Felemelő és egyúttal lesújtóan szomorú is a Tiszatáj fél évszázados története, melynek feldolgozására a szerző vállalkozott. Könyvének elején áttekintést ad azokról a szegedi folyóiratokról, melyek valamiképpen – legtöbbször csak a szegediség ürügyén – a Tiszatáj előzményeinek tekinthetők. Ez a fejezet amolyan [341 kis szegedi sajtótörténet, ami nem minden tanulság nélkül való. Megtudható belőle, hogy a szegedi sajtó születése 1849-re esik, amikor is előbb a Tiszavidéki Újság, majd ennek megszűnte után a Szegedi Hírlap látott napvilágot. Mindkettő tiszavirág-életű volt. Az idők folyamán több tucatnyi folyóirat jelent ugyan meg, de közvetlen elődöt, csak a Délvidéki Szemle (1942–1944) jelentett, amelynek szellemi arculatát igyekezett átvenni a meginduló Tiszatáj. Erre 1946 őszén érett meg az idő. Az akkori koalíciós viszonyoknak megfelelően Szeged thj. város Szabadművelődési Tanácsa saját kiadásában megjelenő magyarságismereti, művészeti és társadalmi folyóirat megindítását határozta el a szegedi irodalmi társaságok, az egyetem és a szabadművelődési felügyelőség bevonásával. A szerkesztőbizottságban nagy nevek (Bibó István, Bálint Sándor) szerepeltek. A szellemi erő meg lett volna, annál kevésbé az anyagi. Ám az akkor pályakezdő fiatalok (Péter László, Seres József, Ertsey Péter, Lőkös Zoltán) szívóssága, ötletessége ezt is megteremtette s 1947. március 8-án megjelent az első szám. A szépirodalmi rész bizony vékonyra sikerült, hiszen tíz versen és egy elbeszélésen kívül a terjedelem zömét tudományos és kritikai írások töltik ki. A „Hajnali vita” című novella irodalmi különlegesség, annak a Nagy Sándornak talán első írása, aki később Kossuth- és Sztálin-díjat kapott. (Jellemző, hogy az illegális kommunistát 1964-ben bebörtönözték, ahonnan elméjének részbeni elborulásával került ki.) Figyelembe véve a gyors megjelenést, a kéziratok kevés voltát, viszonylag kiegyensúlyozott, érdeklődésre számot tartó, színvonalas folyóirat került ki a nyomdából.

Alig egy év múlva az orosz fogságból hazatért Erdődi József vette át Madácsy Lászlótól a szerkesztést s ezzel gyökeresen megváltozott a folyóirat. „Vonalas” lett: Titó ifjúságáról lelkendezett, a 70 esztendős Sztálinnak szentelt számot, a marxizmus-leninizmus államelméletét fejti ki – mindezt a Tiszatáj hasábjain. Tartozunk azonban az igazságnak azzal, hogy két értékes tanulmány is foglalkozott 1848-cal (Kemény G. Gábor, Martony János) a centenárium évében. A Délmagyarország ennek ellenére alaposan megbírálta a Tiszatájat és leszögezte „A lap legközelebbi számát az íróknak maguknak kell megszerkeszteniük, mégpedig a párt kultúrpolitikai vonalának és a kritika–önkritika fegyverének segítségével és következetes alkalmazásával, mert minden igaz művész önkéntelenül is az élet központja felé, a történések ütőere felé vonzódik, s ma ez az ütőér a Magyar Dolgozók Pártja”. Ilyen elvárásokkal nem lehetett színvonalas lapot szerkeszteni. A szocialista monopólium elszürkítette, a szerkesztőség teljes leváltása majdnem megszüntette a folyóiratot. Sztálin halálával (1953. március 5.) azonban a magyar politikai életben is erőteljes változások következtek. Az olvadás évei (1953–1954) azonban nem tartottak soká, hiszen 1955 márciusában újra felülkerekedett a Rákosi Mátyást támogató csoport. Megindult a „jobboldali elhajlás” elleni közdelem, ami – talán mondanunk sem kell – kissé megkésve ugyan, de kihatott a Tiszatáj arculatára. Megváltozott a szerkesztőbizottság is. Az 1950-től 1956-ig terjedő hét évfolyamban tíz szerkesztő váltotta egymást.

A forradalom erőszakos leverése után sietve hozzáfogtak az általuk elképzelt élet újjáindításához, amelybe beletartozott a Kádár-kormány szája íze szerinti irodalom is. A folyóirat a Hazafias Népfront égisze alatt indult újra és szélsőségesen balos irányzatú volt. A sűrűn váltakozó szerkesztők mellett 1963 decemberében feltűnik Ilia Mihály a szerkesztőbizottságban. Ő és Kovács Sándor Iván vette át mindinkább a szerkesztést. Munkájuk tette a Tiszatájat a vidéki szellemi élet központjává. Egy egész ország figyel fel a marosvásárhelyi Igaz Szó bemutatására, Illyés Gyulának Babits méltatására, egyszóval a valóság szélesebb, rétegezettebb, árnyaltabb bemutatására. (A megváltozott belső tartalmat tükrözte a külső is.) Szűk szemhatárú, vidéki lapból, mely alig tekintett túl a Móra Ferenc által oly sokszor emlegetett szegedi körtöltésen, a magyar kultúra teljességét felvállaló folyóirat született a hatvanas évek második felében. Ha az írók és költők névsorát nézzük szépen megfigyelhető az elmozdulás. [342 Lassan, szembetűnés nélkül a kevésbé tehetséges helyi szerzők visszaszorulnak, vagy kimaradnak a folyóirat hasábjairól. Helyüket tehetséges fiatalok foglalják el. Ilia Miskának (mindenki csak így hívta gránicon innen és túl) volt szeme a kezdők felfedezésére, s mersze a tévedést is felvállalni, hiszen nem egyszer néhány vers alapján kellett ítélnie. Kiváló irodalmi érzékét bizonyítja, hogy az akkor huszonévesek túlnyomó többsége ma már íróink derékhadához tartozik. A táguló szemhatárnak (1965–1975) a puhuló diktatúra szabadabbá vált légköre is kedvezett. A magyarságtudat kiszélesítésének szándéka rejlett abban a törekvésben, hogy az erdélyi, vajdasági, felvidéki és kárpátaljai írókat is igyekezett bekapcsolni a magyar irodalom vérkeringésébe. Ez – nyugodtan mondhatjuk – forradalmi tett volt, hiszen 1944 után Trianonról és az ennek következményeként létrejött kisebbségi magyarságról nem illett beszélni s jaj volt annak, aki ezt megszegte. A Tiszatáj meg merte ezt tenni. Így vált a Szegeden szerkesztett folyóirat országos lappá. A magyar irodalom egységének felismerése és tudatos ápolása tette azzá.

Átalakult a szerkesztőbizottság is. Ilia Mihály főszerkesztő lett (1972–1974). Időközben azonban a politikai viszonyok megváltoztak. Az új gazdasági mechanizmusnak nevezett folyamatot, mely a szellemi életbe bizonyos enyhülést hozott, Brezsnyev aggályai, majd ellenintézkedései megállították. Ürügyet kellett keresni a főszerkesztő menesztésére. A rutinos pártmunkásoknak ez nem jelentett nehézséget: 1974 decemberében menesztették Iliát. Csakhogy ekkorra már a Tiszatáj arculata oly mértékben kiformálódott, hogy azt nehéz volt megváltoztatni. Ráadásul az új főszerkesztő (Vörös László) ezt nem is akarta s töretlenül ott folytatta, ahol Ilia Mihály abbahagyta. Meg is lett a jutalma. Gyakran kapott „felelős személyektől” fejmosást, kioktatást, prémium megvonást. Egyre sűrűbben emlegettek „közléspolitikai hibákat”. Nagy Gáspárnak az 1986 júniusi számában jelent meg „A fiú naplójából” című verse, melyben bizonyos júdásfát emleget félre nem érthető más szimbólumokkal együtt. A támadás magától Kádár Jánostól indult el, mert valaki elhitette vele, hogy ő a versben szereplő Júdás. Az MSZMP KB Titkársága fél évre betiltotta a lapot. Ekkor azonban már más szelek fújtak, melyet az ország politikai vezetése nem akart tudomásul venni. A betiltást országos felzúdulás követte. Az Írószövetség választmánya tiltakozott „a magyar irodalmat ért súlyos sérelem” miatt. Később az írók egy része is csatlakozott ehhez, s nem küldött kéziratot a más kezekbe adott Tiszatájnak, sőt az ott lévőeket is visszakérte. Nem volt kétséges, hogy 1987-re túlhaladta az idő a merev pártszemléletet. A mindig ellenőrizhetetlen szájhagyomány (durvábban pletyka) szerint, amikor Kádár Jánost figyelmeztették, hogy a szerkesztők eltávolítása miatt az írótársadalom bojkottálni fogja a lapot, a pártvezér azt felelte: eddig az övék volt, most majd a miénk lesz. Jóslata bevált, ám az 1988–89-es években nehezen jött össze a folyóirat. A Tiszatájat sújtó rendelkezés miatt 55 neves közéleti személy, akik párttagok voltak, levélben fordult a megyei pártbizottsághoz, melyben a szerkesztőgárda rehabilitálását kérték. A megyei bizottság – jellemző módon – nem mert állást foglalni e kérdésben s a levelet felküldte a Politikai Bizottsághoz, ahonnan dodonai választ kapott. Ebben leszögezték, hogy az ügy rendezése a Csongrád megyei Pártbizottság illetékességi körébe tartozik. Ennek elsőtitkára immáron nem kerülhette meg a nyílt színvallást. A megyei pártértekezlet előtt levonta a tanulságot: „Keresnünk kell a közmegegyezést a Tiszatáj ügyben.” Hosszú és keserves egyezkedés kezdődött, amelynek végeredményeként visszahelyezték a régi szerkesztőséget, akik igyekeztek mihamarabb feledni a sérelmeket, hogy a régi medrébe terelhessék vissza az országosan ismert és közkedvelt folyóiratot.

Gyuris György a szegedi Somogyi Könyvtár jelenlegi igazgatója. Tanult mesterségét meg nem tagadva könyve végén közli a Tiszatáj bibliográfiai adatait, a tematikus számokat, a Tiszatáj füzetei és a Tiszatáj irodalmi kiskönyvtár sorozatának megjelent számait. A könnyebb eligazodást a kötetben szereplő névmutató könnyíti meg. A felvázolt kép szükségszerűen [343 (és éppen a kritikus részeknél) hézagos, hiszen egyes ügyek „rendezése” sokszor szóban történt, nincs írásbeli nyoma. Sürgősen meg kellene örökíteni, magnóra venni a még élők vallomást. Ezt a szerző a legérintettebbekkel megtette ugyan, de a mellékszereplők bizonyára értékes megjegyzésekkel töltenék ki a még meglévő hézagokat. Reméljük, hogy a fiatalabb nemzedék között akad erre vállalkozó. A Tiszatáj fél évszázados történetének alappillérei, éppen e könyv jóvoltából, rendelkezésünkre állanak.

Kőhegyi Mihály