Szorongva ülök a betűk elé, meg tudom-e írni, el tudom-e mondani, mesélni e hihetetlenül szép, nem túlzok, ha azt mondom, lélegzetelállítóan izgalmas és felettébb tanulságos történetet, igen, akár egy Andersen-mesét: egy festő, egy festészet – két festő, két festészet történetét...  Egész életemben ezt szerettem volna, megírni, elmesélni, valójában egész életemben ezt is tettem, próbáltam megírni, elmesélni egy-egy festő, festészet, a szép avagy a rút igézetében fogant festészet,  kép, képrészlet, tónus, különböző intenzitású, a gyengéd érintéstől a rombolásig terjedő, akár a kép határán is átbillenő gesztus jelölte sáv, talán ez lenne a legpontosabb kifejezés: sáv, napsütötte sáv történetét – ám ez esetben úgy  érzem, mintha  némileg másról lenne szó, mintha most egy külön ajándékban részesültem volna. Végre,  úgy tűnik legalábbis, egy olyan festészetről írhatok, mesélhetek, amely szinte azonos azzal a festészettel, amelyet mint afféle ideálisat, az évek folyamán elképzeltem magamnak, olyan képekről, amelyeket mintha már régtől ismertem volna, amelyekhez mintha már régtől fogva lett volna valami közöm, napsütötte, verőfényes és mégis  misztikus, vagy hogy Kosztolányi gyakori kifejezésével éljek, delejes, sőt szédítő, hol  táblaszerűségét, hol a vászon vakráma- nélküliségét  hangsúlyozó felületekről, képtárgyakról, amelyekhez félve közelítünk, jóllehet egy napon azt vettük észre, életszükségletünkké lett ez a delejesség, ez a verőfény, ez a boldog szédület, amit fölötte érzünk...
    Nem tudom, most az elején  jelezzem-e  mondandóm lényegét, avagy a végén jussak el hozzá? Talán mégis most, az elején, hogy túl legyünk a nehezén, s aztán kissé felszabadultabban mesélhessük el ama történetet, Andersen-mesét, hogy a végén legfeljebb még majd ismét visszatérjünk hozzá, mondandóm ún. lényegéhez – persze, ha közben nem veszítjük el –, vissza, immár minden teher nélkül.
    Krajcsovics Éva nagyrészt szürke-sárga, illetve kék-zöld tónusú színfelületeit   szűk ablakszerű rések törik át, e felületeken belül  állítódik elő, érik, képződik az a már említett fény, napsütés, belül, ezeken a felületeken játszódik le az alkímiai folyamat, a festészet tulajdonképpeni alkímiai folyamata, jóllehet mégis kívülről tör át,  zúdul be az a bizonyos napsütés, verőfény, szinte megvakítva bennünket, hogy valami boldog vaksággal ajándékozzon meg, igen,  hasonló valamivel, mint amivel a látók, a révültek, az együgyűek rendelkeznek.  Igen, olykor olyan érzésem van, akárha a Dél igézetében élő, ám magát mégis hyperbóreusnak nevező  Nietzsche azúr szakadékát látnánk, végre mint képet, sőt valós tájat, mondjuk, ám a következő pillanatban azt kell konstatálnunk, zuhanunk e szakadékba, s az általunk horzsolt felületet véltük tájnak...
    A modern irodalom mediterrán  fénye, napja, Gide, Valéry, Camus, Crnjanski művészete mind innen, ebből a szakadékból származtatható, talán a nem mediterrán vonatkozásúak is, amilyen például Rozanové avagy  Becketté, ugyanis gyakran van olyan érzésem, Beckett, noha sosem tett róla említést,  éppen Camus égő, negatív tájképét írja tovább...
    No de akkor most már folytassuk a fent jelzett történetet, mesét; már ha fény által verve, vakítva, szakadékba zuhanva egyáltalán lehet történetet, sőt történelmet mondani, mesélni.
    Egy lány,  mivel a fényt már bevezettük, belobbantottuk, valóban akár a Gyufaárus kislány hősére is gondolhatnánk,  egy nő, aki nehéz életútja folyamán kitartóan igyekszik, majdhogynem azt mondtam, mint hegymászók, sarkkutatók, kapaszkodik  a meleg, a fény, a festészet  felé. Édesapja vasutas, bakter, így ő, noha akkor (1968-ról van szó, és nem véletlen mondja 68-cal kapcsolatban Derrida, hogy  akkor  mégis történt valami, indukálódott valami szeizmikus rezgés, amely valójában messziről érkezett  és  messzire tart), noha akkor már az OFOTÉRT grafikusa, a MÁV rajztanfolyamára iratkozik. Ahol különös véletlen, nyugodtan mondhatjuk, csoda folytán egy igazi festő (hol is vannak akkortájt még az igazi festők, hol Veszelszky, Menyus, Román György, Vaszkó Erzsébet, Gedő Ilka például), egy igazi festő: Kling György  kezdi oktatni, pontosabban, ő lesz a mestere.
    Akármennyire ismeretlen festőről is van szó, félve kezdek beszélni Kling György művészetéről, hiszen én egy egész más világból, rezsimből érkezem, más festőkön nőttem fel, meg hát különben is úgy tudom, mégiscsak létezik róla kéziratban egy általam ismeretlen kismonográfia, ám első képeit, valamint a koppenhágai és a pittsburgi katalógusok reprodukciót meglátva, szinte felkiáltottam: végre egy festő festő! Milyen kevés volt belőlük Magyarországon, milyen kevés lehetett, maradhatott meg belőlük, és Czóbelen kívül valójában egy sem lett igazán nagy festővé.  Egy intimista, az általam annyira kedvelt intimista festők – Bonnard, Czóbel, Celebonovic és Music – családjából; intimisták olyan értelemben, hogy a festészet az ő intim problémájuk, és nem az irányzatok, és nem is a köz problémái. Intimitásuk,  meghittségük (mennyire elkoptattuk, elsekélyesítettük ezt a kifejezést, és minden bizonnyal nem is véletlen,  meghinni és nem csak úgy elhinni valamit, s aztán meghitt viszonyban maradni vele, igen akkor mennyire más hit is ez, noha persze a hittel sosem tudni), ahogyan Czóbel puha, bensőséges átsugárzása, azonos minőség számomra Rothko  átsugárzásával – első nagy amerikai találkozásunk alkalmával (akkor éppen Rothko volt az elsőszámú amerikai festő) azért is tudtak annyira hatni rám vásznai, mert bensőséges minőségeire, átsugárzásaira, melyek nála ugye, kozmikussá válnak, Czóbelnél  az anyag szintjén  már felkészültettem rá...
    P. Szűcs Júlia elemez  egy Kling-csendéletet  (amelyet először megpillantva ismét csak Celebonovic nevét kellett kiáltanom – akit Párizsban talán Markóként ismernek jobban, Bourdelnél tanult  szobrászatot Giacomettivel, s csak később kezdett el festeni, részt vett a francia ellenállásban, életét felváltva töltötte az akkor még ismeretlen kis halászfalu, Saint Tropez és Belgrád között), s az ő elemzésében találtam egy paszszust, amelynek nagyon megörültem, amely a továbbiakban Kling tanítványa, Krajcsovics Éva művészetét illetően is fontos, majdhogynem alapvető lesz számunkra. Hihetetlen, mondom, egy 72-es Műgyűjtő rövidke szövegében valami olyasmire lelünk, ami számunkra szinte  felér egy monográfiával, nem csoda, hiszen Klinget illetően ez az egyetlen szöveg  a fogódzónk. A műtörténésznő egy csendéletről ír, amely felett egy szinte imaginárius mérleg lebeg: Valóban lebeg, írja, mert az aranyosan zöld háttér vibrálása sejthet tapétamintás falat, de párás eget, vagy nagy vizeket is. A szem nem kap támpontot, a fantázia rögzíti csupán a nyelet. A zodiákusról, Justitia kezéből, patikából vagy talán régi kereskedő-képek hátteréből ismerős tárgy ezen a képen is őriz valamit a mítosz, a varázslat, a titkos tudományok képzeletet mozgató légkörből. A serpenyők üresek, ám a mérleg nyelve mégis kimozdul, az egyik tálka az indulat láthatatlan súlyától terhelve a kisebb, védtelenebb tárgyakhoz húz, az ő javukra billen.
    (A fenti szótárunkba az intimitás, a bensőség, a meghittség  mellé most még preparáljuk ki a védetlenséget is, milyen szép is ez, egy imaginárius mérleg, amely  a kisebb, a védetlenebb tárgyakhoz húz, az ő javukra billen, jóllehet ha jobban megnézzük, az asztal, a védetlen tárgyak erősen anyagszerűek, és közöttük ott a kenyér is!)
    Míg a párás egekről,   nagy vizekről olvastam, azt kellett látnom, ez a pára, ez a kékzöld átszűrődik, átfolyik az asztalterítőre, a tárgyakra is persze, és akkor ismét csak Nietzsche jutott eszembe, az ő viszonya a nagy vizekhez, birkózása azokkal. Szeretném, mondta, ha lenne némely meghitt dolgom e szörnyeteggel, meg hogy egykor istent mondtak, ha a távoli tengerekre tekintettek...
    Festőnőnk tehát birkózik a szürke anyaggal, igen, mert az a miazma egy speciális anyag volt – birkózik egy szürke korral, magával az általános szürkeséggel. De már akkor is történik valami, amit  egyik levelében így írt le nekem: Kint ültem egy templom fala előtt, azt festettem, meg  az ablakát, ajtaját. Ez még az a szürkeség, de már valami transzcendencia külső burka, fala tulajdonképpen, s már itt az ablak és az ajtó is, itt az a rés, amely majd átszakad, azúr szakadékká lesz,  mivel véletlen éppen templomról van szó, mondhatjuk akár azt is: az Úr szakadékává...
    És ebben az általános szürkeségben – amikor én a hatvanas évek legelején először Magyarországon jártam, legjobban éppen ettől a velőkig ható, általános szürkeségtől ijedtem meg, s emlékszem, így parafrazáltam a kor egyik alapversét: ahol szürkeség van, ott szürkeség van – egy napon, már többgyerekes anya, egy különös  megvilágosodás, ahogy ő mondja, feleszmélés részesévé lesz, ami  alapjaiban változtatja meg életét. Egyik délután, meséli,  vitte fel a kimosott holmit a 8. emeletre a szárítóba, vitte serényen. Gondoljunk el egy 8 emeletes, abszolút szürke bérkaszárnyát, amilyent még Kafka sem tudott elképzelni, hiszen a szovjet, a reál szocializmus ridegségéhez viszonyítva az ő borzalma kellemesen, metafizikusan puhának tűnik, szinte prémszerű. (Egyszer elvezettek egy frissen elhagyott szovjet laktanyába, és a fal mellett haladva  azt vettem észre, a fal felvérezte karom, visszaléptem, hogy megtapogassam a fal, a habarcs milyenségét és elképedtem, akárha üvegszilánkokkal szórták volna tele, ám ugyanakkor ez a fal valótlan is volt, költő barátom, aki elvezetett abba a volt szovjet kaszárnyába, meg is írta, ha eső esett, a falhoz közel surranó macskákat vörösre színezte a rossz minőségű falfesték...) És felérve a teregető tér beton rengetegébe, beton labirintusába –  olyan helyek voltak azok, ma is jócskán látni még belőlük, ahol minden pillanatban bűntény történhet, vagy úgy is mondhatnánk, ahol a szürke a Minotaurusz –, a koszos, csúnya betonátjárókon, ki tudja a borzalom hanyadik betonátjáróján túl,  valami fehér villan, valami  megszólítja, talán egy lepedő lebben, ragyog fel, old kékítőt az ég vizébe... És most ismét az ő szavaihoz, fent idézett leveléhez kell folyamodnom, mert valóban egyértelműen a nagy megvilágosodásokat juttatja eszembe,  keleti szerzeteseket, szenteket vagy hogy ne hangozzon túl patetikusan, mondjuk Valéryt, akinek genovai éjszakája valójában szintén egy fehér falra vetítődik: Amikor lementem – már tudtam, hogyan tovább – megtaláltam mi következik a templom fala, ablaka után. Azóta, ha nincs fehérem, nem tudok dolgozni.
    Még mindig sok a szürke a képeken, de már átszakadt a fal, kitárult az ablak, az ajtó, szaporodnak a fehér, a mind fehérebb fehér felületek, fehér kép a képben, fehér ablak. Mekkora munka is a fehér kifehérítése. Milyen bonyolult alkímia, amit csak az anyáink tudtak, akik szintén kékítővel dolgoztak, mármint hogy: vakító legyen a vászon. Noha egész könyvet írtam Kékítőgolyó címmel, melyben arról is szó van többek között, hogy édesapám egy különös kémikussal kékítőgolyógyárat alapít (mivel  azonban éppen a háború előestéjén vagyunk, a golyó miatt a katonaság lefoglalja a gyárat stb. stb.), de még most sem mondhatnám, hogy édesanyám fehérítési, kékítőgolyóval való fehérítési eljárását igazán megfejtettem volna – és most ugyanazzal a zavarral elegy bámulattal  állok  Krajcsovics Éva fehérítési eljárása: kékítőoldása előtt! Igen, a legnagyobb festők eljárásáról van szó; ugyanakkor nekünk, magyaroknak szerencsénk van, mivel talán senki sem írt szebben a fehér titkáról, mint Ferenczy Béni, amikor is a Van Eyck Madonnája mögött lévő csendélet tökéletesen tiszta törülközőjét felmutatta. Csak egy magasabb világban lehet ilyen tiszta egy törülköző (transzcendens realizmus) – ehhez képest a Cezanne csendéletein szereplő kendők szennyesek! És ezt a törülközőt Van Eyck is úgy festette, mint Chardin az övéit, mondván: Je mette aussi longtemps de la couleur, jusque ca soit ressemblant – persze Van Eyck tiszta hittel, imával készült hozzá a festészethez – és ezért még nagyobb...
    Az az érzésünk, most egy vakító – ahogy a mész, a hó vakít – fehér festészet veszi kezdetét, s arra gondoltam, milyen jó, ha valaki kiégeti, gyökereiben égeti ki azt az emlegetett általános szürkeséget, miazmát, mert ugye mi más is lenne az a szürkeség, miazma, mint maga a gyökeres rossz, és kezdetét is veszi, realizál is egy kis fehér opust, akárha arany rámában, mint a Czimra Gyula szobájában című képen, ám akkor az az égbe oldott kékzöld kezd felerősödni, fényt kezd sugározni, nincs már szükség az aranysárgára,  hogy fokozza a fehéret, az kezd működni maga, ám belülről; noha nem tudjuk, nem is fogjuk megtudni, mi van belül és mi kívül, mert hát mind inkább csak az anyag maga van, a motívum elfogy... Akárha egy köszörű lépett volna működésbe, amely minden párkány, grádics, fa, idom, ív szélét - élét kiköszörüli, elfogyasztja, mint valami villanó pengét. És csak ez a villanás marad. E villanásban legfeljebb egy ágy, amely elé, szépíró, költő létemre, félek jelzőt tenni. Igen, talán külön írásban kellene foglalkozni ezekkel az ágyakkal. Nekünk persze elég megemlíteni Nagy Balogh nevét, de elég pillantást vetni (különben is elviselhetetlenek) Van Gogh – hiszen arról a festőről van szó, aki a művészettörténet legszebb, legboldogabb,  vörös dunyhás ágyát festette festőtársának, Gauguinnek – kórházi vaságyára, vagy Artaud bevetett ágyára, amelyen egyik fotóján ül magába roskadva... Most csupán Giacometti egyik fotóját említeném még, amelyen műtermének ágyát is látni, egy semmis heverőt, amit  az állandóan használt, csapkodott gipsz észrevétlen befödött – kiöntött szinte. Igen, Krajcsovics Éva akárha a transzcendens szerelem tüzében hánykódó szent szerzetesnők ágyait öntené gipszbe, helyezné, bocsátaná, ejtené, dobná ama azúr szakadékba, az Úr szakadékába...
    A Morandi, illetve  Nagy Balogh,  Czóbel, Kling, Music  és Hollán Sándor művészetének tanulságait levonó, ugyanakkor A szirakuzai bolond halcsontvázának, tehát Csontváry, Farkas István és Egry útmutatását is követő Krajcsovics Éva  talán az első igazán mediterrán magyar festő. És  számomra minden bizonnyal ez a legfontosabb a találkozásunkban. Mert egész életemben ezt kerestem: egy mediterrán magyar festőt.
    Minden bizonnyal nevének hangzása – de mint majd kitűnik, immár Kling György közelsége, élete is ugyanakkor – idézi fel bennem a nagy délszláv költő, Crnjanski szumatrizmusát, hyperboreizmusát. Ő a kínai költők, festők és persze Nietzsche (muszáj idéznünk Az Antikrisztus kezdő sorait: Nézzünk szembe önmagunkkal! Hyperboreusok vagyunk – elég jól tudjuk, milyen messzi távolban élünk. „Sem szárazföldön, sem tengeren nem fogod megtalálni a hyperboreusokhoz vezető utat”: ezt már Pindarosz tudta rólunk. Túl Északon, túl a jégen, túl a halálon – a mi életünk, a mi boldogságunk... Felfedeztük a boldogságot, ismerjük az utat, megleltük a kijáratot egész évezredek labirintusából.¹), valamint az Adria, Vajdaság és Szrém ihletése alapján építette ki egyedülálló poétikáját, filozófiáját, mely az én ifjúságomat is meghatározta, sőt valójában akkor sem lennénk távol az igazságtól, ha azt mondanám, ma is egy szumatrista, egy hyperboreus áll itt önök előtt (mellesleg Crnjanski Alföld-értelmezése igazolni látszik a mi Czóbel-értelmezésünket is).
    Crnjanski csodálatos kisregénye (melyet ott látok Gide Földi táplálékai, Immoralistája és Rilke Malteja mellett) olvasása közben mindig azon tűnődtem, hogyan is festenének azok a regényben mutatkozó bizonyos kis képek. És először sétálva be Krajcsovics Éva egyik tárlatára, először látogatva el Károly körúti műtermébe, az volt az érzésem, mintha megtaláltam volna a Csarnojevics naplójának kis, misztikus képeit, és ez nekem, mondom,  ex privát – a szépíró műkritikusi tevékenysége valójában teljes egészében megmarad, igyekszik megmaradni a privát, az intim szférában – nagyon- nagyon fontos volt, mármint hogy a valóságban is lehetségesek, hogy kiállták a valóság, esetünkben ugye, egy festő próbáját...
    Először, mondja hőséről Crnjanski, valami égboltról mesélt nekem, Konstantinápoly előtt, amelyet sárga köd takart. Aztán egy vitorláson úsztunk el Hongkong előtt. Az égen csupán egyetlen felhő lebegett, violaszínű volt, de áttetsző, valahogy épp a kikötő fölött állt, a csúcsán pedig zöld hajnalcsillag.
    Így mesélt szaggatottan, az égboltról, egész a lakásáig: egyre az égboltról suttogott, tudta, milyen volt az ég színe mindennap azokban az években, melyeket a tengeren, a világban töltött.
    Kis szobájában néhány ódon bútoron és falakra függesztett képeken kívül semmi sem volt. Ezek a felhők és az égbolt kicsiny képei voltak.
    Azt mondta: sem gondolatainknak, sem cselekvéseinknek nem vagyunk urai, s hogy ő egy öreg asszony lekötelezettje, akit ott temettek el valamelyik dalmát szigeten, s hogy a világon senki mást többé nem szeret... Az amerikai konzulnak azt mondta, hogy mindaz, amit Amerika cselekszik, hiábavaló, s hogy egy nép jövője nem az óriás turbináktól függ, s nem is a munkától, hanem egy távoli sziget partjának kék színétől.²
    És akkor folytassuk még egy ideig történetünket, melynek mesélésébe kezdtünk – festőnőnk, illetve még előbb, mestere életének történetét, amelyről nekem, persze, csak sejtéseim vannak, talán még annál is kevesebb, sőt az sincs kizárva, téves sejtéseim,  de amikor először ülhettem műtermében, számomra egy pillanatra ilyen vízió mutatkozott róla, róluk.
    Kling György 1912-ben született Tárnokon, zsidó családban, elszegényednek, apja, aki a Tárnokon állomásozó vöröskatonáknak civil ruhát adott, az internálás elől megszökött, egy évig Pesten bujkál, majd további anyagi leépülésüket ellensúlyozandó, Rákospalotán pékséget nyitott, hogy hamarosan anyagilag és idegileg is teljesen tönkremenjen, s az angyalföldi elmegyógyintézetbe kerüljön, s ott is haljon meg. Anyja kétkezi munkával tartja el a négy gyermeket. Öccse pékinas, hogy majd a Muray büntetőszázad tagjaként vesszen el a Don-kanyarban. Húgai, akik az obskurus, szürke idők hatalmát próbálták szolgálni, hogy aztán    egyikük öngyilkos legyen, a másikuk pedig  haláláig  bezárkózva éljen. Festőnk szegénységi bizonyítvánnyal a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay-tanítvány lesz. A háború alatt egy svéd nőt vesz feleségül. Fiuk születik, akit a zsidó törvény miatt ismeretlen apával anyakönyveztetnek. Munkaszolgálatra hívják, ahonnan többször megszökik – ám ahol egy rajzsorozatot készít, talán az egyetlen igazi párját Music mathauseni rajzainak, nem tudom, de egy-két rajz alapján erre kell  következtetnem; az viszont,  hogy e sorozatról semmit sem tudunk, megdöbbentő.  Egy rövid ideig a svéd nagykövetség éjjeliőre. Mindebből következik, meséli festőnőnk (aki azt is megjegyzi mesélés közben, hogy mestere  minderről csak halála előtt szólt valamit, az állandó félelem, amely hihetetlen mélységekig kódolódott benne, mint láttuk, egész családjában,  végig  megakadályozta kitárulkozását), hogy Kling Györgynek voltak Wallenberg-papírosai, útlevele (magam is tartottam őket a kezemben; az egyikről leesett egy bélyeg, akárha egy ótvar,  egy német bélyeg, és Éva nekem adta, pompeji filatelistának; igen, az a bélyeg  Wallenberg-bélyeg, ilyen bélyege senkinek sincs, a kollekcióm drága kincse), de ő nem élt vele, nem használta. Nappal a műterem gardróbszekrényébe zárkózott, ama szekrényben élt, csak éjjel merészkedett elő... Ez a körúti műterem, amelyet a sötét idők alatt találtak feleségével, a szép, svéd gyógytornásznővel, ez a műterem – amelynek szekrényébe festőnk bezárkózik a borzalom idején, sőt apján és húgain keresztül, és egyáltalán, saját ötvenes években játszott rövid szerepe miatti szégyenében (a Képzőművészeti Szövetség, talán így hívták,  grafikai szakosztályának  titkára,  persze hiába, hisz megfelelni képtelen volt, még megfelelni igyekvő képei ecsetkezeléséről is azt írták, hogy ellenforradalmi, ami megdöbbentő: ellenforradalmi ecsetkezelés!) valamiféleképpen majdhogynem örökre ott is marad, ismét csak önkéntesen zárva be magát a másik rossz elől – ez a műterem tehát valamikor a főváros fontos fényképészeti műterme volt: Napfény műteremnek hívták, Fényirdának (sok mindenben hasonlatosan a Mai Manó házhoz), ahol olyan művészeket fényképeztek-fényírtak, mint Jókai, Mikszáth, Krúdy; hihetetlen, de még Éva is talált ott Jókai-fotót például. Igen, miközben a műterem nagy üvegfala előtt ülök, s az állványon váltakozó képeket nézem, s mielőtt még egy- egy kép magával ragadna, mielőtt még áradozni kezdenék, mielőtt visszavont ragyogásában  felitatódnám, anyagának tiszta atomjaival (Valéry) érintkeznék,  sugárzásának jóságában (Heidegger), kegyelmében (Tesla) részesülnék, mielőtt még áradozni kezdenék, illetve hát miközben az ún. azúr szakadékba zuhannék, azon kapom magam – ez a szépíró, a háborús balkáni-meditrerrán térségekről érkező szépíró reflexe minden bizonnyal –, előbb  fél szemmel mindig meg kell találnom azt a gardrób-szekrényt, illetve a helyét. Noha végig mozdulatlanul ülök a nagy üvegfal és a kép között, előbb különösen bonyolult beállítódási  folyamatnak kell lejátszódnia. Sok mindenben hasonlatosan, mint amikor kisgyerekkoromban fényképész szalonba vittek. Nem csak a szekrényt, az immár imaginárius szekrényt kell megtalálnom, meg kell találnom ama rést is, amelyen a fény szekrénybe szúrt, amelyen a rejtőzködő mester szeme figyelte a világot, figyelt soká egy-egy hányódó régi képet, képrészletet, figyelte végtelen az üres, árva állványt,   a ragyogó üvegfalat. Igen, ama rés mind fontosabb szerepet kezdett játszani, noha mindennek sokáig egyáltalán nem voltam  tudatában. Mindössze azt vettem észre,  nem csak maga a kép érdekel, nem csak az, hogy nevezetesen és ex privát jómagam mit érzékelek, mit jegyzek netán noteszembe a képek kapcsán, hanem az is, mit és hogyan lát ama rejtőzködő szem, a mester szeme. A képeken látható  kép a képben, ajtó, ablak, rés, ama szakadék áttűnt a szekrény, a mester camera obscurájává – mert az obskurus idők alatt, melyek, ahogyan semmis ismereteim alapján érzékeltetni próbáltam, az ő esetében tovább, a háború utáni  időben is, szinte a hetvenes-nyolcvanas évekig folytatódtak, camera obscurává lett –, e camera obscura  résévé. Addig kellett mozgatnom székem, addig forgatni fejem, addig keresnem a szöget, amíg ezek – ezek a rések, szakadékok mind egybe nem estek. Nem egyszer az volt az érzésem, a szép képnézési szeánszokon, miközben félszegen, halkan a képeket kommentálom, valaki más is nézi a képeket, noha mivel már csak imaginárius az a szekrény, a camera obscura,  maguk a képek nyitnak számára rést, hogy egyben durván fel is szakítsák a rossz, a borzalom, a sötétség,  a homály, a szürkeség  zárkáját, hogy végül is megadja mesterének a teljes fény kegyelmét... Igen, Kling György páratlanul szép és nagy gesztusában, hogy egy akkor még egyáltalán nem ismert, nem sikeres, nem kiállító festőnőnek ajándékozza nagy műtermét, azt a fontos helyet, azt a nagy hagyományú Fényirdát (a Hungária Fényképészeti Társaság székhelyét valójában), benne az az óhaj is, hogy ott megíródjanak azok a bizonyos tiszta képek, amelyek neki csak részben adattak meg, hogy a 69-es Csendélet vibrálása,  szivárgó  párás ege, nagy vizei Valéry értelmében tiszta képekké teljesülhessenek, mert ezt a festészetet én mindennek ellenére tisztának nevezem, a tiszta költészet értelmében, tiszta festészetnek... Amikor egy-egy képre, részletre azt mondja festőnőnk, ezen még dolgozni kell, akkor mestere szemét, tapintatos intelmét, a tökéletes műszer, ama mérleg, ama camera obscura működését érzem. Festőnőnk maga is hangsúlyozta, már a Népszínház utcai Vasutas Képzőművészeti kör óta rajongva szerette mesterét (akinek nagyon személyre szabott korrigálásán túl,  csupán két intelmét kapta, mármint hogy teremtett legyen a kép,  nem vakerált, nem mímelt, nem csinált, nem valami akarnokság eredménye, meg hogy nagyon szerettessen az, ami teremtetett),  sőt azt is megjegyezte, erre igen nagy hajlama volt, tehát állandó jelenléte teljesen természetesnek mondható, semmi esetre sem az én konstrukcióm. A két látószög, a szekrény rése, a mester szeme, camera obskurája és a festőnő lénye által teremtett kép, a képen átszakadó fény találkozása eredményezi az azúr szakadékot: az Úr szakadékát... Érdekes volt számomra megfigyelni,  attól fogva, hogy egy új mestert választatott Hollán Sándor személyében, már az ő szigorú tekintetét is ott érezni, szinte hallani végtelenül tapintatos, ám ugyanakkor semmivel sem kevésbé szigorú ítéletét...
    Mesénket ismét  filozófusokra való utalással próbáljuk pontosítani. Ama szárítóról, teregető tér átjáró- és oszlopsoráról, illetve Kling György szekrényéről, imaginárius camera obscurájáról tűnődve, nemegyszer jutott eszembe Platón ún. barlanghasonlata, mégpedig Heidegger interpretálásában. Ahhoz, hogy ehhez a szöveghez közelebb hajoljunk, egy kiállítás megnyitó nem ad lehetőséget, de mégis utalnunk kell rá (Platón tanítása az igazságról), mivel sok kategóriát, fogódzót tud kölcsönözni nekünk. Ugyanis Platón és Heidegger is végül a jó ideájához jut el. És ez a számunkra is a legfontosabb felismerés, a jóság által megtisztult, kegyelemmel sugárzó anyag, a jóság, a kegyelem képei...
   
Az igazi szabadulás, mondja Heidegger, állhatatos odafordulást jelent ahhoz, ami a maga kinézetében megjelenik, és ebben a megjelenésben legelrejtetlenebb.
    Az igazság tehát egyfajta kiszabadítást (Entringugung) jelent, éspedig a rejtettségből való mindenkori feltárás (Entbergung) értelmében. Az elrejtettség eközben különböző jellegű lehet: elzárkózás, megőrzés, elleplezés, elfedés, elfátyolozás, álcázás. Mivel Platón „hasonlata” szerint a legfőbb elrejtetlent egy alacsonyrendű és makacs elrejtettségből kell elhódítani, ezért élet-halál harcot jelent a barlangból a fényes nappal szabadjába való kiszabadulás.
   
A „barlanghasonlat” szemléltető ereje nem a föld alatti csarnok zártságának és a zártságban való rabságnak a képzetéből származik, és még csak nem is a nyitott térségnek a barlangon kívül történő megpillantásából ered. A „hasonlat” képi erejének jelentőségét Platón sokkal inkább a tűz, a tűz világa, az árnyékok, a napvilág, a napfény és a Nap szerepkörére összpontosítja. Minden a világlón megjelenő világlást (Scheinen der Erscheinenden) és a láthatóságnak lehetővé válását hangsúlyozza. Bár szó van a különböző fokozatok szerint tárgyalt elrejtetlenségről, ám ezt is csak arra vonatkoztatva gondolja el Platón, ahogyan ez elrejtetlenség a világlón megjelenőt a maga kinézetében (eidoz) hozzáférhetővé és az így megmutatkozót (idea) láthatóvá teszi. Az elmélkedés tulajdonképpen a kinézetnek a fény világosságában lehetővé vált világló megjelenésésre fut ki.
    Heidegger ismét Platónt idézi: Ez, ami  az elrejtettséget megadja a megismertnek és (megismerésre való) képességet a megismerőnek, ez, mondom, nem más, mint a jónak az ideája.
    Majd így folytatja: A „hasonlat” a Nappal jeleníti meg képileg a jó ideáját. Miben áll ennek az ideának a lényege? Mint (idea) a jó világló, mint világló adja a látást, s mint ilyen ő maga is látvány... A megismerhetőnek a birodalmán belül a jónak az ideája jelenti azt, amit minden világlás végbevisz, és ezért ő a legvégső szemlélet, látványként még megjelenni képes dolog...
    A „jó” beteljesíti a kinézet világló megjelenését, amelyben a jelenlevő (das Anwesende) abban, ami ő maga, elnyeri a maga állandóságát. E beteljesítés révén tartatik benne a létben a létező, és ezáltal, meg van mentve.³
   
Misztikus élményt sejtettem a szárítóban, a teregető térben történtek kapcsán. Bataille értelmében gondoltam ezt, mármint hogy mi mindennel kellett szakítania – egész addigi életével – ahhoz, hogy azon az átjárókon áthatoljon, át a tekintet, hogy a szürke kifehéredjen, a fehér  kékítőt, azúrt oldjon.
    És akkor immár nem csak a képen sejlő ablakot, rést kell azúr szakadéknak tekintenünk, hanem az egész képet,  mert az azúr immár nem csak a kék és zöld tónust jelenti, hanem a tisztaság, a jóság sugárzó kegyelmét...
    Végső soron a mestert vaknak képzelem el (ami a mérleges kép, Justitia értelmében is megállja a helyét), megvakítja a nap üvegfalon beömlő fénye,  tüze... Csak a tanítvány képeinek illata által érzi, hogy megtaláltatott a jóság anyaga, megtaláltattak a jóság szép vásznai, megadatott a kegyelem...
    Festőnőnk meséli, élete vége felé mestere kiszabadult ama szekrényből, ki kertjébe, virágzó kis mandulafája elé, ott szeretett üldögélni, pislogni a fényben, ahogyan ő mondta, sőt írta is (igen, Éva megmutatta nekem mestere egy ceruzával írt feljegyzését, azért teszem ezt zárójelbe, hogy érzékeltessem a napi kis feljegyzés semmisségét, jóllehet ugyanakkor az egész festészetet, életünket érintő alapvető voltát is ugyanakkor, hiszen én ezt a kis jegyzetet berámáztattam magamnak, egy napi emlékeztető cetliről van szó, ahol 1-től 10-ig számozott teendőit lajstromozza, az utolsó előtti valami brikettre vonatkozik, az utolsó pedig arra emlékezteti, hogy valami márványasztalt  kell levinni, s akkor teljesen váratlanul egy vonalat húz, és azt jegyzi fel, akárha egész élete konklúziója, festészeti krédójaként, hogy: Én csak ülök és pislogok.), ott ülni, pislogni, mint pislogott volt szekrényében,  zárkájában, mellyel egy idő után valamiféleképpen magát is büntette, camera obscurájában, ott a kis virágzó mandulafa előtt, ahol majd  a halála is bekövetkezik, igen, a halál előtt is csak ült és pislogott, jóllehet az átváltozás, a csoda már megtörtént, realizálódott a virágzó kis mandulafában, valamint ahogyan szuggerálni próbáltuk, tanítványa festészetében...
    És valóban, festőnőnk az utóbbi időben  egy eredeti faformát preferál, egyik legjobb, e kiállításon is látható képe is ezt mutatja, igaz ez a fa immár másik mestere felé is mutat, hiszen a címe is azt mondja: H. S.  fája, de ugyanakkor arra is enged következtetni, hogy   ama kis virágzó mandulafa is vet még egyszer némi ultraviola  lobot, netán  valami új, kevésbé szigorú   lombformát vásznára, művészetére, valamiféleképpen még mindig ama szürke, obskurus időket ellenpontozva, kiégetni próbálva, mint ahogyan sebet égetnek ki, jóllehet mi csak valami isteni ultraviola lobot látunk, csak valami ultraviola lobot, hiszen immár a Fényírda, Kling György camera obscurája Évánál egyértelműen camera clarává, camera  lucidává lett...
   
Ülök a székemen, s akárha még mindig ama szekrény felől,  nézek egy  képet, s olykor noteszembe firkantok ezt-azt. Otthon megnézem, mit is jegyeztem fel. Ilyeneket: Valami kis viola felület dereng át, hogy ugyanakkor már vissza is húzódjon, hogy egy új szürke (új, pozitív szürke) tér görbüljön rá. Nem értem. Csak azt, hogy valami történik, hasonlóan, mint ahogyan Isten mozgatja hol párás, hol ragyogó, hol finom dörzspapírszerű kulisszáit a természetben...
    Ülök a székemen, miközben Éva arról mesél, hogy sírt az egyik Pompeji fürdőben.

Jegyzetek