A pálos rend történetének egyik jellegzetes sajátossága a megújulási képesség. Kolostorai a rend múltjának válságos szakaszai után jelenleg több kontinensen működnek, s Európa több országán (Lengyelország, Magyarország, Horvátország, Szlovákia, Litvánia, Ukrajna, Németország, Svájc) kívül Ausztráliában, Dél-Afrikában és az USA-ban is élnek pálosok. A rend több évszázados története iránti tudományos érdeklődést ugyancsak jellemzi a periodicitás. Kisbán Emil két kötetes munkáját követően (A magyar pálosrend története. I–II. Bp. 1938–1940.) ugyan nem készült új, forráskutatáson alapuló összefoglalás, a rend történetének kutatottsága azonban az 1980-as évek óta erőteljesen felívelt. Tekintélyes számú szaktanulmány, tanulmánykötet és forráskiadás jelzi, hogy napjainkban jól elkülöníthető egy lengyel és egy magyar rendtörténetírói munkaközösség, amelyek életképességét egy-egy könyvsorozat bizonyítja („Studia Claromontana”, „Varia Paulina”).

A pálosok története iránt a német nyelvterületen is fokozódó érdeklődést tükrözi, hogy 1996. májusában a Bodensee-Festival keretében „Ein Eremitenorden aus Ungarn: die Pauliner. Geschichte – Struktur – Verbreitung” címmel tudományos konferenciát szerveztek Weingartenben. A három napos ülésszakra az előzetes program szerint húsz lengyel, magyar és német kutató jelentkezett előadással. A most bemutatandó tanulmánykötet bő válogatást közöl a nagyobbrészt egyháztörténeti, hagiográfiai, könyv- és könyvtártörténeti, régészeti és művészettörténeti [265tematikájú előadásokból. A kötetet szerkesztő Kaspar Elm és négy munkatársa a tanácskozást követően 1998 tavaszán rendezték sajtó alá a tanulmányokat. A weingarteni konferencián elhangzott tizenhat előadásból végül kilenc került be a kötetbe, amelyeket további tanulmányokkal és válogatott bibliográfiával egészítettek ki. Ez az eljárás közel áll a korábbi pálos konferenciák (Stadtschlaining, 1984; Zágráb, 1989; Budapest, 1991) anyaga kötetté szerkesztésének módszeréhez. Ha a konferencián elhangzott előadások címjegyzékét (amelyekről az olvasót egy „Verzeichnis” tájékoztatja – 10. p.) összevetjük a kötet tartalmával, szembetűnik, hogy a rend történetének több, nemzetközileg ismert, szövegkiadásaik és tudományos teljesítményük alapján elismert kutatója (pl. Hervay Ferenc, Janusz Zbudniewek, Stanislas Swidzinski) lépett vissza előadása megjelentetésétől. Előadásaikat csak részben pótolják a kötetben a konferencián el nem hangzott dolgozatok (Dirk Kottke, Fülöpp-Romhányi Beatrix, Adriányi Gábor). A szerkesztők igyekeztek a konferenciaprogram sorrendjében közölni a tanulmányokat. (Ettől egyedül Bak János záró előadása esetében tértek el.) Az elő nem adott munkákat pedig beillesztették az elhangzottak közé. Mindez azt eredményezte, hogy a kötet – a tanulmánykötetek általánosan elfogadott szerkezetétől eltérően – nem tükröz sem tematikus, sem időbeli rendet.

A szép kiállítású, igényes külsejű kötetben tizenkét szerző rövidebb-hosszabb tanulmánya látott napvilágot. A dolgozatok különféle tudományágak – így elsősorban az egyháztörténet, az archeológia, valamint a könyv- és könyvtártörténet – felől, időbeli korlátozás nélkül közelítik meg a pálos rend történetét. Kaspar Elm bevezetője a XIII. századi remeték életmódja és a remeterendek körén belül új, az eddigieknél tágabb kontextusban helyezi el és összegzi a rend történetének kezdeteit. Bak János összegző előadása – amely itt önálló tanulmányként kapott helyet – azt a magyarországi politika- és társadalomtörténeti hátteret vázolja, amely elvezetett a rend kialakulásához. Az esettanulmányok lényegében a két megközelítési lehetőségen belül, az egyház- és a társadalomtörténet keretében mozognak. A dolgozatok egy része utal a szerzők egy-egy szűkebb téma iránti tartós érdeklődésére (pl. Török József, Bencze Zoltán).

A terjedelem jelentős részét kitöltő könyv- és könyvtártörténeti tanulmányok (Sarbak Gábor, Magda Fischer) a rend könyvkultúrájának több évszázadát ölelik fel. Annak ellenére, hogy – mint Sarbak Gábor dolgozata elején megjegyzi – a mai Magyarország területén nincs olyan pálos kolostor, amelynek középkori könyvtárát teljesen rekonstruálni lehetne, a szerző kísérletet tesz a pálosok középkori könyv- és könyvtárkultúrájának a bemutatására. A mostoha forrásadottságok miatt megpróbál a művekben elrejtett utalásokból következtetni. Ez a módszertanilag is jelentős, példa értékű, filológiai megközelítésű tanulmány a rendi élet ünnep- és hétköznapjain használatos könyvek és könyvtípusok számbavétele mellett összegyűjti és bemutatja a pálos írásbeliség forrásadatait.

Magda Fischer a délnyugat-németországi pálos kolostorok XVII–XVIII. századi könyvtárait, könyvállományait tárja fel. A német könyvtártörténet e teljesen kutatatlan területének viszonylag kedvező forrásadottsága és a feloszlatott kolostori könyvtárak sorsának nyomon követhetősége jó lehetőséget kínált az elemző és összegző bemutatásra. A könyvtárakról szóló rendi szabályozás áttekintését követően a szerző Langnau pálos kolostorának könyvállományát elemzi – elsősorban az 1786-os feloszlatási katalógus segítségével. A XVII–XVIII. századi könyvbeszerzések után megismerkedhetünk az állomány időbeli és tematikus rétegeivel, a könyvhasználat módozataival és a könyvtár abolíciót követő sorsával.

Mint említettem, a tanulmánykötetet rendtörténeti bibliográfia egészíti ki Sarbak Gábor válogatásában (281–326.). Ez jóval bővebb és pontosabb a korábbi hasonló összeállításoknál (Szabó László és Árva Vince, 1984; Árva Vince, 1994), útmutató azonban nem készült hozzá. Mivel a bibliográfiák minden további kutatás kiindulópontjai, s itt a válogatás elvi [266szempontjai nem egyértelműek, néhány észrevétellel szeretném segíteni a bibliográfia kiegészítését. A nyomtatott forrásokat, a forráskiadványokat és a szakirodalmi feldolgozásokat egységesen kezelő betűrendes jegyzék használhatóságát jelentősen megkönnyítené a felsorolt egységek szétválasztása. A kezdő kutatóknak és a rend történetében nem járatos érdeklődőknek a bibliográfia egészét át kell olvasniuk és értékelniük ahhoz, hogy el tudják különíteni az őket érdeklő forrásokat és a szakirodalmat.

A könyvészeti válogatásból jelentős számban hiányoznak az irodalomtörténeti vonatkozású régebbi szakmunkák. Példaként először az Ányos Pálról szóló szakirodalomra hívom fel a figyelmet: míg hiába keressük Császár Elemér klasszikus Ányos-monográfiáját (Ányos Pál, 1736–1784. Bp. 1912.), egy friss konferenciakötetben megjelent kisebb közlemény (Tungli Gyula: Ányos Pál emlékek nyomában. = Varia Paulina (1.) 1994. 40–45.) bekerült a válogatásba. Ugyanígy nem szerepel a pálos iskoladrámákat első ízben bemutató, Bayer Józseftől 1897-ben megjelent Pálos iskoladrámák a XVIII. századból című munka, viszont a „Régi magyar drámai emlékek” XVIII. századi sorozatának 3. köteteként megjelent Pálos iskoladrámák című forráskiadvány megtalálható. A nyomtatott források felvételét érintő kérdésekre Máriavölgy példáján utalok. Míg Ferdinand Ignaz Grieskircher 1661-ben megjelent mirákulumos könyve bekerült a jegyzékbe, Anselmus Klämpfl, Kummer László, Nunkovich József, Orosz Ferenc és a bencés Koptik Odo (Thalleidos Liber. Sopron, 1744. J. Ph. Rennauer) részben hasonló műfajú munkái, a rájuk vonatkozó irodalommal együtt (pl. Szörényi László Koptik művéről készült tanulmánya) hiányoznak. Szembetűnő, hogy Orosz Ferenctől, aki a rend vezetősége által megbízott pálos „historicus” volt, mindössze egy munkát találunk.

Következetlennek tűnik a közlési rend egy szerző munkáin belül. Guzsik Tamás 1981-ben megjelent dolgozatát például egy 1994-es, majd egy 1984-es impresszumú közlés követi (294–295.). Megjegyzendő az is, hogy a korábbi konferenciakötetek anyagát – egyetlen tétel kivételével (Szabó, László–Árva, Vince: Quellenwerke c. összeállítása a városszalónaki kötetből) – teljes egészében megtaláljuk. A hiányzó bibliográfiai tételeket számba véve feltűnő, hogy néhány nem kifejezetten pálos rendtörténeti vonatkozású kötet is helyet kapott. Augustus Florianus Balogh alapvető mariológiai könyvében (Beatissima Virgo … Agriae, 1872.) például a tizenöt fejezet egyike sem foglalkozik külön a pálos renddel.

A kötetet a Lorenz Weinrichtől összeállított hely- és névmutató teszi teljesebbé (327–333.). Az alapvetően rendtörténeti szempontokat érvényesítő, tematikus mutatókban a viszonylag áttekinthető szerkezet ellenére sem egyszerű eligazodni, egyértelműen csak a rend történetét legalább közepes szinten ismerőket segítik. Az alábbi példák jelzik, hogy pusztán a mutatókra támaszkodva nem kapunk megbízható tájékoztatást. A „Personennamen” részben például az „Ordensgemeinschaften” címszó alatt nem személyek nevei találhatók. A személynevek közlése helyenként problematikus: a „Paulinermönche” és a „Paulinerprioren” címszó alatt a betűrend kétszer újraindul, s a tematikus bontás különböző címszavainál ugyanazon személy neve néha eltérő formákban található meg. Így például a „Paulinermönche” alá a „Fuhrmann, Mathias” alak, a „Paulinergeneralprioren”-hez pedig a „Mathias Fuhrman” került. A középkori és az újkori névhasználat következetlen érvényesítése miatt a „Paulinergeneralprioren” részben „Johannes”-nél találjuk meg Krisztolovecz-et, „Paul”-nál Esterházy Pált. Másutt viszont hiányzik a keresztnév feloldása (Paulinermönche: „Kollenicz, A[ndreas]”).

A szokatlan rendszerezési elvet követő mutatók helyett talán érdemes lett volna hasznosítani a hasonlóan rendtörténeti tanulmányokat közlő, Marijan Zadnikar által szerkesztett Die Kartäuser. Der Orden der schweigenden Mönche (Köln, 1983.) című kötet kettős mutatórendszerét. Itt a szokásos személynévmutató mellett egy speciális rendi helynévmutatót (Register der Kartausen) dolgoztak ki, s ezzel elkerülték egy-egy személy nevének ismétlődését.

[267Összegezve: a kötet alapvető segédlet és fontos ösztönzés a további vizsgálatokhoz, s jól tükrözi a pálos kutatások jelenlegi irányát, színvonalát és nehézségeit. Mint minden korábbi rendtörténeti tanulmánykötet, ez is felhívja a figyelmet egy jelentős mennyiségű új forrást feltáró rendi „nagymonográfia” elkészítésének időszerűségére.

Knapp Éva