TANDORI DEZSŐ

Elköszönözön

Tolsztoj, Kokoschka stb. 

(Elsöprődésgyakorlat; szerszámláda kellékdarabjai, mereven) 

Hangzatos dolgokat mondtak a régiek, mondtak a régiekről némely közelebbiek, az egész, hogy valakiről valamit mondunk, közönségkedvkeresés, bár hát amit Kokoschka mondott saját magáról, hogy neki a világnak semmi mondandója nem volt, sosem a világgal beszélgetett, csak naplóját vezette, az is ugyanolyan savanyú kicsit, mint Tolsztoj művészetmegtagadása és – erőszakosan leélt élet utáni – erőszakmentességvágya, s hogy az egészben ott van valami megváltástan etc. Nekem nagyon szerénynek, és durvának is hatnak, mind a tételeim, miket itt rövidre fogva elmondok. Nincs társalgás; ha valamit közlök valakivel, nehogy válasz jöjjön; csak bíztam benne én, netán rászorultam, a társalgás ennyi lehet csak: öreg, igazad van a magad szempontjából, én meg – és itt jön a szinte mindig elmaradó vallomás, az önfeltárás ilyen meg ilyen okból –, igen, én meg ilyen meg ilyen vagyok. A múltakat túl nagy részt elhibáztam (mondom megint én), s így, mindjárt hetvenévesen, alig valami időm van hátra (hogy végre ne történjék semmi). De mi nem történik? Az, hogy valaki ezt ugyanígy érezze (miért érezné?), ráhangolódjék (miért is tenné?), másképp érzi, másképp hangolódott már, és engem bírál csak, furcsán néz rám, érdektelennek, bolondosnak tart. Nem érdekel többé az irodalom művelése (semmi céllal), legföljebb „okból”, mert ehhez értek így-úgy, s valamit csak kell csinálnom. Bizony, hogy hamar meghalok, kétségbeeséssel tölt el: ez a látvány, e ténytömeg lakásomban mind itt marad, gyakorlom, néha lesöprök ezt-azt, ez lesz. 

Avagy Tandori szelencéje

Szerszámos láda, tovább

(Készülő végzetjackpot) 

Szerszámos ládának neveztem magam, minden, amim van (és közölhető), pánt, csavar, pucernákpecek, labudrincsáv, fetyik, ragundiékszíj, lápert. Nem Rilke, nem történelem, nem ihlet, nem ölelkező rímek, nem emlékezés, nem átélés, nem sejtés, nem realizmus, nem semmi. Krappet is tudjuk, Beckettet rég unjuk a színpadon, ha őszinték akarunk lenni, én összevissza egy Gorkij és egy Csehov darab színrevételét nem untam (de azokat aztán ámulva néztem), német előadás volt mindkettő, fura, ezerféle kitekintés tarka színekben, lágy, mintegy plasztilin szerszámosládatartalmak hagyták abba, kezdték a színen mondandójukat (aminek mondandóhiányukat hitték, szegény hülyék) a rendező szerint és szerintem is. Lábtörés, gipsz, levágott ujj: komoly bajok az emberek szemében, de mit, hogy egy húzódás, nyilván nyavalyog csak a szerencsétlen (nyavalygok nyilván).
   Ez a megértés, nincs megértés, ha valakinek volt húzódása, és húzódozott orvoshoz menni vele (ha lábhúzódása van, nem is tud), az emberek az elbeszélésből csak a viccet értik. Nem értik, hogy 69 éves vagyok, besétáltam (vagy kiúsztam) a csapdába, az évekébe, a közelgő halál előszobájában üldögélek, régi színes folyóiratokat nézegetve maximum. Artaud, Bogart, Camus, Boulez stb. Festők, mozik. Bármikor szólíthatnak. Megvakulok (jó, túl durva), levágják két ujjam, húzódásos lábammal megfeledkezem a vigyázatról, fejjel zuhanok a kádba, a csempefalnak, a busz alá. Szélütést kapok. Súlyos légzési nehézségeim miatt gyomorlukasztó gyógyszerrel kell élnem. Vagy a vég másképp önti ki ládája tartalmát, érzem, válogat már nekem valót. 

Vagy közöny szerencséje

Nem az nem igaz, hogy... de...

(Láda zár, nem zár) 

Nem az nem igaz, hogy nem akarok senkivel beszélni már, de ebben a ténykörülményben épp közléskényszere a sivár, hogy nem akarok beszélni, ezt közlöm, de közölni kár. El fog nyelni nemlétemmel a Tabánban a sár, nélkülem fog szállni a lejtőn a por, az, hogy voltam valamikor, az, hogy ma nem vagyok (s ilyet el sem mondhatok, mert akkor vagyok), az, hogy 69 évem elment, valahogy kibírtam, de ha még 10-et élek, akkor is csak az lesz, hogy még jobban megközelítettem a véget, ha itthon halok meg, még egyszer körülnézek, lerántanék magamra öt könyvespolcot, drágáim, még egyszer legyetek velem, medvéim sorra csókolgatnám, próbálnám lelni oly sokszor únt helyem, ah, itt úntam magam, itt, hol 1000 kirakott képeslapom sosem tudtam elégszer nézni, egykor egy madár járt rájuk, egykor madarak repkedtek vagy ücsörögtek itt a megrepedt mennyezet alatt, de a mennyezet nem szakadt ránk (még ránk szakadhat), a daru nem dőlt tőből a házunkra (akkor! engem! innen) kilakoltattak volna!), mi közöm az építkezésekhez, mi közöm jövőkhöz, múltakhoz, ahhoz vannak közeim, amit a közök közti valami-állag elhoz, végemhez van közöm, mely alaktalan, de vakbél alakja van, epekő alakja, urémia alakja, szívmegállás léte, elbukás az utcán, vagy akármi formában rejtőzik is, előjön majd, elő, tudva tudom, anélkül, hogy bármi közelebbi részét tudnám. Hogyan akarnálak titeket pár nyers érdekszempontomon vagy kényszeremen túl, a szokások alig érintenek, a kényszerek és az érdekek is fennen apadnak, nincs mit mondanom, csak ha ezt hajtogatom, én leszek Kokoschka, vagy egy egész szellemgépezetet – Tolsztoj – veszek igénybe; egyetlen önkényre hajló utókor-illető: ne illessen semmi, ne kelljen semmit tűrni, semmiért már felelni, annyi legyen az ennyi. 

Vagy – „Cím nélkül”

(Már megneveződés híján élni)

Itt a távozás, most pár hónapja rájöttem, végképp cím nélküli. Ha feleség, kutya, madarad hagy itt: léted cím nélküli. Ha téged szakít el tőlük az élet végkifejlete: cím nélküli. Eddig erről sok mindent mondtál, a halálról csak: a cím nélküli, ami számít. Elég sokáig bölcselkedtél – mind nyegleség, ami okosat mondhatsz. Ennyi elég: csapdába kerültél, azzal, hogy éltél, csak önmagadat ismételheted. Minél tovább bírod betegség rabsága nélkül, jó, annál jobb, de legjobb már nincs, nincs legjobb, és hogy neked ez a fontossági sorrend, és semmi sem szent, mint Tolsztojnak, nem titok-túlja, mint sokaknak, zen, Buddha, társadalom, közös-odaadás, önfeledt kutatás... be sem fejezed. Mihelyt rájöttél erre, nincs mit kutatni, nem is lehet rajta azonban túladni, ezen a felismerésen. Hát én sem végzem másképp. Nem az, hogy végem lesz belátható időn belül, de a kerül-amibe-kerül élet nem felel meg, csak nincs másképp. A közhelyek emberének ezen a mondásaid közhelyesek, persze. Majd valaki őrzi medvéidet, majd feleséged elboldogul, kutyátok sem él örökké, majd áldoztok kórházi ápolásra, lehetőleg itthon leszel végnapjaid, hónapjaid, éveid során. Lehet. De semmi reményem új fordulatra. Hiába, hogy tizennyolc évvel élted túl Kosztolányit, hogy Ottlik rémesebb fordulatokból tudhatta, mibe fordul sorsa, mit vánszorgott, szegény, magam láttam egy-egy utca szegletén, presszóból kifordulva, és nem folytatom a mesterek sorsát – Mészöly, Jékely, Kálnoky, Mándy, Nemes Nagy, Weöres, és nincs cím, ahova mindezeknek a lényege lesz. A mű nem az, nekem csak múlt már az irodalom, nem fogódzó és nem vigasz, csak csinálom, mert annyival lényegtelenebb, mint az az éber rémálom, hogy nincs kijárat, nincs hogy menekülnöm, még élve el kell tűnnöm. 

– vagy
Olvasás, utó; címek nélkül

(Már hosszú időkön át tudok nem tenni semmit) 

Leszámítva feladataim ellátását – rendszeresen írok könyvekről –, „úgy rendjén” keveset olvasok. Bonyolultabb prózai fordítási munkálatokat sem nagyon vállalok, egyszerűeket csupán, vers meg alig jut, eleve. (Önszorgalomból lesz egy kötetnyi nehéz Rilkém, jól megoldva, merész kijelentés.) Legkedvesebb könyvemlékeimet – Wittgenstein, Doderer, Musil, Klee, Poe stb. –, őket sem gyakran elevenítem fel. Rengeteg szakkönyvhöz jutottam, akkor lelkesedtem, fontosnak tartottam megismerésüket, de amit megismertem belőlük, megismertem, amit nem, cím nélküli símogatás marad, átrendezgetés, melyik könyv hol heverjen a nagy halmokban (a polcok rég tele), és eszembe jut, amit S. Z. kérdez Balzacról, honnét, mennyi idő alatt szedte össze bámulatos tudását, mikor pár évet leszámítva a világon kívül élt... jó, jó, de az a pár év! s nekem nincs tudásom, csak írásos munkámhoz szükséges ismereteim vannak. Dédelgetem könyveimet, akár medvéimet, akik közülük elől ülnek, vagy ilyen posztómadárkák, famadárkák, kőmadárkák, ismerem mindőjüket, klubjaik vannak a Kártyabajnokságban (erről végre írtam egy elfogadhatóan jó, de olvashatatlan könyvet, na tessék), a képeslapokat már mondtam, magányos Totyi madárkánk vert le közülük 10-et, 12-t nagy repkedései (körök) során. Elméleteimet is megírtam, a kör, íme, nem ér körbe, azaz kellő vastagsággal nem, azaz csak bizonyos vastagságban, körözésszámmal, mert a körözés egyszerre csak abbamarad velünk (halálunkkal). Zenón alapján nincs az, hogy elvi alapon fizikai v. egyéb valóság lesz. Sajnos, a durva valóságok egyike lesz halálom is, minden elveszít így.