„Planum egy tökélletes Magyar Bibliografia és Szókönyv iránt. Pesten, Trattner János Tamás betűivel 1814.” Ez a czime egy igénytelen 8-rétű, 14 számozatlan levélre (28 oldalra) terjedő iratkának. Sehol és senki által nem láttam ez iratot felemlítve, pedig felette érdekes látni, hogy már 11 évvel Sándor István „Magyar könyvesháza” megjelenése (1803) után –e nagyszorgalmú mű hézagosságát és gyarlóságát átlátva, de meg sem említve –mint érezte egy lelkes kör égető szükségét egy magyar könyvészetnek, és mily úton-módon gondolta s tervezte azt lehetőleg teljesen és tökéletesen előállíthatni.

Az „Előbeszéd”-ben (Kolozsvár, 1814. jun. 17.) elmondja Döbrentei Gábor, hogy neki adták át Kovachich Márton György és fia Kovachich József Miklós – mindkettő jeles történész – e tervezetet, melyet „Doctor Gyarmathy Sámuel Gramatikusunk” magyarra fordított. „Ezen plánum, Mélt. Kormányszéki Tanácsos Kenderessi Mihály, Mélt. Báró Wesselényi Miklós úrfi, Fő-Tisztelendő Plébános Szabó János, Mélt. Kormányszéki Titoknok Kanyó László, Tisztel. P. Koros István, és T. P. Buzna, s Prof. Bergai, Tiszt. Prof. Szilágyi Ferencz, Prof. Méhes Sámuel, Prof. Hegedűs Sámuel, Tiszt. Prof. Molnos Dávid és Tiszt. Szász Mózses Urak jelenlétében felolvastatott, helyben hagyatott.” Wesselényi ajánlkozván a nyomatási költség fedezésére, megbízta a gyűlekezet Döbrenteit e tervezet kiadásával, mire ő annál készségesebben vállalkozott, „mivel – úgymond – a Gyűlésnek néhány Tagjai, kik a munkára magokat ajánlották, az ittlévő Akadémia s Reformátum és Unitárium Kollegyiom Bibliotékájiban, mint a N.-Enyedi R. Kollegyioméban található magyar könyveknek Katalogusát már el is készítették, s azt Doctor Gyarmathy Sámuel Urnak, ki ezen munka Rendbeszedőjének választatott, általadták.”

[118A „Plánum” bevezetésében el van mondva, hogy csak az irodalom és nyelv művelése teheti valamely nemzet nevét valóban fényessé; erre nézve szükséges a régi magyar irodalmat átkutatni s a nép közt még lappangó szókat összegyűjteni és ezekből tökéletes szótárt készíteni, mely alapja lehetne a nyelv további fejlesztésének. Ezt azonban egyes ember nem viheti végbe. E czélra társaság alakúlása ajánltatik, melynek mindenki tagja, ki közreműködik.

„Lássuk már mi légyen fő és első tárgya ezen társaságnak, melyre törekednünk kelljen. Csak két munkát kivánnánk mi attól.

I. Magyar Biographiát, azaz olyan lajstromot, melyben a Typographiának feltalálásától fogva kinyomtatott minden magyar könyvnek Titulusát (czímjét) egész a 18-ik századig betűrend szerint rakva találtatnék.

II. Egy legtökéletesebb magyar szótárt (Dictionariumot).

Az első munka lenne az a kútfő, melyből a szótárt lehetne csinálni. Abból kapnánk a Literaria Historiára tökéletes bevezetést, megesmervén az irókat és könyveiket, melyeknek tudása nélkül nyelvünk mívelésére elég czélt nem érhetünk. A másodiknak pedig, úgy mint a tökéletes szótárnak hasznát nincs olyan hazafi, a ki által ne látná.

Mi módon lehet tökéletes magyar Bibliothecára (könyvtárra) szert tenni?

1-ször. Vagynak sok magyar irott vagy nyomtatott könyvek a közönséges Bibliothekák között.

2-szor. Az iskolák tanítói, papok, közönséges hivatalbéli személyek és magános tekintetes nemesek mind a két nemen birnak külömbféle magyar könyveket s kéziratokat, és ezeknél is jó kútfőre lehet találni, melyből sok könyvekről tudósítást vehetünk. Annak pedig módja e következendő leghelyesebb volna.

3-szor. Kiki írja a maga keze alatt levő könyveknek tökéletes lajstromát és küldje el a fő-társaságnak rendbeszedés végett.

4-szer. Ezen lajstrom írásában következendőket kell vigyázni: a) Ha nem kell sokat írni, minden könyvet egy negyed levélre, ha többet kell, kettőre, de azt is negyed formába hajtva, írják, b) Írják le a könyvnek egész czímjét, az első szótól az utolsóig. c) Jegyezzék meg milyen a könyv formája, melybe nyomtattatott, valjon egészbe, félbe vagy negyedbe, 8-ad, 12-ed, 16-od vagy 32-ed részben, sat. d) Hány lapokból vagy levelekből? vagy hány darabokból áll az egész [119könyv? sat. e) Ha czímjéből ki nem tetszenék, ki, hol adta ki és nyomtatta? f) és valjon valamely könyvvizsgáló helybenhagyásával vagy a nélkül jött világ eleibe. g) Milyen elosztása van benne a tárgyaknak? h) Ha valami tudósítás van arról az íróról vagy az ő könyvéről s miféle nyelven íratott, mindezeket is fel kell jegyezni. i) Ha névtelen volt az író, de mégis tudják, fel kell jegyezni. k) Végtére hozzá kell tenni, hogy és hol bírja ezt az így lerajzolt könyvet, és az is, a ki így megírta, tegye nevét alája.

5-ször. Nagyon rövidülne ezen munka, ha elébb a közönséges könyvtárakba való könyveket, melyek a collegiumban vagy klastromban találtatnak, betűrend szerint leírnák, belé jegyezvén az írót, a munkát és a kiadásnak helyét, s ezeket a magános személyekkel közölvén, azok csak az olyan magoknál levő könyveket írnák le, melyek azon könyvtárba leírva nem volnának, most így nem kényteleníttetnének ugyanazon könyveket annyiszor leírni és magános személyek könnyebben jutnának a dologhoz, jobb szívvel rávennék magokat.

6-szor. Minden könyv, a melyet leírtak, légyen egy különös 4-ed levélre, s ha az nem elég, kettőre leírva, hogy az egyenlőséget meg lehessen tartani s a leveleket általcserélgetni, elébb vagy hátrább teddegélni, betűrendbe szedni és mikor azoknak száma sok volna, azokat zavarodás nélkül vizsgálni, hogy valjon ez a könyv már másutt nincsen-e előszámlálva egy 4-ed levélbe, a feljebbi 4-ik szám alatt kitétetett útmutatás szerint leírni; de ha már egyszer mégis leírva volna, ezt ugyanazon levélnek végén tűntetni fel, hogy az ő nyomtatványa (exemplárja) amattól, melyet már másutt előszámláltak, külömbözik, hanem a könyv birtokosának nevét és azét is, a ki azt leírta, írni alá. Ugyanezt kell érteni arról is, ha valakinek valamelly Historiaírótól valamely Litteraria ismerete (tudományos tudósítása) volna magáról vagy könyvéről, melyek az előtte álló leírásba nem találtatnának vagy feljegyezve hibásan volnának, ezt pedig vagy a recensio tulajdon levelére jegyezné fel, ha üresség volna, vagy külön levélre. Azonban a kinek tetszenék, a magánál levő könyvet ujra leírhatná, ha mások azt recenseálták is, hogy az ott való hiányosságot kipótolná, de mindenkor a recensornak a maga nevét alá kell írni.

7-szer. Ezen sorba nem kellene belé tenni egy recensiót sem, hanem ha a mely épen a kezében lévő exemplárból dolgoztatnék ki, nem pedig valami más könyvekből vétetnék, mely valamely munkát eléhoz (citál), hogy így az olvasók bizonyosak lehetnének azon könyvnek [120kinyomtatott voltáról….. Ha azért valaki az ilyen módon eléhozott és említett könyveket fel akarja jegyezni, azt csak a könyvnyomtatói jegyzésekbe (inter notitias Bibliographicas) jegyezze fel, hogy így ha történnék, hogy az így említett könyveket megtalálták, melyeknek pedig exemplárja a dolgozó Tagok közzűl egyiknél se volna, az e féle könyvek lajstromát csak rendkivűl és toldalék módjára kellene oda ragasztani.

8. Itt azt kiki magától általlátja, hogy minden, a ki a Társaságba beállani méltóztatik, nem csak a maga könyveit, hanem még a maga szomszédságába lévőket is méltóztassék leírni, ha kezéhez kaphatja….. Az ilyen Recensor ez által a Társaságtól annál nagyobbra becsűltetik.”

Ezután következik hosszadalmas leírása azon módoknak, hogy miképen kellene a könyvtárak könyvészeti kiaknázásánál eljárni; ugyanis egy könyvtár-jegyzéket el kellene készíteni s azt a második könyvtárral kiegészítés végett közölni; az így bővített jegyzéket a harmadik s így tovább az ország minden köz- és magán-könyvtáraival közölve, végre készen kerűlne vissza a Kolozsvárt lakó rendezőség kezéhez, hogy a kézíratot, újból átvizsgálva, sajtó alá készítse.

„Mi haszna lenne – folytatja a Plánum – hát már a Philologico Litteraria Társaság egy ilyen széles munkájának? Erre a kérdésre jó szívvel és könnyen megfelelünk: ebbe találnók a Magyar Literaria Historia nagy részét, mely tökélletesen kidolgoztathatnék, és a melylyel dicsekedhetnénk úgy mint minden pallérozott Nemzetek méltán dicsekedhetnek, mikor a Literaria vagy nemzeti Historiának valamely részét megvilágosították, mely sok más esméreteknek szép világosságot ád, s egyszersmind megmentenők magunkat azon tunya nevezettől, melyet az idegenek szemünkre hányhatnának, ha tovább is a Hazai esmeretségek kútfejét kikeresni érzéketlenűl restellenők, de még más oldalról is igen nagy dícséretre lenne méltó ez a munka; mert ez által útat nyitnánk egy oly eszközre, mely nélkűl a Magyar Szótár írásában ellennünk lehetetlen. Hogy ezt világosan megmutassuk, menjünk által a Philologico Litteraria Magyar Társaság munkájának második szakaszára, mely a Magyar, Deák, Német vagy még más nyelvekből is öszverakott s megvilágosított Szótár.”

Erre nézve szintén a munka felosztását ajánlja a Plánum. A szótár czéljából legelőször is a nyomatott könyveket kellene forgatni; [121a bibliát böngésszék a papok, mások mást és írjanak mindent külön-külön czédulákra s küldjék a központi rendezőnek. De miután az írók nem alkalmaztak minden létező magyar szót, a nép közé kell menni s az egyes tájakon divatozó szókat kutatni általában, különösen pedig a kertészetre vonatkozókat kertésztől és ugyan úgy az illetőket az illető kézművesektől, molnároktól, hajósoktól, földművesektől, kereskedőktől sat. A jó szókat restituálni vagy általánosítani, az újonnan faragott rosz szókat pedig, mikre megfelelőbb tősgyökeres szónk van, ki kell lökni sat.

Plánumukat a két Kovachich – kik akkoriban bejárták Erdélyt történelmi források kutatása s gyűjtése czéljából – következőleg fejezik be.

„Ha mi, kiknek egyikünk már öreg, másikunk felserdűlt állapotba lépett (az apa született 1744-ben, a fiú 1798-ban), familia és atyafiságok nélkűl lévén, kiknek kedveért kellene valamit cselekednünk, több igyekezeteink között, melyeket Hazánkért felvállaltunk, hosszasan tartó Diplomatico-literaria Expeditiot tulajdon költségünkön kezdvén, életünk veszélyeztetésével terhes útakat folytatván, sok munkát, alkalmatlanságot, hideget, meleget, éhséget, szomjúságot szenvedtünk, hogy hazánkhoz való hív szeretetünket és tiszteletünket megbizonyítsuk; azt nem képzelhetjük, mint lehetnének mások oly érzéketlenek, hogy annak csak béres szolgáji kivánnának lenni, mintha az önként is nem elég adakozó, nem elég nemes, felséges és dicséretre méltó volna. Reméljük tehát sokak, oly nemes gondolkozásra emelkednek, hogy minden tulajdon hasznok várása nélkül is, Hazájoknak s a Magyar népek díszesítésére valami munkát fordítani nem restelendnek, mely által nem szegényűlnek, hanem inkább dicsőbbekké, és a Nemzet pallérozódásának örök emlékezetre méltó eszközeivé lésznek.”

Végűl értesíttetnek a magyarországi közreműködő hazafiak, hogy gyűjteményeiket Pestre, Helmeczi Mihály philosophiai Doctorhoz küldjék.

Ime e „Plánum”, mely papiroson igen szépen ki volt czirkalmozva, de egyáltalában kivihetetlen volt ily alakban; a mint hát csakugyan annak is maradt, a mi kezdetben volt: pium desiderium.