Magyar Könyvszemle   114. évf. 1998. 4.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

KÖZLEMÉNYEK

Adalbert „főúr” állítólagos könyvei Pannonhalmán. A Magyar Könyvszemle 1878-i évfolyamában Kuncze Leó hívta föl a figyelmet a Pannonhalmi Főapátság levéltárában Caps. VII. B. jelzet alatt őrzött 12. századi végrendeletre és abban egy könyvekre vonatkozó érdekes adatra. A végrendeletet egy közelebbről nem ismert Adalbert nevű személy állíttatta ki vagyonáról, mielőtt II. Géza király szóbeli üzenetének átadására indult Roger szicíliai királyhoz, előrehaladott korára és a közbejöhető veszedelmekre való tekintettel. Maga a végrendelet datálatlan. De mivel a követség 1153-ban utazott Dél-Itáliába, kétségtelen, hogy a végrendelet is ebben az évben kelt.[1]

A végrendelet utolsó sorában az olvasható, hogy összes könyveit („omnes libros”), amelyeket saját tulajdonában bír („quos proprios habeo”), a Szent Márton egyháznak, tehát Pannonhalmának adja („ecclesie Beati M[artini] commendo”).

Az oklevél szövegét rámásolták a küszéni apátság alapító-levelére is, és beírták az ugyancsak a pannonhalmi levéltárban található „Liber ruber” néven ismeretes kódexbe, amelybe 1240 táján átmásolták az apátság legfontosabb okleveleit. Az oklevelet Wenzel Gusztáv közölte az Árpádkori új okmánytárban,[2] később pedig a pannonhalmi rendtörténet.[3] Az ajándékozásról szóló sorokat és az ajándékozás tényét megismételte Zoltványi Irén ugyanabban a pannonhalmi rendtörténetben, 1902-ben.[4] Ugyanígy megemlékezik róla Gulyás Pál összefoglaló magyar könyvtörténetében 1961-ben.[5]

Azonban Závodszky Levente már 1913-ban kétségbe vonta magának az oklevélnek a hitelességét, szerinte az 1240 tájáról való hamisítvány.[6] Megállapítását két érvre alapozta. Az egyik az, hogy a végrendeletben Magyarország még „Hungaria”-ként szerepel, már pedig szerinte II. Géza idejében még csak az „Ungaria” alak használatos. A másik pedig az, hogy a kolostor főapátja („archiabbas”) van említve, pedig Pannonhalma a 12. században nem főapátság, hanem apátság volt. Amint Závodszky írja, a 12. században még külföldön is csak Clunyben volt főapát, Magyarországon pedig az egész középkorban csak egyszer fordul elő a főapáti cím, 1433-ban. Sőt még 1510-ben, a főapátság megszervezésekor is a kolostor vezetőjét csak „apát”-nak választották.

Minthogy a végrendelet szövegének másolata ott látható a küszini apátság említett alapítólevelében, Závodszky ezt az utóbbi oklevelet is hamisnak véli. [389

Csakhogy Závodszky téved a Hungaria-Ungaria névvel kapcsolatban. Bár valóban gyakoribb II. Géza korában az „Ungaria” forma, a „Hungaria” alak is nemegyszer előfordul.[7] Ami pedig a főapáti címet illeti, ha egyetlen előfordulása 1433-ból való, akkor ez a Závodszky részéről 1240 tájára helyezett hamisítás idején éppen olyan anakronizmus, mint a 12. században. Itt tehát csak arról lehet szó, hogy a végrendeletet fogalmazó személy járatlan volt az egyházjogban és egy fokkal nagyobb tiszteletet akart kifejezni, mint ami az apátot megillette.

Ami már most Adalbert „főúr” személyét illeti, kétségtelen, hogy világi ember volt, mert felesége javára is végrendelkezik az iratban, sőt azt is kijelenti, hogy nincs kifogása az ellen, hogy az ő esetleges halála után felesége újra férjhez menjen. Eltekintve a „főúr” kifejezés szokatlan voltától, Adalbert nem lehetett nagybirtokos, mert a végrendeletben csak mintegy tucatnyi pusztáról („praedium”) intézkedik, amelyeket vagy örökölt, vagy maga szerzett. A praediumok azonban nem nagyok, mert általában két-két szolgát ajándékoz velük együtt, egyszer egyet, egyszer hármat és egy-egy ekét (egy ekalaj!). Állatokról csak két esetben van szó, egyik esetben 12 ökör, egy másik prédiumnál 30 meg nem szelidített („indomitus”) ló és 45 juh. De ha nem is nagybirtokos, de nemes ember kellett hogy legyen, mert feleségétől azt kívánja, hogy ha újra férjhez megy, választottja saját nemességének megfelelő legyen.

Miután földjeiről így intézkedett, néhány személynek, tehát szolgáknak, szabadságot ad („libertatem habeant”). Az állatait, marhákat, sertéseket a szegények ellátására rendeli. Különös, hogy semmiféle értékesebb ingóságról (fegyverek, ékszerek) nincs szó, hanem az irat végén következik a nevezetes mondat: „Omnes libros, quos proprios habeo, ecclesie Beati M[artini] commendo.”

Dehát mire használhatott könyveket a 12. században Magyarországon egy világi nemes? Az olvasgatás még nem volt szokásban sokáig világi emberek közt, nemcsak nálunk, de sehol Európában. Gondoljunk csak arra a több mint háromszáz évvel későbbi jelenetre, amit Galeotto jegyzett föl Mátyás király korában. Arról volt szó, hogy a királyra várakozó előkelők kinevetik a köztük levő Báthory Miklós váci püspököt, mert az olvas és ők ezt nevetségesnek tartják.[8] De az is megfontolandó, hogy mintegy fél századdal Adalbert előtt az egész pannonhalmi apátságnak összesen 80 kódexe volt és ezeknek több mint a fele az istentiszteletet szolgálta, olvasmányszerű anyag csak 13 volt közte, pedig a Regula előírása szerint minden szerzetesnek naponta négy órát olvasással kellett töltenie.[9] Márpedig az „omnes libros” összes könyveket jelent, tehát nem egy-két darabról lehet szó.

Megoldódik azonban a kérdés, ha betűkiesésre, vagy nyelvtani hibára gondolunk. Nem „liber”-ekről, mint könyvekről van szó, hanem „liber”-ekről, azaz szabad emberekről. Csak egy e- betű kimaradt, nem „libros”-nak, hanem „liberos”-nak kellene lenni ott. Ilyen betűhiba máshol is van az oklevélben: „adhibitis” helyett „adibitis”. Vagy Horvátország neve „Croatia” helyett „Crohacie”. De az is lehet, hogy hiányos latin tudásról van szó. Ha a liber=könyv többes accusativusa „libros”, az oklevél írója az azonos alakú „liber” = szabad melléknév többes tárgyesetét tévedésből vagy önkénytelen elírásból szintén „libros”-nak írta „liberos” helyett.

Tehát Adalbert nemes a maga személyes szolgálatában álló szabadokat kommendálja, bízza, adja át Pannonhalmának. Pontosan megfelel ez a fordulat a végrendelet egy előbbi mondatának, ahol azt olvassuk, hogy „Ancillas omnes, quas habeo, uxori mee concedo”, tehát összes szolgálóit, akiket bír, feleségének engedi át. [390

Szabadokról szóló hasonló intézkedésről más egykorú oklevelekből is értesülünk. Így a bozóki apátság alapítója 1135-ben „Dedit etiam Lampertus comes duos liberos homines” (Lampert comes két szabad embert is adott).[10] Vagy 1131-ben Filo comes „predium meum, quod Ursu nominatur, cum servis et liberis, domibus et vineis monasterio Sancti Martini ordinavi”. (Pusztámat, amelyet Ursunak neveznek, szolgákkal és szabadokkal, házakkal és szőlőkkel Szent Mihály monostorának rendelem.)[11] Egy 1146-i végrendeletben „predium, quod est in That, cum tribus hominibus et omni supellectili, domibus et uno libero… constitui possidendum.” (Thaton levő pusztámat három emberrel és minden fölszereléssel, házakkal és egy szabaddal örökre birtoklandónak határoztam.)[12] 1152-ben egy Margit nevű nő ad Pannonhalmának egy Péter nevű szabadot: „do liberum nomine Petro.”[13]

Tehát Adalbert „főúr” nem könyveiről végrendelkezett, hanem a saját személyes szolgálatában álló szabadokat kommendálja, ajánlja, adja, bízza Pannonhalmára. Adalbert könyveit tehát ki kell törölni a középkori magyar könyv- és könyvtártörténet adatai közül.

Csapodi Csaba


[1] Kuncze Leó: A pannonhalmi Szentbenedekrend könyvei. = MKsz 1878. 168–170.

[2] Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. I. Pest 1860. 64.

[3] A Pannonhalmi Szent Benedek Rend története. I. Bp. 1902. 602–603.

[4] Uo. „A magyarországi bencés irodalom.”

[5] Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon. I. Bp. 1961. 137.

[6] Závodszky Levente: A Héder nemzetség. = Turul 1913. 103–105.

[7] Kétségtelen, hogy II. Géza király korában még gyakoribb Magyarország nevének „Ungaria” alakja a „Hungariá”-nál, de előfordul ez az utóbbi alak is. Csak néhány példát erre: Gombos, Albinus Franciscus: Catalogus fontium historiae Hungaricae. Bp. 1938. 898., 1030., 1176., 1719.

[8] Csapodi Csaba: Báthory Miklós Cicero-kódexe. = Antik Tanulmányok 1972. 97–98.

[9] Csapodi Csaba: A legrégibb magyar könyvtár belső rendje. = MKsz 1957. 14–21.

[10] Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus et civilis. Buda 1825–1844. VII/5. 105–106.

[11] Uo. IX/7. 631–632.

[12] Wenzel: i. m. I. 58.

[13] Uo. 62–63.