A recenzens – a 18. század irodalmának fiatal kutatójaként – nehezen tudja (tudná) elfogultságát leplezni a könyvvel kapcsolatban. Szilágyi Márton monográfiát írt, a nagy irodalomtörténetek korábban szinte kizárólagos műfaját jelentősen átértelmezve, poétikáját újrafogalmazva. A szerzőt idézve: „Ez a könyv kísérlet, több szempontból is. Tárgya a XVIII. század végének egyik legfontosabb folyóirata, a Kármán József és Pajor Gáspár szerkesztette Uránia. Önmagában egy ilyen típusú vizsgálat is kísérlet lenne, hiszen monografikus igényű, sajtótörténeti vizsgálatok nem születtek az utóbbi időben egyik XVIII. századi, hazai folyóiratról sem. Csakhogy ambícióm az volt, hogy ennél tágabb területet fogjak át.” (7.)

A könyvben alkalmazott módszer sok szempontból tanulságos, ezért nem lesz érdektelen – talán a szakma szempontjából sem –, ha recenzens nem pusztán a kötetben felmutatott eredményeket ismerteti, hanem teszi ezt a kötetkompozíció elemzésén keresztül. Már csak azért is választható ez a megközelítési mód, mert a könyv egyes fejezetei önálló publikációkként korábban jórészt már olvashatók voltak. Az újdonság nem – csak – az eredmények újbóli kimondásában, hanem a kimondás megformáltságában, kompozícióba rendezésében található fel.

A szerző már az idézett mondatokban szakít bizonyos hagyománnyal: a tárgy valóban az Uránia, de nem „csak” a folyóiratnak a története. Erre utal már az eső hallásra „furcsának” tűnő cím is. Eleve leszámol annak lehetőségével, hogy a könyvben egy folyóirat saját korabeli – és tegyük hozzá: a hagyomány által kialakított – kontextusából kiszakított történetét fogjuk olvasni. A folyóirat két személy „tulajdonává” válik. Az, hogy Pajor neve a mellérendelő szerkezetben egyenrangúságot fejez ki, nem kellene, hogy meglepő legyen. Eddig is tudtuk, hogy két fő(?) szerkesztője volt a lapnak. De nem mindegy az, hogy a két személy a címben is egyenrangúnak „neveztetik.” Ez már valóban ütközhet – korábbi – elvárásainkkal. (A recenzens ezen a ponton, a könyv elolvasása után nem érti, hogy Schedius neve miért nem szerepel a címben.)

Az első fejezetben a szerző kritikatörténeti szempontokat alkalmazva próbálja meghatározni, körülírni azt a hagyományt – és annak születését –, amelyből eddig Kármán- és a csak vele kapcsolatban említett Uránia-recepciónk eredeztethető. Meggyőzően bizonyítja, hogy Kármán-képünk mögött a Toldy Ferenc nevéhez köthető történetietlen átértelmezés és „újrafelfedezés” (valójában annak félreértése) áll. Toldy az első, aki számára nem az Uránia a fontos, hanem egy kiindulópontként jellemezhető fiktív – hiszen bizonyos okok miatt „létrehozott” – személy, akit ő Kármán Józsefnek [133 nevez el. Az Uránia csak annyiban fontos, hogy benne található a Kármánnak tulajdonított életmű jelentős része. Egy tekintélytől eredeztethető kanonizációs folyamat esetlegességére figyelmeztet a következő kijelentés: „Ha a folyóirat háromkötetnyi anyagából bizonyos szövegek Pajor nevéhez kötve kerültek volna bele Toldy előadásába [1843. Kisfaludy Társaság, HB], akkor az interpretációs sémák akár egy másik szerzői név köré rendeződve is elkezdhettek volna működni.” (119.) Hogy ez nem történik meg, kimondva-kimondatlanul Toldy akarata, hiszen ő nem az Urániát, hanem Kármánt akarta újra-felfedezni. (1843-at megelőzően akadt, aki Pajornak tulajdonította a Fanni’ Hagyományait!) Kármán szerepének túlhangsúlyozása, helyesebben a Toldyra visszavezethető kultusz máig ható működése akadályozta eddig az Uránia monografikus feldolgozását, mint ahogy az Urániában található nem Kármánnak tulajdonított cikkek alulértékelését is. „Az, hogy az Uránia szövegeinek a kiadása Toldytól kezdve mindig a feltételezett és megkonstruálandó Kármán-életmű köré szerveződött, óhatatlanul elszakított bizonyos összefüggéseket a cikkek között is; hadd utaljak arra, hogy néhány […] írás azért nem jelent meg soha 1794–95 óta, mert az irodalomtörténeti tradíció nem Kármán-műnek minősítette.” (122.) A kialakuló kultusz tulajdonsága, hogy kijelentései megkérdőjelezhetetlenségük folytán axiomatikussá váltak. Ritkán merült fel a megkövült tradíción belül a rákérdezés lehetősége.

Szilágyi Márton érdeme, hogy nem a leszámolás szándéka vezeti könyve írásakor. Az elfogadás vagy elutasítás ugyanúgy növeli bármely tradíció jelentőségét. A szerzőnek nem ez a célja. Kritikatörténeti fejezete egyértelműen bizonyítja, hogy a Toldy eredetei koncepcióját félreértő, de ugyanúgy alapjában történetietlen Kármán- és Uránia interpretáció zsákutca. Ehhez a felismeréshez természetesen csak a tradíció igen alapos elemzése során juthat el.

Rendkívül szimpatikus és példa értékű, hogy nem foglalkozik a korábbi interpretációk igazságértékével. Nem szándéka – pedig a könyv műfajában benne rejlik: erre utaltam a poétikai átértékeléssel – egy újabb „nagy történet” megírása. Nem nevezi kizárólagosnak saját kutatási eredményeit sem, inkább figyelmeztet következtetései esetlegességére, a további kutatás és elemzés lehetőségére.

Pedig a második fejezet szakmai szempontból kiváló mikrofilológiai szövegvizsgálatai sok irodalomtörténésznek adhatnának alapot egy új értelmezési kánon kizárólagosságának hirdetéséhez. Anélkül, hogy a többi fejezetet egy kicsit is alábecsülném, számomra az itt dokumentált módszer a leginkább példaértékű. Ez a fejezet meggyőző bizonyíték az irodalomelmélet kontra irodalomtörténet vita értelmetlenségére. A könyv (és mindenekelőtt a második fejezet) tökéletes bizonyíték arra, hogy mennyire nem nélkülözheti az elméleti indíttatású újra- illetve átértelmezés, a hagyomány lebontása illetve újraépítése a kritikatörténeti, a recepcióesztétikai, a történeti-poétikai és a sajnos manapság sokat kárhoztatott – aminek azért alapja is van – mikrofilológiai módszer (stb.) alkalmazását. Az irodalommal való foglalkozásnak tétje van, irodalomelméleti ismeretek nélkül nincs irodalomtörténész; a mikrofilológia mint módszer alkalmazása nélkül viszont nem képzelhető el az irodalomtörténet által megjelölt szöveg felé fordulás. (Talán belátható, hogy a filológia kifejezéshez tartozó jelentésmezőt az elmélet hátrányára bővítettem.)

A szerző az Uránia szövegeinek nem csupán az eredetét vizsgálja, hanem azok egymáshoz való viszonyát is. Sőt a legtöbb szöveg esetében a lehetséges (kevés adat maradt fenn, azért csupán lehetséges) recepcióra is kitér, „mellesleg” lebontva ezzel a korábbi hagyomány(ok) megcáfolhatatlannak hitt alapjait. Meggyőzően bizonyítja, hogy a cikkek nagy része fordítás, jó esetben átdolgozás. Kármánék szerkesztői eljárását jellemzi, hogy egy forrásból több cikket is fordítanak. Az egyik legtöbbször felmerülő forrás az évtizedekkel korábbi bécsi folyóirat, az Anzeigen. Innen a legtöbbször átültetett szerző Karl Gottlieb von Windisch, aki egyébként Schedius veje volt. (Schedius az Uránia egyetlen névvel megjelölt szerzője). [134 Windischnek egy kultúrantropológiai vizsgálatokra is okot adó cikkén kívül (A’ nagy ‘Sidó-gyűlésről) inkább a praktikus témájú írásait hasznosítják. Talán ez is összefügghet azzal, hogy az eredeti kifejtett szándék szerint női olvasókat céloznak meg a lappal. Bár a lap megszűnése éppen ennek a rétegnek a hiányára bizonyíték (tehát oka inkább gazdasági, és nem a „fokozódó elnyomásban” keresendő; számomra ezt elfogadhatóan bizonyítja a szerző).

Sorolhatnánk tovább a szövegeredetek és -leszármazások meggyőző filológiai cáfolatait és bizonyítékait. Egy dologra azonban mindenképp ki kell térni, ez a folyóirat korabeli recepciójának kérdése. Köztudott, hogy az Urániának az európai felvilágosodás filozófiai és eszmei irányait tükröző írásai csak a 19. század elején kerültek befogadásra. Erre magyarázatot adott az az általában metaforákat alkalmazó eljárás, amely „állócsillagként”, értsd: magányosként, korát megelőzőként mutatja be a lapot, aminek egy fiktív Kármán-kép az oka. A szerző ellenben meggyőzően bizonyítja, hogy „az Uránia bizonyos szövegei beépülhettek a Patzkó-féle kalendáriumba, s így egykorúan a legnagyobb tömeghatású kiadványtípus olvasmányaivá is váltak.” (292.) Ebből vonja le a következtetést: „…bizonyos szövegek igenis populárisnak tekinthetők, sőt annak is bizonyulnak, feltételezhető tömeghatásuk igen jelentős lehetett”. (293.) Az Urániának ezzel a praktikus populáris oldalával (ami a programból kiolvashatóan a szerkesztők feltett szándéka szerint jellemzi a lapot), Szilágyi Márton foglalkozik érdemben először.

Kármán és Pajor biográfiáját írja meg a szerző a harmadik fejezetben. Pajoré eddig egyáltalán nem volt megírva, az utolsó Kármán-biográfia is több mint ötven éves. Nem nevezhető ma már szokványos irodalomtörténeti műfajnak a biográfia, ezért idézem a magyarázatot: „A biográfia újragondolásának feladata tehát inkább a komoly forráskritika próbája: el kell választani a tényeket helyettesítő legendákat a valószínűsíthető vagy éppen bizonyos adatoktól.” A meglepő – vagy talán nem is az –, hogy Kármánról valóban igen keveset tudunk, szemben a sokáig háttérbe szorult Pajorral. Az Uránia létrejötte szempontjából bizonyítottan meghatározó jelentőséget kap mindkét szerkesztő szabadkőművessége. Az már inkább feltűnő, hogy ennek nem igen találjuk visszhangját magában a folyóiratban, szemben Kazinczy Orpheuszával. Mindenesetre leszámol azzal az illúzióval a szerző, hogy a szerkesztők életének alapos(abb) ismerete az Uránia interpretációjához bármiféle segítséget nyújtana. Ennek hangsúlyozása a Kármán nevéhez kötött Fanni’ Hagyományaival kapcsolatban különös jelentőséggel bír.

A Fanni’ Hagyományai – elnézést a kifejezésért – című szöveggel kapcsolatos filológiai, történeti-poétikai problémákra a szerző már az első fejezetben, a Kármán-kultusszal és Toldy interpretációs, rekonstrukciós eljárásaival kapcsolatban kitér. Az utolsó fejezetben ennek és a másik nagy jelentőségű szövegnek: A’ nemzet’ tsinosodásának elemzése található.

A szerző új irányt jelöl ki a Fanni’ Hagyományai összehasonlító poétikai elemzése során: magyar nyelvű kontextusban is keresi a lehetséges párhuzamokat, s Kazinczy Bácsmegyeyének elemzésével igyekszik bizonyítani egy olyan elvárási stratégia korabeli meglétét, amely a Fanni’ Hagyományai befogadása során is működésbe kellett hogy lépjen. Éppenséggel az, hogy a levélregény műfaja – az egyes szám első személyű narráció – nem lehetett ismeretlen a korabeli befogadó számára, pontosabban az, hogy a befogadó mindezek ellenére nem vonta kétségbe az ilyen művek fiktív voltát, új megvilágításba helyezheti Kármán újításait is. Ennek lényegét újra csak az Uránia felől közelítve érthetjük meg. A folyóirat egy hirdetményben megjelent rovatbeosztásában a szerkesztők egy biográfiai rovatot is megneveznek – talán épp a praktikusság jegyében. Ebbe a rovatba lett szánva a kisregény: Fanni története. Az egyes szám első személyű narráció nem megfelelő elbeszélő mód a műfaj számára, ez indokolhatja a regény többszintű narrációs eljárást; de ebből következik a (természetesen legendákkal kiegészített, fiktív!) Kármán-biográfiát alapul vevő interpretációs stratégiák alapvető sikertelensége is. [135

A szerző „közelítése” – mindkét elemzés műfaj-meghatározása: közelítés – A’ nemzet’ tsinosodásához is rendkívül sok továbbgondolásra érdemes konkrét adatot és következtetést tartalmaz. A korábban rekonstruált Kármán-életmű reprezentatív reflexiójaként megnevezett elméleti írás eredetiség koncepciója – pontosabban ennek egyfajta értelmezése – élesen szembeállítható az Uránia szerkesztői eljárásával. (Ezen a ponton természetesen értelmét veszti pl. a Kazinczy-Kármán szembenállás túlhangsúlyozása is: ez szintén egy későbbi konstrukció eredménye.) Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy az eredetiség nem kulcsfogalom az értekezésben, annak oka, hogy az 1800-as évek első évtizedeitől kezdve azzá válhatott, a szöveg megformáltságában keresendő: „egy erősen és hatásosan metaforizált, szép retorikai kidolgozottságú szövegről van szó, amely éppen ezért kínálkozhatott föl a későbbi, erőteljes átértelmezések számára.” (424.)

A debreceni Csokonai Könyvtár sorozat eddig is meglehetős hangsúlyt fektetett a 18. század végéhez köthető kutatások publikálására. Az általam röviden és talán felületesen méltatott könyv igen jelentősen hozzájárul a korszakról kialakítandó képünk formálásához (köszönhetően „elvarratlan szálainak”), de mindenekelőtt a magyar irodalom egy emblematikus figurájának, és most már kijelenthetjük: a 18. század vége egyik legfontosabb folyóiratának újraértelmezéséhez.

Hegedűs Béla