[220Magyar Könyvszemle 116. évf. 2000. 2.szám Vissza a tartalomjegyzékhez
Mátyási József cenzúrázott sorai. A Kecskeméti Református Könyvtárban Mátyási József két verseskötetének (Semminél több valami[1] (A 1206/1), Verseinek folytatása[2] (A 1206/2)) példányaiba utólag be van kötve pár lap, amin a cenzúra által kitörölt részek olvashatók. A köteteket 1837 júniusában ajándékozta az akkori Kecskeméti Református Líceumnak a szerző, amit Szabó Sándor, a líceum rektora jegyzett be a Semminél több valami elejére:
„Ezen példányával munkájának, mely a beleiktatott pótlékok és jegyzékek által az autographummal mindenben egyenlővé tétetett, 1837-i júniusban ajándékozta meg a 73 éves tisztes szerző a Kecskeméti Reform. Lyceum könyvtárát.”
[215A kötetekben nemcsak a cenzúra által kihúzott sorok találhatók, hanem a sajtóhibákat is kijavította a szerző, elsősorban a második kötetben, az elsőben csak azokon a helyeken, ahol a cenzúrázott sorokat visszaírta, ezen felül pedig a kötetek végére a versek címét és a verssorok, valamint a cenzúrázott sorok számát is összeírta. Ezek szerint a kötetekből összesen 54 sort (ez a nyomtatásban két sorba van tördelve) húzott ki a cenzor, ebből 45-öt az első kötetből, 9-et a másodikból. A cenzúrázott sorok részletes vizsgálata előtt érdemes a korabeli cenzúráról is szólni.
A cenzori elveket Franz Karl Hägelin[3] (1735–1805) határozta meg, aki 1782-től kezdve főleg színműveket ellenőrzött. Egy mű politikai és erkölcsi tekintetben véthetett a hatalom elvárásai ellen, részletesebben:
1. Az állam ellen:
– a demokrácia dicsőítésével, az uralkodók bírálásával, a nemzetek elleni uszítással,
– a katonaságról csak pozitívan nyilatkozhatott a szerző,
– a párbaj és az öngyilkosság elitélendő, kivéve az ókori drámákban,
– természetellenes bűnökről és rossz szülőkről sem lehetett írni.
2. Az erkölccsel szemben:
– a házasságtörés, törvénytelen kapcsolatok, a kerítés, a gyermekgyilkosság nem
– szerepelhetett a művekben,
– az egyházi élet kifejezései kerülendők voltak,
– a francia forradalomra sem utalhatott a mű,
– a szabadság, egyenlőség, felvilágosodás nem kívánatos kifejezések voltak.
A cenzúra által kihúzott versrészletekben szinte mindegyik „hibára” olvashatunk példákat.
II. József szervezte át 1782-ben a cenzúrát Magyarországon, ami a magyar kancellária és a helytartótanács befolyásával történt. Korábban a vallásügyi bizottság foglalkozott vele, most átkerült a tanulmányügyi bizottság fennhatósága alá. Az addigi pozsonyi cenzúra, ami két exjezsuitából állt, megszűnt, helyette a helytartótanács mellett állítottak fel revizori hivatalt. Egy revizor végezte a katolikus könyvek revízióját, egy actuarius az egyéb könyvekét, és még egy szolga segédkezett mellettük. Később több munkatárssal bővült a hivatal létszáma. Az egyetemeken és akadémiákon is működött egy-egy revizor, a munkájukat a helytartótanács irányította. 1783. január 31-től II. József a gimnáziumok igazgatóit is megbízta cenzori feladatok ellátásával.
Az országban kinyomtatásra kerülő kisebb jelentőségű könyveket a helytartótanácsi referens cenzúrázta, a fontosabbakat a bécsi cenzúra. A bécsi cenzúra döntései mérvadók voltak Magyarországon is, csak az ott nem ismert könyveket kellett cenzúrázni a magyar hivatalban. A liberálisabb szellem is teret kapott a magyar cenzúrában a vallásügyi bizottság kizárása miatt, persze a revizorok egy része még mindig papság soraiból került ki, így néha a magyar cenzúra szigorúbb volt, mint a bécsi. Ez egy idő után enyhült, és fellendülhetett a könyvnyomtatás. II. József korában a területükön kiadott könyvekből köteles volt a törvényhatóság 3-3 példány felküldeni a helytartótanácshoz.
II. Lipót 1790-es rendeletében a reakció céljainak szolgálatába állította a cenzúrát, vagyis minden olyan művet betiltottak, ami a legcsekélyebb kritikát gyakorolta az egyház, az állam, vagy az uralkodó felett és a kételkedés vágyát vonhatta maga után. I. Ferenc is követte ezt az elvet.
A revizori hivatal 1784-ben átköltözött Budára. A könyvkereskedők a helytartótanácstól kéthetenként kapták meg az engedélyezett könyvek jegyzékét, a tiltottakat viszont csak a revizorok ismerték.
[216Csak a királyi privilégiummal rendelkező nyomdák adhattak ki könyveket, a magánnyomdákat bezárták, valamint azokat, ahol cenzúrázatlan, veszélyes könyveket nyomtattak. Kötelesek voltak minden műből 3 példányt a revizornak átadni. Ők küldték el negyedévenként a kerületi főigazgatónak, aki továbbította a helytartótanácsnak.
„1793-ban kimondták, hogy a revizorok nem adhatnak engedélyt olyan mű kinyomtatására, amely vallást, erkölcsöket, a királyi jogokat, rendeleteket vagy a közjogot érinti, hanem az ilyen kéziratokat megjegyzéseikkel a helytartótanácshoz kell beküldeniük, az pedig – meghallgatva a revizori hivatal véleményét – dönt, illetve jelentést tesz az uralkodónak.”[4]
Az eredeti revizori jelentések tisztázva kerültek a könyvvizsgálati osztály iratai közé. Mátyási köteteiről viszont nem találtam részletes jelentést, talán, mert a versekben csak néhol találtak kifogásolni valót, és Mátyási politikai szempontból nem tartozott a veszélyes írók közé. A tanácsülési jegyzőkönyveket tartalmazó 1794. évi kötetben található pár utalás a Semminél több valami kötetre. Az 1794. július 29-i jegyzőkönyv szerint az áprilistól júniusig a Wéber Simon Péter nyomdájában megjelent könyvekből 3 példányt a revizori hivatalnak beküldött Pozsony városa. A könyvek között Mátyási verseskötete az első a felsorolásban. A bejegyzéshez hozzáfűzi a jegyzőkönyv, hogy a könyveket elküldik Bécsbe és a budai revizori hivatalnak felülvizsgálatra, hogy a megjelölt részeket megvizsgálják.[5] A levéltári iratban nincs több említés az első kötetről, a második kötet pedig egyáltalán nem fordul elő.
A Semminél több valamiben levő „Második Józsefnek hét első esztendeje” című versből húzott ki a legtöbbet a cenzúra, annak is negyedik részéből, ami II. József vallással és egyházi ügyekkel kapcsolatos rendeleteit dicséri Mátyási, elsősorban a türelmi rendeletnek örül a költő, mivel ő is református volt. További rendeletek korlátozták az egyházi vezetők hatalmát, a pápa befolyása csökkent, a barokkos egyházi díszítéseket klasszicista módon egyszerűsítették, az egyházat az állam alá rendelte II. József.[6] A vers negyedik szakasza a következő sorokkal kezdődik: „Láttunk eddig Királyt világi formában: / Tiszteljünk ezután papot koronában. / Előbbeni nevét azért megmásolom, / Mivel Királyomból lészen Apostolom.”, vagyis ezek a sorok jól jellemzik, hogy miről lesz szó ebben a szakaszban.
A katolikus egyházra vonatkozó kritikák miatt több nagyobb részt törölt a cenzúra ebből a szakaszból. Az első kihúzott rész homályosan utal valamiféle papi bűnre, de általánosan vonatkozhat a papok és szerzetesrendek elveikkel és hittételeikkel szemben álló életmódjára. Nem találtam utalást a felvilágosult uralkodóról szóló könyvekben erre a „szörnyűségre”. A következő rész könnyebben megfejthető, mert utal a pápa bécsi látogatására, ami a katolikus egyház hatalmát csorbító intézkedések után történt. A rendek feloszlatása után a világi szolgálatban megbízhatóbbak a papok: „Mert most a hetedik Szent Sákramentomban / Tisztábbak, mint voltak a bordély-klastromban”. Látható, hogy elég vaskosan fogalmaz Mátyási, de nem csak az idézett részben. A következő két sorban lévő „Szűz” a vallást személyesíti meg, és a vers korábbi soraiban II. Józsefnek panaszkodik a papokról.
Örömmel írja a költő, hogy két nagy malomkőtől szabadult meg a világ, az egyik Képmutató a másik Heverő, amiből az első a jezsuita rend lehet, akiket máshol is kritikával illet a szerző: „Amely kevélykedett a Jézus nevével, / Majd az egész földnek veszedelmével”[7], mert szerinte túlságosan beleártották magukat a politikába, és nem azzal foglalkoztak, amire hivatva voltak. A [217második a szemlélődő rendekre vonatkozhat, mert őket is feloszlatta a király, csak a hasznos rendeket tartotta meg. A harmadik, csupán két sornyi kihúzás a papság simóniákus viselkedését ítéli el, valamint azokat, akik ezt támogatták, vagy megtűrték.
Szintén hosszabb szövegrészleteket tartott erős hangúnak a cenzúra a „Búcsúzó érzékeny játék”-ban, ahol egy katonának álló író a katonaságot kritizálja. Ezeket a részeket nem vették ki a rövid „verses drámá”-ból, megelégedtek azzal, hogy a szerző átírta. Az eredeti változat csupa negatívumot vonultat fel az egyszerű katona életéből, az átirat viszont a pozitív dolgokat emeli ki, vagy a katonai dicsőséget magasztalja. Az életet többre becsüli minden dicsőségnél, mert a hazát jobb élve szolgálni, mint halva. A katonaságot ismerő hadnagy (a „dráma” másik szereplője) is azt válaszolja, hogy igazat mond ítéletében. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a cenzúra átköltette a sorokat. A további részekben az uralkodó is a kritika célpontjává válik: „S kétséges mentség is ölni szabadjára / Csak egy nagyravágyó lélek rovására.”
A második kötet első verse már II. József halálára íródott 1790-es vers, amiből szintén törölte a cenzúra a képmutatóról és heverőről szóló sorokat, de emellett a türelmi rendelet előtti állapotra vonatkozó gúnyos sorait is kifogásolták.
Az bécsi és erdélyi utazásról költött részletes leírás soraiban az egyik helyen ismét a „kalapos király”-t dicséri, kiemelve felvilágosult gondolkodásmódját; ugyanis miközben az uralkodó a „fényesség”, egyesek még mindig „homályban” élnek, közöttük Szaicz Leó szervitarendi szerzetes[8]. A Kismartonban letelepedett német szülők magyarnak nevelték fiukat, felnőve a bécsi testőrírókat is megismerte. 1779-től Egerben élt – Mátyási gúnyosan „egri emberké”-nek nevezi –, és ekkor közölte „Igaz Magyar” című publikációsorozatát a Magyar Kurírban. Nem teljesen egyértelmű, hogy mért törölte ki a cenzúra a sorokat, mert Szaicz Leó a németek törekvéseivel sosem értett egyet, gyakran kritizálta őket írásaiban, bár elsősorban II. József politikáját nem szívlelhette, hiszen feloszlatott sok szerzetesrendet, továbbá az abszolutisztikus törekvéseit is ellenzi a felvilágosult szellemmel együtt. A „kalapos király” szemben áll az Árpád-házi szent királyok hagyományával, akiket megkoronáztak.
A fent említett írásában az igaz magyar az, aki tiszteli Máriát, a magyarok Nagyasszonyát, tehát katolikus. Ehhez kapcsolódik, hogy az ősök hitét követi a becsületes magyar ember, vagyis a németektől származó protestáns hitű eleve nem lehet az. Talán ez a gondolatsor már szimpatikus volt az Udvar számára, ezért Szaicz Leó nem lehetett Mátyási gúnyos megjegyzéseinek a céltáblája, főleg, hogy szerzőnk a szervita elleni dühét hosszú lábjegyzetben csillapítja.
Merészen nyilatkozik Mátyási a kötetben szereplő utolsó cenzúrázott sorban: „Erővel kell bánni az olyan erővel, / Fővé lett, nem pedig választott fővel.” Mindenki számára világos, hogy egy ilyen megjegyzés semmilyen formában sem volt kívánatos. A bevezetőben említett elvek alapján, valamint az I. Ferenc által hozott szigorítások keményen üldözték az ilyen megnyilatkozásokat, hiszen a francia forradalom eszméivel voltak kapcsolatban.
Láthattuk, hogy elsősorban a felvilágosodás eszményét nem tűrte a cenzúra, és emellett a II. Józsefhez kötődő rendeleteket dicsérő sorokat, amik az egyházat és az államot is kellemetlenül érintették. Az bizonyos, hogy nem sok gondja lehetett a cenzúrának Mátyásival, nem tartozott a „veszélyes” írók közé, de versei ezekkel a kiegészítésekkel teljesek.
A alábbi sorokban a kötet (Semminél több valami: I., Verseinek folytatása: II.) és oldalszám megadásával következnek a kitörölt részek. Mindegyik rész előtt dőlt betűkkel áll két cenzúrázatlan sor a törölt részek könnyebb szövegbe helyezése végett. A szerző helyesírása helyett a mait alkalmaztam, és a nagy kezdőbetűs írásmódot csak a szimbolikus értelműek szavaknál és a sorok elején tartottam meg.
[218I/127.
De nem csuda: csuda nem is történhetett,
Míg egy csudatévő JÓZSEF nem született.
Már az oltár körül szolgálók sincsenek,
Éli fiainak akik segítsenek? I Sám. II.
Úgy vagyon, mert sokat húslopáson kapott
A templom gazdája, kiket el is csapott.
Ritkán is vált bennek olyan, ki Istent félt,
Mint az okos ember, mikor Ezópus élt,
Aki fényes délben gondos vigyázással
A piacon embert keresett lámpással.
Sokan a vén bűnnek voltak tanítványi,
A külső setétség fajtalan leányi,
Kiknél azért állott a szentség fedele,
Hogy undokságokat palástolják vele.
A színlett szüzesség álorcás ruhája
Szemfényvesztéseknek volt hazug lárvája,
De a fenn pillogó nagy áhítatosság
Szentségnek mutatta, ami volt gonoszság.
Rólok többek közt ha megkérdém Budát,
Suttog természetet reszkettető csudát.
Borzad a haj és vér olyan szörnyűségen,
Hideglelés támad mind földön mind égen.
Miért említeném ama Halászatot,
Hol a háló fogott örök gyalázatot?
Úgy is e véteknek kemény papirossa
Betűit a Duna soha le nem mossa.
Jobb hát az emberek eszekből kitörlik,
Mert az emlékezet ilyektől csömörlik.
I/132.
Bizony vagy a Lélek, ki Dávidban síra,
Vagy a kéz, mely régen Balthásárnak íra.
Ezeknek is bűnök annyira eláradt,
Hogy a hosszútűrő mintegy belefáradt,
Azért rútságoknak kútfejét felbontá,
Fertelmességeket fenékig kiontá;
Mert az Isten ugyan vétkezni engedhet,
De a határon túl egy bűnt sem szenvedhet.
Hogy meggátolhassa, kinyilatkoztatja,
Bölcsessége szerént jóra igazgatja;
Mert most a hetedik Szent Sákramentomban
Tisztábbak, mint voltak a bordély-klastromban.
Azolta kezd a Szűz bánattól ürülni,
A sillyedező föld terhétől könnyülni.
Mivel meg szabadult két nagy malomkőtől,
Egy Képmutatótól és egy Heverőtől.
I/145.
Tapasztaltátok azt főképpen ti, céhek!
Országunk kertébe munkálkodó méhek,
Kiknek mézetekkel élt sok korhely here;
Bár jó virágról gyakran gazra vere.
I/220.
GYURKA
(amelyek ezen jel alatt négy oldalon következnek, míg a cenzúra miatt változatni nem kellett, így voltak:)
Szép a katonának neve s öltözete,
De bezzeg nyomorult rabság az élete,
Eladja a kincsnél drágább szabadságot,
Mely nélkül pokolnak tartom a világot.
Eszközévé válik olly cselekedetnek,
Amely ellenére van a természetnek.
Oskolás gyermekség holtig állapotja,
Az igazság a vas, vagy a káplár botja.
Kicsiny hibáját is nagy bűnre tekerik,
S mint a két fenekű dobot úgy elverik.
Ritkán adnak helyet a helyes mentségnek,
Mert azt magyarázzák engedetlenségnek.
Csekély okért sokat szenved ott az alfel,
Osztán annyi terhet majd ingyen vállal fel.
Mert nehéz élődni nyolc kilenc krajcáron,
S az élet felette olcsó annyi áron.
Ha a Harcon nem vesz, nyomorító sebet
Kap, s elküldik mintegy fogatlan vén ebet.
Tíz, húsz esztendei szenvedése bére
Abból áll, hogy itthon koldul vénségére.
Megengedjen az Úr rossz természetemnek,
S az igazat bátran ki mondó nyelvemnek:
De akkorra hagyom huszárrá létemet,
Mikor az által kell mentenem fejemet,
És sem magam, sem más esze s erejében
Nem lessz mód a halál elkerülésében.
Akkor majd, mint úgy is mindenképp veszendő,
Leszek katonának kéntelen menendő.
Észzel is szükséges szolgálni a hazát,
S hát itthon a népnek hagyjuk csak a gazát?
Tessék akarkinek meg halni mellette,
De én majd csak élni próbálok érette.
Hadnagy
Menykőfi vala ez: vajon ki lehetett?
A katonaságnak ugyan befizetett.
Jól beszélt: nekem is az az ítéletem.
Ej! be megcserélném véle az életem.
I/224.
GYURKA
S függeni a remény töredékeny fáján,
Az élet és halál közép barázdáján.
De ha megmaradsz is, holtig való tere
Az a veszedelem keserves kenyere.
Vajmi kedvetlenség oly falatot rágni,
Melyért más lelkét kell testéből kivágni.
Az emberi véren vásárlott szeletek, [219
[220
[221
[222
Keserűbbek, mint a legmardosóbb retek.
S vesszen ki tövestől a dicsőség fája;
Melynek a vérontás mászó lajtorjája.
Van a dicsőségnek könnyebb lajtorjája,
Miért másznál tüzön s kardélen hozzája?
Az ész az erőnél feljebb ugró evet,
Nyersz azzal szélesebb és magosabb nevet.
De közsorssal is jobb itthon vesztedgelni,
Mint örök rettegés között reményleni.
S kétséges mentség is ölni szabadjára,
Csak egy nagyravágyó lélek rovására.
II/11.
Kinek világánál a világtalanúlt
Buzgóság magától látni, s járni tanúlt.
Ő csillapította le a dühös lármát,
Eltörvén a lelkiesméretnek jármát.
Ő mondotta: Légyen! És lett világosság,
Melynél járt útra tért a tévedt okosság.
Szabadítni jött és nem árestomba,
Ez a másik JÓZSEF az új Égyiptomba;
Könnyítvén a földet két nagy malomkőtől,
Egy Képmutatótól és egy Heverőtől.
II/172.
„Fejünk fény, s mi tagok még homályosodunk?
Atyánk tűr, s mi fiak ebül marakodunk?
Úgy van, mert nemzetünk dühödt Sajtz Leói, (i)
S több olyan korpájú rossz jóakarói,
Akik szándékozván írni igaz magyart,
Vak szemet festenek néki, s vadkanagyart,
Mintha már a legjobb hazafi a volna,
Aki hite mellett hunyt szemmel harcolna.
Mondom az afféle füles oroszlánok,
(Rátok ily fő nevet vesztegetni szánok)
Hintik a buzgóság szemvakító porát,
Itatják a kegyes kegyetlenség borát,
Méz gyanánt a pohár ajkára vallást
Kenvén, melyből töltik a mérges javallást,
És míg hitelt adunk mintegy varázslóknak,
Az oly garaboncás fellegtámasztóknak,”
(i) Ez az egri emberke, a Magyar Kurirból is ugyan, amelyben az ökör világról nála nélkül ritka vagy csak sovány emlékezet vagyon, eléggé esméretes, de leginkább kimutatta foga fehérit két idétlen munkáival, melyeket nemrégiben minden szerző neve nélkül szöktetett világ eleibe. Egyiket nevezte Igaz Magyarnak, amelyben ő ezen józsefi pallérozott időnek és a nemes nemzetnek gyalázatjára, a jó magyart s igaz hazafit úgy írja le, mint a dühösségig buzgó embergyűlölőt. A másodikat pedig, Erdély és Magyarország esméretének, de aminémű Erdély és Magyarország csak az ő tökfeje golyóbisán vagyon. Magyarsága idegen nemzetbéli létére szenvedhető, matériája főképpen az említett két országoknak vallásbéli állapotjok, célja pedig az, hogy a magáén kívül minden vallásokat cáfolhasson, és azoknak derék követőit, nem oroszláni nemes indulattal, amint neve hozná magával, és józan okosságot győző erővel meghódoltassa, aminthogy azon alacsony lelkűséget legtermészetibb tulajdonságához képest el is követi Trenken, G. Batthyány Aloisiuson, G. Teleki Józsefen, Pétzelin, Kazinczyn, Decsyn, Győrfin, a Kurir és Történetek íróin, s több ilyeneken, akiknek neveit néki rágalmazni IX. parancsolat ellen való vétek. Mind ezek, mind minden munkái teljesek részrehajlással, dühös és hazug ráfogásokkal, embergyűlöléssel és gyűlöltetéssel, egymás üldözésére ingerlő példálózódásokkal, betyáros vagdalkozásokkal, és az eszelős tettetés s magamutogatás mellett közemberes ítélettétellel; mely ókalendáriom végire is alig illő papiros- és idővesztegetéseit elolvastam azzal a haszonnal, hogy tökéletlenségeket tanultam, melyek egy utálás és eltávoztatás végett esmerni szükséges részét teszik a tudománynak; és azzal a kárommal, hogy néhány játékos társalkodásra, következésképpen hasznosabb hijábanvalóságra fordítható óráimat eltékozlottam. Felőlök egy kis változtatással azt mondhatom Fédrusként: Simplex liberrorum dos est, quod risum movent: Az a hasznok, hogy okos embert nevettetnek.
II/282.
Amely fegyver megölt egy oly vadállatot,
Az emberiségnek vitt szent áldozatot.
Erővel kell bánni az olyan erővel,
Fővé lett, nem pedig választott fővel.
[223Végül pedig a sajtóhibák javítását közlöm (nem tartalmazza azokat, amiket a nyomtatott kötetben „Nyomtatásbéli hibák” alatt felsoroltak), a korábban megadott elvek szerint, illetve jelen esetben a sor száma is szerepel, a változtatások dőlten szedve, az eredeti szöveg zárójelben áll az új szó mögött:
II/66.; 36.: Természeti színét mással nem (meg) meszelte.
II/295.; 3.: Most meg Ángliának egy címembere. (címer embere)
II/303.; lábjegyzet: Asszony (Aszzozy)
II/304.; 32.: Hanem térdig sáros lábon és fekete szakállal, (lábbal és)
II/305.; 8.: A megpállott (párlott) vetések is elbágyadtak a lágyban.
II/317.; 22.: Végre leve egyetlen (egyelten)-egy mentségek a szakadás,
II/363.; 22.: A tiszta erkölcsöt piszkoló (piszkáló) üszögöt.
II/376.; 5.: Szép volt a nemesség, míg (még) (amint megírták) / Csupán jutalomra érdemesek bírták
Herpai Péter
[1] Mátyási József: Semminél több valami. Pozsony, 1794.
[2] Mátyási József: Verseinek folytatása. Vác, 1798.
[3] Mályuszné Császár Edit: Megbíráltak és bírálók. A cenzúrahivatal aktáiból (1780–1867). Bp. 1985. 5–10.
[4] Felhő Ibolya – Vörös Antal: A helytartótanácsi levéltár. Bp. 1961. 218–230.
[5] Magyar Országos Levéltár, Departamentum Revisionis Librorum (C60), Protocolla A11, 1794, 16683.
[6] Fejtő Ferenc: II. József. Bp. 1997. 279–286.
[7] Mátyási József: Semminél több valami. Pozsony, 1794. 124.
[8] Leskó József: Szaicz Leó, a katolikus újságírás úttörője. Bp. 1898.