A fenti címmel megjelent összeállítás szerzői a magyar egyháztörténeti irodalom egy évtizednyi termését gyűjtötték egybe és tették közzé. Ez az évtized a pártállami diktatúra fellazulásának a kora volt, amikor a hatalom egyre többet volt kénytelen engedni oly témával kapcsolatban, amelyről korábban vagy egyáltalán nem, vagy pedig csak nagyon egyoldalúan lehetett írni. Jellemző, hogy 1980-ban még csak 167, 1985-ben 336, 1990-ben pedig már 613 tétel szerepel a bibliográfiában. (Itt jegyzem meg, hogy mindezek ellenére folyóiratunkat, a Magyar Könyvszemlét még a nyolcvanas évek folyamán is azzal „vádolták”, az utólagos cenzúrát gyakorló és a lapokat időről-időre revízió alá vevő párthatóságok, hogy túl sok benne az „egyháztörténeti” vonatkozású tanulmány.) Annyiban persze igazuk volt, hogy a magyar könyvtörténet – és általában szellemi életünk múltja – századokon keresztül szoros kapcsolatban volt az egyházakkal: akik ezt ki szerették volna törölni a történelmi tudatunkból azok a magyar művelődéstörténet jelentős részét is negligálni akarták.

Természetes, a fentiekből az is következik, hogy a magyar egyházak történetének kutatása egyszersmind a magyar művelődés történetének a teljesebb feltárásához vezet. Fokozottabban érvényes ez a megállapítás azért is, mert e vállalkozás és ennek ezen egyik első kísérleti kiadványa valamennyi hazai történelmi egyház múltjáról kíván teljesebb képet adni, sőt számba veszi a Magyarország határain kívül élő magyar kisebbségi csoportok egyházi tevékenységének irodalmi visszhangját is. Ez azért is jelentős, mert – miként a kötet előszavában Kosáry Domokos megállapítja – „a magyar emigráns csoportok esetében az egyházak rendszerint a szigorúan vett vallási, lelki gondozási tevékenységen túlmenően egyfajta általános közösségi kulturális funkciót is elláttak.”

A szerkesztők által az utószóban felvázolt egyháztörténeti vállalkozás imponáló méretűnek ígérkezik, hiszen visszamenőleg 1100 év egyháztörténetére kíván kitekinteni. Ezen bibliográfiát a nagy munka egyik első, szerény lépésének, mintegy kísérleti vállalkozásnak tekintik, és tiszteletre méltó módon egyenesen igénylik a történészek és a bibliográfusok kritikai megjegyzéseit.

A tanulságok összegyűjtéséhez néhány megjegyzéssel mi is hozzá kívánunk járulni. A bibliográfiai összeállítás szerkezetét az évek szerinti tagolás és az éveken belül a szerzői betűrend határozza meg. Használatát egy tárgyszavak szerint összeállított és egy szerzői betűrendes mutató segíti elő. A kötet végén még egy periodika-mutató is található.

Véleményünk szerint – szerencsére – tíz esztendő egyháztörténeti szakirodalmának termése már jóval terjedelmesebb annál, hogy az évek szerinti bontása még indokolt lehetne. Az éveken belül alkalmazott, legmechanikusabb rendezésnél, a szerzői betűrend szerinti csoportosításnál pedig talán hasznosabb lett volna a teljes anyagot alapul vevő, szakrend szerinti szerkesztés. A kötet használóját ugyanis többnyire valamilyen tárgykör érdekli, függetlenül a megjelenés évétől és szerzőjétől. A szerzők iránti keresést a szerzői betűrendes [338 mutató úgyis lehetővé teszi, a tárgymutató viszont csak nagyon hiányosan tudja pótolni a szakrend szerinti csoportosítást. Különösen így van ez akkor, ha következetlenségek és hiányok gátolják meg a tájékozódást. Pl. a „kéziratkatalógus”-tárgyszó esetében csak két tételre történik hivatkozás (114, 1732). Hiányzik ugyanakkor a 334. tétel: (Szabó Flóris: A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár kéziratkatalógusa. Bp. 1981.) és a 2692. leírás említése ugyanitt: (Boros István: A Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár kéziratkatalógusa. Bp. 1989.) Ez utóbbi két mű pedig ugyanannak az egyházi kéziratkatalógus-sorozatnak a két tagja mint a tárgyszavak közé felvett másik két kiadvány. – A „Felvilágosodás” – tárgyszónál csak a 886. tételre történik utalás két ízben is, de a 885.-re nem. Pedig ez utóbbinál a szerző és a téma teljesen, a cím pedig részben szintén azonos.

Véleményünk szerint a tárgyszó szerinti viszszakeresés akkor sem pótolhatja a szak szerinti csoportosítást, ha hiánytalan, kiegészítésül viszont sok további segítséget adhat. A számítógép alkalmazásának számos előnye mellett ajánlatos figyelembe venni annak korlátait is: a túlzottan mechanizált gyakorlatot nem árt alávetni az emberi kritikai gondolkodás ellenőrzésének.

Egyébként csak örülni lehet e nagy vállalkozás megindulásának, mégpedig részben azért, mert – miként a bevezetőben említettük – általa az egész magyar művelődéstörténet gazdagítását reméljük, de azért is, mert valamennyi hazai történelmi egyházra kiterjed és – talán először a tudományág történetében – a kezdeményezést nem a konfrontáció hanem a kooperáció szelleme hatja át.

Kókay György