Magyar Könyvszemle   115. évf. 1999. 1.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

SZEMLE

Dumitriu-Snagov, Ion: Monumenta Romaniae Vaticana. Bucharest, 1996. Public Information Department. 64 l.

Az 1883. április 27-én alapított bukaresti katolikus érsekség fennállásának 113 évére emlékezve, a Vatikáni Könyvtár Sixtus-termében 1996. január 18 – május 2. között egy figyelemre méltó kiállítás volt látható, „Román emlékek a Vatikánban” címmel. A 152 kiállított dokumentum a vatikáni könyvtár és levéltár anyagából való. A kiállítás előkészítését és összeállítását Dr. Ion Dumitriu-Snagov professzor, a Nemzetközi Vallástudományi Akadémia tagja irányította, ő a szerzője a kiállításról 1996 őszén megjelent angol nyelvű monográfiának is. Ehhez Luigi Poggi bíboros és Ioan Robu bukaresti katolikus érsek írt előszót.

Szavaikból, a tanulmánynak pedig mind szelleméből, mind betűiből egyértelmű a kiállítás létrehozóinak az a szilárd meggyőződése, hogy az anyag nagy művészettörténeti értéke széleskörű nemzetközi érdeklődést tesz indokolttá. Mint Robu érsek írja, a kiállítás méltó megemlékezés a keresztény román élet kétezer évéről, utalva arra, hogy a keresztény hit itteni elterjedése a hagyomány szerint Szent András apostol nevéhez kötődik.

Dumitriu-Snagov professzor „Bevezetés”-e a kiállított tárgyak – régi könyvek, kéziratok, oklevelek, térképek – fényében a Szentszék és a Rómához eredete, hagyománya, nyelve és kultúrája alapján elszakíthatatlanul kötődő keresztény román nép kapcsolataira összpontosít. Ennél a pontnál azonnal említést kíván, hogy a sok százados együttélés elkerülhetetlenül szükségessé teszi a magyar kapcsolatok figyelembe vételét. Ennek a követelménynek a szerző eleget tesz, az pedig természetesnek veendő, hogy ez számos eltérést jelent a magyar történetírás álláspontjától.

A „Bevezetés” történeti jellegű; elején két bekezdés foglalkozik a 15. század előtti korral, a többi a török hatalom megjelenésétől a Trianonig terjedő időszakból emel ki lényegesnek tekintett elemeket. Ide kívánkozik, hogy a román kereszténység kezdetét az Alduna tájékán [143 a mai Dobrudzsában működött és a görög Patraszban vértanúságot szenvedett Szt. András apostol személyével jelöli meg.

A 15. század második felében, IV. Sixtus pápasága, Nagy István moldvai fejedelemsége (1457–1504) és Hunyadi Mátyás királysága (1458–1490) alatt, élénk kapcsolat állott fenn a török hódítás elleni védekezés jegyében. A mohácsi vereség (1526) említése mellett szól a szerző a 16. századi román reneszánszról, nyugat-európai kulturális kapcsolatairól, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem és Vitéz Mihály havasalföldi uralkodó törökellenes törekvéseiről, 17. századi irodalmi–történeti értékű román kéziratokról. A Rómával egyesült görög egyházrész létrejöttét a 17. század végén említi a szerző, vallási, történeti-politikai, etnikai elemek részletezése nélkül. Dicsérően szól az osztrák közoktatási rendszernek az erdélyi románságra gyakorolt hatásáról, Balázsfalva nemzetközi oktatási központtá válásáról.

A katolikus egyházkormányzás 19. századi mérföldkövei az 1853-i „Ecclesiam Christi ex omni lingua” elnevezésű pápai bulla, amely felállította a balázsfalvi székhelyű Fogaras-Gyulafehérvár-i egyháztartományt, valamennyi görög katolikus hívő számára, az Erdélyen kívül élőkre is, és a területet, kivéve azt az esztergomi érsek joghatósága alól, a római De Propaganda Fide kongregáció igazgatása alá helyezte. A területen élő magyar anyanyelvű görög katolikusok gondozására az I. világháború előtt felállított hajdúdorogi püspökségről nincs említés.

A román királyság 1881-i kikiáltását és a berlini szerződés 1878-i aláírását követően XIII. Leó pápa 1883-ban a havasalföldi vikáriátust érsekségi szintre emelte Bukarest székhellyel. A moldvai vikáriátus pedig Iaşi (Jászvásár) székhellyel 1884-ben lett püspökség, a bukaresti érsekség alá rendelve. Ezt szintén a római De Propaganda Fide kongregáció igazgatta. Itt említhető meg, hogy ez a kongregáció több évszázados kapcsolatban volt a moldvai magyar anyanyelvű római katolikus hívekkel, akik – többnyire eredménytelenül – kértek magyar nyelvű lelki gondozást. A „Bevezetés” erről a vatikáni kapcsolatról nem tesz említést.

Végezetül szól a „Bevezetés” a kiállított térképekről, kiemelten egy 1562-ben készült, a vatikáni Raffaello-termekben látható nagyméretű freskóról, amely – egyéb közép-kelet európai területek mellett – mutatja Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt (akkor a magyar politikai dominanciájú erdélyi fejedelemséget). A mai román állam területét visszavetítve, a szerző arra következtet, hogy ezt Nyugat-Európában – különválasztva a török birodalomtól és Magyarországtól – akkor is román földnek tekintették. Ugyanez vonatkozik egy, a Vatikánban őrzött, 1585-ben készült világtérképre.

A tanulmány terjedelmének kétharmada magának a kiállításnak a tárgyaival foglalkozik, bőséges történelmi-művészeti kommentárokkal. A következő megjegyzéseket igyekszünk minél rövidebbre fogni, megengedve, hogy kivételt tegyünk a magyar vonatkozásokkal, ha azt a szöveg indokolttá teszi.

Ellentétben számos közép-kelet európai néppel, amelyeknél a kereszténység felvétele pontosítható (ideértve a magyarokat is), a románoknál ez nem lehetséges, mert náluk tömeges megtérési folyamatról volt szó, aminek a kiindulópontja Szent András apostol már említett, a néphagyományban élő hittérítő tevékenysége az I. század közepén, főleg a mai Dobrudzsa területén. Ennek a tevékenységnek kiemelkedő alakja Nolai Szent Paulino (Pál?) kiállított költeményeiben említett Remesiai Szent Niceta püspök (365–414), a liturgiában máig használt „Te Deum laudamus” hálaadó himnusz (a szerző szerint hagyományos román mű) költője. Működése alatt a térség gót betöréstől szenvedett.

Értékes kéziratokat mutatott be a kiállítás a 4–6. századból; a bennük említettek közül Szent Kasszián, Alázatos Dénes és a polihisztor Aethicus Hisytrus Dobrudzsához kötődik.

A vatikáni levéltár gazdag anyaga szól Róma 13–14. századi balkáni kapcsolatairól. A tanulmány említi a tirnovói (Közép-Bulgária) bulgár-román cárság 12. századvégi uralkodóját, Ioniţa Assan Caloian-t (Kalojánt), akihez III. Ince pápa 1199-ben követet, majd 1204-ben koronát küldött. Ezt a kapcsolatot a [144 bizánci latin császárság (1204–1261) megszakította. Minimális említést tesz a szöveg a román nép egyházi hierarchiájának ebben a korszakban való alakulásáról, ami elsődlegesen az orthodox kapcsolatot jelenti. Igaz másfelől, hogy ezek deklaráltan nem tartoznak a kiállítás anyagához; megemlítésük a keresztény románság folyamatos orthodox túlsúlya alapján lehet indokolt.

Az 1255-ben készült Legenda sanctorum vagy Aurea – szerzője a genovai Jacobus de Voragine – tartalmazza a Szent Gellért legendát és Szent László kunok elleni hadjáratát. A tanulmány szól Szent István kelet-alföldi, Ajtony (Achtum román vajda) elleni hódításairól, a Makó melletti csanádi (mint nyugat-romániai) monostor Szent Gellért általi alapításáról. Hangsúllyal szól a tanulmány XI. Gergely pápa 1377-i öt leveléről; ezek az avassági (Észak-Partium, Szatmár) orthodox román hívők lelki gondozásával, misszionáriusok kiküldésével, az egri, nagyváradi és erdélyi püspökség joghatóságának a szabályozásával foglalkoznak. Jelentős történeti értékű okmány az 1439-i firenzei zsinat a nyugati és keleti keresztény egyház által célul kitűzött – meg nem valósult – egységéről szóló diplomájának 17. századi másolata.

Részletesen foglalkozik a tanulmány a Nürnbergi Krónika, azaz Herman Schedel „Világkrónika” című, nemzetközi hírű 1493-as munkájával. Egyik szerzője, Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa (1458–1464) ír a román nép dáciai folyamatosságáról, Erdély korabeli hármas (szász, székely, román) etnikumáról, Hunyadi János (Iancu of Hunedoara) hadvezéri sikereiről. IV. Sixtus pápa 1476-i enciklikájában elismeréssel adózott Nagy István (Stefan cel Mare) moldvai fejedelemnek a törökökön aratott győzelme alkalmából, s őt a keresztény hit hű bajnokának nevezte.

Neagoe Basarab havasalföldi (1512–1521) és Ştefaniţa moldvai (1517–1527) fejedelem kitüntette magát a török elleni védelmi harcokban. Törekvéseiket X. Leó pápa elismerte és támogatta. Az előbbinek fiához, Teodóziuszhoz címzett Intelmek c., itt kiállított műve az 1970-ben és 1971-ben rendezett nemzetközi tudományos kongresszusok elismerését vívta ki.

Paulus Pompilius nyelvtudós († 1493), a római Akadémia tagja, a román nyelvet a klasszikus latinhoz legközelebb állónak mutatta be. Említi a szerző, hogy Konstantinápoly eleste (1453) után növekedtek a különbségek a keleti és a nyugati kereszténység között, s ez hátrányosan érintette az orthodox románokat. Szól Werbőczy István kiszorító Tripartitumáról, a románok nemzeti és vallási jogegyenlősége (erdélyi magyar) megtagadásáról.

A vatikáni könyvtár gazdag anyagából a kiállítás rendezői – érthetően – a mai Románia területéhez kapcsolódó okmányokat válogatták ki; az ismertetés hangsúlyozza is Havasalföld, Moldva és Erdély folyamatos etnikai-szellemi egységét, a románok nyugati integrációs törekvéseit, a török hatalom elleni fellépésük alkalmait, így pl. az 1594-i Keresztény Ligát Vitéz Mihály vajda vezetésével és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem részvételével. (A vállalkozás sikerét a Habsburg-politika akadályozta meg.) Külön részt szentelt a kiállítás Ioan Inocenţiu Micu-Klein fogarasi görög katolikus püspök, a 18. századi Erdély legkiemelkedőbb román személyisége emlékének, az 1791-i Supplex Libellus Valachorum, a század legfontosabb erdélyi román politikai munkája fő szellemi atyjának.

Az ismertetés záró szakasza részletesebben foglalkozik a „Bevezetés”-ben tárgyalt 19. századközepi (görög katolikus) egyházkormányzati szabályozásokkal, kiemelve IX. Pius 1853-i Bulláját, amely messzemenően kielégítette a román igényeket. Haynald Lajos erdélyi római katolikus püspök határozottan ellenezte az új rendezést; így a tanulmány élesen bírálja őt, megengedve eközben nem helytálló megjegyzéseket, mint pl, hogy Erdély magyar lakossága túlnyomó részt nem volt se katolikus, se református, azt az aggodalmat sugallva, hogy a románok felmondhatták volna az uniót Rómával, csatlakozva az 1859-ben Havasalföld és Moldva egyesülésével létrejött új nemzetállamhoz. [145

Végezetül említést tesz a tanulmány a kiállított 25 térkép legfontosabbjairól és kiemeli a Raffaello-loggiáknak a Földgolyót, illetve Európát, Ázsiát és Afrikát ábrázoló freskóit, Havasalföld, Moldva és Erdély külön feltüntetésével, ezzel is visszavetítve a mai román államiságot.

A kiállítás fogadtatásáról nincs adatunk. Mindenképpen megállapítható, hogy anyaga híven tükrözi összeállítóinak alapgondolatát, a Rómához szorosan kötődő kétezer éves folyamatos román jelenlétet a mai Románia területén. Az ismertető tanulmány szövege – bőséges történeti kommentárjaival – szilárdan ugyanerre az alapra épül. A magyar kulturális külkapcsolatokkal foglalkozók számára nem lehet érdektelen a fentiek ismerete.

Zehery Miklós [149