SÁNDOR ZOLTÁN

Az olvasott műre hangolva

Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha magyar?

Amikor valakinek egy bizonyos kötetről szóló kritikáját olvassuk egy folyóirat hasábjain, akkor elsődlegesen a taglalt mű iránt érdeklődünk, arról szeretnénk némi benyomást szerezni, és mindenekelőtt arról is tudunk meg valamit; amikor viszont valakinek ötvenegynéhány kötetről szóló kritikáját egymás után olvassuk, a különféle műfajú, különböző szerzők tollából született, egymástól eltérő poétikájú alkotásokról szóló bírálatsorozatból a kritikus szerzői énje is kitűnik, ami az adott esetben még véletlenül sem jelenti azt, hogy a műítész egy előre elkészített sablonba illesztené be az elemzésre szánt könyveket. A Mit ér az irodalom, ha magyar? című kötet olvasása közben azonnal feltűnik, hogy Fekete J. József kritikaírás közben igyekszik „alkalmazkodni” a műhöz, s úgymond „belülről” vizsgálni azt. A ráhangolódás a vizsgált kötetre óvja a merev szemlélettől, attól, hogy csupán egyetlen, szigorú szemszögből közelítse meg az egymástól sok mindenben különböző könyveket.
    Az elhangzottak alapján valaki talán azt is gondolhatná, hogy kritikusunkból hiányzik a szilárd esztétikai értékrendszerérzet, ezért engedi magát „befolyásolni” az éppen tanulmányozott kötet irányából, holott ennek pont az ellenkezője az igaz. Bárki, aki elolvassa Fekete J. József kritikagyűjteményét, maga is rájön, melyek azok az esztétikai mércék, amelyeket a szerző elengedhetetlenül fontosnak tart. Itt valami egészen másról van szó. Ténylegesen arról, hogy Fekete tudja, hogy még véletlenül sem szabad minden könyvhöz egyformán nyúlni, lehetetlen minden elolvasott kötetet azonos módon kezelni, és végzetes lenne minden műtől ugyanazt megkövetelni. Csupán példának említem meg, hogy jaj annak a szerzőnek, akinek sci-fi jellegű alkotásában kritikusa a helyi elemeket keresi.
    Az ember egy összetett és bonyolult konstrukció. Képletesen szólva azt mondhatjuk, hogy valahányan annyi ember vagyunk, ahány embert ismerünk, illetve ahány ember ismer bennünket, hiszen egyenként mindegyikükhöz egy kissé másképp viszonyulunk, és mindegyik közülük a maga módján viszonyul hozzánk, mindenki valami mást lát bennünk. Magától értetődik tehát, hogy szellemi érdeklődésünk szférája is több rétegből tevődik össze. Az igazi alkotó igyekszik lénye valamennyi rétegét beleplántálni műveibe. Fekete J. József ezt részben úgy oldotta meg, hogy külön szerzői entitásokat talált ki saját bonyolult szellemi világa feltárására. Ha figyelmen kívül hagyjuk a vezeték- és keresztneve közé ékelt J. betűt, akkor polgári nevén közli kritikai, valamint esszé- és tanulmányírói munkásságának termékeit, míg más jellegű irodalmi alkotásait (esszéisztikus prózáit, novelláit, verseit stb.) mind-mind más szerzői énnel ruházza fel (Nettitia K. Froese, Ephemeria Silver, Mihállyi Czobor stb.). A világ „teljes” megismerése érdekében azonban ez még mindig nem elegendő, ezért a kíváncsi én egy-egy szerzői entitásán belül is tanúvallomást tesz széles körű érdeklődéséről. Így a polgári nevével jegyzett feljegyzéseivel is, hiszen csak ennek köszönhetően lehetséges az, hogy valaki azonos lelkesedéssel tud rajongani egy istentől és civilizációtól távoleső falu lakóiról szóló realisztikus regényért, egy neoavantgárd költészeti ideált szorgalmazó, szürreális képzettársítástól hemzsegő, öntörvényű szabadverseket tartalmazó verseskönyvért, mindenféle szakmai követelménynek megfelelő tanulmánykötetért, különféle olvasmányok és mindennapi jelenségek feletti töprengésekből fakadó, egyéni hangvételű esszéket összefogó gyűjteményért, de akár egy naplóért, egy szociográfiai műért vagy egy ponyvaként kezelt horror-történetért is.
    Rejlik ebben a hozzáállásban esetleg némi színészkedés? Természetesen! De ehhez azonnal hozzá kell fűzni, hogy az efféle színészkedés nem valaki másnak a mímelése, még kevésbé önmaga nem létező alakváltozatának a megjátszása, hanem önnön természete minden apró sajátosságának az őszinte felvállalása és feltárása. A szerzőt eddigi munkássága során a leginkább foglalkoztatott alkotó, Szentkuthy Miklós¹, minderről a következőket írta: „Van-e emberibb ösztön a színészkedésnél? Miért? Mert mi a színészkedés? Törekvés valami másra, mint ami éppen véletlenül vagyunk, valami másra, valami többre, érezzük, hogy örökké hiányzik valami, egyek vagyunk, pedig ezer lehetőség csírái csiklandozzák belsőnket: a nagy akármi, egy állat is, egy virág is, egy isten is, és egy félisten is – nevetséges hiba, hogy mégis csak egy darab emberként kell élnünk, egy arccal: mikor sokkal több vagyunk, ezer változat, és az csak a természet hervatagságára jellemző, hogy egy anyának csak egy alakot sikerült már csak szülnie magából: évmilliók előtt bizonyára ezret és ezret szórt ki a méhe, s a millió mag a maga millió, különféle színes életét élte. Ma azonban? Ez a millió változat csak csökevény ösztönök, ingerlő lehetőségek alakjában van meg bennünk és a színészkedés nem más, mint nyomorúságos pótlása annak az elveszett, ezerféle életnek. A színész tehát így visszamerül az őstermészet legősibb termékenységi állapotába – aki pedig az őstermészetbe merül vissza, az az istenekhez tér vissza.”²
    Mielőtt még rátérnénk arra, hogy mitől nevezhetőek egyéni hangvételűeknek Fekete J. József könyvkritikái, szükségszerűen szót kell ejtenünk magáról a jelenkori kritikaírásról. Mindenki előtt világos, hogy kritika nélkül nincs jó irodalom, de mint arra Fekete J. József is rámutat, ez „nem zárja ki, hogy kritikus nélkül ne lenne eladható könyv”³. Ugyanis „a kritikus valóban nem engedheti meg magának, hogy csak irkáljon bele a vakvilágba, mert valószínű, hogy a szakmán, az érintett szerzőn és néhány, irodalmi pályára készülő fiatalon kívül a kutyát se érdekli az írása, hiszen a kritika egyik funkcióját, a műnek az olvasó felé való közvetítését immár a marketing vette át, amely hatékonyan, nem egyszer gátlástalanul él eszközeivel, amelyek nem a mű által nyújtott esztétikai élményre hívják fel a figyelmet, hanem a könyv eladhatósága érdekében teremtenek működő, profitorientált értékrendszert. Ez az értékrendszer pedig fölülírja a kritikus értékrendszerét, és fölöslegessé teszi azt a kritikussal egyetemben.”⁴ Ahhoz tehát, hogy a kritikaírás egy irodalmon belül megtarthassa rendteremtő revizori szerepét, létfontosságúvá válik a számára az önátértékelés. Ennek az önátértékelésnek egyik lehetséges módozatát nyújtja be könyvkritikáival – így a Mit ér az irodalom, ha magyar? című kötetébe gyűjtött szövegeivel is –  Fekete J. József.
    Kritikaírás közben a szerző folyamatosan az őt körülvevő világról, a legkülönfélébb fogalmakról alkotott benyomásáról és véleményéről is beszámol, külön megemlíti mindazokat a dolgokat, amelyek társadalmi, politikai, történelmi mozzanataikban valamilyen formában kapcsolatban állnak az éppen taglalt művel, de ugyanakkor a kritikusi én intellektuális érdeklődésének a szférájába is beletartoznak. Ez nem azt jelenti, hogy műbírálataiban Feketének a mű csupán apropóként szolgál, hogy egy-egy jelenségről kifejtse a véleményét, de sok irodalomkritikustól eltérően ő igenis mindent megtesz annak érdekében, hogy szövegei önmagukban is kitűnő olvasmányt nyújtsanak potenciális olvasóinak, aminek köszönhetően kritikái sokszor a tanulmány, de még inkább az esszé felé tendálnak (legpontosabb lenne őket könyvekről íródott irodalmi szövegeknek nevezni, de az egyszerűség kedvéért ettől a meghatározástól most eltekintünk), hiszen magukon hordozzák a vizsgált kötet anyagának lényegig hatoló alapos elemzését, ami a tanulmány sajátja, de ugyanakkor az esszére jellemző kétarcúságot is, a műfaj ama tulajdonságát, amely lehetővé teszi művelőjének, hogy egyik arcával befelé – esetünkben a szóban forgó kötetre – figyeljen, másik arcát pedig kifelé fordítsa, és a közlékenység frisseségével menet közben rögtönözze a világ teremtését⁵. Fekete tisztában van azzal, hogy egy kritika, akárcsak az értekező próza bármely más darabja általában, nem attól maradandó, hogy megszületése pillanatában az adott hatalmi nyomás, aktuális intellektuális doktrína és irodalmi divat befolyásától függetlenül állításai helyesek, hanem attól, hogy akkor is értelmes szöveg marad, ha olvasója nem ismeri a primér szöveget, amelynek kapcsán létrejött⁶. Ez fokozottan fontos abban az esetben, ha tudjuk, hogy az általunk elemzett kötet kevés olvasóhoz jut el, vagy ha mégis, az információzuhatagban rohangáló huszonegyedik századbeli embernek akkor sem jut ideje minden kínálkozó könyvet elolvasni.
    E legutóbbi megállapítás fényében kiviláglik a Mit ér az irodalom, ha magyar? még egy jellemvonása, mégpedig az, hogy a benne található szövegeket, szinte kivétel nélkül, nyugodt lelkiismerettel nevezhetjük használati kritikának, mivel egyik legfontosabb funkciójuknak az egy- egy könyv elolvasásához szükséges kedvteremtés jelölhető meg. Ebből kifolyólag a kötet akár útmutatóként is szolgálhat a magyar irodalom utóbbi néhány év kínálatából való válogatáshoz.⁷ Ehhez azonban azonnal azt is hozzá kell fűzni, hogy a Fekete J. József által méltatott/bírált kötetek egyike sem tartozik az úgynevezett nagykánonba – ha van ilyen –, hanem mindegyikük valamilyen „kiskánon” részét képezi – bár a kritikus véleménye és hozzáállása szerint komolyan vitatható, hogy létezik-e egyáltalán kánon, léteznek-e egyáltalán bármiféle iskolák. Következő sorai is erre a meglátásra utalnak: „Mintha az iskolateremtés bármiféle mérce lenne! A művészeti alkotás egyelőre egyéni produkció, még abban az esetben is, ha a szerző leválasztja nevét a textusról, vászonról, képernyőn megjelenő látványról, még ha ki is vonul a személyesség bezártságából, akkor is csak individuális alkotásról beszélhetünk, még a kollektív műalkotások is egyéni gesztusok sorozatából tevődnek össze.”⁸ Irodalom mindenképpen létezik, és a kötet olvasása közben egyértelművé válik, hogy Fekete csupán azokra a művekre „vesztegeti a szavakat”, amelyek személyes meggyőződése szerint megérdemlik ezt. Az irodalom efféle megközelítése nem azt jelenti, hogy a kritikus elfogult lenne, és dicshimnuszokat zengene a maga által érdemesnek talált kötetekről. Csupán arról van szó, hogy a „nagy termésben” kénytelen válogatni, és ha már ezt teszi, a számára – valami oknál fogva – kedveseket választja. „A mű vagy hat, vagy nem hat. Ha nem hat, eleve érdektelen. Ha meg hat, akkor maga a hatása az érdekes, nem pedig a hatás mechanizmusa”⁹ – vallja. És ha a mű hat, akkor igyekszik rámutatni erényeire, de egyben hiányosságaira is, aminek kiküszöbölésével talán még igényesebb kötet hagyhatta volna el a nyomdát. De az építőjellegű kritikaírásban sem kizárólagos, nem tartja saját véleményét szentírásnak, amelyet senki sem kérdőjelezhet meg, amellyel nem lehetne más érvelési logikával szembeszállni vagy egyszerűen csak megcáfolni. Annyi azonban bizonyos, hogy mindig vállalja önmagát és véleményét, akárcsak „az olvasó, aki ír” archetípusához közel álló Tóth Erzsébet¹⁰, akiről – Camus napsütése című esszékötete kapcsán – többek között a következőket írja: „Undorral ír például a nagy amerikai galériák látogatóiról, akik öltözetükben, arcuk kikészítésében és modorukban inkább tűnnek (modoros) műalkotásnak, mint a falakra függesztett festmények. Ez az a közönség, amely hasra esik, ha a kritika és a művészettörténet ezt diktálja, és fitymál, ha a közízlést alakítók a fejüket csóválják. Ezzel szemben neki van véleménye, és eszébe se jut beállni más véleményének az árnyékába.”¹¹ Kétségtelenül Fekete J. József sem.
    A kötet olvasása közben érdemes megfigyelni, hogy kételkedő tépelődései során az író több helyen is teret biztosít arra, hogy rávilágíthasson a különféle irodalmi műfajok jelenlegi állapotára, azok átminősítésére tett vállalkozások különböző kísérleteire, valamint azoknak a befogadására a mai olvasó részéről. Nem árt egy helyen összegyűjteni ezeket a meglátásokat. Így a regényről egy helyen a következőket írja: „Legalább egy évszázada bizonyos, hogy a regény nem az a regény többé, ami volt, műfaja átalakult, a totalitás ábrázolási kísérletének föladásával a részletekre hagyatkozik, az egész helyett a töredéket, a torzót hangsúlyozza és mutatja fel.”¹² A regénynél maradva, másutt a következőképpen vélekedik: „A prózával, különösen a nagyepikával szembeni olvasói elvárás az ezredfordulón igenis a történetelvű műveket részesíti előnyben, a történet, a mese ugyanis az első, és nem ritkán az utolsó, ami egy műből megmarad, ami élteti és magára irányítja a figyelmet. Másfelől az sem teljesen igaz, hogy az ezredforduló nem kedvez a nagy, összegező, visszatekintő műveknek, és hogy ilyenek nem is születnek. Születnek, természetüknél fogva ritkábban, mint egyéb jellegű alkotások, de ha alaposabban belegondolunk, az ezredforduló táján született magyar nagy regények kivétel nélkül nagyregények.”¹³ A regényhez hasonlóan a költészet lehetséges átalakulásáról kifejtett meglátásait sem hallgatja el: „A költészet útjai a legutóbbi évtizedekben, a legáltalánosabban szemlélve, több széttartó irányba vezetnek. A kortárs, vagyis a szinkron költészet egyik markáns vonulata a szemhatárát a világmindenség, a »makrokozmosz« megfogalmazhatóságáig veti előre, hogy a vers »mikrokozmoszában« e teljességnek képi látványát idézze a nyelvi megformálás útján, ugyanolyan gáttalanul és határtalanul, mint amilyen megkötöttség nélkülinek tűnhet az egyetemességnek az ember által belátható szelvénye. Ezt a költői törekvést az egyszerűség kedvéért nevezhetnénk a kifejezést, a közlendőt kibontó irányzatnak, amely a gondolati mag köré a nyelv anyagából újabbnál újabb rétegeket von, egyre gazdagítva, egyre bővítve, végső soron a látvány irányába hajszolva a közlést.”¹⁴ A novelláról egészen tömören, de annál célratörőbben kanyarítja le megítélését: „... ki a megmondhatója, hogy mi a szabályos novella, hiszen általános és egyetemes érvényű novellamodell nem létezik...”¹⁵ A drámával szemben sokkal szigorúbb nézetet vall: „A dráma – Poszter Györggyel szólva – a műnemhármas csúcspontja, az epika tiszta objektivitásának és a líra tiszta szubjektivitásának a szintézise. Az egyetlen műnem, gondolom én, amelyen még napjainkban is számon kérhető az irodalom morális, példázatszerű jellege. [...] A dráma [...] sarkított élethelyzetbe tereli hősét, és nem torpanhat meg a kérdezésnél, mint a próza, vagy az érzelmi piruetteknél, mint a líra, hanem választ kell adnia. Szóban, cselekedetben, egyremegy.”¹⁶ Végezetül, a maga által – egyáltalán nem túlozva a részemről – eszményített műfajról, a naplóról, több kritikájában is kifejti meglátásait. Ezek közül talán a legkomplexebb a következő: „Más naplóit olvasni indiszkréció. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy a jövő műfaja a naplónak egy különleges változata lesz, nem valami irodalmi napló, hanem egy olyan szöveg, amely szerves kapcsolatot teremt az író személyes tapasztalata, olvasmányélményei és fikciója között. Olyan mű, amely szinte születése állapotában képes megragadni a szerző gondolatait, feltárván ezáltal gondolkodásának módját, érdeklődésének körét, világlátásának milyenségét, nem választván külön a nagy művészetet a múlandó élettől, a szerző levelezését, naplóját a regényeitől vagy éppen verseitől. Legutóbb Füzi László bizonyította Lakatlan sziget című naplójával egy ilyen határműfaj kialakulásának a lehetőségét, amelyben a szépirodalom eszközeivel jegyzi le a maga körötti történéseket, és személyes közvetlenséggel éli tovább olvasmányélményeit, elegyíti az általánost az egyénivel.”¹⁷
    Az említettek mellett nem kevésbé átfogóan veszi górcső alá a levélírást, kritikáiban rendszeresen jelentősnek tartja megemlíteni az adott mű nyelvezetét, többször is szót ejtve ilyenkor a nyelvről, mint az irodalom egyetlen meghatározó eleméről – minden más jöhet, de nem elengedhetetlenül fontos, eloszlatja azt a sokszor önkimagyarázásra is nagy előszeretettel alkalmazott közhelyet, miszerint már minden meg lett írva, és az eredetiségnek már évszázadokkal ezelőtt befellegzett, mondván, hogy „mindenről lehet másképpen is beszélni, mint ahogy előttünk beszéltek”¹⁸, és nem utolsósorban következetesen elmereng az irodalom és valóság viszonyáról, amit nyugodtan nevezhetünk Fekete „töprengései” egyik legjelentősebb tárgyának, minek során olyan kérdésekre keresi a választ, hogy miként válik az egyik a másikká, milyen kapcsolatban áll a kettő egymással, és végeredményben, kettejük közül, melyik az igazi.
    Mint már fentebb említettem, a huszonegyedik századi átlagember időszűkéből kifolyólag aligha engedheti meg magának, hogy minden arra érdemes könyvet elolvasson – mint ahogyan sok minden másra sem telik neki a többnyire rohanással eltöltött idejéből, nyilván azért is kísérik annyian oly nagy előszeretettel a különféle valóságshow-kat, hogy valamilyen formában pótolják mindazt, ami a saját valóságukból kimarad –, de valamiféle önelégtétel gyanánt, elolvashatja Fekete J. József Mit ér az irodalom, ha magyar? című kötetét. Akárcsak a személyes valóság és a valóságshow esetében, néha az utóbbi izgalmasabb élményt nyújt. (zEtna, Zenta 2007)

Jegyzetek