen kitöltött lapokon a sorok száma 22, ehhez újabb sorban a szokásos módon megadott ívjelzés és az őrszó csatlakozik. Ettől eltér az A7v lap: itt a szöveg tagolása miatt egy fél szó átkerült a 23. sorba, ahova az őrszót is szedték (6. kép). A kisebb betűnagysággal szedett utolsó lapon a sorok száma 26. A levágott sorok és lapszélek miatt az összesen 36 számozatlan lap terjedelmű nyomtatványból 20 lap teljes, míg 16 lapot megcsonkítottak. A levágott lapszélek (A2, A5) kevésbé nehezítik a szövegértést, mint a levelek közepéről (A4, A9, A10, B2, B5), illetve az egyik levél (A3) széléről és közepéről hiányzó részek.
A hiányok ellenére a nyomtatvány tartalma alig sérült, azt egész, folyamatos szövegként lehet értékelni. A kiadvány szerkezetileg gondosan tagolt, tudatosan megszerkesztett összeállításnak látszik. A nyolc „czikkel”-re osztott szöveg tartalma két fő részből áll: az első hét cikkely az antimon ércről (A2r–B5r), az utolsó pedig a „salitrom”-ról (B5v–B7v) mint gyógyszerről szól. Az antimon rövid bemutatása után az összeállító a szer használatával kapcsolatos két vélekedés közül (ti. méreg, illetve gyógyszer) a hatásos gyógyszerként való felfogás mellett foglal állást (A2r–A3r). Ezt követően először a „Patikában” vásárolható antimon, majd a „nyers Antimon” alkalmazásának „bátorságos mód”-jaival, azaz közvetlenül használható gyógyszerré alakítással és tárolásával ismerked-
[3031. kép címlap
2. kép A2r lap
[3043. kép A12v–B1r
[3054. kép A5r lap
5. kép B6v lap
[3066. kép A7v–A8r lap
hetünk [307meg (A3v–A6v). A harmadik „czikkel”-ben a borban áztatott antimonnal gyógyítható huszonegy különféle (arab számmal jelölt) betegség és baj felsorolását az „antimoniumnak töb erei”-ről szóló összeállítás követi. Ez a rész a szer dicséretével („minden Bezoárnál, minden Unicornis szarvánál erősebb; evel még magok a Doctorok-is midön kelevényes emberekkel bánnak orvosollyák magokat.”) és egy ellenjavallattal („Mikor az antimoniummal él az ember nem javaltatik hogy akkor eret vágasson magán.”) zárul (A6v–A11r). Mindezt azok a tanácsok követik, hogy az embernek „miképpen kellyen magát viselni mikor Antimoniumot vészen magához”. Ez a rész is kitér a szer dicséretére, amelynek megfogalmazása a természetfilozofikus, misztikus elemek alkalmazása miatt meghaladja a korábbi, más gyógyító szerekhez hasonlító minősítést:
„Ezeknek az Antimoniumból chinált orvosságoknak olly chudálatos virtusi vannak, hogy leg inkáb az ellen a nyavalya ellen munkálkodik, és annak a tagnak szólgál a hun az ártalmas nedvessegek találtatnak. Azért mint egy természet fölött, és rend kivül-való erönek láttszik; noha természet szerint gyogyit.”
Ezt követi a figyelmeztetés:
„Ezeket azért hozom elö hogy midön talám nem ugy érzed munkálkodását az Antimoniumnak, a mint reménletted, ne véllyed haszontalannak lenni, mert az ö természeti az hogy fel-talállya a nyavalyát valahon fekszik, és ott tusakodik ellene.” (A11r–B1r).
Külön részek mutatják be, hogy „miként kell az Antimoniummal a szem-fájás ellen élni” (B1r–B2r), illetőleg hogyan lehet belőle olyan szert készíteni, amely „minden hányás nélkül chak purgállyon” (B2r–v). A hetedik „czikkel” címe a csonkítás miatt hiányzik. Ebben egy olyan antimonból készült orvosság elkészítésének módja és használata olvasható, amely „fejér pornak ollyan ereje vagyon, hogy chak veritékezteti az embert” (B2v–B4r). Az utolsó, nyolcadik rész egy salétromból készített gyógyszer leírását és alkalmazását közli, mely elsősorban „az hévsegekben enyhitést, és hüvösitést” szerez (B4v–B6v).
A nyomtatvány ismeretlen szerzője vagy összeállítója összesen négy alkalommal említ magyar vonatkozásokat. Kétszer az „itt Magyarországban” bányászott ásványi antimon finomságát, erejét és olcsóságát dicséri (A2r, A4v). Más helyen egy betegség magyar megnevezését közli: „a kit a Magyarok ina szakatnak neveznek” (A7v). A „Magyar-országi Sáfrán”-ról mint a szemfájás elleni antimon készítmény egyik összetevőjéről tesz említést (B1v).
Már ez a rövid ismertetés is tanúsítja, hogy a Szegények patikájának szerzője jól ismerte az antimon (Stibium, Sb, Spießglas, piskolc) korabeli használatát, s azt gyógyszerként kívánta népszerűsíteni a szélesebb társadalmi rétegek körében. Felhívta a figyelmet a magyarországi antimon különlegességére, amit a történeti adatok is igazolnak. Magyarországon Rozsnyó környékén bányászták a legjobbnak tartott, csaknem teljesen ólom- és arzénmentes, fekete antimonszulfidot. Ezt a XV. században külföldön is keresték, s a tisztítatlan „ércet” német [308területre exportálták.[5] Az ókorban is ismert és elsősorban kozmetikumként használt[6] antimont a XV. század második felétől Basilius Valentinus Currus triumphalis Antimonii (Triumphwagen des Antimonii) című munkája népszerűsítette (1. nyomtatott kiadása 1602-ben jelent meg).[7] A korábban stibiumnak nevezett elemet – a hagyomány szerint – 1460 körül ő nevezte el antimonnak.[8] Basilius megfogalmazásában az antimon „ist ein Herz in der Medizin”.[9]
Paracelsus az alkímia alapszerei közé sorolta az antimont, erőteljes tisztító hatását a Paragranumban is hangsúlyozta: „meg kell mártóznotok még a piskolcban is” – írja ellenségeire vonatkoztatva.[10] Ismeretes, hogy a gyógyászatban a paracelsusi újítás, a kemoterápia (jatrokémia) hívei ellentétbe kerültek a galenoszi elveket valló orvosokkal. A kétféle hagyomány ütközése megosztotta az európai orvostudományt. Az ellentétes nézetek a Franciaországban kialakult ún. „antimon harcban” éleződtek ki. Paracelsus követői az antimont gyógyszernek, ellenségei méregnek tartották.[11] E kétféle vélemény – amint erről már szó esett – megjelenik a Szegények patikája elején is (A2v–A3r). A XVII. század közepére a paracelzisták kivívták a kémiai úton készült szerek gyógyászati elismerését, s ezzel az ellentétes nézetek harca nyugvópontra jutott.
A vita elcsendesülése lehetővé tette a paracelsusi gyógyászati elvek népszerűsítését. Míg például Csanaki Máté 1634-ben Kolozsváron megjelent, pestisről írt orvosi könyvében a Paracelsus-hatás csupán mértéktartó nyelvi megfogalmazásban jelentkezik,[12] a Szegények patikája nyilvánvalóan mutatja a paracelsusi tanok XVII. századi magyarországi ismeretét.
A rövid terjedelmű, tudományos-népszerűsítő igényű összeállításban mindössze három hivatkozás utal szövegforrásokra. Az A2v lapon a töredékes sorokat kiegészítve a következő olvasható:
[309„az Antimonium felöl […] emlekezetet tész[en] a többi között Mathio[lus An]drás, a ki Doctora vólt a […] Chászárnak, azt merte ir[ni ho]gy igen igen chudálkozik […] merték némely Do[ctorok a]z Antimoniumot mé[regnek] nevezni.”
Pietro Andrea Mattioli neves XVI. századi orvos és botanikus, I. Ferdinánd király, majd II. Miksa orvosa volt. Munkáit jól ismerték és hivatkozták Magyarországon is.[13] Az 1560-ban Velencében megjelent opera omnia mutatórendszerében az antimonium jelölésére a „stibium” kifejezést használták. Mattioli a Commentarii secundo aucti, in libros sex Pedacii Dioscoridis Anazarbei De medica materia című munkájának ötödik könyvében a „Stibium” című 59. fejezetben foglalta össze az elemről való tudnivalókat. Itt elkülöníti a galenoszi és a paracelsusi elveket valló tudósok véleményét az antimonról, ő maga pedig az antimon orvosi használata mellett foglalt állást.[14] Mindennek ellenére a Szegények patikája elején a hivatkozás a híres herbarista Mattiolira tekintélyi jellegűnek tűnik. Kötetbeli elhelyezésén kívül ezt igazolják a konkrét személyeket meg nem nevező, részben töredékesen megőrzött, a mondanivaló nyomatékosítását szolgáló említések a következő fólión (A3r-v):
„elö számlálni azok[at a] Doctorokat kik az Antim[oniu]mot mint egy Istentöl a[dott] ajándékot ugy d[icse]rik”,
illetve
„[szám]talan sok Orvossagok […] az Antimoniu-[mbol] annyira hogy […] orvos [Doc]torok”.
A két további forráshivatkozás a hetedik cikkely végén olvasható:
„Ez elég légyen az Antimoniumnak sok számtalan hasznai között, a ki pedig többet kiván tudni, olvassa Rulandus Martont Cent: Curat: Empidicar: és Kovách Pétert in Myrothecio Spagirico” (B4r).
„Rulandus Marton” a hivatkozott munka segítségével idősebb Martin Ruland orvossal és filológussal azonosítható, aki udvari orvosként működött és Lauingenben volt orvosprofesszor. A gyógyászatban Paracelsus tanait népszerűsítette és fejlesztette tovább. A XVII. században több kiadásban is megjelent, Magyarországon sem ismeretlen egyik munkája a Curationum empirica címen ismert. [310A tíz centuriára osztott gyógyászati mű ötödik része tárgyalja az antimon orvosi használatát.[15]
Kovách Pétert és Myrothecium Spagiricum című munkáját nem sikerült azonosítani. A neve alapján magyar származású szerzőt az orvostörténet nem ismeri.[16] A hivatkozott mű címe azonban elárulja, hogy Kovách Péter is Paracelsus tanainak követője lehetett. A spagiricum kifejezés ugyanis szorosan kötődik Paracelsus személyéhez, a medicina spagirica pedig a hermetikus gyógyászat és a paracelzista gyógyító művészet egyik kulcsfogalma. A szó bekerült idősebb Martin Ruland egyik posztumusz munkájának, a Secreta spagyricának a címébe is.[17]
A hivatkozott szerzőkön kívül még többen foglalkoztak – elsősorban Basilius Valentinus és Paracelsus nyomán – az antimon gyógyászati felhasználásával. Közülük a továbbiakban olyanokat említek, akik munkáikkal közvetlenül vagy közvetve ösztönözhették a Szegények patikája elkészítését. Alexander von Suchten Liber unus De secretis Antimonii (Strassburg 1514) című munkája jellegzetes, korai nyomtatvány az antimonról. A XVI. században német nyelven legalább öt kiadásban jelentették meg.[18] Basilius Valentinus és Paracelsus munkáinak kinyomtatása előtt Suchten kiadványa népszerűsítette a csodaszerként kezelt antimont.
Valószínű, hogy a XVII. században több kiadásban megjelent, kedvelt munkák közül többet Magyarországon is forgattak. A francia paracelzista kémikus, Jean Béguin Tyrocinium chymicum című, először 1608-ban megjelent munkáját az 1660-as évekig több mint tíz további kiadás követte. Az ötödik, Christoph Glückradt által gondozott, 1619-ben nyomtatott kiadás egyik példányát Magyarországon használták.[19] Béguin a Tyrocinium chymicum második könyvében több fejezetben, a Szegények patikájához hasonló elrendezésben mutatja be az antimont. A „De spiritibus” című negyedik fejezetben az Antimonium Ungaricum kiváló minőségéről értekezik, majd a további fejezetekben az antimoniumból készített gyógyszereket mutatja be. A „De Oleis” című hatodik fejezetben az Oleum Antimonii elkészítéséről és használatáról, a tizenkettedikben pedig a nyers antimonium kétféle kalcinációjáról, az így előkészített antimonból készített orvosságokról (pl. Hepar Antimonii sive Crocus Metallorum, Antimonium diaphoreticum) és használatuk módjáról ír.[20] Ugyanitt szóba kerülnek az ellenjavallatok [311is. A Szegények patikájából már idézett tiltás („Mikor az Antimoniummal él az ember nem javaltatik hogy akkor eret vágasson magán.”) hasonló megfogalmazásban olvasható Béguinnál: „ne iis, quibus Antimonium offertur, vel ante, vel post ejus […] venae incidatur.”[21] A tizennyolcadik caputban az antimon dicséretéről és hasznáról („Flores Antimonij”) esik szó.[22]
Az ugyancsak Paracelsus-követő Oswald Croll híres munkájának, az először 1609-ben Frankfurtban megjelent Basilica chymicának egy, már 1700-ban hiányos példányát a trencséni jezsuita kollégium gyógyszertárában őrizték. A példány gyakori használatát jelzi, hogy a kötet végén egykorú kézírással elkészítették hozzá a „Registrum medicamentorum” című részt.[23] Croll az ötödik, De mineralibus című kötet első, „De Antimonio” fejezetében foglalta össze ismereteit az elemről.[24] Az általános bemutatást a Szegények patikájához hasonlóan itt is a gyógyszerré alakítás változatos folyamatának leírása követi (pl. a különféle kalcinációs eljárások), majd Croll – többek között Martin Ruland Curationum empiricájának ötödik centuriáját kivonatolva – egytől tízig arab számokkal jelölte azokat a betegségeket, amelyek ellenszere az antimon. A fejfájás, gyomor- és szívpanaszok, asztma, kedélybetegség, vízkórság, pestis épp úgy szerepel, mint a Szegények patikájában (A5v–A8v). Az ismert receptek (pl. Electuarium Antimoniatum Paracelsi) keverednek a szerző saját receptjeivel (pl. Electuarium Antimonii Crollianum). Utóbbinál a használó a margón kézzel megjegyezte: „pillulae”.[25]
Utolsóként Angelo Sala orvos és alkimista 1617-ben Leidenben megjelent Anatomia Antimonii című, szintén paracelsusi ihletésű, nagy hatású munkájára utalok.[26] Mindezek az összeállítások felhívják a figyelmet arra, hogy a Szegények patikáját olyan, más művek alapján készült összeállításként érdemes kezelni, amely közérthető formában, népnyelven összegzi a tudományos irodalom megállapításait az elemi állapotban is fellelhető antimon gyógyászati hasznosításáról.
A XVI–XVII. század ezen „csodaszer”-ének magyarországi használata egyaránt ismert az ötvösség[27] és a gyógyászat történetéből. Gyógyászati felhasználásáról olvashatunk például Weber János pestisről írt, magyar nyelven is megjelent munkájában, az Amuletumban:
[312„Az Antimonium Diaphoreticum Alkimisták Mestersége-szerént csináltatott orvosságnak nagy ereje és hathatósága vagyon dög-halálkor, fő-képpen ha idején vétetik-be.”[28]
Tseh (Cseh) Márton Lovak orvosságos szep uj könyvetskéje (1676) című kiadványa szerint az antimon alkalmas a lovak szembetegségének gyógyítására.[29] Becskereki Váradi Szabó György kéziratos magyar nyelvű orvosi könyvében (1698–1703) szemflastromként, a szemen lévő hályog gyógyszereként és a fenétől való megszabadulásra ajánlja.[30] A szer ezen alkalmi említéseivel szemben a Szegények patikájában az antimonból és salétromból készített gyógyszerek mint kipróbált szerek egész sora és ezek használatának módja hagyományozódott.
Mint említettem, a Szegények patikájának szerzője ismeretlen, s a tartalmi elemzés sem teszi lehetővé a szerző kilétének valószínűsítését. A nyomtatványnak nincs olyan tartalmi jellegzetessége, amely konkrét szerzőre utalna, s a címadás vizsgálata sem segíti a szerző meghatározását. A „szegények patikája” funkcionális kifejezés, s a kor gyógyászati műveinek tipikus címére utal. A jelzett szó (patika) a munka tartalmát, a birtokos jelző (szegények) pedig a kiadvány címzettjeit foglalja egybe. Gyógyászati munkák esetében hasonló címadással éltek már a középkorban is. A XIII. században élt Pedro Juliăo Rebello (Petrus Hispanus, később XXI. János pápa) XV–XVI. században számos kiadást megért gyógyászati összeállítása, az Experimentorum sive thesaurus pauperum[31] például a címadással a Szegények patikájához hasonlóan jelöli meg a munka tartalmát és célját. A műre a XVII. században Thesaurus pauperumként hivatkoztak.[32]
A „szegények patikája” kifejezés nem ismeretlen XVIII–XIX. századi orvosi könyvek címeként sem. Perliczi János Dániel egyik magyar nyelvű kiadványa például a Medicina pauperum. Az az szegények számára való házi orvosságok címet kapta.[33] Christoph Wilhelm Hufeland Armen Pharmakopie című munkáját annak „hatodik kiadása szerint” Schedel (Toldy) Ferenc Szegények patikája címen fordította le magyarra.[34] Ez utóbbiban több antimonból készült gyógyszer leírása is helyet kapott. Hufeland szerint az antimonium crudum („nyers piskolcz”, „dárdanykénet”) olcsó és hathatós szer bőrbetegségek, köszvény, [313hosszú gyermekbetegségek, sömör esetén. Legjobb formája a „dárdanypor” (Pulvis antimonialis), melyet hetekig, sőt hónapokig is használni kell ahhoz, hogy hatását lehessen látni.[35]
A Szegények patikájának összeállítója kora gyógyászati ismereteinek birtokában szerkesztette meg a kiadványt. Saját recepttel, önálló felismeréssel nem bővítette azt. Ez lehet a fő oka annak, hogy nevét elhallgatta. Nincs utalás a szerző foglalkozására sem, aki egyszer sem azonosította magát a többször használt „doktorok” kifejezéssel. Az „én ugy vélem” (A2v) fordulatból, a házilag is elkészíthető orvosságok pontosságra törekvő leírásából és a gyakorlati megfigyelések átadásának vágyából (pl. „azt pedig igy isméred-meg, ha az hideg ón tányérra chöppentes belöle, melly csöpp, ha el nem foly, eléggé fözött” A6r–v) arra következtethetünk, hogy a szerző/összeállító egy Paracelsust követő gyógyszerész vagy a gyógyszerészethez is értő személy lehetett. A kiadvány nyelvi állapota, az érzékletes, helyenként irodalmi igényű megfogalmazás és az „itt Magyarországban” kifejezés kétszeri használata alapján feltételezhető, hogy a magyar nyelvet anyanyelvként bírta.
A kompilációs módszer alkalmazására utal a hangsúlyosan elhelyezett három hivatkozás, a visszautalás a már korábban tárgyalt gyógyszerekre (Crocus metallorum – Antimonium Sáfránya; „ollyan formán a mint a második Czikkelben emlekeztünk az Antimonium Sáfránya felől” A5r, B3r) és a kissé szaggatott tartalom. Ez utóbbi magyarázata egy-egy téma többszöri ismétlődése. Így például a „sárvíz” betegségről egyaránt szó esik az A7r és az A8v–A9r lapon. A mértékegységek eltérő használata is arra figyelmeztet, hogy a szerző valószínűleg különféle munkákból állította össze a nyomtatványt. A két fő részben használt egyetlen mértékegység a „kalán”, „kalány”. Ezenkívül az antimonról szóló részben a „verdung”, „meszszely”, „font”, „csöpp”, a salétromról szóló cikkelyben pedig a „lat” és az „itze” kifejezéssel találkozunk. A gördülékeny fogalmazású mondatok az összeállító gyakorlatát, alapos tárgyi ismereteit és szerkesztési készségét dicsérik.
Összegezve az eddigieket, úgy tűnik föl, hogy a szerző/összeállító Paracelsus egy olyan magyar követője volt, aki tisztán látta a XVII. század közepi gyógyászat irányzatait és azok európai értékelését. Az alkímia ismeretére utaló közvetlen nyom nincs a munkában, az viszont nyilvánvaló, hogy a szerző – Paracelsus nyomán – tanácsaival törekedett a betegség „szétoszlatására” és az egészség „felépítésére”. A leírt betegségeket és a gyógyszerek hatását saját gyakorlatából ismerhette. A prófétikus, mágikus hangvétel mindössze egy helyütt érhető tetten, amikor az antimon hatásáról, erejéről esik szó. Eszerint – mint már idéztük – a szer „mint egy természet fölött, és rend kivül-való erönek láttszik; noha természet szerint gyogyit” (A12v). Feltételezhető az is, hogy a szerző Észak-Magyarországon működött, ahol elemi formában is bányásztak antimont.
[314A lehetséges nevek felsorolása helyett[36] egyetlen példa is elegendő a találgatás hiábavalóságának bizonyítására. Johann David Ruland, a már említett idősebb Martin Ruland leszármazottja a XVII. században Észak-Magyarországon élt és mint orvos, maga állította elő a gyógyszereit. Gyógyszerkönyve jól tükrözi Paracelsus recepcióját. Ennek az 1644-ben Lőcsén Pharmacopoea nova címen megjelent nyomtatványnak az egyik példányában a következő, időponthoz nem köthető használói bejegyzés olvasható:
„Végy Crocus metallorum nevü port hét árpa szem nyomot egy kevés borba ázzék egy éjjel, szürd meg reggel, s, id meg fejül hányattya ki a sárt. Ismét, ha fejül akar hánni, jo igen a Sal vitrioli a nyal ki tisztitásra.”[37]
Ehhez hasonló szöveg található a Szegények patikájában is. Először a töredékesen megmaradt A5r lapon szerepel a crocus metallorum elnevezésű antimon gyógyszer. Az A7r lapon a borban áztatott antimon sárvíz elleni használatáról esik szó, a B3v lapon pedig az említett por mérésére szolgáló árpaszemekről olvashatunk: „adhatni annyit, mennyit nyom hat vag nyolcz árpa szem”. Mindez tanúsítja, hogy a nyomtatvány – amint címe is jelzi – konkrét szerzőre utaló jellegzetességek nélkül vállalkozott a korban közismertnek számító tudásanyag összegzésére és közvetítésére.
Az összeállító megtalálásánál több eredménnyel biztat a kiadási körülmények pontosítása. A nyomda behatárolásához segítséget nyújt a kiadvány díszítésének, a használt betűtípusoknak és a külső megjelenésnek a vizsgálata. A szerény, mindössze egyetlen iniciáléból és nyomdai cifrákból álló díszítés megnehezíti a hozzárendelést egyetlen nyomdához. Ismeretes, hogy a keret nélküli, fehér alapon sávozott stilizált növényi mintás, fehér betűképű A iniciálé típust már a XVI. században használták Bártfán.[38] 1625–1628 között ehhez hasonló kezdőbetűt alkalmaztak Kassán.[39] Hosszabb időn át, 1627–1707 között a lőcsei Brewer nyomdából ismert ennek a kezdőbetűnek a használata.[40] A makkos nyomdai cifrákból összeszerkesztett címlapdísz és esetenként változó elemeinek fordított háromszöget kitöltő elrendezése közel egykorúan egyaránt adatolható Kassáról, Lőcséről, Váradról, valamint Sárospatakról.[41] Váczi P. András [3151653-ban Kassán megjelent református vitairat fordításának címlapján például azonosak egymással nemcsak a címlapdísz elemeinek elrendezése és a makkos cifra használata, hanem az összeszerkesztés elemei is.[42]
Az A2r lap fejlécének nyomdai cifrákból szerkesztett elemeit egykorúan ugyancsak ismerték és használták Patakon, Kassán és Lőcsén.[43] A felsorolt nyomdahelyek XVII. századi tipográfiái közül a lőcsei Brewer nyomda 1660-as impresszumú termékeiben többször ismétlődnek a címlapdísz és a fejléc cifráinak elemei.[44] A Szegények patikájában használt betűtípusok különböző nagyságú antikva és kurzív típusokból állnak. Ezek kivétel nélkül azonosíthatók a lőcsei Brewer nyomda 1633–1673 között használt antikva és kurzív típusaival.[45]
A kiadvány további nyomdai jellemzőjeként vizsgáltam meg és hasonlítottam össze más nyomdatermékekkel a hátoldalán üres címlapot. A címszöveg elrendezése, a cím félkövér betűkkel hangsúlyozott kulcsszava („patikaia”) és a címlapdísz jól összevethető a lőcsei Brewer nyomda egy közel húsz évvel korábbi, ugyancsak tizenkettedrét alakú nyomtatványának címlapjával. A Minden esztendöre szolgáló örök Calendarium példányai a Medgyesi Pál által magyarra fordított Praxis pietatis 1641-ben megjelent kiadásához kötve és attól függetlenül is fennmaradtak.[46] Az öröknaptár címlapja a nyomdai és kiadói elképzelés tekintetében közvetlen előzménye a Szegények patikája címlapjának (7. kép). Egyik nyomtatványon sem szerepel impresszum, ez azonban nem teszi kétségessé, hogy mindkét nyomtatványt – amint azt a terjedelmi adatok jelzése is bizonyítja – önálló kiadványként jelentették meg.[47]
A lehetséges észak-magyarországi nyomdahelyek közül Lőcse kivételével a többi (pl. Kassa, Patak) két további körülmény figyelembevételével kizárható. A makulaturaként felhasznált Szegények patikája őrzőkönyvének már említett lőcsei tulajdonosi bejegyzése valószínűsíti, hogy azt ott kötötték be, ahol a Brewer nyomda könyvkötőműhelyt is tartott fenn.[48] Ezt a feltételezést igazolni látszik a Szegények patikájának vízjele. Az A és a B íven egyaránt jól kirajzolódik a lőcsei Brewer nyomda fő papírbeszerzési forrásának, a teplici (Szepestapolca, Teplic, Teplica) papírmalomnak az egyik vízjele, a hármas halmon elhelyezett kettős kereszt.[49] Mindezek alapján biztosnak látszik, hogy a Szegények patikája a lőcsei Brewer nyomdában készült, Lorenz Brewer nyomdave-
[3167. kép Az öröknaptár és a Szegények patikája címlapja
[317zetése alatt 1660-ban. A mű krúdában maradt íveit a lőcsei jezsuiták által feltehetően bekötetlenül megvásárolt őrzőkönyv bekötésekor a Brewer nyomdához tartozó könyvkötőműhelyben tömítőanyagként használták fel a tulajdonosi bejegyzés szerint 1681 körül.
A Szegények patikája a nyomdai jellemzők mellett tartalmával is illeszkedik a lőcsei könyvkiadás jellegzetességeihez. A kis méretű, rövid terjedelmű kötet nem tér el lényegesen a lőcsei Brewer nyomda egyszerű kiállítású, kevéssé díszített többi tudományos-népszerűsítő kötetétől. Ez az orvosi könyv – Pavercsik Ilona megfigyelésével összhangban – a XVII. század folyamán egyre kisebbedő méretű lőcsei könyvek közé sorolható. Az igénytelen külső megfelel nem csupán a tudományos ismeretterjesztő témának, hanem a lőcsei könyvkiadás 1660-as években érezhetően csökkenő színvonalának is.[50] A kiadványban nincs felekezeti jellegre utaló kifejezés. Az A7r lapon olvasható, a szövegösszefüggés szerint időmérésre szolgáló „egy Hiszek egy Istent el-mondanál” fordulat felekezeti szempontból nem értékelhető.
Összegezve elmondható, hogy a Szegények patikája című, 1660-ban minden valószínűség szerint a lőcsei Brewer nyomdában készült kiadvánnyal nem csupán a magyar könyvtörténet gazdagodott egy eddig ismeretlen nyomtatvánnyal. Annak ellenére, hogy a lőcsei jezsuiták is forgathatták a könyvecskét, könyvtáruk katalógusának „Medici” szakába nem jegyezték be.[51] A kiadványt a könyv- és könyvtártörténet az orvostörténeti irodalomhoz hasonlóan eddig példányból ismeretlen nyomtatványként sem adatolta. Az elsősorban gyógyászati tartalmú összeállítással tovább bővült az orvostörténet nem túl nagy számú XVII. századi magyar nyelvű nyomtatványainak száma. A mű jelentős hozzájárulás a magyarországi Paracelsus-recepció történetéhez, s megörökíti egy ismeretlen magyar paracelzista, Kovách Péter nevét és munkájának címét.
ÉVA KNAPP
Ein unbekannter medizinischer Druck in ungarischer Sprache aus dem Jahre 1660
Die Apotheke der Armen
Die unter dem Titel Apotheke der Armen 1660 aller Wahrscheinlichkeit nach in der Druckerei Brewer von Leutschau (Lőcse) veröffentlichte Publikation hat nicht nur die ungarische Buchgeschichte mit einem bishin unbekannten Druck bereichert. Obwohl die Jesuiten von Leutschau auch in dem Büchlein haben blättern können, versäumten sie es in die Fachabteilung „Medici” ihrer Bibliothek einzutragen. Die Buch- und Bibliotheksgeschichte haben den Titel – ebenso wie die medizingeschichtliche Literatur – nicht einmal als aus Exemplar unbekannte Publikation registriert. Mit dieser Zusammenstellung überwiegend therapeutischen Inhaltes hat sich die nicht zu grosse Zahl der ungarischsprachigen Drucke der Medizingeschichte des 17. Jahrhunderts bedeutend erweitert. Das Werk ist ein wichtiger Beitrag zur Geschichte der Paracelsus-Rezeption in Ungarn und verewigt den Namen eines unbekannten ungarischen Paracelsisten, Péter Kovách sowie den Titel seiner Arbeit.
[1] Szabó Károly: Régi magyar könyvtár I–II. Bp. 1879–1885. RMK II 791. (A továbbiakban RMK I, RMK II.)
[2] Takács Béla: Comenius sárospataki nyomdája. A sárospataki nyomda története I. (1650–1671). Sárospatak, 1958. 30, 52–53.; Takács Béla: A sárospataki nyomda története. Bp. 1978. 27., 33–34.; Régi magyarországi nyomtatványok. [Összeállította] Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla stb. 1– Bp. 1971– . RMNy 2485 (A továbbiakban RMNy)
[3] Takács: i. m. (2. jegyzet) 1978. 27.
[4] E példány tulajdonosi bejegyzései a címlapon: „Ex libris Georgij Körösij 1688”, „Dono oblatus ab eodem Resid. S. Patakinae Ord. Discal. SS. Trinit. de Red. Cap. 1728.”
[5] Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. III. Adattár 1000-től 1700-ig. Bp. 1931. 129–130.
[6] Brockhaus ABC Chemie in zwei Bänden. Bd. 1. Leipzig, 1965. Antimon.; Dioskorides (Dioskurides) Pedanius: De materia medica libri quinque, liber 5. cap. 59. (Hrsg. von M. Wellmann. 3 Bde. 1906–1914.) ; vö. még: Biedermann, Hans: Handlexikon der magischen Künste von der Spätantike bis zum 19. Jahrhundert. Graz, 21973. 143., 454–455.
[7] Biedermann: i. m. (6. jegyzet) 86–88.
[8] Az antimon elnevezés valójában a Geber-féle (Jâbir-Dschâbir-ibn Hayyan-ben Haiyan-) iratok középkori latin nyelvű fordításaiban tűnik fel. Biedermann: i. m. (6. jegyzet) 454.
[9] Basilius Valentinus: Von dem grossen Stein der Uhralten Weisen […]. Straßburg, 1651. Caspar Dietzels. 77–82., 141.
[10] Paracelsus, Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim: Paragranum. Az igaz gyógyítás oszlopai. Ford. Adamik Lajos. Bp. 1989. 9.
[11] Demkó Kálmán: A magyar orvosi rend története Magyarországon a XVIII. század végéig. Bp. 1894. 209–211.
[12] Csanaki Máté: Az Doeg-Halalrol valo elmélkedés. Kolozsvár, 1634. (RMK I 636) 128–136.; vö. még Szőnyi György Endre: Exaltatio és hatalom. Keresztény mágia és okkult szimbolizmus egy angol mágus műveiben. Szeged, 1998. 175.
[13] Iványi Béla: A magyar könyvkultúra múltjából. Szeged, 1983. nr. 442. A Berényi család könyvtárának jegyzéke, 1650. január 4. 262., Thurzó György könyvtára 1610. 520., Mikulich Sándor könyvtára, 1657. 541.; Csanaki: i. m. (12. jegyzet) 133.; A Zsámboky-könyvtár katalógusa (1587) Gulyás Pál olvasatában. Szeged, 1992. nr. 1102, 1157.; vö. még Gortvay György: Az újabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története. I. Bp. 1953. 59.
[14] Matthiolus, Petrus Andraeus: Commentarii […]. Venetiis, MDLX In Officina Valgrisiana. 663–665.
[15] Rulandus, Martinus: Curationum Empiricarum novarum […] centuria I–X. Basiliae, 1595–1610.; vö. még Biedermann: i. m. (6. jegyzet) 430., 385.
[16] Itt köszönöm meg Schultheisz Emil professzor úr szíves szóbeli tájékoztatását.
[17] Sajtó alá rendezte E. Hagedorn, Jena 1676.; vö. még Biedermann: i. m. (6. jegyzet) 384–387., 461–462.
[18] Verzeichnis der im deutschen Sprachbereich erschienenen Drucke des XVI. Jahrhundert. – VD 16. Bd. 20. Stuttgart, 1993. 116.
[19] Béguin, Jean: Tyrocinium chymicum […]. Studio et opera Christophori Glückradts. H. n. 1619 Excud. August Boreck impensis Clementis Bergeri. Használt példány: Budapesti Egyetemi Könyvtár (továbbiakban B EK) 020980(coll.1.), tulajdonosi bejegyzés a címlapon: „Conventus Papensis”.
[20] Béguin: i. m. (19. jegyzet) 131–138., 147–179., 231–254.
[21] Béguin: i. m. (19. jegyzet) 235.
[22] Béguin: i. m. (19. jegyzet) 313–326.
[23] [Crollius, Oswaldus]: Basilica chymica. [Francofurti ?, 1612 ?]. Használt példány: B EK Eb 4r 280 tulajdonosi bejegyzés a „Libri secundi Basilicae Chymicae” kezdetű lapon: „Apothecae Collegij Trenchin. 1700”.; vö. még Biedermann: i. m. (6. jegyzet) 133–134.
[24] Crollius: i. m. (23. jegyzet) 494–559.
[25] Crollius: i. m. (23. jegyzet) 507.
[26] Vö. még Biedermann: i. m. (6. jegyzet) 436.
[27] Rómer Flóris: Adalék a magyar ötvösség történetéhez. = Századok (11.) 1877. 233.
[28] Weber János: Amuletum, az az […]. Bártfa, 1645. Klösz Jakab. 28.
[29] Tseh (Cseh) Márton: Lovak orvossagos szep uj könyvetskeje. Lőcse, 1676. Brewer Samuel. 15.
[30] Medicusi és borbélyi mesterség. Régi magyar ember- és állatorvosló könyvek Radvánszky Béla gyűjtéséből. Bp. 1989. 381., 407., 428.
[31] The British Library General Catalogue of Printed Books to 1975. 166. London – München – New York – Paris, 1985. 324–325.
[32] Hivatkozza Ruland, Johann David: Pharmacopoea nova […]. Leutschoviae, 1644 [Brewer]. Nomina Autorum.
[33] Buda, 1740. Nottenstein Veronika.
[34] Hufeland, Christoph: Armen Pharmakopie. 4. Ausg. Berlin, 1825.; Hufeland K. Vilmány: Szegények patikája […] fordította […] kiadá Dr. Schedel Ferencz. Pest, 1831.
[35] Hufeland: i. m. (34. jegyzet) 1831. 91–92., 145., 148.
[36] Vö. például Demkó: i. m. (11. jegyzet) 192., 202–211., 346.; Puder Sándor: Paracelsus. Paracelsus magyar vonatkozásaival. Bp. 1942.; Elekes György: Paracelsus és a paracelsizmus Magyarországon. Bp. 1943.; Varga András: Orvosaink olvasmányműveltsége a 17. században. = Iskolakultúra 1997. 5. sz. 35–39.; Szőnyi: i. m. (12. jegyzet) 168–183.
[37] Ruland: i. m. (32. jegyzet) Az „Ad lectorem” részben. A használt példány jelzete: B EK RMK II 94a.
[38] Soltész Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Bp. 1961. LIX. tábla, 10.
[39] Galli Katalin – Pavercsik Ilona: Fejezetek a kassai könyvnyomtatás történetéből. = Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1981. (1983) m-sorozat, 328., 338.
[40] Pavercsik Ilona: A lőcsei Brewer-nyomda a XVII–XVIII. században. I–II. = Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1979–1980. 353–408., 349–473. itt: II. b-sorozat, 440., 449.
[41] RMNy 963, 966, 2468, 2522, 2530, 2506.
[42] RMNy 2468.
[43] RMK I 963., RMK II 948, 949, 952, 953, 1000.; Galli – Pavercsik: i. m. (39. jegyzet) 348–349.
[44] RMK II 948, 949, 952, 953.
[45] Pavercsik: i. m. (40. jegyzet) II. 395–398.
[46] RMNy 1895., vö. még RMNy 1735.
[47] Az RMNy 1895 és 1735 leírásában szereplő „kiadó részéről” feltételezett „együttes megjelentetés szándéka” egykorú forrással nem igazolható. A nyomdai kiállítás alapján az öröknaptár is önálló kiadványnak tűnik éppúgy, mint a Szegények patikája. Vö. még Becses nyomtatványok és kéziratok. Borda Antikvárium 20. katalógus, ajánlójegyzék. Bp. 1995. nr. 7013.
[48] Pavercsik: i. m. (40. jegyzet) I. 377.
[49] Pavercsik: i. m. (40. jegyzet) I. 372., II. 469.
[50] Pavercsik: i. m. (40. jegyzet) II. 351., 354., 365., 369., 435.
[51] Elenchus Librorum abolitae Societatis Collegii Leutschoviensis. (1773) Kézirat, B EK J. 10.5. 32–33.