FRIED ISTVÁN

Egy életmű szóban-rajzban elbeszélve

Tandori Dezső Ördöglakata

„E fehér geometria
a hús-szín barnás alkonyatban,
hadd legyen, ha a nagymu-
tatója három órára kattan,
verebek katedrálisa.” 

(Utrillo: Falusi templom – 1912 körül) 

Az első megközelítésben talán túlságosan is kézenfekvőnek tetszhet a Tandori-életműnek (itt jegyzem meg, hogy az egyes kötetek „kicsiben” szinte az egész életművet leképezik, annak egy lehetséges írhatóságáról és olvashatóságáról, írva-olvashatóságáról, olvasva-írhatóságáról tanúskodnak), tehát: kézenfekvőnek tetszhet az életműnek például a német (nyelvű) irodalmakhoz mérése, azokhoz viszonyítása, azokkal megtörtént fordítói és „élményi” kapcsolataival való együtt-látása. A német (nyelvű) irodalmak mellé a német (nyelvű) esztétikai és nyelvelméleti gondolkodás oly jeleseit sorolhatnók, mint Friedrich Schlegel, Hegel és Wittgenstein, bár nemcsak ez utóbbi esetében, közvetítésével más (nyelvű) gondolkodásokba tudunk belépni: gondoljunk Friedrich Schlegel posztstrukturalista utóéletére, netán Wittgenstein nyelvváltására, s máris az angol nyelviség kulturális körében vagyunk. Visszatérve azonban Tandori és a német (nyelvű) irodalmak viszonylehetőségeire, az megint csak túlságosan kézenfekvő, ha egy fordítói magatartás szépirodalmi és értekező prózai szembesülésére vagyunk figyelemmel; inkább annak a kérdésnek fölvetése látszik indokoltnak: hogyan és miképpen éli sajátjává a fordítottakat-megnevezetteket Tandori Dezső? Illetőleg: félretéve a gúzsba kötő tematológiai leírást, miféle formában neveződik meg, lesz „világ”-irodalommá Tandori Dezső világirodalma?
  Bizonyára meghökkentő, ha éppen az Ördöglakat című – reprezentatív – életműválogatás ürügyén töprengek el azon, hogy a világirodalmi folyamatot Tandori Dezső műveinek aspektusából miként lehetne megnevezni, körülírni, különös tekintettel arra, hogy a folyamatosság ambivalenciájáról Tandori ürügyén is érdemes megemlékezni. Még annyit ehhez, hogy az Ördöglakat címmel kiadott „50+1 év” válogatás olyan műfaji jelölésekkel él, melyek feltétlenül a régi (nagyon régebbi és kevésbé régebbi) irodalmat is megidézhetik. „Aforizmák, képversek”, ám a harmadik: a „vélemények” semmiképpen nem származhat egy hagyományosabb módon felfogott műfajelméletből/történetből, ugyanakkor a címbe írás gesztusa révén ezután akár be is iktatódhat oda.
  A fő kérdés azonban aligha a műfaj-jelölésnek irodalmisága, hiszen Tandori esetében nem az irodalmiság az egyetlen tényező, amely átértelmezésre szorul, például mindjárt a címoldalra fölvázolt hullámvonal sugallhatja a folyamatosságot, nevezetesen: a kötetből a Héri vagy Hérakleitosz tulajdonnévvel/hívószóval ellátott rajzok-szövegek ugyancsak a folyami létre látszanak utalni. A „vélemény” eléggé semleges megjelölésnek tűnhet, ám az aforizmák és a képversek társaságában, azokkal együtt, azok függvényében alakítva-alakulva a létezésről szóló tudás kifejeződései lennének. És még mindig a véleményről: feltehetőleg valamiről, valakiről születik meg a vélemény, többnyire valami vagy valaki mellett (legalább annyira: valami vagy valaki ellen). A leginkább tanácsos végiglapozni a kötetet, kik e vélemény forrásai? Kik a címzettjei? Ebben az esetben egy magabiztos elemző intertextualitásról értekezne, Tandori és (olykor rejtve) idézett elődei között szerveződött kapcsolatokról, azokról, akik esetében név szerint megnevezve köszönnek viszsza ismert (vagy ismertnek tételezett) mondatok, mondattöredékek – meg azokról, akik allúziók révén a szövegek mögé tekintéssel lennének földeríthetők. Csakhogy – ezúttal is – Tandori Dezsőt, természetesen amellett, hogy esszészerű írásaival, szétírásaival, más szerzők protréja verses megrajzolása révén megvalósított autotematizációival méltathatnók, nem annyira a látványos citációk segítségévellehet egy irodalmi folyamat részeként láttatni, hanem az életmű egésze sugároz egy olyan nyelv- és (világ)irodalomszemléletet, amely részint a saját helyére kérdez a (világ)irodalmi folyamatban, részint sugallja ennek a nyelv- és irodalomszemléletnek bővebb és tágabb kontextusát.
  Mielőtt visszatérnék a Tandori-mű szűkebb és tágabb kontextusára, mely nyelvszemléletével magyarázható olyképpen, hogy a szűkebb és tágabb kontextusban épül meg a wittgensteini Tractatustól nem függetleníthető nyelvfelfogás, az Öregedő II. sorait írom le, oly módon, amiképpen a kézírásos kötetben található. 

A külső nem számít.
  Nekem senkinek
     már
a külseje se számít.

* 

Legjobb e Földön:
     aludni.
De a legjobb
     a földön
        aludni! 

Aforizmák? Képversek? Vélemények? Mindhárom mellett (és ellen) érvek sorakoztathatók föl. Ami azonban mindegyikben föllelhető: önmagában egyetlen szó sem hordoz félreérthetetlen információt. Hol a homonimia téveszthet meg (vagy igazíthat el), hol az íráskép (kis kezdőbetű, nagy kezdőbetű jelentést differenciál). S ami még ennél is lényegesebbnek tetszhet: a nyelvtani személyek váltogatása, azaz az én bevonása egy közlésbe, amely akár történéssé is válhat, ám felfogható merő állapotrajznak. S még lényegesebb, s evvel már a szavas-rajzos kötet lényege is (legalább távolról) megcélozható: a versszerűség kritériumai összhangba kerülnek az írásképpel, azaz a vélemény meg az forizma és a képvers egyként olyan közlést szolgál, amely formaként, megalkotottságként a felszíni jelentéshez „mögöttes” tartalmat szervez. Azaz a közlés a forma „mögé” kerül, a ki tudja, mennyire látszólagos kiemelés (mint az első részben önállósulni tetsző már, az időtényező) új helyzetet teremt, nem túlzás azt mondani: a közhelyesnek látszóból életszituációt, és éppen a magányosan álló időhatározószó utal a folyamatra, amely a múltat a jelennel köti össze, az időtlenséget az időivel, az általánost a tapasztalatival (és jelölki határt). A másik esetben éppen megfordítva zajlik a történés: a bölcseletiből érünk a tapasztalatiba, amely a kötőszó révén feszíti ki az ellentétet ott, ahol akár mellérendelésről is lehetne beszélni. Hasonlóképpen vitáznak egymással az írásjelek, amelyek hangos olvasás esetén a hanglejtést szabályozhatják.
  Az első pillanatban könnyű kézzel odavetett bon mot-kat emlegethetnék, vagy az aforizmus (Kafkától átemelt?) módszerét fejtegethetném hosszan, ám feltehetőleg célt tévesztve. Hiszen elfordulnék a formától, mely két szempontból sem mellékes. Az elsőt itt csak kurtán érintem, mivel bővebb kifejtést érdemelne: az a (látszólagos?) ellentmondás, amely a kézírás, másutt a rajzok és a nyomtatásos közlés között feszül. Nevezetesen, hogy a rajz meg a kézírás „közvetlensége”, egyszerisége és a nyomtatás közvetítő funkciója eredetileg különnemű minőségként lennének kezelhetők, míg a jelen formában ez a közvetlenség közvetítésre szorul, ezáltal veszít a közvetlenségből, a sokszorosítás, a reprodukció révén intimitásából. Ebből a „szerzőség”-et vitató különféle (posztstrukturalista) elméleti tézisek elég messzemenő következtetéseket szoktak levonni. Még annyit, hogy valamennyi kéziratos alkotás facsimile kiadása hordozza ezt az ellentmondást, amely ellentmondás viszont a szélesebb körű megismerésnek előfeltétele. Amit látunk, az csak „másodfokon” Tandori Dezső kézírása, valójában e kézírás „lenyomata”, könyvterjesztés céljából elkészített változata. S ez a könyvforma, ez a bekötött, megtervezett, képszerkesztett, nyomdailag előkészített változat teszi lehetővé azt, ami önminősítésként a kötet élén áll: „50+1 év válogatása”. A második szempont talán ennél összetettebb problémák felé irányít. A technikai (jellegű) megszerkesztettség elsősorban eszköznek bizonyul, de nemcsak eszköznek, hiszen a közölt művek (versrészletek, rajzok stb.) elő-játszanak a kötetkészítés technikai bravúrjának, számítanak arra, hogy a technika közvetítése révén a kötetben összegződjenek, eljátszanak egy „eredeti” utánzásának lehetőségeivel, és megtartanak valamit az „eredeti” közvetlenségéből, méghozzá nem is keveset. Ezáltal (akaratlanul vagy akartan) megismétlik a látszat és valóság századfordulós művész-mű dilemmáját, kézírás is, nyomtatás is, rajz is, nyomtatás is. (Csupán ennek a gondolatmenetnek alátámasztásául jegyzem meg, hogy Arany János „kapcsoskönyve” mainapság hasonlóképpen gondoltatik el: az egyszeri kézirat „magénélete” és a hasonmás-kiadások „közélete” nemcsak azt hangsúlyozza, amit mások megtettek, még inkább: meg fognak tenni: miféle létmód jut az irodalomnak, a líra sajátjának tudott, „közvetlen” én-prezentációnak a technikai reprodukciálhatóság korában, hanem azt is, miféle szerzői pozíció az Arany Jánosé, aki a könyv verseinek megírásakor még aligha számíthatott egy facsimile-kiadás hatástörténetére. S ehhez sietve teszem hozzá, hogy „forrásom”: Eisemann György kiváló elemzése jól hasznosítja az újabb, médiumok közöttiségre vonatkozó kutatásokat, a változó feljegyző-rendszerekben helyét kereső és többnyire találó irodalom értelmezhetőségét, valamint a nem kevésbé újabb irodalomelmélet felől érkező kihívásokat, amelyek szembe-találkozván a sokat magyarázott művekkel, olyan, lényegi kérdéseket képesek megfogalmazni, amelyek a korántsem pejoratívan érlelt, éppen ellenkezőleg, elismeréssel emlegethető, bizonytalan státussal rendelkező kötetkompozíciókra irányíthatják a figyelmet. Arany János ide-idézése produktívnak bizonyulhat, több okból is. Talán az eddigieknél kevesebb érdeklődést keltett, hogy Arany János messze nem „profi” rajzolóként, szintén segítette önmaga alkotói folyamatát (A nagyidai cigányok esetében), kiegészítvén akár az alakrajzok írásbeliségét, akár a karakter megformázását. Továbbá: az eleinte magán-ügy számba menő versciklus – enigmatikusan fogalmazok – antimodern modernitása valójában a városi költészet műfajainak kibontakozását segíti, messze nem bizonyosan efféle célzattal, így olyképpen a hiány poézise, hogy a messze tűnő, létre nem hozható idill ellenében vázolódik föl a világban-lét rossz közérzete. Még tovább haladva: Arany János költői útja meglehetősen egyedinek tetszik, az ő városi lírája nem a város létrehozta új tematika megverselésével jeleskedik, hanem mindez átszűrődik az elmagánosodó én hol ironikusan szemlélődő, hol önreflexív ön-értelmezésén. Márpedig talán Tandori Dezső itt kerül – a külső formai tényezőkön túl – a legközelebb Arany Jánoshoz; az Ördöglakat következetes ön-értelmezése túl-mutat a gyakori egyes szám első személyű megszólaláson. Valószínűleg a rajzok egyik funkciója a közelhozás és távolságtartás „dialektiká”-jának következetes végiggondolásában nevezhető meg. Arany János „nemzeti klaszszicizmusa” Tandori felől kétségeket ébreszt, a följebb említett „hiány- költészet” aligha engedi az akart harmónia maradéktalan érvényesítését, miközben a vágyott kiegyenlítődés elmaradása további megrendülés a létrehozandó lírai én számára.)
  A tervezettnél jóval hosszabb kitérő eltérített a műfaji problémáktól, ugyanakkor Arany János (számomra is) hirtelen fölbukkanása ebben az írásműben, az önreflexiós, öntematizációs „stratégia” lehetőségeinek megfontolására késztetett. Még az objektivizáló, a „tárgyias”-nak minősített lírában is megképződik, noha többszörös áttétel révén, az a bizonyos, sokat emlegetett lírai én, aki közvetítő szerepbe kényszerül a szerzői és olvasói jelentéstulajdonítások között, mintegy a „mű intenció”-ját képviselve. Tandori esetében (legalábbis ebben a kötetben) mind a szó, mind a rajz efféle értelmezési körbe sorolható. Példával élek, előbb Arany Jánostól. Idősebbkori költészetében viszszatér önnön helyzetének mitológiai párhuzammal jelzése, a Dejanira-palástnak, Nessus vérének emlegetése, mint amely életérzésének, annak a szituációnak hív mutatója, amelybe akaratlan került. A ridegen-tárgyilagos szemlélő (olvasó) jókora túlzást róhatna föl Aranynak, valóban az akadémiai pozíció, a tudományos hivatalba kerülés „dísze” hasonlatos volna Dejanira (=mérgezett) palástjához? A kiélezett és nem túlságosan jóindulatú kérdés nemigen igényel választ. Inkább Tandori megnyilatkozásait írom le. A vissza-visszatérő Hérakleitosz (egyhelyütt rövidítve: hérakl., megint másutt a bensőségesebb, rokonuló Héri) tanítását ekképpen foglalja össze egy bölcseleti szótár (Kröner, Stuttgart, 1965): a világmindenséget sem Isten, sem ember nem alkotta, mindig volt, van és lesz, örökké élő tűz, amely törvényszerűen fel-fellángol és ismét eloltódik. Egy mindent átható isteni őstűzből, mely tiszta ész, logosz, áll elő harc és küzdelem révén, a dolgok sokasága (az út lefelé); az egyetértés és a béke eredménye a megmerevedés, míg a megmerevedő újra nem egyesül az őstűzzel (az út felfelé). Ebben az örök föl-és-le mozgásban lesz az Egyből minden, a mindenből egy. Minden folyik, de ebben a folyásban (szívesebben írtam volna folyamatot!) a logosz törvényként uralkodik...
  Itt hagyom abba „Philosophisches Wörterbuch”-om idézését, és veszem elő az Ördöglakatot, szem előtt tartva, hogy Hérakleitosztól töredékek maradtak fönn, megfogalmazásai meglehetősen homályosak (a költészet ezt önnön javára fordíthatja sokértelműségének kiemelésével), műfajilag pedig a kutatás a gnómát szokta emlegetni (ezúttal Gero von Wilpert jól használható Sachwörterbuch der Literaturjára hivatkozom, miszerint a gnóma kurta bölcs mondás versben vagy ritmikus prózában, többnyire tanulsággal teljes, erkölcsi tanítás, életszabály, életbölcselet...). Az Ördöglakatban nemcsak különféle neveken (ezt láttuk), hanem különféle helyeken idéződik meg a görög bölcselő, méghozzá a felfelé és a lefelé tartó hullámvonal motivikus jelzésével. 1979-ből a Hérakleitosz-portré címadás révén, e lappal szemben 2004-ből két kérdést föltéve a rajzhoz, utóbb elmarad a négyzet, a zárt tér, amelybe Hérakleitosz minden folyikja, folyamata belefoglaltatott, s a lefelé tartó hullámvonal fölött a nyugtalanító kérdés: Végtelen-e Hérakleitosz, alatta meg zárójelben K. gödelnek, aláírás, dátum), majd A végtelen, a hérakleitoszi, rajz: egy dőlt végtelen jelzésen áthaladó hullámvonal,  ismét lefelé tart, alul: úszó, aláírás, dátum; egy 1997-es rajz (vonal, félkör, vonal, két félkör közé foglalt vonal, vonal, kevésbé szabályos félkör), fölötte: A hérakl. vált. és viszonyítás alapja. 2006. decemberéből A tű fokán (példázatra utalás), rajz: a hullámvonal egy idő után lefelé tart, keresztül halad a dt (át) jelzés tűfejet imitáló végződésén, alul: ...csak Héri cérnája fogyhatatlan! (a felkiáltójeles zárás valami lényegi felismerésére ösztönözhetne); 1992-ből való az Önazonos Héri, három, egymással párhuzamos lefelé tartó hullámvonalba vetett palackot mutat, aláírás: Palackposta. De ezzel nem zárul le a sorozat, újabb cím: Héri körbeér? Nem szabályos kör, mely akár sziklatömbre is utalhat, de Hérakleitosznak (vagy annak, amit neki tulajdonítottak magyarázói) bölcseletére is (vö. följebb), aláírás: Van-e hullámvonalú (kör?) Vagy az csak süti? (Iróniától sem mentes közlés-kérdés.) Ismétlésként osztályozható az évszám és aláírás nélküli Körbeér-e Hérakleitosz? Lefelé tartó hullámvonal, alatta zárójelben (Nem ábrázolhatók (I.) Aztán visszatér a zárt térbe illesztett lefelé tartó hullámvonal, fölötte: Hérakleitosz miért is fotózkodna, »jelenne meg«, / érintkezne... Alatta: Héri: / MÁR MÁSUTT JÁROK! A ? és a (számomra / Hérakleitosznál, rajz: zárt térbe zárt lefelé tartó hullámvonal, alatta: ...is ugyanaz a halmaz (nem követi a mondatot írásjel). Még két lap, az első 1966-ból: (Ezt rajzoljam le!) Héri! 

Feledhessen, ami leszek,
Az legyen, aki nélkül.
S én – mint aki félrehajol
egy teljes térnyi szélből – 

(A Töredék Hamletnek c. könyvből) 

Kiegészítésül: a Kismosás című lapon, a lefelé tartó hullámvonalat az emblematikus, nem teljesen szabályos ct-k, különböző méretűek, számszerint négy, érintik, aláírás: „Menj a Héri alá / száradni!” – 2007-ből.
  E talán fárasztó felsorolásból kitetszik, hogy még kronologikus rendbe rakva (amire nem kaptam a kötettől felhatalmazást) sem beszélhető el egy  történet vagy A történet, de ez Hérakleitoszra gondolva nem is várható el. A következő megállapításban figyelmeztetnék arra, hogy a hullámvonal útja inkább lefelé vezet, fölfelé semmiesetre sem, ám önmagából ebből a tényből aligha vonható el hitelt érdemlő („világnézeti”) következtetés. Folytatván a sort, nemcsak a saját verseskötet belekomponálása sugallhatja, hogy Hérihez, Hérakleitoszhoz a könyvnek, ahogy ma mondani szokás: Tandori beszélőjének, de régimódon szólva: Tandorinak személyesen van valami köze, még akkor is, ha inkább rajzokkal képződik meg egy – tudománykodón előadva – interperszonális viszony, az idegen szöveg sajáttá élése, a szövegemlékezet beiktatása önnön szöveguniverzumába. Hiszen részint Hérakleitosz nem kevesebbet látszik megcélozni, mint az univerzumnak s benne az univerzum lakójának, akihez intézi gnómáit, működési elveit, ez elvek magyarázatát. Feltehetőleg elhamarkodott volna efféle rövidre zárás: Tandori Dezső nem kevesebbet látszik megcélozni, mint költői univerzumának működési elveit, valamint megkonstruálni kívánná e működési elvek befogadási stratégiáját. Kijelentésemben máris elbizonytalanodtam, hiszen mivel magyarázom: a TD inverze nem csekély szerepet játszik az egyik lapon, azé az inverzé, amely még Hamlet névírását (Hamledt) is módosítja. (Innen viszont a megidézett verseskötetig elég közeli az út, hullámvonalon vagy anélkül.) Alkotói kétség számlájára róható föl a „Nem ábrázolhatók” kitétel? Valamennyi kérdésre nemigen adható megnyugtató válasz (talán nem is szükséges), a szöveg-rajzon azonban érdemes kissé részletesebben eltöprengeni. Az egyik értelmezésének kísérlete mintha egyszerűbb feladatnak tetszene. Az Önazonos Héri című lapról van szó, TD rajza alatt a megjegyzés: Palackposta. Akár a közkeletű jelentéshez is ragaszkodhatunk, a tengerbe dobott, palackba zárt, az utókornak szóló üzenet küldéséről van szó, amely – távolabbi, „elidegenítő” példával élve – fontos tényezője Victor Hugo A nevető ember című regényének. A jelentésadás magabiztosságát azonban kétségbe vonni látszik a cím. Nem a becéző forma, amelynek bensőségességéről, hozzátehetném: játszi voltáról, sajáttá fogadásáról már írtam, bár az sem egészen mellékes. Inkább a jelző mutatkozik némileg talányosnak. Önazonos... Kivel? Mivel? A palackba zárt üzenettel? A palack a hullámvonalak jelképezte folyamban, a minden folyikban várja, hogy valaki kifogja, kinyissa, a beléje rejtett üzenetet elolvassa, „megfejtse”, közzétegye. Ki lehetne más, mint aki a lezárt üvegben felismeri a „palackpostát”? Hogy ezt az üveget érdemes kinyitni. Valamilyen nyereséggel járhat a „kinyert” üzenet... Mindez azonban csak „magától értetődő” magyarázat, ehhez hozzá lehetne venni a másik lapon lelhető, ennél összetettebb rajz-szöveg értelmezését.
  Az előző seregszemléből kimaradt egy fontos, a bemutatott lapot értelmező, az egymásra olvasás segítségével világosabbá(?) tévő Héri- motívum: az 1992-es szöveg-rajzon ez áll, »Múljon el tőlem / e keserű pohár« (Héri), a már ismert három hullámvonalas rajz felül, majd az első és a második hullámvonal közötti iránymutatóval, az út lefelé vezet, a hullámvonalban egy pohár vagy hengeralakú tárgy. A rajz alatt: „Nem fog sikerülni” (nincs írásjel). A palackposta-effektustól esetleg nem függetleníthető az ábra, a Hérinek tulajdonított mondás valójában egy másik kulturális körből, az Újtestamentuméból ismerős. A rajz alatt föllelhető kijelentés szkeptikus megnyilatkozás; miről is?, az idézet idealkalmazhatóságáról? Az idézetben foglaltról? Egy „alap”-történet érvényességéről?, érvényesíthetőségéről? Egyáltalában: az egymásra torlódó kultúrák komplementaritásáról? És ezt rejti-e az ezúttal pohár/hengeralakú (önkényesen gondolom ide?) palackposta? S igen: az üzenet megfejtése nem fog sikerülni? Vagy fordítsuk vissza, a szakralitásból a köznapiságba, a keserű pohárral jelzett létezés nem fog sikerülni, az tudniillik, hogy nemsikerül a rosszat jóvá tenni, jóra gondolni, jóvá írni? Rejt-e valamit ez a pohár/hengeralakú tárgy? Hiszen amit esetleg rejthetne, a címben, szerzőtulajdonítással, ott ékeskedik? Minek akkor kifogni, kinyitni, meggyőződni tartalmáról vagy ürességéről? A palackposta eszerint(?) csak öncsalás, önámítás? Héri mivel, kivel önazonos, ha a neki tulajdonított mondás eddigi tudásunk alapján nem az övé?
  A kérdések folytathatók: sem a köznapivá olvasás, sem a szakrálisban tartás, sem a megszokott jelentés, sem a merészebb értelmezés nem hozza el, nem hozhatja el a megnyugtatónak minősíthető választ. Ám kérdések tömegét fakaszthatja föl. Arra késztethet, hogy ne rögzüljünk le annál, ami az első pillanatban olyannyira kézenfekvő; ne higgyük azt, hogy rajz és szöveg könnyed azonosulási-értelmezési lehetőséget ajánl; ne álljunk meg az első adódó feleletnél...
  A második szöveg-rajz A tű fokán, mely cím és szöveg nélkül a kötet külső borítójára került – a kötetcímmel: Ördöglakat. Itt az ideje, hogy A magyar nyelv értelmező kisszótárából idemásoljam a címben jelölt tárgy (szócikk) jelentését:
  „Két, többszörösen meghajlított és egymásba akasztott, türelemjátékként szétszedhető drót.”
  Ha átvitt értelmet tulajdonítunk a szónak, illetőleg a címnek, nem volna túlságosan nehéz a posztmodernre valló elképzelések közé illesztenünk a cím (a mű) „intencióját”. Csakhogy ezáltal újfent a rövidre zárás (vö. lakat!) vétkében volnánk elmarasztalhatók. Ami azonban egy óvatosabb és mértéktartóbb értelmezői magatartásból következhet, nem más, mint egy ars poeticára következtetés, valamint nem más, mint az önazonosság megkísértése; továbbá nem más, mint részint szabad válogatás és „kombinálás” a múlt fölkínálta emlékeiből/emlékeivel, részint (egyelőre kurtán-furcsán) a fragmentum dicsérete (valóban nem lehet következmények nélkül Friedrich Schlegelt fordítani?). Ars poetica akképpen, hogy a rajzba-szövegbe belefoglaltatik néhány perdöntően fontos eleme annak, amitől irodalommá, képverssé, véleménnyé, aforizmává gondolható a kötet sugallta látási-olvasási élmény. De ars poetica azért is, mert megtörténik a csoda: az én és a nem-én belép a kulturális emlékezet világába: pontosabban szólva: a maga költői világává avatja a kulturális emlékezetet. Nem egyszerűen kijelent, nem egyszerűen illusztrál, egymásba akasztott „drót”-okkal dolgozik, amelyek játékosan szétszedhetők, hogy kitessék, mily mértékben vannak egymásba akasztva: a kijelentés illusztráció, az illusztráció meg kijelentés, azáltal mindkettő önmagánál több lesz, önmaga és még valami, s talán ez a „még valami” a legjelentősebb. A tű fokán eljátszik az újtestamentumi mondattal, ezt megjeleníti a d meg a t közös szárának tűvé rajzolásával. A tű fokán halad át, folyik keresztül: mi is? A hullámvonal (minden folyik, tehát a folyó, a folyamat), mely a rajz alatti szövegben cérnaként neveződik meg, „Héri”-é lesz(?): ördöglakatként olvasódik össze a Könnyebb a tevének a tű fokán... és a Minden folyik, keresztény és antik, hullámvonal és cérna, a rajzformában megörökített végessége és a „fogyhatatlan”, ami Héri cérnájának megkülönböztető tulajdonsága. A Héri-zést nemcsak lehetővé teszi, hanem mintegy kiköveteli a további ellentét(?), a TD említette megfordítása, összeírása, tűvé alakítása, tűvé, melynek „foka” van, és melyen – a cím után álló három pont legfeljebb az elgondolásra hatalmaz föl, de nem a mondat befejezésére. Azért folytatom: a tűként is funkcionáló közös szár nem rejti el, mint húzható keresztül a fogyhatatlan, min keresztül folyik a folyó, a folyamat. Egyetlen mozzanatról feledkeztem meg idáig. A rajz alatt található szöveg „csak”-kal kezdődik. Tüzetesebb pontossággal szólva: a cím három ponttal marad abba, a rajz alatt három ponttal indít. Megint (talán túlságosan) kézenfekvő volna egy mondatba olvasni, emígy: A tű fokán... ...csak Héri cérnája fogyhatatlan. Ebben a változatban az ördöglakatra valló „eljárás” volna igazolható. Az azonban korántsem teljesen bizonyos, hogy ennyire mellőzni lehetne a kétszer három pontot, amely az abbahagyásnak, a kihagyásnak, a töredékességnek egyként jelzése. A nevezetes meg az alkalmi mondás kontataminációja a posztmodern játékosságára utalhat, a felfokozott kezdés „leejtése” egyben egy antiretorikus retorika létrehozásához járul hozzá. A „közbülső” rajz közvetít a szakrális és az alulretorizált szöveg között, példázza a szakrálisat, játékosságával teret enged asz alulretorizálónak.
  Amennyiben azonban valóban komolyan vesszük az írásjeleket, amelyek lehetnek a rajzos beszéd tényezői, más nézőpontból is szemlélődhetünk. A két kultúra körének összekapcsolódásáról, összekapcsolhatóságáról már esett szó. A „csak” figyelmesebb bevonása azonban színező erővel bír. Nevezetesen a Minden folyikhoz, a fogyhatatlan Hérakleitoszhoz fűződik, „csak” hozzá fűződik (tűződik), így kivételes hely illeti meg ebben a „narratívá”-ban. Ám ha ennyire kitüntetett a jelentősége, főszereplőjévé válik egy motívumnak, közelít a monologikus előadáshoz. A „csak” azonban Hérire vonatkoztatható, a sajáttá élt hérakleitoszira, a bizalmasként kezelt ősre(?), ez ősiből kilépő hagyományra(?), az emlékezetben alakot, „testet” kapott bölcselőre(?), akinek – s ez nem paradoxon – életéről meglehetősen keveset tudunk, és akit tanításainak mély értelme miatt a homályosnak, a sötétnek neveztek (újra a német filozófiai szótárhoz fordultam segítségért). A kötet Hérakleitosz-Héri-hérakl.- szövegeiben természetszerűleg nem lelünk életrajzi utalást, vonatkozást is igen szűk mértékben, mint elemzett szövegünkben, a csakkal indított mondat árul el némi intimitást. A csak magabiztossága, kizáró jellege azonban veszít valamicskét „komolyságá”-ból azáltal, hogy a homályos szavú, mély értelmű bölcselő becenevén emlegettetik. Ezzel – remélem, nem esem túlzásba – az antikvitásból (annak távolságából, nyelvi idegenségéből) a sajátba emeli át a szöveg, nem Hérakleitoszt, a történelmi figurát, a filozófiatörténet nagyhatású személyiségét, nem a rendkívül tekintélyes, századokon át ívelő hérakleitoszi hatástörténetet, hanem azt, akit/amit az összevont d-t-vel, dt-vel lehet párosítani; azt, akit/amit valóban sajáttá lehet élni (fogalmazni meg rajzolni); azt, akit/amit lehet szembesíteni az antik, a magyar és a világirodalmi utalásokkal, idézetekkel, TD magyar és világirodalmával, az Ördöglakat című kötet benépesítette jelenségekkel-jelenésekkel. Ebben az állandó konfrontációban változik Hérakleitosz, például Héri lesz belőle, de változik az, akihez/amihez méri, illeszti, akibe/amibe belefoglalja. Palackposta, amely az önazonosság rejtélyét őrzi vélt üzenetében, netán olyan üveg, amelyen áttetszik, hogy talán nincs semmiféle fontos üzenet.
  Mindez visszavetül a címlapra, amely nem sejteti, miféle változás történik az ismétlődéskor. Az ismétlődés ellenben csak távolról idézheti föl/meg, az ábra azonossága ellenére, a címlapot, hiszen mindkét változat más-más cím alá sorolódik. Igaz, hogy minden folyik, s az is, hogy kétszer nem lépünk be ugyanabba a folyóba. De vajon mi magunk nem változunk-e? Ugyanolyanként vagy változatként lépünk be a nemugyanabba a folyóba? Az ismétlődések esetében olykor hangsúlyosabb lehet a bármily apró változás, mint a szó/betű-szerinti azonosság. S ez a változás deríthet fényt az ábra, a mondás „lényegére”, arra, amit Goethe egy vers címéül írt föl: Dauer im Wechsel, Tartósság, állandóság a változásban. Goethe nem ragaszkodik a hérakleitoszi tézisekhez, szabadon olvasta az antikokat meg a moderneket. Tandori Dezső nem ragaszkodik a hérakleitoszi tézisekhez. Szabadon olvassa az antikokat meg a moderneket. Ez a szabadon olvasás azonban erősen eltér a szeszélyes-önkényes olvasástól, ellenben az önként vállalt kötelezettségek részei a kulturális emlékezetből föltetsző jelenések művé transzponálása igényeinek. A kötelezettségek az önfegyelmet tanúsítják, ennek jelzései a rajzok.
  Itt egy pillanatra megállok. Tandori Dezső rajzai, rajzos megoldásai nem keltik a gyakorló-”akadémiai” festő-grafikus illúzióját. Nem kérkednek egy kettős tehetség produkcióival, mint ahogy az antik és a modern képversei sem igyekeznek arról meggyőzni az olvasót-szemlélőt, hogy önálló státusú festői-rajzi változatot látnak-olvasnak. Az azonban elmondható, hogy a képversek részint továbbgondolják, kiegészítik, kiteljesítik a szöveget, részint feltárják a szóval ki nem mondhatót. Amikor a Hérakleitosz-motívumot végigtekintettem a kötetben, és megkíséreltem annak leírását, mi látható a szövegben-rajzon, nemcsak küzdöttem a fogalmazás esetlegességeivel, az elmondhatósággal, hanem magam voltam-vagyok a leginkább tisztában a leírtak esetlenségével, némi pontatlanságával. Méghozzá oly módon, hogy azt a többletet, amit a rajzi változat ad, nem sikerült bele/visszahelyeznem a mondás, a szó közegébe. A vonalakból, körökből stb. összeálló „képiség” ilyenmódon a szavak nyomán csupán erősen részlegesen létrejönni képes gondolatot „írja” tovább, hol vitatkozva, hol egyetértéssel, hol a kettő elegyével. Hibázunk, ha lebecsüljük e rajzok jelentőségét Tandori Dezső költői életművében. És nemcsak azért, mert a mű intenciójában fölfedezhető a képversek jelölés. Hanem azért – ha úgy tetszik –, mivel a rajz a hallgatás jele is; s amiről a kötet nem tud beszélni, arról hallgatnia kell, belehallgatnia a szövegbe meg a rajzba, a rajz által hallgatni. Erről(?) állítja az egyik lap, a hullámvonalon hajózó dt képregényre valló megszerkesztettséggel, a zászlószerűségbe foglalva, idézőjelek közé téve: »Ez a beszéd!!« (két felkiáltójellel).
  (Azt aligha szükséges részleteznem, hogy Witti(!) milyen státushoz jut ebben a kötetben különösen, Tandori Dezső gondolkodásában általában!)
  Inkább a kötet hátsó borítójára, hátlapjára érdemes egy hosszabb ideig tartó pillantást vetni. A leírás, a közvetítés újra esetlen és körülbelüli lesz, az értelmezés nem kevésbé. A középpontban a TD-inverz szemlélhető, a címlap nagyjában-egészében téglalap alakú d-jével szemben, itt messze nem szabályos, ám jól kirajzolt d test, és benne 6.21-es jelölés. A t megint zászlóvá gömbölyödik, benne kiskezdőbetűvel írott szöveg: túlélésről akkor (beszélj, ha már meghaltál) 6.20 Az ábra alatt: csupa nagy betűvel: EGY GONDOLKODÁS / ATLASZA, a szöveg alatt, a szövegtől vonallal elválasztva egy számtani művelet jelzése, emígy: 7 000 000 000 : 1.
  Első gondolatom (ismét az a mindig kéznél lévő kézenfekvőség!): a zárás, az összegzés, hiszen ez a kötetegészre viszonylag könnyűszerrel vonatkoztatható: az 50 + 1 év alatt rajzba, gondolattöredékbe, képversbe kívánkozó töprenkedések egyetlen, vaskos kötetbe foglalva, különös tekintettel a messzire vezető folyamatra, a föltérképezés lehetőségét kínálják föl az értelmezőnek. Törekedjék arra, hogy figyelmesen járja be az Ördöglakat költői világát, azt a Tandori-szigetcsoportot (Széles Klára kifejezése), amelyet ebből a nézőpontból, ilyen összeállításban, efféle megtervezettségben még sohasem lehetett látni. S mindazok (s ilyenek nincsenek sem túlságosan sokan, sem túlságosan kevesen), akik szemmel tartják Tandori Dezső szó-kalandozásait, rajzbarangolásait, fontos információkhoz juthatnak TD nyelvi műalkotásai tárgyában. Igen ám, de a tojásalakú körbe, a t szárából fölágazó zászlóba jegyzett aforizma, valamint az egymást követő, netán egymást módosító időjelölés, nem is szólva az akár enigmatikusnak tetsző számtani példáról, amely lehet osztási művelet, egy arány leírása, az 1, az én viszonya zömhöz, a sokhoz, miféle jelentések között enged szemezgetni? És nem utolsósorban: kit szólít föl az aforizma (a vélemény)?
  A poétikához közelítve: kit szólít meg (vö. önmegszólító verstípus). Tandorihoz csak (inkább legfőképpen) Tandoritól várható gyors segítség. A Parnasszus 2007-es nyári számában találtam rá Hajnali halálfélelem című versére: s a vers címe még csak sejteti, a versben idézőjelek között lelhető Kosztolányi-félsor tanúsítja, a Hajnali részegség vonzáskörében készült a vers, a Tandori-vers aemulatiója a Kosztolányi-verssel. Az ezúttal különös jelentőségre szert tévő sorokat ideírom: 

mit is csinálok? mit teszek?
jaj, mit tegyek, jaj, meghalok,
nyegleségeket nem fogok
mondani többé
ekképp,
hogy túlélésről még
ne beszélj, amíg meg nem haltál,
és hogy nem elég
unni a város minden szögletét,
még bele is kell halni. 

A két Tandori-szöveg egymás mellé idézhetőségét éppen – egyelőre ezt írom – az önmegszólítás hitelesítheti, különös tekintettel arra, hogy a Hajnali halálfélelem egyes szám első személyű beszélője hirtelen vált, intézi valakihez szavait, hangsúlyozottan a saját szavait, olyanokat, amilyeneket azelőtt már mondott, és amelyek ebben a rendkívüli élethelyzetben nyegleségeknek minősülnek. A versbe illesztett korábbi(?) aforizma eszerint érvényét veszítheti a verscímben megjelölt időpontban. Annál is inkább, mert az aforizmában leírt időjelölések akár önéletrajzi megfontolásból is papírra vetődhettek, a 6.20 számai összeadva 68-at tesznek ki, a 6.21 már 69-et, s ez igencsak megfeleltethető az „empirikus szerző” korának. Azt hiba volna állítani, miszerint e játék a számokkal önéletrajzivá tenné a kötetet; ám az sem mellőzhető teljesen, hogy a név-aláírással igazolt címlap, a sokféle aláírás nem rejti el teljesen azt, aki megszólít, és azt sem, akit megszólítanak. Lehetne ugyan egy június 20-tól június 21-ig tartó periódusról elmélkedni, noha efféle, a tapasztalatiba történő visszafordítást az aforizma meg a versrészlet kevéssé valószínűsít. Inkább arra volna talán érdemesebb figyelni, hogy az ördöglakattá bonyolódott létezés a létezést követőleg sem válik könnyen megfejthetővé: a személyes, a költői „túlélés” nem feltétlenül következik abból az „ittlét”-ből, amely részint szoros időhatárok közé van ékelve (6.20-6.21, lehet ez perc, lehet más számítás szerint esztendő), részint ismétlődések sorának van alávetve. S ha a címlap „üzenete” a kötetben értelmezve visszatér, a hátsó borító sem előkészületlenül éri a kötet olvasóját. Az Egy perc az élet című lapon a d testébe (ezúttal rombusz-szerű, majdnem szabályos négyzet) a 6.21-es szám kerül, míg a t-ből kilengő zászlóban idézőjelek között: „Most jöttem a/ 6.20-assal.” A városi közbeszéd familiáris szólása többfelé nyit: a címmel egybehangzóan az ittlét rövidségét demonstrálja. Ugyanakkor a szóláshoz fűződő képzetekkel egy utazást, egy távolabbiból közelebbibe tartó pályát jelöl, alig titkoltan naiv felhanggal, talán még a vidékiség ámulatát is hozzágondolva. Ez az 1992-es rajzos-szöveg előkészíti a ráismerést a túl-élés antinómiáira, létezőként nem lehet róla szólni, a túlélés-utániról pedig nem érkezhet információ. Aligha feledhető, hogy az Ördöglakat egyik motívumsorának „hőse”: Hamlet, aki egyfelől a Töredék Hamletnek idézetei révén van jelen, másfelől viszont „személyében”, hol rájátszva a 6.20 és 6.21 között lejátszható-lejátszódó történésre (például az „élet”-re), hol attól eltávolítva. A 2006-os Hamletd, holtda után nevek, névtulajdonítások egybelátására utal, a lefelé tartó hullámvonalba az immár megszokott TD-inverz ékelődik, a t-ből kilengő zászlóban a vonallal kettéválasztott kör, mely alul üres (ez lenne a sír mélye?), felül napszerű (ez lenne a sírhalom?). S az aláírás: Nincs új a Nap alatt. Hamlet történetét dt tovább-írja, rajzolja, az idő folyama is folyik, nem hoz újat, sőt: azáltal, hogy td egyként applikálódik a tulajdonnévbe és a halálba, eltörölni látszik a tulajdonnevet, de nem annyira, hogy a megváltozott névforma ne őrizze az előbbi nyomát. 1981-ből származik a Hamletd, a megszokott dt-testbe itt td íródott, felül a t zászlajában idézőjel nélkül: A többi itt se néma csend. A cím megerősíti tulajdonnevek, illetőleg név és jelölés egymásba íródását, amely hatással van a Hamlet című színdarab szövegére (pontosabban annak Arany János(!) készítette magyar változatára). Jóllehet két rövid szó bővíti csupán a The rest is silence magyar megfelelőjét, rövidségében lényegi a módosulás. Az itt a helyet jelöli, szűk térbe vonja azt, ami az „eredeti”-ben akár világnyi csendként is értelmezhető volna. A se nem egyszerűen tagadja a színmű állítását, hanem kiterjeszti a kijelentés hatókörét, s a meg nem nevezettet ideérteti, sejtet egy olyan hátteret, mögöttességet, amelyre szószerintiségében nincsen magyarázat. Legfeljebb azáltal, hogy a Hamlet td-jét a dt-rajz Hamletjével hisszük párhuzamosnak, hasonlónak, semmiképpen nem azonosnak. Talán egyik a másik tükörképe, csak az nem tudható, melyik az „eredeti”... A Lenni aforizma-sorozatból is kibukik az el/kisajátított hamleti szó. 

Elvagyultam.
Elvagyok.
        *
Vagy vagy,
vagy nem vagy! 

                 („Hamlet”)

        *
Élek, mert néha éltem
         másnap. 

                                                                       („Ady”) 

Szavakban más szavak lehetősége veszett(?) el, e lehetőségek visszanyerése egyben a költői nyelv megalkotása. A klasszikusok idézése sem rögzülhet a szószerinti ismétlésben, föltárható az elfedett „üzenet”. A cím (Lenni) várakozást kelt, ám a várakozásnak hamar vége szakad, a főnévi igenév időtlensége és személytelensége helyébe igeidőket és személyességet kapunk, előbb egyes szám első, illetőleg második, majd egyes szám első személyt. A létige ezáltal életre kél, olyannyira, hogy a harmadik aforizma az „Élek”-kel nyugtázza, hogy az időtulajdonításhoz járuló határozottság iránt kétséget ébresszen. Ugyanakkor a létezés választás, a lét és a nem-lét között csupán egy kötőszó (vagy) található. S még mindig a szűk határok közé szorított létezés: két felállított téglalapon egyensúlyoz a „pálcika”-ember, az első O km-kő, a második a O km-kő. Az aláírás „Honnét nem tért meg az utazó”, a névjegy fenn 93/06-os dátumjelöléssel. Kérdés is lehetne; állítás formában idézet, egyike a Shakespeare-Arany Hamletjéből vett citátumoknak. Hogy nincs írásjel, csupán idézőjel, nem zárja ki a kérdés lehetőségét. A kétféle km-kő azonosítható a halállal meg az élettel, ha a besatírozott nullát a halálhoz fűződő színnel azonosítjuk, a O-t meg az élettel, amelynek színei a halállal szembesített szimbolikájában a világos tónust jelzik. A pálcika-ember egyik lába itt, a másik ott, széttárt kezei ide és oda intenek; ám testtartása az élet irányát mutatja. Hamlet a lét– nem-lét, a vagy–nem-vagy kérdéséből indul ki, a nem-létről, a nem-vagyról nincsenek pontos értesülései, noha meggyilkolt apja korábban a nem- ismert tartományból jött hozzá, hogy tettre ösztönözze. Néhány lappal arrébb idézet a Tör. Haml.-ből: 

Csak elhomályosítom,
         ami már
mögém oly élesen
         kirajzolódik:
tőlem csak egyre
         kihaltabb lehet,
egyre élőbb, egyre
         kihaltabb.
.....................- - - - 

                                                                        (Megrémülök, mi készül...) 

S a következő lapon Édes játék, édes Hamlet című (költői) próza olvasható. A játék összekapcsolódhat a hamleti sorssal, a 60 éve végigjátszott létezést a saját halál követheti. Asszociálhatunk Kosztolányi versére, amely a halállal-játékot csattantja el a vers végén, Rilkére, aki a saját haláláért esd, autenticitása igazolódásaként. Fölfigyelhetünk arra, hogy a szöveg nagybetűvel kiemeli azt: A LÉNYEK? A LÉNYEG! Az azonos tőből (lény) szétágazó szavak nem kevésbé részei játéknak. Az olcsó szójátékkal, a ma oly divatossá lett szótorzítással szemben a szó átvilágítása, elemeire bontása, újra-összerakása történik, Goethével szólvást, egy mély pillantás a természetbe, a szó, a nyelv természetébe. Ez lenne édes Hamlet édes játéka? Hamlet a verseskötet címéből lép ki, hogy általa értelmezhetővé legyen a lény, aki többes zámban a világ, más változatban az, ami felé tör a játék a szavakkal, a nyelvvel.
  Nem teljesen szeszélyesen, olvasmányélményre hagyatkozva veszem elő a Tandori-köteteket. A Most van soha idői szembesülése regénycímként figyelmeztet a hérakleitoszi változó-állandóra. Miként a Felhőtlen felhők lapra, alul „fejjel lefelé” ezt látom: „És ha Hérakleitosz is/ csak/ szárazvíz” – részben együtt a motivika, a súlyos csak, a sokat hivatkozott görög bölcselő meg a tőle elidegenítő kérdés, amely a paradoxonig fokozódik. Annyiféle szín, változat, össze- és szétgondolás, sokféleképpen érthetőség, hogy a tanácstalan értelmező újra Tandorihoz fordul, kedves Szép Ernőjéről szerzett esszéjéből kapjon valamiféle eligazítást. Az 1979-es A zsalu sarokvasának előbb 34. lapjáról írok ki néhány sort:
  „A legkülönfélébb eszközökkel él, és ez szó szerint értendő: az eszközei éltetik, ez a látszólag naivan villogó változatosság, melynek csakugyan – semmi célzata. Elevenebb stiliszta kevesebb akad; ő ugyanis felszabadítja a poétai eszközöket, aztán hagyja, álljanak össze kedvükre; fanyarsága annyi csupán, hogy személyét különösebb szándék nélkül, »él« nélkül engedi át ezeknek az elemeknek, másképp nincs is jelen; mintha szereplőkkel népesülne be a szín, úgy kezdenek játékba a különféleségek.”
  Persze, hiba volna a Szép Ernőről írottakat csupán „önvallomás”-nak tekinteni, rejtett autotematizációnak. Az azonban megkockáztatható, ha TD Szép Ernőben ezt az értékelnivalót fedezte föl, jelentheti azt is, hogy általában effélére, mint a költészeti értékre tekint. A továbbiakban a kötet 64. lapjáról érdemesnek gondolom az alábbiak idézését:
  „Saját életműve nem címkézhető; a jellegzetesség pecsétjével ellátott, más oeuvre-ök elemeiből azonban oly testvéri mértékkel mutat fel sok mindent, megtoldván ezt a magáéval, a fanyarul fájdalmas, megfejthetetlen lüktetésű versbeszéddel, hogy csak egy kicsit kell lapozgatni gyűjteményében, és hamarosan akad sor, versszak, esetleg egy szókapcsolat csupán, mely az egész magyar költészet pazarló gazdagságára figyelmeztet, értékrendünk hiányosságait a rátalálás örömével sem feledtetve.”
  Ez utóbbi elemzése újabb tanulmányt követelne, noha még ezt az elkezdettet sem sikerült (frappáns módon vagy „szakszerűen) befejezni. Annyit azért itt is megjegyezhetek, hogy Tandori-kutatás van, Tandori-kutatók munkálkodnak, jó kritikusok érzik szükségét annak, hogy kritikai eszköztárukat a Tandori-művön edzzék. Az Ördöglakatról is jelent meg néhány igen érdekes-fontos fejtegetés. A magam részéről mindössze annyit tettem, hogy folyamatos Tandori-olvasmányaimról a jelen kötet ürügyén adtam számot, adósságtörlesztésként; hogy a végére korántsem összegzésként illesszem be régi meggyőződésemet, Tandori Dezső nemcsak jelenkorunk egyik legjelentősebb (talán az egyik elhagyható!) költője, hanem a 20-21. századi magyar irodalom megkerülhetetlenül jelentős személyisége, aki pálcika-emberéhez hasonlóan km- köveken áll, irányzatok között, ám tartása, pillantása a jövőt kutatja és ígéri... 

Appendix 

S mikor már lezárulni hittem 2007-es esztendőm Tandori-„kutatását”, kissé késve „kézhez állt” a Magyar Narancs május végi számában egy Tandori-publicisztika, annak is különösen egy passzusa, amely tétova dolgozatom továbbgondolásához segített. Azzal ugyanis, hogy szinte tömörítette a hagyományban-állás, auto-tematizálás, elsajátító-elidegenítés Ördöglakatban szemre vételezett módszerét. A nem öncélú humor, a szavak mélyére tekintés, az egymásba játszó fogalmi-etimologizáló gondolkodás költői bölcselete tematizálódik az idézendő fél-mondatban:&
    „ellenben »Jasznaja (Poljuska)« jeligére, »Létvét Nyikk Tolsztoj« honlapján, bár a létet ott már se elvéteni, se eltalálni nem lehet (haha, fölfedezésem)”
  A nem eltorzított, hanem a maga (benső) világterébe fogadott klasszikus az „ánti-világ” gyakorta hallott-énekelt dalával rokonul, miközben a lét elvétése kiszabadul a „tragizáló” tónusból, mivel egy sokszerűen érzékelt-láttatott, szükségszerűen meghatározatlanul maradó beszédben, anagrammával fokozva nyeri el az egyik lehetséges alakot.
  Az Ördöglakat egyik fontos (de melyik nem volna az?) lapján olvasom: „Segíts, ég!” Ha csak ennyi volna, legföljebb a szellemes szétbontásnak, elemekre tördelésnek örvendenék, annak, hogy félretéve a tudós szófejtést, a költői szét-gondolás tárja fol a lehetséges (szóban szó) mozzanatokat. Ám a rajz továbblendít: Egy négyzetben egymásra gondolódik a Nap meg a sugólyuk, amely egy felvont függöny alatt lelhető. S az aláírás: A Nap/ (A súgó), 02/06 TD. Világszínház, amelynek működése a Naptól függ? A Nap nélkül (égi segítség nélkül) csődöt mondó színielőadás? Vagy a létezés színjátéka, amelyet a Nap éltető ereje segít létre hozódni? A találgatásnak bizonyára se vége, se hossza. Visszafordulok a publicisztikához, a „létet ott már se elvéteni, se eltalálni nem lehet”. A keresésben azonban bizton számíthatunk Tandori Dezső köteteire, rajzaira, szavaira... Elirányít „a »vagy« villamosá”-ig.

(Szeged-Budapest, 2007. május-július)