Szent a havon
Lépdel
a talpsebein.
Mintha keresne valamit,
két lábfejére mered.
Háromszögletű lyuk
piroslik rajtuk,
s jobbra-balra, csíkban
folyik belőle a vér
a havazott földre.
Karját széttárja, nagy
vasszög ütötte sebek
mindkét tenyerében.
Ujjai hitetlenkedve
szúrnak a levegőbe,
bal mellére tapad az
átvérzett habitus.
Egyszerre ijedt, eleven
holt, értetlen s didereg.
Reggel van. A völgyben
farkas vékonyítja el
üvöltését. S utána a többi.
Kemény tél közeleg.
Éhes, mint ez az állat.
Egyedül van. Kapkodja
körbe fejét. Nyöszörög:
Bernard, hova lettél.
Testvér, falat kenyeret
adj. Megy ki belőlem az
élet...Megitathatnál.
Mint lőtt róka nyomai,
vöröslenek hóban a foltok.
Megáll. Mereven nézi
a
völgyet: csupa fény,
későőszi tűz lángol;
örökzöld gőzöl előtte
behavazva.
Ott az a hókupac.
El kell jutnia addig.
Mezítlen lába iszamos.
A szivacsos hó
kristályosodik.
Kívánja a forró test
láztól rázkódva a vad
hideget. Térdre esik.
Zsoltár susorog benne
kiterjesztett szárnnyal,
mint karvalycsőrű madár
kék égben.
Elterül hosszában a szent
a hódombon. Belesüpped.
Szétvetve a karja. Balra
fordítja fejét, levegőért.
meg vagy szaggatva,
mint az igazság, te hó,
édes szerelem ágya.
Mosolyog... Itt vagy?,
súgja a jégszemcsékbe.
Itt vagyok, súgja vissza
a hó... Boldog. Mosolyog.
Sírva bukik rá Bernard,
csapkodva kifakult
barnán, s betakarja.