KEMSEI ISTVÁN

A líra bejön az ablakon

Sütő Csaba András: Meredek út
   

A kötet címadása – Meredek út – akárhogy is vesszük, irodalmi kegyeletsértés a túlnyomórészt halál- és politikai töltetű verseket tartalmazó utolsó, 1938-ban megjelent és a megjelenéskor elkobzott Radnóti-kötettel szemben. Már csak azért is, mert a cím átvételén kívül Radnóti könyvének egyik kulcstémájáról sincs szó költőnk új könyvében. Meglepő is lenne, ha volna.
    Hasonló kegyeletsértéseket követtek el már alkotók jó száz esztendővel ezelőtt, a 20. század eleji, nyugat-európai polgárpukkasztó időszakokban, de nemrégiben is – gondoljunk csak Petőcz András Medúza néven kiadott blaszfémikus című verskötetére. S ha hozzátesszük azt, hogy most, a 21. század eleji Magyarországon aligha lelhető fel irodalmi blaszfémiára – másra sem – tekintetét felvető, pukkasztható ízlésű polgár, az efféle bosszantások elméleti síkon maradó mivoltát talán nem is érdemes a továbbiakban ecsetelni. S mivel Sütő Csaba András esetében Petőcznél jóval fiatalabb költőről van szó, a könyvét szemléző idősebb pályatárs csak megmosolyogni tudja ezt a hirtelen felmerült képtelen címadási ötletet.
    Olvassa inkább a verseket, mert a kötet amúgy jó. Nem egyenletes hangvételű ugyan, amolyan tipikus, út- és költői személyiségkereső könyv, önálló kötetként a második – éppen olyan, amilyennek egy karakterisztikus második könyvnek lennie kell –, amelyben nagyjából tisztán látható, hogy mi az, ami elhagyható és elhagyandó egy induló költő eszköztárából, de az is, miféle tulajdonságokkal rendelkezik az újonnan kihallható költői magatartás, ami az egyre szabadabban kitárulkozni képes élményvilág hatására szemünk láttára születik. Ettől is jó az új gyűjtemény, és hozzátehetjük még azt, hogy izgalmas is. Érdemes odafigyelni arra, mit mond, s azt hogyan mondja költőjük, aki nyilvánvalóan a legifjabb költőnemzedék egyik legtehetségesebbje.
    Ami a kötet olvasásakor azonnal szembe tűnik: a nyelvi és képteremtő erő, a legalapvetőbb költőképességek egyike azok közül a tulajdonságok közül, amiket nem lehet eltanulni. Szinte az olvasat első pillanataiban kitetszik, hogy Sütő Csaba András ugyan ugyanazt látja a világból, amit bárki író-halandó, de másképpen mondja, azaz a textúrán belül mások az egyes szavak közötti jelentés-összefüggések, az egymásba kapcsolt szövegdarabok jelentésmezői másfelé, nem pedig a megszokott értelmezések felé irányulnak, másféle univerzumba tágulnak ki. Az általa használt szókapcsolatok-szerkezetek egyes elemei természetesen egyáltalán nem „jelentésidegenek” egymás számára, ezért pontosan, tisztán értelmezhetők, ugyanakkor tagadhatatlanul tartalmaznak bizonyos állandóan jelenvaló oximoron-szerűséget, ami az idegenség, az újdonság és a vaskos jelentéstöbblet izgalmát kelti. „felkopik ritkás fohászod” – írja pl. az Elég´ a változáshoz című versben. Eredetileg a mondat mindhárom szava más-más toposz alkotórésze, ugyanakkor ebben a vershelyzetben szemantikailag mindenképpen összetartoznak. A „felkopik az állad” metaforikus tartalmakat hordozó predikatív viszony, a „ritkás fog” jelzős szerkezet s a fogak közül kiáramló „fohászod” főnév ebben az összekapcsolásban nem elsősorban a jelentésben, vagyis a metaforában, hanem a térben határozzák meg önmagukat. Azaz, az „ikon”, az igei metafora felől az „index”, a térbeli társítás irányába mozdul a költői képzelet. Azt is mondhatnánk rá, hogy ezáltal egyszerre hat ránk mindkét képvilág. Ez a tiszta ikonitástól hátrább lépő elmozgás valójában a líraiság, az érzelemmel-indulattal telítettség megszokottnak, ellaposodottnak, elhiteltelenedettnek mondott nyelvi helyzetétől való eltávolodást, nem pedig a világgal való közvetlen azonosulás szándékát tükrözi, s ez Sütő nemzedékének egyik kedvelt útkereső gesztusa.
    S aki művészetének hatásaival generációk nem tudtak mit kezdeni: Sütő és nemzedéke talán éppen a fent említett eltávolodási célzat miatt érti meg, és szereti Ezra Poundot, s követni is képes mindazt, ami ennek a mindenestül huszadik századi nagy mesternek az életművéből máig követhető. Elsősorban a költészet kereteit szétfeszítő rokon igyekezetet s azt a különös képi erőt, ami nem az egyes ikonok egymásra villódzó sorrendjében, hanem az egészvers metafora-mivoltában teljesül ki.
    Mint mindenki, aki valami nagy dologra készül, Sütő sem érzi jól magát a huszadik századi magyar líra ráhagyományozott bőrében. Úgy is lehetne mondani, hogy „hetykén” tagadja azt. Teheti, hiszen mindent ismer, és mindent tisztel is abból, aminek – egyelőre – elutasítására rászánta magát. Innen a versekbe épített vendégszöveg-daraboknak eltávolítóan ironikus jelentéshelyzete, lett légyen szó akár József Attila, akár Weöres Sándor vendégszövegekről. Már a kötet is evvel a gesztussal indul. A lét- és helyzet-meghatározó A paca és a csápja című versbe épített József Attila-szövegdarabok ekképpen a fanyar önirónia kifejezőeszközeivé válnak: „úgy mérem, vizslán-vallatom / mint birtokát a tulajdonosa / birkának keszeg legelő / birtoknak bitorlás joga.” Ugyanezt a feladatot van hivatva ellátni a többivel együtt ez a Weöres-szövegdarab is: „(mégha az ősz jön és galagonya kezdene / hogyha a Hold rá hogy ha a Hold rá fátylat ereszt / batikolt szombatra jő a kilúgozott, nyújtott testű, jól megérlelt hetedik / de nem magát, se hét fejét, fel nem áldja, s nem tegezi)” (azért írom (a) Cantót).&
    A könyv centrumába helyezett azért írom (a) Cantót, ez a létet szinte hideg tárgyilagossággal összegező vers címében Poundot idézi. A vers sodrásában, fantáziavilágának villódzásában, a Poundnál alig tapasztalható alanyiságában azonban egyáltalán nem nehéz felfedezni két más típusú mesteri rokonvilág jelenlétét, esetünkben Határ Győzőét és Marsall Lászlóét. Nagyon hasonló Sütő játékos fantáziacsapongása, leleményeinek természete a két mesteréhez. Közelebb is állnak ők költőnkhöz Puondnál, függetlenül attól, hogy Sütő ismeri-e, tanulmányozta-e az általam említett két költő munkásságát. Különösen áll ez a négyrészes költemény második darabjára: „s az elegáns, sorvatag bálban / én leszek: homályhenceg, / szeszek szerény prelátusa / kesernyés bajnoka trigonometnek / baronnesek mosolyában fürdöm / az életlent véletlenre bízom / onnan mosolygok még –”.
    Az idézett költemény valóban tematikai és világlátásbeli gyújtópontja a vékony – mindössze ötvenhárom oldalas – verskötetnek. Ugyanakkor mintegy mondandója minőségében felezi is a kötetet. A könyv első fele a hiábavalóság kesernyés tudatával viselős: „iszalagba gázol az emberfia az / elrúgott pöttyös után, csalánban / tanakodik és ajkáról szagos légként / surran a fohász; tiszta, nem zavaros, // dalolja hogy, dalolja hogy, jaj, / az iharos, jaj, ám az iharos nem felel.” – szól ki a Mert hang és áldozat itten minden című versből. Kisszerű világ látványára döbbenés ez, kisszerű válaszokkal, ahol: „csendek között sem a hallgatás lapul, / nem, maximum vakarózik, orrot töröl.” (Ó, ezt láttam már!)
    A könyv „másik” oldalán, az azért írom (a) Cantót után következő versek hangulata a „kesernyésből” keserűre vált: „Megtanultál élni. Élni tanult benned a kép. / Alternált; becsapott, húzott és koptatott: / önmagát tőled tagadta meg.” (földre ül és (v)égig néz).
    Azaz: az „ajtón kidobott” líra a maga szomorú világ-tudomásulvételével, melankóliájával „bejön az ablakon”. Sem a pontos és tudatos szerkesztőelv, sem a rendkívüli fantáziával újrateremtett virtuozitásában tündöklő nyelvezet nem képes azt megakadályozni. A Meredek út, minden igyekezet ellenére sem tud más lenni, mint aminek alkotója talán a legkevésbé szánta: lírai hangulatú közérzet-kötet, azaz, a „másképpen mond” legkevésbé sem jelentheti azt, hogy egyúttal „másképpen érez”. Holott az volna a cél, az lenne az igazi fából vaskarika. A világgal történő szembeütközés azonban óhatatlanul sebekkel viselős, s e sebek leragasztására vajmi kevésnek bizonyul a puszta nyelvi tapasz: „Koldusbotra tűzted az alázatot. / A kegyelem kenyerén élsz. / Mindig találsz vizet, oltani szomjad: alig se csillapul. // A sértettség, a bizonytalan vágy szárítja torkod.” (Canto memento). Ilyen lehiggadtan csalódott sorokat Pound talán le sem írt volna, de: íme, ilyen a lírikus helyzete Magyarországon, vagy bárhol, a 21. század elején, vagy bármikor. Ehhez már csak egy kis elszánt düh szükségeltetik, hogy az elkeseredés országos méretűvé táguljon ebben a nagyszerű strófában: „Példa kelle és retteg az ország. / Rekedten csápol Varjú, szabad. / Erős várunk nekünk Kufstein és / úgy látszik, hogy az is marad.” (földtörténet kezdőknek és haladóknak).
    Ennél a tényfeltárásnál aligha lehet tovább menni az érzelgősség, a dagályosság veszélye nélkül. Nem is vállalkozik erre a vakvágányra Sütő. Új „műfajba” kezd inkább, s ez az új a prózavers vagy verspróza – ahogyan Határ Győző ezt a verstípust előszeretettel emlegette (Határ többször fejtette ki abbéli véleményét, hogy igazi költeményt csakis ebben a formában lehet írni, a többi forma csak csilingelés). A kötetben mindössze négy verspróza szerepel, a Hercegem, látod elromlott, a megengedő ellentét, az AIR és a kötetet záró vihar múltán szelet győz. Az egyik izgalmasabb, mint a másik. Szabadabb, oldottabb s talán: mélyebb. Ám Sütő sokkal sokoldalúbb, szuverénebb, több meglepetést a tarsolyában hordozóbb poéta ahhoz, hogy akár egyetlen kísérletéből messzemenő következtetést tudnánk levonni. De amíg – kissé patetikusan –, az „új” Sütő Csaba András legújabb költői műhelye felkészül, időzzünk csak el ezeknél a kötetzáró verspróza-soroknál: „hol szűnő reménytelenben egymással telik talpunk alatt a sehova-út ahol véget ér mi fejezhetetlen csak elszakítható s felzendül akkor színben és fényben szétszóratva a nincs-beszéd... és a csend mögött a sivatagban legyőzetve fekszik, oldalára dől a szél.” (Fiatal Írók Szövetsége – Napkút Kiadó, Bp. 2007)