Magyar Könyvszemle   117. évf. 2001. 1.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

[20GERICS JÓZSEF – LADÁNYI ERZSÉBET
Szent László „csodás” tettei krónikáinkban
[1]

VII. Gergely pápa a metzi püspöknek címzett levelében 1081-ben kifejtette:

„figyelmeztetni kell tehát minden keresztényt, aki uralkodni kíván Krisztussal, hogy ne áhítozzék a világi hatalom becsvágyától vezetve uralkodni (ne ambitione secularis potestatis regnare affectent), hanem tartsa inkább szem előtt azt, amire a szentséges szent Gergely pápa figyelmeztet…: <Ezen közben mit kell követnünk, mihez kell tartanunk magunkat, ha nem ahhoz, hogy kényszerítve lépjen a kormányzáshoz az, aki bővelkedik az erényekben (virtutibus pollens coactus ad regimen veniat), aki pedig híjával van az erényeknek, kényszerítve se járulhasson oda!> Ha tehát azok, akik félik az Istent, … csak kényszerből, nagy félelemmel lépnek az apostoli trónra, mekkora félelemmel és remegéssel kell hát akkor az ország trónjára lépni, amelyen még a jók és alázatosak is csak hitványabbak lesznek, amint Saul és Dávid példájából ismeretes.”[2]

VII. Gergely eme 1081-ben kelt levele ismert volt mind krónikáink, mind pedig a László-legenda szerzői előtt. Ennek legvilágosabb bizonyítéka, hogy a levél más-más helyéről származó idézet olvasható a krónikában is, a legendában is. A pápa bemutatott levélrészlete erősen befolyásolta a bővebb krónikaszerkesztésnek (131. fejezet) azt a mondatát, hogy Géza halála után 1077-ben a nemesek tömege Lászlót

„az ország kormányzásának elfogadására egyhangúan választotta meg, sőt igazában inkább igen nyomatékos és sürgető kérleléssel kényszerítette. (Ymo magis affectuosissimis et instantissimis precibus compulerunt.) Tudták ugyanis mindnyájan, hogy az erények teljességével van felruházva (Omnes enim noverant ipsum esse vestitum consumatione virtutum).”

A krónikafejezet többi része ennek a gondolatnak a parafrázisa és László vonakodását ecseteli a korona elfogadásától.

[21A László-legendának az a mondata tanúskodik a Gergely-levél szövegének hatásáról, amely szerint László „a hatalom, avagy a méltóság becsvágya nélkül, a világi dolgok bármely megkívánása nélkül (sine potestatis aut honoris ambitione, sine qualibet rerum secularium cupiditate)” fogadta el az ország kormányzását.[3]

Ennek az egyetemes egyházkormányzati elveket is fejtegető levélnek a magyarországi ismertsége azért nagyon fontos, mert szinte kezeskedik a kifejezetten hazai vonatkozású Gergely-leveleknek az itteni legenda- és krónikaszerzők előtt ismert voltáról is. Itt a pápának Gézához és Salamonhoz írt leveleire gondolunk.

A Gézához küldött leveleiben Gergely így adta elő nézeteit:

„Mivel (Magyarországot) atyádfia (Salamon) a német királytól nyerte el bitorlással, nem pedig a római pápától, hatalmának, amint hisszük, Isten ítélete vetett véget” (1075. március 23.), majd: „… A király (Salamon) Szent Péter apostolfejedelem dicső uralmának megvetésével, … alávetette magát a német királynak (subdidit se Teutonico regi) és árnyékkirály nevét kapta. Az Úr azonban előre látva (apostolai) fejedelmének okozott sérelmet, az ország feletti hatalmat ítéletével rád ruházta át (potestatem regni suo ad te iudicio transtulit). Ekként (Salamon) szentségtörő bitorlással fosztotta meg magát (a se sacrilega usurpatione privavit) az esetleges jogtól, ha korábban volt neki valami ilyen a királyi hatalom birtoklásához (si quid in obtinendo regno iuris prius habuit)”. (1075. április 7.)

Salamonhoz írt levelében azt fejtegette Gergely, hogy Magyarország István király felajánló cselekménye és III. Henrik császár Szent Péter tiszteletére való hódítása alapján az apostolok fejedelmének a tulajdona (proprium). Gergely tehát felháborodva rótta meg Salamont, mert

„Szent Péter jogát és hatalmát magadra nézve csorbítottad és elidegenítetted, amikor országát hűbérül elfogadtad a német királytól, amint hallottuk (eius regnum a rege Teutonicorum in beneficium, sicut audivimus, suscepisti) … Jól tudod … hogy nem fogsz soká uralkodni, … ha nem ismered el … hogy az ország jogara, amely a tied, az apostoli és nem a (német) királyi felség hűbére (sceptrum regni, quod tenes, … apostolice, non regie magestatis beneficium)”. (1074. október 28.)[4]

Az említett levelek magyarországi ismertsége és kedvezőtlen itteni fogadtatása érdekes magyarázatul szolgál egy sor feltűnő jelenségre a Géza–László–Salamon történet megörökítésénél.

VII. Gergely a pápa egyetemes lelki joghatósága alapján világosan kimondta, hogy a Magyarország feletti uralmat Isten ítélete vitte át Salamonról Gézára, Salamon vétkeinek büntetéséül. Érdekes módon Gergelynek ezt a döntését a korszakkal foglalkozó középkori forrásaink rendre elhallgatják, vagy ellene fordulnak. A több évtizedes kutatás során kitűnt, hogy a Géza–Szent László–Salamon [22történetet előadó krónikaelbeszélés két ellentétes felfogású munka összeolvasztásából keletkezett. Az egyik, az idoneista, helyesnek tartja, a másik, a legitimista, törvénytelennek minősíti Salamon megfosztását a tróntól. Kifejezetten szembeszáll Gergely leveleinek tartalmával az a krónikaszöveg, amelyben Géza bűnösnek vallja magát a törvényesen megkoronázott király uralmának kézbevételéért, s amely szerint Lászlónak nem volt törvényes joga Salamonnal szemben, és csak de facto cselekedett ellenében, nem de iure. A László-legenda szerint ha Géza „nem a közte és Salamon király közt való rokoni viszály idején halt volna meg, akkor már régen a szentség érdemével és dicsőségével nyilvánosan felékesítve ragyogna”.[5] Álláspontjuk alapján jól érthető, hogy Gergely ítéletét figyelmen kívül hagyják.

Annál különösebbnek látszik a Salamon trónfosztását jogosnak tekintő szövegek eljárása. A mogyoródi csatáról szóló krónikarész szerint

„a hercegek egy reggel tanácskozás végett lóháton azon a helyen voltak, ahol most Szent Péter apostol kőkápolnája van, … Szent László … égi látomást látott, és azt mondotta … Géza hercegnek: <Láttál valamit?> Ő azt felelte: <Semmit.> Akkor Szent László hozzáfűzte: <… az Úr angyala leszállt a mennyből, arany koronát hozván a kezében s azt a fejedre tette (portans coronam auream in manu sua et impressit capiti tuo); ezért bizonyos vagyok benne, hogy a győzelem a mienk lesz, és Salamon legyőzve, száműzöttként fog menekülni az országból. Az Úr pedig az országot és a koronát neked fogja átadni. (Unde certus sum, quod nobis victoria donabitur et Salomon exul fugiet debellatus extra regnum. Regnum vero et corona tibi tradetur a Domino.)> Géza azt mondta neki: <ha az Úristen velünk lesz és megoltalmaz minket ellenségünktől, és ez a látomás beteljesedik, itt ezen a helyen egyházat építek az ő anyja, a legszentebb Szűz Mária tiszteletére>.”[6]

Ennek az elbeszélésnek a Gergely-levéllel közös eleme: a pápa szerint „az Úr … az ország feletti hatalmat ítéletével rád ruházta át”, László látomásmagyarázata szerint: „Az Úr … az országot és a koronát neked fogja átadni.” A krónika ebben a mondatban a hagyományos terminológiának megfelelően, a Szent István-i [23Intelmek VI. fejezetének szóhasználatához is igazodva – ahol szoros kapcsolatban olvasható a regnum és a corona – bővítette a pápai levél mondatát.[7]

A krónikafejezet tartópillérének, az angyali látomásnak és szövegezésének mintája Zakariás próféta könyvének némely részlete, több látomás és jövendölés, amely Józsua főpap királlyá tételére vonatkozik. Ezek közül különösen kiemelendő a 6, 11–13:

„Vedd az ezüstöt és aranyat és készíts koronát és tedd Józsuénak, … a főpapnak a fejére, s így beszélj hozzá: Ezt mondja a Seregek Ura: Íme a férfi, akinek „Sarj” a neve… Ő fogja helyre állítani az Úr szentélyét. Ő fogja viselni a királyi jelvényeket. Trónon fog ülni és uralkodik (… ipse portabit gloriam et dominabitur super solio suo)”.

Befolyásolhatták emellett az írót a királyavatásoknál a királynak koronát vagy lándzsát átadó angyalt bemutató nyugati korai 11. századi ábrázolások (pl. Kanut dán és II. Henrik német király esetében) is. Váczy Péternek az esetleges bizánci hatást túlhangsúlyozó álláspontja nem meggyőző.[8]

A krónikás a pápai szöveg ismeretében és részbeni felhasználásával, de a pápai döntés említése nélkül, Zakariás jövendölésének elemeire is támaszkodva, angyali látomással és csatában megnyilvánult istenítélettel törvényesítteti Salamon uralmának megbuktatását és Géza királyságát. Ezt az előadást a László-legenda már csak azért sem vehette át, mert szerzőjének koncepciója szerint Gézának szentté avatásába került a trónviszály Salamonnal. A krónikának a Salamon német hűbéres voltát elmondó leírása szintén közeli rokonságot mutat Gergely szövegeivel. A 126. krónikafejezet szerint

„Salamon … panaszkodott a császárnak az ország elvesztése miatt, mondván, hogy országából erőszakkal vetették ki, s ezt a jogsérelmet nem csak neki, hanem inkább a császár birodalmának okozták. S ekképpen szólt: <Tied valóban Magyarország, a te királyságod, benne engem tettél királlyá… Ezért jöjj hát Magyarországra, torold meg ellenségeiden a rajtad esett sérelmet, és az országot követeld vissza magadnak>”.[9]

Ez a beállítás még túl is megy Gergely álláspontján abban, hogy Salamont kezdettől Henrik által koronához és trónhoz juttatott bábnak mutatja be. Salamon a királysághoz való jogot eszerint soha nem birtokolta, hanem Henrik teremtményeként legfeljebb bitorolta, s ezt nem játszotta el, hanem csak azt vesztette el, amihez a német erőszak hozzásegítette. Ezt a beállítást nagyban megkönnyítette a 97. fejezetnek az a híre, hogy 1063-ban a császár Salamont [24Fehérváron „megkoronázva dicsősége atyai trónjára … ültette (sedere fecit)”.[10] A trónra való méltatlanságát azzal bizonyította be végképpen, hogy uralomra segítése reményében a krónika szerint Erdélyt odaígérte a pogány „kúnoknak”, támadásukat a magyarságra szabadította. Tőlük végül László mentette meg az országot.

Az „idoneista” krónikás tehát a pápai okleveleket részben felhasználva, állítja össze Salamon „bűnlajstromát”. Salamon mogyoródi vereségét az író – Gergelyhez hasonlóan – istenítéletnek értelmezi, ám ez szerinte Szűz Mária közbenjárására következik be, nem Szent Péterére, a pápai beállítástól eltérően. Gergely aligha várta a magyarországi közfelfogás bekövetkezett reagálását, amikor igényeit István állítólagos felajánló aktusán kívül Magyarország III. Henrik által Szent Péter tiszteletére való meghódítására alapozta. Ilyen érvet Magyarországon elfogadtatni bajosan lehetett bármikor is. Ez ti. felidézte a Péter elleni felkelőkre kimondott anatémát, az akkori pontifextől küldött zászlók alatt elszenvedett súlyos ménfői vereséget, a III. Henriktől való hűbéri függést, s önmagában ronthatta le Gergely meggyőzőnek remélt magyarázatának hatását. A krónikás ezért is állíthatott össze a Gergelynél felsorolt vádponttól eltérő, s azokat meghaladó „vádiratot”, s tulajdonította Salamonnak az ebben foglalt törvénytelenségeket, olyanokat, amelyekről Gergely nem írt. Ezzel Salamon dolgát a krónikás reménye szerint egyszer és mindenkorra kivonta a pápa megítélése elől.

A krónikaszövegek közelebbről való szemügyre vétele megerősíti ezt a megfigyelést. A mogyoródi csata előtt a hercegek ott tanácskoznak és László ott kapja a koronát hozó angyal látomását, „ahol most Szent Péter apostol kőkápolnája van”, s Géza is így teszi fogadalmát: „Ha … ez a látomás beteljesedik, itt ezen a helyen egyházat építek … a legszentebb Szűz Mária tiszteletére”. A győztes csata megvívása után a krónika számot is ad a fogadalom teljesítéséről, a váci Szűz Mária székesegyház Géza általi felépítéséről. Az elbeszélés eredeti formáját azonban utólag kibővítették, interpolálták. A győzelem után ui. a hercegeket az építendő Mária-székesegyház helyére csodálatos, új mennyei látomás vezette el, az agancsa helyén égő gyertyákat viselő szarvas. Géza és László azután a csata előtti látomás és fogadalomtétel színhelyét is szent építménnyel, a Péter apostol tiszteletére emelt váci kőkápolnával jelölték meg. A történet első lejegyzése kétségtelenül tartalmazta a Mária tiszteletére való templomépítés fogadalmát, amellyel Géza Mária kezébe tette le a csata és a királyság sorsának eldöntését. Ez közeli rokon motívum Szent István Legenda Maior szerinti eljárásával II. Konrád 1030. évi támadásakor. Ám az a korai krónika-átdolgozó, aki megírta a templomépítés helyének áttelepítését, világosan tudta, hogy a csata eldöntésének Mária kezébe való letétele közelről érinti a Szent Péternek Európa-szerte tulajdonított csatadöntő szerepet és bírói hatalmat: hogy ti, a Péter bíráskodása elől kitérést jelent! A Péter tiszteletére való kápolnaépítés feljegyzése annak megörökítését szolgálhatta, hogy Géza és László ki akarhatta engesztelni Pétert mellőzéséért és a kápolnaépítéssel egyfajta elégtételt szolgáltatni [25neki, hogy elkerülhessék az apostolfejedelem vélt sérelmének megtorlását.[11]

Ez az ábrázolás mindenesetre az itthoni politikai és jogi gondolkodásnak abba a 13. század előtti szakaszába tartozik, amikor még a pápai legátusok nem foglaltatták írásba azt, amit 1233-ban a beregi eskü és 1279-ben a kún cikkelyek tartalmaznak: amint Bartoniek ezt megfogalmazta, „1233-ban még azon van a hangsúly, hogy a magyar király Szent Istvánra visszavezetett öröklési jogán uralkodik, 1279-ben már azon, hogy a magyar királyi hatalom végső forrása a szentszék”.[12]

Szent László történetét a honi történetírásnak két olyan Árpád-kori terméke örökítette meg, amelyek közül a későbbi is a 13. század elejével bezárólag keletkezett. Közülük a korábbi a Kálmán alatt írt Gesta Ladislai regis. Ezt alighanem III. István király idején Salamon uralmának törvényességét védő, legitimista szempontból dolgozták át. Ezt az átdolgozott munkát a Képes Krónikából ma is ismert alakjában használta fel a 12–13. század fordulóján írt Szent László-legendák törzsszövege.

Középkori történelmi irodalmunk művei László életének ábrázolásánál érdemszerző (meritorius), más szóval szent (sanctus) tetteit idézve, egyfajta következetességgel a legendára szoktak támaszkodni, sőt olykor kifejezetten hivatkozni, ám az evilági eseményeket tárgyalva („hány és mekkora jókat tett népének”, „az ország dicsőséges kormányzásával és a támadóknak, főként a keleti területek pogányainak betörései elleni védelmével jeleskedett”, „Salamon király … nem volt alkalmas az uralkodásra … Gézával és Lászlóval … mindig gonoszul bánt”), a gesta Ladislai regis-t, a scriptum Ungarorum-ot és a <coronica> Hungarorum-ot idézik.[13]

Csodatetteit megörökíteni kifejezetten legendája volt hivatott. E csodák közül kiemelkedő fontossága volt a szent-tisztelet szempontjából a két vak leány és a leprás meggyógyításának.

Mit tartott a kor a szentek csodáinak? Erről VII. Gergely már idézett 1081. évi levele így írt:

„… a császárok, avagy királyok közül ki jeleskedett csodákkal úgy, mint Szent Márton, Antal és Benedek? Melyik császár támasztott fel halottat, tett tisztává bélpoklost, vagy látóvá vakot? Íme, a kegyes emlékű Konstantin császárra, Theodosiusra és Honoriusra, Károlyra és Lajosra, mint az igazságosság pártfogóira, a keresztény vallás terjesztőire és egyházak védőire, az anyaszentegyház tisztelettel és elismeréssel tekint ugyan, de mégsem jelenti ki, hogy a csodák akkora dicsőségével ragyogtak.”[14]

[26A szentté avatandó személytől tehát mindenek előtt csodás gyógyításokat kívántak meg. Ezek nem-létét – császárokra és királyokra nézve minden esetre – a szentség hiányának fontos bizonyítékaként, vagy legalábbis jeleként vették számba. (Nem beszélünk itt a vértanúkról.) Ennek a pápai álláspontnak a szellemében csodatételek híre nélkül egyszerűen reménytelen volt bárki szent voltának elismertetése. Ám a csodatétel önmagában a szentként való tiszteletnek csak szükséges, de korántsem elégséges feltétele volt. III. Sándor pápa (1159–1181) konkrét esetben igen határozottan nyilatkozott: „… azt az embert ne merészkedjetek a következőkben tisztelni. A római egyház felhatalmazása nélkül még akkor sem szabad őt nyilvánosan szentként tisztelnetek, ha igen sok csoda történnék is általa (X, 3, 45, 1).”

Evangéliumi jövendölés alapján számoltak azzal is, hogy „a kiválasztottak félrevezetésére” a gonosz lélek is művelhet csodákat (Mt 24,24; Mc 13,22). <A szentként való tiszteletet a csodahit kialakulása általában meg szokta előzni és a szentté avatáshoz megkívánt „fama sanctitatis (szentség híre)”-nak fontos elemét alkották a szentté avatandónak már előzetesen tulajdonított csodajelek. Éppen ezért a szentté avatás szorgalmazói már az eljárás megindításakor birtokában kellett, hogy legyenek olyan rendkívüli tettekről szóló híreknek is, amelyeket alkalmasnak tartottak a tiszteletben részesítendő személy szent voltának alátámasztására … a tiszteletnek és a csodák hírének nem a szentté avatás szokott a kiindulópontja lenni. A szentté avatás rendszerint csak hivatalos elismertetése volt a bizonyos keretek közt már meglevő kultusznak. Ebben a tekintetben maga a kisebb legenda is eligazít… Ezen kívül az isteni kinyilatkoztatás nyerésének, jövendölési képesség birtoklásainak, látomásoknak, vagy akár keresztény erények magas fokon való gyakorlásának híre korántsem volt a középkorban a szentként tiszteltek kiváltsága. Az ilyesmi bizonyos körülmények közt vezethetett <fama sanctitatis> kialakulásához is, de korántsem szükségképpen>. Amint Gerics József több mint negyed százada megírta <különösképpen óvakodni kell a királyoknak és a királyi család tagjainak esetében attól, hogy a nekik tulajdonított csodás, emberi erőt meghaladó tettek hagyományát minden további nélkül a kortársak, vagy az utókor előtti szent hír bizonyítékainak tekintsük. Személy szerint Lászlóról a XII. század első felében kialakult ilyen felfogásnak fontos dokumentuma van az Anonymus Gallus munkájában. Eszerint Salamont elűzve, Lászlót lengyel nagybátyja, Boleszlav segítette trónra. László „hatalmas testalkatú (eminens corpore)” és „túláradó kegyességű (affluens pietate)” király volt, s a szerző tudomása szerint „azt mondják, hogy Magyarországnak soha nem volt ilyen királya, s utána a föld sem volt már ennyire termékeny”. … Ilyenféle XII. századi hagyományt tartott fenn Lothar királyról az Annales Patherbrunnenses elbeszélése: „Ennek a királynak kellemetes volt a kora. A mindenben való bővelkedés ui. a lég kellemes hőfoka és a föld mindenben való termékenysége miatt nemcsak az országban, hanem az egész világon túlcsordult.” Nagy Károly hívének, Alkuinnak egyik levele szerint „a jó király-mivolt (bonitas regis) az egész nép virágzása, a hadsereg győzelme, a levegő jó hőfoka, a föld termékenysége, a fiakban való megáldottság és a nép egészsége”. VII–VIII. [27századi egyházi szerzők részletezik a jó király (rex bonus) és a gonosz király (rex iniquus) uralmából fakadó áldásos és kárhozatos következményeket. Mindezek a forráshelyek világosan mutatják, hogy a Lászlónak tulajdonított, jó termést biztosító képességet egyáltalán nem tekintették a szentség jelének, mint ahogyan például Lothar király esetében sem. Ez rendkívüli adománynak számított ugyan, de nem a szentség, hanem csak a „jó király-mivolt (bonitas regis)” következményének. A jó termést hozó jó király képzete kereszténység előtti, mágikus felfogásból öröklődött át mind az egyházi írók, mind a keresztény laikusok gondolatvilágába és hatott tovább, most már keresztény elemekkel színezve…

Szentté egyáltalán nem avatott uralkodóknak gyakran gyógyító képességet is tulajdonítottak, csak a képesség eredetéről alkotott vélemények oszlottak meg. XI–XII. századi, de későbbi francia királyról is jegyeztek fel ilyesmit személyes tapasztalatként kortársaik: pl. I. Fülöpről (1060–1108) és VI. Lajosról (1108–1137) Guibert de Nogent:

„Mit mondjak arról, hogy azt látjuk: urunk (VI.) Lajos király szokványos csodajelet alkalmaz? Magam láttam (hozzá csatlakozva és távol is akarva tartani őket), hogy csapatostul csődültek a kereszt jelének hozzáadásával érintésére azok, akik skrofában szenvedtek nyakukon vagy testükön máshol. Ő mégis azokat a vele született kegyes jóindulatánál fogva kezével magához intve alázatosan megjelölte. Ennek a csodatevésnek a dicsőségét, jóllehet már atyja, Fülöp örvendezve gyakorolta, nem tudni, milyen bűnök elkövetése miatt vesztette el! (Quid, quod dominum nostrum Ludovicum (VI) regem consuctudinario uti videmus prodigio? Hos plane, qui scrophas circa iugulum aut uspiam in corpore patiuntur, ad tactum eius, superadito crucis signo, vidi catervatim me cohaerente ut etiam prohibente concurrere. Quos tamen ille ingenita liberalitate serena ad se manu obuncans humillime consignabat. Cuius gloriam miraculi, cum Philippus pater eius alacriter exerceret, nescio quibus incidentibus culpis amisit).”

Blois-i Péter, a II. Henrik angol király (1154–1189) udvarában élt pap szerint az, hogy a király kézrátétellel képes a skrofulózist és a lágyéktáji gyulladást megszüntetni, a felkenés hatásának a bizonyítéka, amiről mindenki meg is győződhet, mert a király a felkenés szentsége által az Úr felkentje.

A szentként való tisztelet megítélése szempontjából érdekes a Hitvalló Eduard angol királynak tulajdonított skrofulózis-gyógyítás többféle magyarázata. Kanonizációs bulláját 1161-ben állították ki, translatioja 1163-ban történt. Csodáit már a XII. század elején emlegették. 1125 körül Malmesbury Vilmos megrótta azoknak a tájékozatlanságát, akik Eduard skrofulozis-gyógyító erejét nem szentségével, hanem a királyi család öröklődő képességeivel indokolták. Ez az adat tanulságos példája annak, hogyan „minősítenek át” a szentség bizonyítékává olyan hagyománymotívumot utólag, amely kétségtelenül meglevő csodahithez fűződött, de a csodásnak tartott jelenséget éppen nem egyházias értelemben magyarázta.

Ezekben az összefüggésekben vizsgálva Anonymus Gallusnak Szent Lászlóra vonatkozó hírét, azt mondhatjuk, hogy e szerint Lászlót szentté avatása előtt már vagy 60–70 évvel nemcsak rendkívüli uralkodónak tekintették, hanem emberfeletti, [28mágikus képességekkel is felruházták. Fontos és korai dokumentuma ez a Lászlóra vonatkozó Kálmán és II. István (1116–1131) korabeli hiedelemkörnek, és ennek olyan elemét tartotta fenn, amelyet még nem értékeltek át László szent voltának bizonyítékává, bár csodásnak is minősíthető mozzanat. Lászlónak ezek szerint már Kálmán és II. István idején emberfeletti képességeket tulajdonítottak.>[15]

Sajnálatos, hogy ezeket a nehezen félremagyarázható fejtegetéseket Klaniczay Gábor annak „a történetírásunkban széles körben elterjedt feltevésnek” a példájaként hozta fel, „hogy László személye körül halála után rögtön kialakult valamiféle spontán szentkultusz, melynek számos nyoma maradt volna a szentté avatásig eltelt majdnem egy évszázadban”.[16]

„Gerics József érve abból indult ki, hogy <kellett> a <fama sanctitatis> valamely formája a szentté avatás elrendeléséhez, s erre épp a … nem kellőképp meggyőző Gallus Anonymus-idézetet hozta fel egyetlen bizonyítékként.”

Klaniczay előadásának fő hibája, hogy állításától eltérően a bírált szerző azt hangsúlyozza: Anonymus Gallus hírét nem alkalmazták László szentségének bizonyítására. A „Lászlónak tulajdonított mágikus emberfeletti képességeket” a kifogásolt szerző nem azonosította szentre jellemző tulajdonságokkal, a László személyéhez kapcsolt jó termést hozó képesség hiedelme mégis messze megkülönbözteti alakját nemcsak az átlagembertől, hanem a többi királytól is, a szentség híre nélkül is. Klaniczay tehát sajnálatosan félreértette a szerző mondanivalóját, akivel vitázni kívánt. Érvelését a továbbiakban így folytatta:

„Gerics József … egyetlen – de számunkra azonban kulcsfontosságú – ponton, mégpedig a legendából hiányzó, de a 14. század eleji krónikaszerkesztményben fellelhető, Lászlóhoz kapcsolt csodás jelenetek kérdésében álláspontja mégsem hozott fel perdöntő érveket. Öt ilyen jelenetet találhatunk a legendában. Az első közülük a <kerlési csata>, Szent László herceg győzelme a leányrabló kún felett… A másik négy jelenet a szent uralkodó képét hagyományosabb hagiografikus elemekkel gazdagítja…

A hercegek Salamon feletti mogyoródi győzelmét … megjövendölő látomás egyúttal természetfeletti megalapozást ad Géza majdani királyi hatalmának, s a bizánci hagyományokat tükröző <angyal hozta korona> idővel Lászlóé lesz…

… Véleményem szerint nehezen elképzelhető, hogy a kerlési csata, az angyal hozta korona, a csodafiúszarvas látomásával egybekötött váci egyházalapítás, valamint a Salamonnal való párviadal – ha már benne lett volna a Gesta szövegében a legenda szerkesztése idején – ne került volna bele abba a László-legendába, amelyik egyébiránt oly bőven merített … ugyanebből az elbeszélésből.”[17]

[29A Klaniczay véleményétől eltérő nézeteinket az alábbiakban foglaljuk össze.

A kerlési csata krónikabeli megírását bajosan lehet a 12. századnál későbbi szerzőnek tulajdonítani. Itt két fontos mozzanatot emelhetünk ki: először azt, hogy a leány megszabadításáról szóló elbeszélés a leányrablót következetesen Cunus-nak nevezi, s nem Comanus-nak, vagy Cumanus-nak. Györffy György több, mint fél évszázada tett s ma is érvényes megállapítása szerint a magyarországi latinságban a Cuni népnév utolsó okleveles előfordulása 1201-hez köthető, Anonymus már csak Comani-t (Cumani-t) emleget. A kerlési csata és a leányszabadítás történetének írásba foglalását a Cunus népnév használatát tekintve, megbízhatóan tulajdonítjuk 12. századi szerzőnek, aki még a László-legenda összeállítása előtt működött. A másik körülmény, amely szintén 12. századi, korai író tolla mellett tanúskodik, az előadás elején az a megjegyzés, hogy László a leányt a váradi püspök leányának tartotta. A fejezet vége felé cáfolják ugyan, hogy a váradi püspök leánya lett volna. Ez azt bizonyítja, hogy a püspök leányának említésén a későbbi másoló megütközött, megbotránkozott, s ezért tagadta a dolgot: ám éppen ez mutatja a szöveg nem-gregoriánus alapbeállítottságát. Ezt a hírt akkor fogalmazták, amikor még botrányokozás nélkül emlegethették a püspök leányát, Kálmán koránál és zsinatainál nem sokkal későbben. A történet írásba foglalásának megállapításánál ezek a körülmények, s nem a László legendából való hiánya a mértékadó. A legenda keletkezési idején, a 12–13. század fordulóján a püspök leányának említése a legenda szövegében legfeljebb anakronisztikus értetlenséget keltett volna.

A korábbiakban hivatkoztunk a legendának arra a megállapítására, hogy a Salamonnal kitört trónharc Géza kanonizálásába került. Ezért magától értetődik, hogy a legenda nem bocsátkozik László Salamonnal vívott harcainak, s e küzdelmek László szempontjából még oly dicsőséges „csodáinak” részletezésébe. Ezekről az olvasó figyelmét inkább el kellett terelnie, mert tárgyalásukkal és trónhoz való jog elemzésével László szentté avatását veszélyeztette volna![18]

A mogyoródi csata előtti aranykoronát hozó angyal látomása egyébként, mint tárgyaltuk, bibliai mintán, közelebbről Zakariás könyvén alapul, s nem bizánci előzményeken. A korona szerepének László által való megfejtése mindenben megfelel Sevillai Isidorus és Reimsi Hinkmar fejtegetéseinek. Isidorus szerint a „korona a győzelem ékessége avagy a királyi méltóság jelvénye (insigne victoriae sive regii [30honoris signum), amelyet a királyok fejére helyeznek”,[19] Hinkmar szerint pedig „A királyok szent történetében olvassuk, hogy amikor a papi fejedelmek szent kenettel a királyokat felszentelték a királyságra, győzelmet jelképező koronát (coronam significantem victoriam) téve a fejükre, a törvényt kezébe adták”.[20]

A krónikaíró ezeket a koronára vonatkozó szavakat a már tárgyalt elbeszélésben ismételteti Lászlóval:

„… az Úr angyala leszállt a mennyből arany koronát hozván a kezében s azt a fejedre tette; ezért biztos vagyok benne, hogy a győzelem a mienk lesz, és Salamon legyőzve, száműzöttként fog menekülni az országból. Az Úr pedig a koronát és az országot neked fogja átadni.”

Ezekben bizánci hatást nem kereshetünk, mert Isidorus és Hinkmar nem bizánci szerzők.

Salamon meghátrálását a gesta szerint a két lángoló kardú angyal által támogatott Lászlóval („duos angelos … igneo gladio volantes”) vívott párbajból aligha lehet kortársi, pl. cseh mintával magyarázni. A 10. századi Widukind feljegyzése szerint ui. 933-ban és 955-ben a magyarokon aratott két nagy győzelem alkalmával a német királyok hadizászlója hatalmas angyalalakot ábrázolt, nyilván Szent Mihályt, amely, illetve aki „bizakodást és nagy szilárdságot” öntött a német harcosokba és „a győzelem letéteményese (angelus penes quem victoria)” volt.[21] A tüzes kardot forgató angyalok látomásának ősmintái kétségtelenül a Paradicsomkert bejáratához őrnek rendelt, lángoló kardú („flammeum gladium atque versatilem”) kerubok a Genezisben (3, 24). Dániel könyvében a halálos ítéletet végrehajtó angyal szerepel karddal a kezében: „Mert íme az Isten angyala, megkapván tőle az ítéletet, kettéhasít téged (ecce enim angelus Dei accepta sententia ab eo scindet te medium Dn 13,55)” és: „Vár ugyanis az Úr angyala, kardot tartva, hogy kettéhasítson téged és megöljön titeket (manet enim angelus Domini gladium habens, ut secet te medium et interficiat vos. Dn 13,59).” Azaz a koronát hozó angyal látomásához hasonlóan, a kardot forgató angyal esetében is bibliai példa követéséről van szó!

A krónikában ránk maradt Gesta Ladislai regis-t már középkori történetírásunk László nem-hagiografikus természetű életrajzának tartotta, és határozottan megkülönböztette az ő „érdemszerző”, „szent” cselekedeteit megörökítő legendától. Ezt a szempontot legalább ilyen világosan kell érvényesítenie a történetírásnak napjainkban is, és aligha kérheti számon jogosan a gestától a „szent” cselekedetek megörökítését. Ugyanez áll a „csodás” történetekre, amelyeket a középkorban még a „népi vallásosság” sem tekintett minden esetben a szentség bizonyítékának, mint ahogyan a francia királyoknak tulajdonított skrofulózis gyógyításokat sem.

[31A középpontba a VII. Gergely által a királyok kanonizálására vonatkozóan támasztott követelményeket kell állítani: fűződik-e az illető nevéhez halott feltámasztása, bélpoklosnak megtisztítása betegségétől, vak ember látásának visszaadása. A krónika, vagyis a Gesta Ladislai regis ilyesmiről nem ír, előadása ezért László pápai kanonizálásával nehezen hozható kapcsolatba, Lászlónak a legendája számol be a két vak leány látásának László általi visszaadásáról és a leprás meggyógyításáról. László kanonizálásával tehát a legenda elbeszélése kapcsolható össze és nem a pápai kanonizálásnál sokkal régiesebb krónikaszövegek! Ezek előadása a pápai kanonizálás követelményével nincs összhangban.

Klaniczay Gábor tévesen magyarázza Gerics József okfejtését, hibásan tulajdonította neki azt az éppen Gerics által elvetett felfogást, hogy László szentként való népi tiszteletének korai bizonyítéka az Anonymus Gallusnál Lászlóénak tartott jó termést biztosító képesség, amely éppen Lászlóra volt jellemző, és halálával meg is szűnt.

László emlékének szentként való ápolását Klaniczay feltevésszerűen Bizáncból származtatja, magyarországi kultuszát III. Béla kora előtt tagadja, s tiszteletének meghonosítását, legendájának elkészíttetését és pápai szentté avattatását Béla művének tekinti. A Gesta Ladislai regis-ről úgy gondolja, hogy ami „csodát” a gesta különösen a Salamonnal vívott harcok történetében Lászlóról megír, az a legenda keletkezése után került lejegyzésre. Mindenesetre tény, hogy a legenda csak Salamonnak az alattvalói rosszindulat által kikényszerített bebörtönzését írja meg, László ide vonható „csodáiról” hallgat. A trónkérdésről és jogi vonatkozásairól ez a hallgatás a legendaírótól természetes, hiszen szerinte a Salamonnal folytatott trónharc Géza kanonizálásába került, s László esetében tanácsosabb volt az egészet mellőzni, egyebek közt azt is, amit erről a krónikában olvashatott.

A László-kultusz eredetének szempontjából a sarkalatos kérdés az, ismer-e Klaniczay olyan bizánci szöveget, amely – akár a szentség híre nélkül is – például legalább az Anonymus Gallusnál Lászlónak tulajdonított, jó termést biztosító képességre vonatkozik. Ilyen forrás bemutatása nélkül a László szentségének bizánci gyökerére vonatkozó elgondolás igazolatlan feltevés marad.

[32JÓZSEF GERICS – ERZSÉBET LADÁNYI
Les actes „miraculeux” de Saint Ladislas dans nos chroniques

Le pape Grégoire VII, en s’occupant du culte des rois vénérés universellement comme saints par l’Église universelle, posa en 1081 la question célèbre: „De parmi les empereurs ou les rois qui put se vanter de tels miracles, comme Saint Martin, Saint Antoine et Saint Benoît? Lequel des empereurs ressuscita des morts, purifia des lépreux ou rendit la vue à des aveugles? L’Église considère certes avec un grand respect et une reconnaissance l’empereur Constantin, Théodose, Honorius, Charles et Louis comme les patrons de la justice, les propagateurs de la religion chrétienne et les défenseurs des églises, mais elle ne déclare portant pas qu’ils brillaient avec la gloire des miracles.”

Cette lettre du pape fut connue en Hongrie aussi, parceque ses détails divers ayant d’autre rapport sont cités par la Gesta et la légende du roi Saint Ladislas (1077–1095). Ladislas fut canonisé en 1192, par un synode, dans la présence du légat du pape. C’est la légende seule qui rend compte d’un miracle attribué à Ladislas, notamment du recouvrement de la vue d’une jeune fille aveugle. La Gesta Ladislai regis donne un compte-rendu passablement détaillé: de la libération de la jeune fille enlevée, de ses visions miraculeuses, de ses combats victorieux contre Salamon, de sa défense par les anges (ce sont presque tous les répétitions des préfigurations bibliques), de sa magnanimité indulgente envers Salamon. Mais on n’y trouve rien des miracles de guérissement souhaités par Grégoire. Il y figure comme un sauveur de la patrie et un héros de la nation. Le manque des miracles dans la Gesta, nécessaires pour la canonisation papale, montre que le texte de cette dernière fut rédigé indépendamment de la canonisation de 1192, à une date de beaucoup antérieure.

Il y a de nombreux rapports textuels entre la légende et la Gesta conservée dans les chroniques, mais la légende ne contient rien sur les hostilités exaspérées pour le trône du roi Salamon (1063–1074) et du roi Ladislas. D’après la légende, Géza (1074–1077), frère aîné de Ladislas, mourut au cours des combats pour le trône contre Salamon, c’est la cause pourquoi sa canonisation n’eut pa lieu. La légende passa sous silence les combats de Ladislas et de Salamon, dont les événements sont traités abondamment dans la Gesta, parce que leur déscription détaillée, le détrônement de Salamon aurait pu empêché, outre la canonisation de Géza, celle de Ladislas aussi, qui se révolta contre le roi légitime.


[1] * A tanulmány a magyar fordításban közöl olyan forráshelyeket az érthetőség megkönnyítésére, amelyeket Gerics József régebbi munkái csak latinul idéztek. A tanulmányban Gerics József régebben megjelent munkáiból idézett szövegrészeket < >-be tettük.

[2] Das Register Gregors VII. Herausgegeben von Erich Caspar. Berlin, 1923. nr. VIII. 21. 560–561. VII. Gergely tehát a királyokra is kiterjesztette elődjének a főpapokra vonatkozó követelményét. – A levél magyarországi ismertségének tárgyalásánál Gerics József tanulmányának (Szent László uralmának vitás kérdései a legendában és a krónikában. = Aetas 1994. 28–35.) előadását követjük.

[3] A krónikarészlet: Scriptores rerum Hungaricarum… (röv. SRH). Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. Bp. 1937–1938. I. 404., a legendarészlet: SRH II. 518.

[4] Das Register Gregors VII. (L. 1. jegyzet) 230., 218. és 145.

[5] A 130. krónikafejezet szerint Géza a szekszárdi templomban karácsonykor a mise után a főpapok jelenlétében arcra borulva, könnyek közt „azt mondta, hogy vétkezett, mert elfoglalta a törvényesen megkoronázott király (legitime coronati regis) regnum-át, s megígérte, hogy a regnum-ot vissza fogja adni Salamonnak szilárd békével”. SRH I. 403. A szintén legitimista beállítottságú 133. krónikafejezet szerint „László király … legfőként az igazságosság késztetésére (maxime iustitia compellente), mert törvényes joga (ius legittimum) Lászlónak vele (Salamonnal) szemben nem volt, hanem mindent pusztán <ex facto> tett, nem pedig <de iure> … kibékült Salamonnal”. SRH I. 407. – A László-legenda Géza kanonizálásának elmaradásáról: SRH II. 515. – A két ellentétes felfogású krónikás működésének megállapítása és a László-legendához való viszony: Gerics József: Legkorábbi gestaszerkesztéseink keletkezésrendjének problémái. Bp. 1961. 88–112. – Szorosan kapcsolódik a kérdéshez: Gerics József – Ladányi Erzsébet: Gesta és legenda a krónikában: a Gesta Ladislai regis. = Magyar Könyvszemle 1996. 273–281.

[6] SRH I. 388. – A váci egyházalapítás történetének elemzése: Gerics József: Krónikáink szerepe a középkori jogéletben. (A váci egyházalapítás krónikás hagyományának kritikájához.) = Levéltári Közlemények 1962. 3–12.

[7] SRH II. 625.

[8] A krónikafejezet és Zakariás szövegének kapcsolatáról, valamint a képi ábrázolásokról: Gerics József: A korona fogalma Kálmán-kori legendáinkban és krónikáinkban. In: Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. (Mályusz Elemér Emlékkönyv.) Bp. 1984. 131–140. Váczy Péter fejtegetése: Az angyal hozta korona. = Életünk 1982. 456–466.

[9] „… Tua quippe Hungaria, regnum tuum, in quo me regem constituisti … Quapropter venias in Hungariam et tuam ulciscaris iniuriam super hostes tuos et regnum tibi vendices”. SRH I. 398.

[10] SRH I. 361.

[11] A templomépítés helyének „áttelepítését” és a szarvas-látomást l.: SRH I. 394–395. Elemzésük az 5. jegyzetben Gerics: i. h.

[12] Bartoniek Emma: A magyar királyválasztási jog a középkorban. = Századok 1936. 370.

[13] Lásd erről legutóbb a 4. jegyzetben Gerics József – Ladányi Erzsébet: i. h. – A két vak leány látásának visszaadása és a leprás meggyógyítása a László-legendában: SRH II. 524. és 526.

[14] Das Register Gregors VII. (l. 1. jegyzet) 558–559.

[15] Gerics József: Krónikáink és a Szent László-legenda szövegkapcsolatai. In: Középkori kútfőink kritikus kérdései. Szerk.: Horváth János és Székely György. Bp. 1974. /Memoria Saeculorum Hungariae. 1./ 129–131.

[16] Klaniczay Gábor: Szent László kultusza a 12–14. században. In: Történeti tanulmányok Sz. Jónás Ilona tiszteletére. A középkor szeretete. Bp. 1999. 359–360. L.: 22. jegyzet.

[17] Klaniczay: i. h. 361–363.

[18] A kerlési csata és a leányszabadítás története: SRH I. 368–369. Györffy György tanulmánya: A kun és komán népnevek eredetének kérdéséhez. = Antiquitas Hungarica 1948. II. 174. – A krónikafejezet elemzése: Gerics József: Legkorábbi gestaszerkesztéseink keletkezésrendjének problémái. Bp. 1961. 84–88. – A régies, eredeti Cuni névalakot a későbbi másolók néhol a későbbi eredetű Cumani (Comani)-ra alakították, „korszerűsítették”, de bizonyos helyeken a kéziratok egy része megőrizte a Cuni-t. Ez állapítható meg a kerlési jelenet előtti 102. fejezet utolsó mondatában. Vö. a SRH I. jegyzetapparátusát.
László neve mellett a krónika róla szóló elbeszélésében a beatus, beatissimus jelző feltűnését a hős kanonizációja utáni interpolációknak tekintjük, amelyek nem irányadóak az elbeszélés egészének keletkezésére nézve.

[19] Etym. XIX. 30. 1. Patrologia Latina 82. col. 697.

[20] De ordine palatii V. Ed. M. Prou. Paris, 1885. 12.

[21] A párbaj: SRH I. 401. – Widukind adatai az angyalos német hadilobogóról: Catalogus fontium …, Ed. A. F. Gombos Bp. 1938. 2662. és 2263–2264.