A 85 éves Kurt Holter az európai könyvtudománynak egyik olyan nagy élő tudósa, akihez fogható aligha adatik még egy a szakmának, [90 amennyiben a munkásság és a személyiség jellegéhez a történetileg meghatározott életpálya is hozzátartozik. Holter lényegében magántudós maradt és az európaiságot talán utolsóként tudta szervesen összekötni a múlt századi osztrák Heimatkunde hagyományaival. A felső-ausztriai welsi kereskedő-patriciuscsaládból származó fiatalember a bécsi egyetemen orientalisztikát és művészettörténetet tanult, majd a nagynevű Osztrák Történeti Kutatóintézet (Institut für Österreichische Geschichtsforschung) növendéke lett, ahol több későbbi kiválóság mellett Csóka Lajos OSB is tanulótársa volt. A háború előtti években a bécsi Nationalbibliothek gyakornoka lett, de már három év után a katonaság és a fogság következett. Ezután már a családi vállalkozás irányításában vállalt szerepet, a tudomány a szabadidő nemes szenvedélye maradt.

A jubileumra kiadott két, album alakú vaskos kötet a 121 tételt számláló Holter-bibliográfiának (XXI–XXVIII.) 51 tanulmányát tartalmazza gazdag illusztrációs anyaggal. A dolgozatok jórészt nehezen hozzáférhető helyi folyóiratokban, kongresszusi aktákban, kiállítási katalógusokban, évkönyvekben, tanulmánykötetekben jelentek meg. A tanulmányokat a kötetek kiadói tematikus csoportokba, ezeken belül a megjelenés időrendjébe osztották. Az első kb. tucatnyi munka koraközépkori, 8–9. századi illuminált kéziratokkal, egyes darabokkal, ritkábban egy-egy kódexcsoporttal foglalkozik. Jelentős, összefoglaló tanulmány ezek között az Alpokon inneni scriptoriumokban készült, mintegy kétszáz korai Biblia-kéziratot elemző munka.

A tanulmányok második, nyolc munkát felölelő csoportjának témája a kötéstörténet, ami Holter munkássságának egyik fő kutatási területét képezte. Magyar szempontból is fontos, terjedelmes tanulmány ebben a csoportban a bécsi késő gótikus és a kora reneszánsz kötésektől 1977-ben írt elemzés (421–490.), amit a szerző is enciklopédikus jelentőségűnek tartott, hiszen 1996-ban, a kötetek megjelenése alkalmából kiegészítésekkel látta el. Az itt említett, magyar könyvtárakban őrzött kódexekre még visszatérünk.

A gyűjteményes kötet harmadik, legterjedelmesebb része (31 tanulmány) a könyvművészet s könyvtártörténet feliratot viseli, zömében az első rész művészettörténeti vizsgálódásait folytatja a későbbi középkortól a korai újkorig, a 17. század közepéig. A már említett lokális indíttatású érdeklődés a felső-ausztriai gyűjtemények története iránt, és a ciméliáikat bemutató, elemző igyekezet vörös fonalként húzódik végig a köteten. Elsősorban a korai középkortól fogva jelentős másoló-műhelyekkel rendelkező Salzburgot és környékét részesítette Holter különös figyelemben: 11 tanulmány foglalkozik itt készült kódexekkel. A további súlypontokat is a régió más fontos gyűjteményeiben másolt vagy ott őrzött (Kremsmünster, Lambach, Sankt Florian, Mondsee, Melk, Wilhering, Garsten, Grein) kéziratok jelentik. Ezeket azonban mindig az európai könyvművészet és könyvkultúra összefüggés-rendszerébe helyezi el Holter erudiciója és bámulatos megfigyelőképessége. Ennek a rendszernek figyelembevételét, az asszociációs készség működését azért is könnyű követni, mert az egész kötetre vonatkozó új, összesített mutatókon kívül a szerkesztők szerencsés kézzel meghagyták a mutatókat az egyes tanulmányok végén is.

A már említett, hazai lelőhelyű kódexre való utalások nem mindig egyértelműek, vagy nem mindig hivatkoznak a magyar szakirodalomra. Így az „egy budapesti szegények bibliájá”-ra vonatkozó megjegyzésből semmi más nem derül ki, legfeljebb G. Schmidt említett 1962-es tanulmányából lehetne megtudni, hogy a Szépművészeti Múzeum töredékes kódexéről van szó, amit Hoffmann Edith már 1934-ben helyesen datált és lokalizált. A feljebb megnevezett, a bécsi könyvkötőműhelyek termékeit bemutató tanulmányban (1977-ből) a Mathias mester által kötött, az OSzK-ban őrzött Cod. germ. 27 esetében csak szóbeli közlésre hivatkozik Holter, jóllehet a kódex leírása a műhely azonosításával és a kötéstábla fotójával már 1969-ben megjelent.

A főleg kódexfesztészeti, kötéstörténeti, kisebb-nagyobb osztrák gyűjteményeket feltáró dolgozatokon kívül találunk olyant is, ami más területen késztet a hazai viszonyokkal való összehasonlításra. Ez a tanulmány a melki bencés apátságból kiinduló reformmozgalomnak a könyv- [91 és olvasáskultúrára gyakorolt hatásáról szól. (763–784.) A témának eddig csak zenetörténeti vetületével foglalkozott a szakirodalom. Számunkra azért érdekes ez a 15. század első felében végbement folyamat, mert párhuzamba állíthatjuk a pannonhalmi apátságnak 1500 körül Tolnai Máté által kezdeményezett, országos kihatású rendi reformjával. Mindkét mozgalom élvezte a királyi udvar támogatását. A melki reform talán már hatott Mátyás kezdeményezésére is, amikor a magyar ciszterci monostorok megújulását szorgalmazta. Tolnait II. Ulászló a királyi kancelláriából nevezte ki Pannonhalma apátjának és adott neki felhatalmazást a magyar bencés házak megreformálására. Mindkét mozgalom, a melki és a pannonhalmi, XII. Benedeknek 1336-ban kibocsátott Summi magistri kezdetű, általában csak Benedictina-ként emlegetett bullájára nyúlt vissza, ami a fegyelem és a liturgikus kötelezettségek ápolása mellett a tanulmányok folytatását is hangsúlyozta. A melki mozgalom a tudományok ápolásában a bécsi skót bencések monostora szolgált „ugródeszkául”. Az egyetemi tanulmányokat Tolnai is szorgalmazta. Az 1505-ös, II. Gyula pápa által megerősített pannonhalmi kiváltságokba bevétette, hogy a monostor évente két szerzetest küldhet felsőbb tanulmányokra. De Pannonhalma reformjának ugyancsak a Schottenstift volt egyik fő mintája és támogatója. A Tolnai által kiadott Diurnalét, ami a Rend liturgikus fegyelmének a megújulását szolgálta, Andreas Pannonius állította össze, aki akkor a bécsi skótoknál élt. A reformnak ugyanis itt is, ott is elsősorban liturgikus kéziratok és nyomtatványok voltak könyvészeti emlékei; nálunk kevesebb, Ausztriában több.

Vizkelety András