Magyar Könyvszemle 113. évf. 1997. 3.szám Vissza a tartalomjegyzékhez
Az olmützi egyetem matrikuláiból a magyarországi vonatkozású bejegyzések néhány évvel ezelőtti megjelentetése, tekintettel az ottani, nagyszámú magyar hallgatóságra, a történettudomány régi adósságának tett eleget. [1] A kiadás eredményeit a kritika már kellőképpen hangsúlyozta. [2] Mindazáltal, gyakran a még folyamatosan vezetett anyakönyvek sem tartalmazzák, kiváltképpen a korai időkből, az intézményt látogató hallgatók teljes névsorát. [3] Ennek különféle okai lehettek: mind hanyagság, mind szándékos mellőzés, például a hallgató titokban tartandó vallása, származása, esetleges múltja miatt stb. Nem feledhetjük, hogy a szigorú adminisztratív ügyrendet csupán az abszolutista államhatalom teremtette meg Európában – nem számítva ide a pápai államot.
Az anyakönyvek hiátusainak pótlása egyéb forrásokból még részleteiben is csak néhány kivételes esetben lehetséges. Jó példa erre a Collegium Germanico–Hungaricum esete. Jóllehet anyakönyveit Veress Endre, több-kevesebb hibával, teljesen kiaknázta, Bitskey István akadémiai doktori értekezésében a hallgatók névsorát egyéb források alapján több helyen is kiegészítette 1782-ig. [4] Általában mégis elmondható, hogy az anyakönyvek pótlását megcélzó levéltári kutatás nem sok eredménnyel kecsegtethet, legfeljebb alkalmanként néhány adat előkerülésével számolhatunk.
Ilyen, véletlenül előkerült forrásról adok számot az alábbiakban. Az esztergomi prímási világi levéltárban található egyik missilis ismeretében választ kaphatunk a címben megfogalmazott kérdésre: [313 az olmützi anyakönyv szerint 1576. október 16-án beiratkozott, nagyszombati származású Novák Mihály és Thelegdi László előtt volt-e már magyar hallgatója, illetve hallgatói az 1573. február 11-én, XIII. Gergely által alapított egyetemnek? [5] A viszonylag hosszú és bőbeszédű irat (írója pártfogója iránti hosszas mulasztását volt kénytelen pótolni egyszerre) alkalmat nyújt arra is, hogy egy pillanatra feltáruljanak előttünk az 1570-es évek derekán Morvaországban tanuló magyar diák(ok) életviszonyai, mecenatúrája, tervei. Tudósítást kaphatunk az aktuális városi eseményekről is.
Az 1575. június 18-án, Olmützben kelt levelet a szintén nagyszombati Waigel János írta. A levél címzettje a megszólítás és a tartalom alapján feltehetően az esztergomi főszékeskáptalan egyik tagja, aki Waigel támogatója volt. [6] Mivel olmützi szállásadójának, egy ottani kanonoknak ugyanezen év január 25-én keltezett, az esztergomi főszékeskáptalannak küldött levele – amely egyébként a két testület közötti kapcsolat korai tanúbizonysága [7] – szintén Waigel írása, biztosra vehetjük, hogy már a szemeszter elejétől, 1574 őszétől lehetett magyar hallgatója az olmützi egyetemnek. Ha pedig azt nézzük, hogy Waigel, levele írásakor, hosszas szolgálat után, elköltözött Illicinus kanonoktól annak „morózus volta” miatt egy „magánszállásra”, nagyszombati patrónusától pedig egy római peregrinációra kér pénzt, megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy már 1573-tól, az egyetem megnyitásától tanult magyar diák Olmützben. Ezt megerősíti Waigel merész, mondhatni hányaveti hangneme, ami nem egy kezdő, az idegen környezethez éppen hozzászokó diákocskára vall.
Levelében több nagyszombati diák ottlétére utal („omnium nostrum Tyrnauiensium hic manentium”), és szállásadójának szolgálatában „Guilhelmus Canonicus Lutosanus”-on [8] kívül csak keresztnéven említi Jakabot és Jánost, akit ezek szerint az esztergomi kanonok személyesen is ismerhetett, vagyis részben éppen ők lehettek a mondott nagyszombati diákok. Alátámasztani látszik ezt a meglátást, hogy Illicinus kanonok idézett, 1575. január 25-i levelében szintén megemlékezik Jakab nevű írnokáról, akivel szóbeli üzenetet is küldött, mégpedig az esztergomi nagyprépostnak, Nagyszombatba! Waigel említ még egy bizonyos Mátyás nevű „Hungarus”-t, aki a bécsi egyetemről [9] jött Morvaországba, hogy „a tudomány iránti szeretetből” azon a vidéken folytassa tanulmányait, és aki Illicunusnak – miután nem átallott hozzá költözni, noha, Waigel tájékoztatása szerint, saját példáját követve a többiek is otthagyták az öreget – azt állította, hogy (sajnos ismeretlen) esztergomi mecénás-kanonokunk rokona.
Röviden summázva az eddigieket: 1575 júliusában, vagyis bő egy évvel az eddig ismertnél, egy diákról, Waigel Jánosról biztosan tudjuk, hogy Olmützben tanult, és valószínűsítettük, hogy már 1574 őszétől, esetleg még régebbtől ott tartózkodott. Vele együtt több nagyszombati diák is volt, talán közülük kettőnek ismert a keresztneve: Jakabnak és Jánosnak. Hogy a magát kifejezetten nagyszombatinak mondó Mátyás valóban be is iratkozott-e, nem derül ki. Az azonban igen elgondolkodtató, [314 hogy – mint fentebb láthattuk – a következő évben szintén két nagyszombati születésű hallgató neve bukkan fel az anyakönyvben. A nagyszombatiak száma tehát mindjárt az egyetem első három évében minimum hét körüli, kérdés, hogy ezt a számot kielégítően megmagyarázza-e a földrajzi közelség? Hiszen a nagyobb város, Pozsony, csupán mintegy negyven kilométerrel esett távolabb. Feltehetően a pozsonyinál jóval tehetősebb nagyszombati (esztergomi) káptalan mecenatúrája magyarázza az onnan származó diákok kiugróan magas létszámát a kezdeti időkben.
* * *
Waigel, levele első részében, miután mentegetőzik a késedelmes levélírás miatt, egyfolytában szállásadójára panaszkodik. Aki, ha magába nézne, és emlékezne a sok neki tett szolgálatra, sőt jótéteményre, valamint szóbeli és írásos ígéretére, bizony semmi oka nem lenne a méltatlankodásra – olvashatjuk a diák háborgásait. A faképnél hagyott kanonok nem állt meg a szavaknál. Waigel elmondása szerint szállásadója, bosszúból, lehetetlenné tette belépését a jezsuitákhoz. Bár előzőleg ajánlást adott számára, volt lakója magyarországi útja alatt a korábban róla mondott kedvező véleményével ellenkezőeket közölt az olmützi kollégium rektorával. Waigel visszatérte után nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek, mondván, nem árthat neki a szóbeszéd attól, akinek ajánlására előzőleg bevették a rendbe. Amikor azonban tudomására jutott, hogy a rektornak ezek után komoly kétségei támadtak, vajon tényleg felvegye-e a rendbe, a jelölt úgyszintén elbizonytalanodott. Visszakozását megkönnyítette, hogy – saját elmondása szerint – még sem egyszerű, sem örök fogadalom (probatio és professio) nem kötelezte. A fejleményekről Waigel a zólyomi főesperesnek számolt be, aki Derecskei Török János személyével azonosítható. [10] Mecénását, érdeklődése esetén, hozzá utasította felvilágosításért. Miután valószínűleg nem nagyon akart büszkélkedni a jezsuitákkal való rövid kacérkodásával, azt kérte, hogy az utóbbi levelében találhatókat, ha megismeri, a címzett „örökre temesse el magában”. Kívánsága igen eredményesnek tűnik, mivel ez írásának híján a folytatásról sajnos mi sem tudhatunk meg többet.
Tulajdonképpeni céljára ezek után tér rá. A Szentév alkalmából Rómába zarándokló lengyelek példáján felbuzdulva maga is oda akart menni a peregrinusok regulái szerint. Nemcsak a szentek ereklyéinek felkeresése végett, hanem azzal a céllal, hogy azután „valamiképpen” tanulmányait is ott folytassa. Ehhez kérte pártfogójának és az egész esztergomi káptalannak támogatását. Ennek részleteiről a káptalannak írott leveléből olvashattunk volna. [11] Rómába bizonyíthatóan csak 1580-ban jutott el, ahol május 8-án a német–magyar kollégium növendéke lett 1582. június 25-ig. [12] A kollégium anyakönyvében a neve előtt álló „Fr.” rövidítés arra utal, hogy a jezsuiták után más renddel is közelebbi kapcsolatba került. [13]
Társairól, annak kivételével, hogy levélírónk a Bécsből odaérkezett Mátyásnak eredeti tervét, hogy az akár koldulásból is megél tanulmányai alatt, a számos „eretnekre” való tekintettel elhibázottnak tartotta, az előbb már szó volt. Az olmützi diák, mielőtt figyelmessége jeléül a szolgálata fejében Illicinustól kapott könyv elküldését – mint egyetlen könyvújdonságot az egész, ragállyal [315 sújtott tartományban – befejezésül megemlítené, még egy, a helyi kedélyeket felcsigázó eseményről ad hírt. Ez a május 19-én megejtett püspökválasztás volt. Az egyik megválasztott jelölt Adamus Landehius olvasókanonok volt, aki a császár nevében Breslauban a lengyel trónra lépő új uralkodót, a későbbi III. Henrik francia királyt fogadta, a másik jelölt, Daniel Ducius szintén az olmützi káptalan tagjaként lett választott püspök. Waigel vélhetően a pártfogójának érdeklődésére számot tartó híradását azzal folytatja, hogy ez utóbbit, jóllehet megválasztása idején kiközösített eretnek volt, a nép zajos tetszése és harangzúgás közepette nyomban be is iktatták, és a levél írásának idején mindkét püspök már Prágában veszekedett a császár és a pápai nuncius előtt. Hasztalan, hiszen az új olmützi püspök végül Joannes Telocensis lett, aki pápai megerősítését egy évvel később, 1576. május 4-én nyerte el. [14]
* * *
Az olmützi tanulmányai alatt az esztergomi káptalan több tagjával szorosabb kapcsolatban álló Waigel János, akinek közreműködésével bepillantást nyerünk az olmützi egyetem magyar hallgatóinak eddig ismeretes legkorábbi időszakába, Rómából való hazatérte után 1585-ben maga is esztergomi kanonok lett. Nem futott be fényes egyházi karriert, mint ahogy ez általában is elmondható a 16–17. században Olmützben tanuló diákokról. Soraikból mindössze heten emelkedtek püspöki rangra: Pyber János, Nagyfalvy Gergely, Simándy István, Borkovich Márton, Püsky János és Tarnóczy Márton. Ivánczy János tinini (knini) püspöknek csupán kánoni kivizsgálási jegyzőkönyve emlékezik meg arról, hogy 1598 körül Grác előtt a filozófiát Olmützben is hallgatta. [15] Waigel káptalanjában csupán az Oltáriszentség kápolnájának rektorátusát és az alőrkanonoki tisztet nyerte el. Fiatalon halt meg 1595-ben, idézett levele megírása után húsz esztendővel. Nagyszombatban, a Szent Miklós székesegyházban helyezték örök nyugalomra. [16]
Olmütz, 1575. június 18.
Waigel János olmützi hallgató az esztergomi főszékeskáptalan ismeretlen kanonokához
(Prímási Levéltár, Archivum Saeculare, Acta Radicalia, Ladula X Nr. 196 [Időrendezett missilis-sorozat],
1. cs., 211–214. fol. – s. k. levél)
†
[fol. 211.] Admodum Reverende Domine et Patrone mi Colendissime.
Salutem cum pręmissa Servitiorum et orationum mearum humili commendatione.
Taciturnitatis meae, vel potius in scribendo negligentiae vitium a me commissum iustissime a Dominatione Tua Reverenda corripi, et cum magna mei confusione omnis eiusdem in me humanitatis et benignitatis collata posset averti et extingui memoria, modo suae eadem Reverenda Tua Dominatio praedicatae et a multis laudatae, ac a me optime cognitae illius facillimae, et delinquentibus veniam dari solitae naturae, non inspiceret virtutes et merita. Licet frequentius eidem meum et serviendi et omne gratificandi studium fuit offerendi animus et voluntas, tamen quia ob continuam Domino Illicino pręstandam obsequiorum consuetam operam, fuit neglecta occasio: mihi parci peto, [316 et in gratiam pristinam revocare, ac me in suam tutelam recipere, mihique suo auxilio et consilio benigne adesse, ut Dominatio Tua Reverenda velit, humillime supplico.
Quoniam non ulterius manere apud Dominum Illicinum decrevi, a quo etiam in privatum hospitium me contuli propter plurimas Causas, et sicut servitoribus fidelibus, ita et Dominis Servos diligentibus scitu dignas quas amplius pati non ob meam intolerantiam, sed eius nimiam morositatem et contentionum pluralitatem non potui. Si prędictus Dominus Illicinus conscientiae suae intima quaeque scrutatus fuisset; si servitiorum non dico benefactorum ipsi a me exhibitorum recordatus fuisset: si dictorum, et a se sive oretenus, sive denique per literas promissorum memor fuisset; nullam profecto indignationis et a me abalienationis legittimam habuisset causam; et se iniustissime atque gratis odiis meam fidelitatem prosequutum cognovisset. At quia tempus relinquendi ipsum aderat, quo ego non constitutam inter nos, sed mihi promissam et ex gratia largitam spontaneam mercedem, apud eundem Illicinum requirere cepi, inimicitias nactus sum. Et cum mihi denegatorum antea promissorum, magis ac magis [fol. 212.] haberem rationem, Dominoque Illicino literarum ad me datarum (quibus mercedem copiosam promittit) tenorem in memoriam revocarem; non pręmia, sed famae detractionem atque contumeliam accepi. Is enim, qui me Reverendis Patribus Iesuitis, in ipso procinctu cum in Hungaria anno pręsenti et meorum, et eius negotiorum causa proficisci vellem sollenniter commendavit, antequam rediisem Nebulonem nominavit, propterea, quia nesciret, quid in via mihi evenisset. Redeunti itaque mihi et Collegium intrare volenti mandatum est, quod ego literas portarem Illicini verbis contrarias. Ego multa ad haec respondens, inter cętera dixi, non debere eius mihi verbum dolosum nocere, cuius antea patrocinio in eorum Religionem receptus fui; Sed quando intellexi cum Domino Illicino, difficillimum litigare et patri Rectori de me recipiendo dubium nasci, incidit et mihi ń de ingressu faciendo dubium; pręsertim cum nec probationis, neque professionis essem ligatus vinculo. Reliquos si meos vult Dominatio Tua Reverenda cognoscere Casus, eos intelliget ex literis, quas ad Reverendum Dominum Zoliensem misi, in quibus quae leget, sepulta apud se habeat (oro. Nunc ad id, ob quod hunc hominem isthuc misi, revertar.
Multorum hac devotionis et sacrosanctarum Reliquiarum Romae habitarum visitandi gratia iter facientium Peregrinorum Polonorum exemplo adducto, natum est mihi desiderium idem faciendi. Anni quoque sancti praesentia (quo Ecclesia sancta Passionis Dominicae mysteria, reliquaque miraculis clarissima Romam venientibus in maioris devotionis suscitandae gratiam ostentare consuevit) mihi dictat, ut me eo iuxta Regulas Peregrinorum conferrem: ibique postquam ex visitatione Sacrocanctarum Reliquiarum animus meus satiabitur, studia mea quomodo cunque possim, continuarem. Quoniam autem ad id praestandum difficultatem in me sentio: volui Patriae hoc est Dominationis Tuae Reverendae ac totius Venerabilis Capituli Strigoniensis auxilium implorare. Rogo igitur, et quęso, ut facta in praedicto Venerabili Capitulo mei mentione [fol. 213.] mihi iuxta suae Hunanitatis et benignitatis placitum Dominatio Tua Reverenda clementer velit. Quid autem petere velim, intelliget ex literis ad memoratum Venerabile Capitulum directis. Faciet Dominatio Tua Reverenda rem pietati consonam, et sua persona dignam, mihique quam gratissimam, qua me sibi in perpetuum devinciet, et me eius patrocinio adiutum, ac studia mea prosequutum fuisse semper profitebor: atque modos, quibus ei vicissim inservire possim, inquirere studebo.
Mathias, non scio, quo fato compulsus, extra omnium nostrum Tyrnauiensium hic manentium spem, Vienna huc venit, dicens se velle in aliqua Academia his in partibus sua studia prosequuturum, etiamsi quęrere panem mendicando debeat. Ego difficultatem huiusmodi vitae gerendae inter hos centuplices Haereticos ipsi exposui, atque causam ob quam a Dominatione Tua Reverenda discessisset exquisivi, qui non aliam, quam literarum amorem esse dixit. Eum videns Illicinus alloquutus [317 est, vias [?] unde? et quid hic acturus esset, inquirens: Ille se Hungarum Tyrnauiensem, Dominationi Tuae Reverendę sanguine iunctum affirmavit. Hic (sicut solet plerosque Iuvenes studiosos pauperes apud se tenere, quibus promittit multum, multum viaticum) eum recepit; cuius nunc servitio utitur; nam ex 4. Servitoribus Ioannes et Guilhelmus Canonicus Lutosanus in Hercinia silva a latronibus spoliatus discesserunt, quos Iacobus sequetur: Ut igitur Dominatio Tua Reverenda sciat eum hic esse, haec adiungenda putavi.
<XVIX.> 19a Maii Olomucenses Episcopi electi sunt duo; unus Reverendus Dominus Adamus Landehius natus Nobilis Wratislauiensis Lector Olomucensis vero Canonicus, qui et Serenissimum Galliarum atque Poloniae Regem Wratislauiae Imperatoris nomine excepisse dicitur; qui ipso die electionis, cum suis Electoribus ex Capitulo discessit. Alter Reverendus Dominus Daniel Ducius Canonicus [fol. 214.] Olomucÿ natus (qui excommunicatus electionis tempore [haereticus)] est electus, et a suis Electoribus sub pulsu maioris Ca[mpanae] Te Deum laudamus canendo, in maximo populi concursu est intronizatus et installatus. Iam ambo Pragae coram Imperatore et Sanctissimi Domini Nostri Nuncio litigant. (Publica scribo.)
Mitto Admonitorem observantiae in te meae (Reverende mi Domine) libellum Illicini mihi pro labore (quem in eius impręssione habui) donatum. Nihil enim aliud novi, hac in Piccardica contagione infecta Provincia, nunc inveniri potest. Quod reliquum est, cupio Dominationem Tuam Reverendam diu bene feliciterque valere: Cuius protectioni me meaque studia diligentissime commendo. Datum Olomucÿ die <XXV>XVIIIa Iunii. Anno Domini MDLXXV°.
Dominationis Tuae Reverendę
Addictissimus Servitor
Ioannes Waigel Tyrnauiensis propria manu
Tusor Péter
Jegyzetek
1 Szögi László: Az olmützi egyetemen tanult magyarországi, erdélyi és horvátországi születésű hallgatók 1576–1850. (Forrásközlés). In: Unger Mátyás Emlékkönyv. Emlékkönyv Unger Mátyás negyedszázados egyetemi történésztanári működése emlékére, és születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. (Szerk. E. Kovács Péter–Kalmár János–V. Molnár László.) Bp. 1991. 191–225. A közlemény olyannyira jelentős mértékben haladta meg Hellebrandt Árpád múlt század végi kiadását, hogy az mostanra teljesen elavulttá vált. (Hellebrandt Árpád: Az Olmützben tanult magyarok 1590–1664. = Történelmi Tár 1888. 196–208.) Az egyetemjárás feltérképezésének szükségességének hangsúlyozása, a régi és újabb eredmények, a számos egyéb matrikula-kiadás részletes felsorolása helyett azt hiszem elég, ha csak arra a tényre figyelünk, hogy már Fraknói Vilmos külön monográfiát szentelt a kérdésnek az Akadémia pályázati felhívására. (Fraknói Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században. Bp. 1873.)
2 Pálffy Géza ismertetését l. Levéltári Közlemények (63.) 1992. 1–2, 219–224.
3 Olmütz esetében is tapasztalhatunk egymást kiegészítő eltéréseket az eredeti anyakönyv és a Brünnben őrzött töredékes másolata között. (Szögi: Az olmützi egyetemen… 192.)
4 Veress Endre: A római Collegium Germanicum Hungaricum magyarországi tanulóinak anyakönyve és iratai Bp. 1917. (Fontes rerum Hungaricum 2.), Bitskey, István: Il Collegio Germanico–Ungarico di Roma. Contributo alla storia della cultura ungherese in barocca. Roma 1996, 203, 204–235.
5 Szögi: Az olmützi egyetemen… 191, 195.
6 Prímási Levéltár, Archivum Saeculare, Acta Radicalia, Ladula X Nr. 196 (Időrendezett missilis-sorozat), 1. cs., 211–214. fol. A levél nyomtatott változatát l. alább. Szövegének átírása a humanista helyesírás szabályai szerint történt, néhány sajátosság (névszóknál, megszólításnál nagy kezdőbetű, „e caudata”, felső indexes rövidítés ottani feloldása) meghagyásával.
7 Uo. 201–203. fol., Az olmützi kanonok, mivel püspöke javadalmait hosszabb időre sequestrálta, egy hordó bort kért magyarországi kollégáitól. Illicinusra vö. MKsz jelen sz. 272.
8 Ő eszerint a németalföldi Leuze-ben birtokolhatott stallumot. Vö.: Orbis Latinus. II. (Szerk. Helmut Plechl.).
9 A bécsi egyetem anyakönyve a környező időszakból csak egy Mátyás keresztnevű Hungarust említ, ő Mathias Seckhel, és 1568. október 13-án kezdte meg tanulmányait. Die Matrikel der Universität Wien. III. 1518–1579. (Szerk. Franz Gall–Villy Szaivert.) Bécs–Köln–Grác, 1971, 150.
10 Kollányi Ferenc: Esztergomi kanonokok. Esztergom, 1900. 162–163.
11 A levélnek a káptalan magánlevéltárának néhány szóba jöhető helyén megpróbáltam utánanézni a Magyar Országos Levéltár mikrofilmtárában, ám hasztalan.
12 Veress: A római Collegium Germanicum Hungaricum… 2.
13 Bitskey István feltételezése szerint ez a rend a pálosoké lehetett. Elképzelhető, hiszen Olmütz előkelő helyet foglalt el a pálosok iskoláztatásában. (Bitskey: Il Coleggio… 234. Részletesebben Uő: Magyarországi pálosok tanulmányai a római Collegium Germanicum Hungaricumban. 1602–1782. Bp. 1994. 7. /Varia Paulina. Pálos Rendtörténeti tanulmányok I. [Szerk. Sarbak Gábor]./)
14 Hierachia Catholica medii et recentioris aevi III. (Szerk. Guilelmus van Gulik–Conradus Eubel.) München, 1923. 262. Az új püspököt az előző évi viszályok lecsendesülése után sikerült megválasztani: „electus a capitulo extincta prius omni controversia inter canonicos ipsius capituli et quosdam aios ad ecclesiam Olomuciensem nulliter electos desuper orta.” (Uo.)
15 Archivio Segreto Vaticano, Archivio di Segreteria di Stato, Archivio della Nunziatura di Vienna, Processi dei Vescovi e degli Abbati, No 41.
16 Kollányi: Esztergomi kanonok… 188.