Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 1. sz.
 
 
„Az Új Forrás 2006 áprilisában esszépályázatot hirdetett »a 20. századi magyar irodalom, művészet és társadalomtudomány azon alkotói munkásságának feltárására, illetve feldolgozására, akiknek az életművét méltatlan vagy méltó feledés övezi.« Határidő: 2006. 09. 01. Aki hallja, adja tovább. Vagy írja meg.”

VILCSEK BÉLA
 

A Faludy-legendárium*
A Faludy-recepció (hiánya)


(A regényes életrajz) Faludy György élete kész regény. 1910-ben Budapesten születik, értelmiségi polgári családban. A budapesti Evangélikus Főgimnáziumban érettségizik, 1928-ban. Idegen nyelveket tanul, előadásokat hallgat bécsi, párizsi és más európai egyetemeken. 1937-38-ban több műfordítás-gyűjteménye és első önálló verseskötete jelenik meg. 1939-ben az üldöztetések elől Párizsba, egy évvel később Marokkóba, majd újabb egy esztendő múltán az Amerikai Egyesült Államokba menekül. Az 1943-45 közötti időszakot, önkéntesként, mint az amerikai hadsereg katonája tölti. Mindeközben Európában a politikai téboly elhatalmasodása, a hitleri fasizmus térnyerése megállíthatatlannak látszik. 1944-ben Pompeji strázsán című verseskönyvének első kiadását, a nagy hírű Villon-balladákat és az Európai költők antológiáját könyvmáglyára vetik. Élete és munkássága menthetetlenül a történelem fő áramába kerül. A politika foglalkozik először a személyével és a műveivel, s csak azután foglalkozik ő a politikával. Innentől kezdve, egyértelmű a számára, az élete és a munkássága a tét. Hol az egyiket, hol a másikat érzi veszélyeztetve; hol az egyiket, hol a másikat kell mentenie az erőszak elől. A küzdelem azonban nem egyenrangú felek között zajlik. Az egyik fél minden eszközzel rendelkezik, a másiknak legfeljebb az írótolla a fegyvere. A politikának ő mindvégig az adósa marad, a politika viszont soha nem marad az ő adósa. A mindenkori hatalom lépten-nyomon beleszól az életébe, és bele akar szólni a művészetébe is. Faludy György örök lázadó. Nem tűr semmilyen béklyót, nem visel el semmilyen korlátot. Lett légyen az a béklyó akár fizikai, akár szellemi, lett légyen az a korlát akár politikai-ideológiai, akár morális-esztétikai. A róla szóló egyetlen pályakép szerzője, Pomogáts Béla találó megállapítása szerint: „Írói és közéleti tevékenységét mindig lázadó, protestáló szenvedély vezérelte. Impulzív és harcos egyéniségnek született, és ha nosztalgikus érzéssel gondolt is vissza ifjúságának békés és varázslatos élményeire (a harmincas évek első felére), mindenekelőtt a küzdelmet választotta: a lassan mindent megrontó és elpusztító újkori barbárság ellen akart küzdeni, természetesen egy szabad szellem fegyvereivel. A szellemi ellenállás eredendően a két világháború közötti korszak hívószava volt, valójában azonban a véres huszadik század második felében is érvényes maradt, mint egyetlen hiteles (és távlatosan eredményesnek bizonyult) szellemi stratégia. Faludy György ennek a szellemi ellenállásnak volt a költője és közéleti harcosa. Költészete elsőrendűen politikai költészet volt (természetesen nem csak az), abban az értelemben, ahogy előtte egy Petőfi Sándor, egy Ady Endre és egy József Attila értelmezte a politikai költészetet, olyan korszakban, amelyben a politikai költészetnek érzékelhető módon szűkebbé váltak a lehetőségei.”
     Faludy György a magyar irodalomtörténet egyik leglegendásabb alakja, pedig irodalmunk története bővelkedik legendás életművekben. A magyar irodalom történetében Balassitól, Zrínyitől vagy Mikes Kelementől, Csokonaitól, Vörösmartytól vagy Petőfitől Adyn, József Attilán, Kosztolányin vagy Csáth Gézán, Radnótin, Pilinszkyn vagy Weöres Sándoron át egészen Hajnóczy Péterig, Petri Györgyig vagy Erdély Miklósig, Máraiig, Határ Győzőig vagy Kertész Imréig az írói-költői életműveket legendás mozzanatok kísérik. Magyar írónak vagy költőnek mindig is megvolt/ megvan a maga keresztje. Születése és halála gyakran tragikus körülmények között történik. Életét általában sanyarú gyermekkor, megaláztatás, nélkülözés, számító múzsák, feleségek, majd özvegyek kísérik. Magyar írót vagy költőt sok esetben sújtja az alkohol, a morfium, a vérbaj vagy a depresszió. Sorsa többnyire a kirekesztés, a mellőzöttség, az elnémítás, a börtönbe vagy munkaszolgálatra vetettség, a száműzetés vagy az emigrációba kényszerítés. Magyar írónak vagy költőnek azonban leginkább az adott társadalmi- történelmi berendezkedéssel gyűlik meg a baja. Igazságérzete, érzékenysége oly mértékben kifinomult, ami egyszerűen nem engedi meg a számára, hogy az őt körülvevő szűkebb és tágabb közeg fojtogató légkörét és szabályrend- szerét elfogadja; azt véglegesnek és változtathatatlannak tekintse, abban a többséghez hasonlóan létezni legyen képes. Nem tehet mást, a helyzet megváltoztatására, a keretek tágítására kell törekednie. Különben a tehetetlenségbe pusztul bele. „Minden örömöm és biztonságérzetem abból fakadt – vallja meg Faludy is említett önéletírása első részében –, hogy mentes voltam mindenféle politikai elkötelezettségtől. Neveltetésem, félénkségem, mindenekelőtt azonban a kíméletlen kategorikus imperatívusz, mely bennem lakozik, szűnös-szüntelen ösztönzött, sőt kényszerített, hogy jobb belátásom ellenére és egészséges önzésem tiltakozására oly dolgokat tegyek, melyeket voltaképpen nem akartam megtenni. Ahelyett, hogy szemlélődtem, verseket írtam, vagy egyszerűen a magam kedve szerint éltem volna, bizonyos humanista elveket követtem. Időm jelentős részét azzal töltöttem, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdöttem; igyekeztem minden igaz ügyet, melyet demokratikusnak és hazafiasnak tartottam, tollal, szóval és tettel szolgálni.”
     1946-ban tér haza, mert, úgymond, „ha tovább halogatom hazatérésemet, lemaradok arról, hogy megértsem koromat, holott írói kötelességem, amely alól ki nem térhetek: hogy ott legyek a helyszínen, és elejétől végig ismerjem ezt a harcot, függetlenül attól, ki győz benne.” Az új Európa atmoszférája a harmincéves háború utolsó évtizedére emlékezteti. Hamarosan a saját bőrén kell megtapasztalnia, mit is jelent az, hogy a győztesek oldaláról a legyőzöttek oldalára állt. Előbb ugyan Rákosi testvére villát ígér neki, ha belép a kommunista pártba, mikor azonban erre nem hajlandó, négy esztendővel a hazatérése után, koholt vádak alapján, amerikai kémnek bélyegezve letartóztatják. Előbb az Andrássy út 60-ban megalázó kihallgatásnak vetik alá, majd a kistarcsai és a recski munkatáborba internálják. A kihallgatás során veszi magának a bátorságot, hogy gúnyt űzzön a kihallgatóiból. Amerikai beszervezőiként Edgar Allan Poe századost és Walt Whitman őrnagyot nevezi meg, valamint Zebulon E. Bubbelt (Belzebubot), a CIA ügynökét, akinek főhadiszállásán, elmondása szerint, rendszeresen kokakóla-mámoros éjszakákat töltöttek.
     Faludy György szuggesztív egyéniség. Vetette bárhová is a sorsa, került bármilyen élethelyzetbe is, rövid időn belül az adott társaság, csoportosulás, műhely középponti alakjává, vezéregyéniségévé vált. A recski táborban például, a nap közben elviselt kínok enyhítésére, amolyan szabadegyetemet tart fogolytársainak történelemről, művészetről, irodalomról. „Faludy – emlékezik rabtársa, Gábori György –, mikor kérdezgettük, elmondta, hogy a magánzárkában töltött idő során fejben verseket komponált és minden vers első sora az ábécé következő betűjével kezdődött, hogy be tudják sorolni a verseskönyvbe. Valamivel idősebb volt, mint mi többiek, és félt, hogy kevesebb esélye van arra, hogy túlélje a börtönt, mint nekünk. Ezért megkérdezte, hogy hajlandók volnánk-e versét kívülről megtanulni. Talán mondanom sem kell, hogy mindnyájan örültünk, mert úgy gondoltuk, hogy ezáltal a magyar irodalom történetében vállalunk némi részt és nyomban nekiláttunk a memorizálásnak. A harmadik éjszaka nagy részét azzal töltöttük, hogy újból és újból elmondtuk suttogva a gyönyörű sorokat és úgy aludtunk el, hogy a versek még tovább zengtek bennünk.”
     1950-ben a Pompeji strázsán második kiadását, az Őszi harmat után című verseskötetét és a katolikus líra remekeiből összeállított fordításgyűjteményét, a Dicsértessék!-et is elkobozzák és bezúzzák. Csak három évvel később, a Sztálin halálát követő úgynevezett olvadásnak és Nagy Imre amnesztiarendeletének köszönhetően szabadul, de a forradalomban és az emigrációban játszott szerepe miatt, 1956 novemberében újra az ország elhagyására kényszerül. Londonban, Kanadában, majd újra az Egyesült Államokban telepedik le. Egyetemi oktatói állást vállal, több amerikai felsőoktatási intézményben tart vendégelőadásokat. Művei közül jó néhány első ízben angol nyelven lát napvilágot. 1978-ban a torontói egyetem díszdoktorává avatja. 1987-ben dokumentum-interjút készítenek életéről, s a film 1988 februárjában a budapesti filmszemlén különdíjban is részesül. Ez év szeptemberében hazatérését ünnepélyes keretek között ünnepli a szerveződő politikai ellenzék. Balassa Péter mondja ekkor: „Faludy György legendás alakja számomra azt jelenti, hogy szüntelenül őrizni kell a szabadság képességét, ami azonos a szökés tehetségével. Ha pedig ez a képességünk veszélyben van, akkor legalább kitartóan, szünet nélkül, lebírhatatlanul emlékezni próbáljunk: mi is a szabadság. […]a szabadság talán hallgatag gyerekek tudása a világ eredeti, végső, pillanatnyi, romlatlan állapotáról, a pihenőről és a csöndes lélegzés akadálytalanságáról. Mesebeli alaptermészetünkről. Vagy pedig talán egy mindnyájunkban rég beomlott tárna a szabadság, amelyben sűrű, áthatolhatatlan szénpor-felhő úszik, s amelyben egyszerre kell foglyoknak és szökevényeknek lennünk.”
     Faludy György az élet szerelmese, aki kerüljön bármilyen szituációba, mindig talpon, mindig életben tud maradni. Űzi, hajtja életösztöne. Szeretetre méltó, szeretni való egyéniség. Lázadása, szuggesztivitása és kalandorsága ellenére mégis alapvetően visszahúzódó, magának való, szeretteinek és mindenekelőtt a művészetnek, a költészetnek élő, romantikus személyiség, aki minden csalódás, elkeseredés és bántás ellenére hisz a szeretet, a művészet, a költészet jövőjében.
     (Az életrajz regénye) Faludy György regényes életútját legelőször is ő maga dokumentálja. Munkásságának egyik fő vonulatává, ha tetszik, kényszerű kötelezettségévé válik e kivételes életrajz eseményeinek, élményanyagának prózában és versben történő, művészi rögzítése. Önéletrajzi regénytrilógiájának első része, jellemző módon, először szintén nem magyarul és nem is Magyarországon, hanem angolul és Londonban lát napvilágot 1962-ben, My Happy Days in Hell címmel. A külföldi olvasók egy jelentős része ebből ismeri meg, ráadásul olvasmányos és személyes elbeszélésben 1956 valós történéseit, egy közép-kelet európai művész-értelmiségi hányatott sorsát. A könyv első magyar nyelvű és magyarországi megjelenésére pontosan egy negyedszázadot kell várni, s az akkor is csak illegálisan, szamizdat formában jelenhet meg, Pokolbeli víg napjaim címmel. Az első hivatalos kiadáshoz azután még egy bő évtized, no meg egy egész rendszerváltás-rendszerváltoztatás szükségeltetik. A trilógia második része, a Pokolbeli napjaim után csak 2000-ben készül el, míg a harmadik részhez (Pokolbeli víg napjaim 3.) a szerző több mint kilencven esztendősen, az ezredfordulót követően kezdhet egyáltalán hozzá s a 2006-os ünnepi könyvhéten nyújthatja azt át olvasóinak. Úgy ítéli meg, hogy életének regényes feldolgozása csak így, a harmadik résszel kiegészülve lehet teljes. S valóban, regénye trilógiává teljesedve egy élet, egy kor, egy egész évszázad, személyiségével hitelesített művészi dokumentálásává válik. Ahogy az első kötet megjelenése kapcsán a The Spectator kritikusa találóan megfogalmazza: „Lenyűgözően érdekes könyv. Szerzője példát mutat, mint lehet humánusnak maradni az emberiség ellenségei között.” Vagy ahogyan a Saturday Night recenzense, Barbara Amiel mondja: „A modern Európa szörnyűségei produkáltak néhány igazán nagy embert. Ő az egyikük.” A regények szerzője nem bíz semmit a véletlenre. Céltudatos, konok, eltökélt ember. Miként verseiben, ez esetben is módszeresen és folyamatosan rögzíti életének minden fontos eseményét és szereplőjét. Ő kíván emléket állítani az arra érdemes(ek)nek és elítélni az arra érdemtelen(eke)t. A meg- és elítélés örömét és gondját nem hagyhatja másra. Tudja, megtapasztalta elégszer, sokan vannak a történelem, a történések meghamisítói, sokan a hamis lapokkal játszók, az ártó szándékúak. Szerencséje is van, persze. Túlél mindent és mindenkit. A századot, a rendszer- és évezredváltást is. Önéletrajza és versei együttesen a tanú és a résztvevő hitelességével szólnak a modern kor, sokak számára manapság csak történelemkönyvek lapjain hozzáférhető eseménytörténetéről és szereplőiről. Költészete és regénytrilógiája egy folytatásos lírai naplónak is felfogható. Egyik legutóbbi verseskötete, a Vitorlán Kekovába, mely 1998-ban jelenik meg, cím nélküli, számozott költeményeivel pedig már önmagában és összességében is egy verses önéletrajzi regény.
     „Az életút részekből, élményekből áll, amelyek belsőleg összefüggenek egymással. Minden egyes élmény valamely énre vonatkoztatott, amelynek részét képezi; a többi résszel alkotott struktúra révén egy összefüggést képez. Minden szellemiben összefüggésre bukkanunk; így az összefüggés olyan kategória, amely az életből származik. Az összefüggést a tudat egységének köszönhetően fogjuk fel” – állítja a szellemtudományi hermeneutika egyik kidolgozója, Wilhelm Dilthey, s az egész megértésének legtipikusabb történelmi formájaként az önéletrajzot jelöli meg. Augustinus és Rousseau  Vallomásait, valamint Goethe  Költészet és valóságát az életről folytatott elmélkedés legjellegzetesebb és legközvetlenebb kifejeződéseként határozza meg. Faludy György maga is hivatkozik ezekre a klasszikus írói életrajzokra, ám azoktól eltérő módon, versben és prózában egyaránt, kerülni kívánja a műfaj történetében szinte kötelező ünnepélyességet, vallásos és vallomásos jelleget, a példaadó, tanító célzatot. Életeseményei, élményei bizonytalanságairól saját tudati egységével igyekszik számot adni. A választott műfaj és módszer kivételes lehetőséget biztosít a számára az egész élet(út) jelenbeli megélésére és megértésére. Ezáltal mentesül az alól a kötelezettség alól, hogy a század szellemiségéről a szemtanú hitelességével, tárgyilagosságot mímelve számoljon be. Tényeket, adatokat, eseteket sorakoztasson – szép kronologikus rendbe szedve – az utókor számára fontosnak tetsző eseményekről, tettekről, személyekről. De ugyanakkor, az időbeli távlat miatt, teljes természetességgel kerülheti el a vallomásos elfogultságot, dühöt, indulatot, netán teatralitást. Az ismert önéletrajzok, naplók, memoárok eljárásmódjával szemben egyszerűen elfoglalhatja a maga szellemtörténészi pozícióját. A Pokolbeli víg napjaim, a Pokolbeli napjaim után és a Pokolbeli víg napjaim 3. címekben csaknem hivalkodóan, személyraggal nyomatékosítottan jelzett szubjektivitással idézheti meg, mindenféle térbeli, időbeli vagy formai kötelezettségtől mentesen, személyes élete és a történelem, az irodalom különböző eseményeit, alakjait. Olyan ember szólalhat meg ily módon, aki még jelen lehetett József Attila (első) eltemetésén, aki személyes élményként élhette át a világháború kitörését, a hadba vonulást, a kommunista hatalomátvételt s aki valóban globálisan képes szemlélni és megítélni a huszadik század végén a világban lezajló folyamatokat.
     Az ilyen, vállaltan szubjektív módon megírt önéletrajzi regények kivételes érdeme és érdekessége – a korról szóló tudományos értekezésekkel, a megjelentetett kortársi levelezésekkel, dokumentumgyűjteményekkel ellentétben –, hogy a tanú a század második feléből visszatekintve, egy történelmi folyamat részeként éli és értelmezi újra a hajdan történteket. Teszi ezt annak tudatában, hogy a történelmi folyamatokban kibontakozó mozgások, változások az egyes emberek, bizonyos célok érdekében kifejtett akarati és cselekvési megnyilvánulásainak kölcsönhatásából következő mozgások, változások. A kor szellemére jellemző jelenségegyüttes az egyének élményvilágát fejezi ki, mint ahogy az egyén élményeiben pedig a korszellem tükröződik. A történelmi folyamatok valódi megismeréséhez elengedhetetlenül hozzátartozik a kor szellemének megismerése. Annak megismeréséhez azonban csak önmagunk megismerése vezethet. Ezáltal a szellemtörténeti vizsgálat tárgya és alanya voltaképpen azonossá válik. Az eljárás különlegessége Faludy György esetében az, hogy ezt az utólagos vizsgálatot egy olyan „alany” végzi, aki valamikor maga is a „tárgy”, az események aktív részese, tevőleges résztvevője volt. Ez indokolja az okokozati alapokon nyugvó racionalitás, az aprólékos adatgyűjtés, a hiteles beszámoló követelményének határozott elvetését. A cél nem lehet pusztán a részek megértése és megértetése, az „igazmondás”, hanem a nagy összefüggések felvillantására való törekvés, ami viszont csakis a megélést és a megértést egyaránt lehetővé tevő intuíció segítségével történhet. Az életút az egyén számára valóban élményekből áll, amelyek az idő folytonos múlása ellenére a jelenlét egységének képzetét nyújthatják. Az élet különböző mozzanatait, az énre vonatkozó közös jelentésük alapján, a tudat egysége összekapcsolhatja. Az összfolyamat, az emberi élet és a történelem mozzanatai, a pillanat intenzív, intuitív megélése által, sajátos értelemmé, jelentéssel bíró teljességgé, megértéssé állhatnak össze. Faludy György számára, önéletrajza minden részlete erről tanúskodik, ez a kivételes pillanat a hatvanas évek elején, illetve az ezredforduló időszakában érkezik el. Amikor az egész életút személyes újraélése, utólagos megélése és megértése az élményösszefüggés utánképzését, utánaalkotását teszi lehetővé.
     Az eddig elmondottak elsősorban a könyv megírásának legendáriumából következnek, és a szerző által tudatosan vállalt szubjektív szellemtörténészi pozíció lélektani vonatkozásaival függenek össze. Van azonban egy másik, nem kevésbé lényeges tanulság is. Ez már a kötetek megírásának, illetve kiadásának elhúzódásából fakad, s a mai olvasónak egy több évtizede készülő személyes életrajzzal szükségszerűen kialakítandó hermeneutikai viszonyával, a szellemtudomány hermeneutikai megalapozásának kérdésével kapcsolatos. A legmagasabb rendű szellemtörténészi feladatnak ugyanis több mint egy évszázada az alkotói személyiségben és/vagy műalkotásban rejlő életösszefüggés megértése számít. Az életösszefüggésnek az adottban való felmutatása azonban csak akkor sikerülhet, ha az az összefüggés saját megélésként van jelen. Ha sikerül az adott személyiségbe vagy a mű világába való belehelyezkedés. Jelen esetben tehát akkor, ha Faludy György trilógiájának lapjaival szembesülve a ma olvasója számára valami grammatikai és történelmi szempontból kétszeresen is elmúlt, idegen a jelenbe, a szerző konkrétan, majd íróilag megélt korából és világából az olvasó szituációjába kerül át. A múlt jelenné válik. Az életrajz a korszellemnek az egyéni élményen át való intuitív kifejeződéseként, a különféle életmegnyilvánulások írásos rögzítettségeként jelenik meg. Végtelen nyitottsága és vállalt személyessége egyúttal és egyenesen inspirál az én életvonatkozásait ily módon, intuitíve kifejező műalkotás ugyancsak intuitív átélésére és megértésére. A mű mint a történelem során továbbhagyományozódó írás az egyén és a mások közötti legfontosabb, objektivitást és szubjektivitást egyesítő közvetítővé válik. Arra késztet, hogy immáron az olvasó a maga életösszefüggéseinek tudati megértésével a maga 56-os, rendszer- vagy ezredváltó élményeivel szembesítse a Faludy-féle interpretációt. Alkotó, mű és befogadó párbeszédének eredményeként a történelmi összfolyamat lényege érvényesebben szólaljon meg a számára. Ennél többet szerző nem remélhet. Ez visszamenőleg alkotást és alkotót egyaránt hitelesít. Miként azt Dilthey, szintén a történelmi ész kritikájához írott vázlataiban megfogalmazza: „Minden életnek megvan a maga saját értelme. Ez olyan jelentésösszefüggésen alapul, amelyben minden felidézhető jelen önértékkel, s ugyanakkor az emlékezés összefüggésében az egész értelméhez való viszonnyal rendelkezik. Az individuális létezésének ez az értelme […] teljességgel szinguláris, sajátos módján azonban, akárcsak egy leibnizi monász, a történelmi univerzumot reprezentálja.”

(A Faludy-recepció) Az elmondottak alapján logikusan adódna a következtetés, mely szerint bizonyára egy már sokak által alaposan és részletesen feldolgozott és elemzett alkotói életműről lenne szó. Ha valaki újonnan hozzá kívánna szólni a témához, annak előbb a kritikai vélekedések, monografikus ismeretek emberöltőnyi idő alatt felhalmozódott rengetegén kell áthámoznia magát. Adott esetben szembe kell néznie és, ha szükséges, meg kell küzdenie a szerzőről több évtized alatt már többé-kevésbé pontosan kialakított és behatárolt kanonizációs pozícióval. A valóság ennek éppen az ellenkezője. Faludy György költészetéről mind ez idáig nem jelent meg nagyobb összefoglaló munka, s komolyabb tudományos igényű cikk is nagyon kevés. Az idézett, Pomogáts Bélától származó első pályakép vagy kismonográfia 2000-ben, a költő kilencvenedik születésnapján lát napvilágot. Annak szerzője is inkább az életrajzi adatok köré csoportosítja mondanivalóját. Könyve tárgyilagosságra törekvő, konkrét tényekre alapozott összefoglaló munka, amely azonban saját célkitűzése szerint is inkább csak kiindulási alapot kíván nyújtani a későbbi kutatásokhoz. Miként a bevezető azonnal leszögezi: „A Faludy-recepciónak nagy adósságai vannak, és ezeket az adósságokat egy viszonylag kicsiny terjedelmű pályarajz természetesen nem pótolhatja.”
     Faludy György méltó kritikai fogadtatása, netán elismerése tehát még várat magára. S ezen a némiképp érthetetlen helyzeten, úgy tűnik, a róla készült rövid pályaképnek sem sikerült változtatnia. Nem sikerült áttörnie a látszólagos érdektelenség falát. Mert, hogy látszólagos (kritikai) érdektelenségről beszélhetünk csupán, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Faludy azon csekély számú kortársi íróink közé tartozik, akiknek a műveit még olvassák. Hazatérése óta rendkívüli népszerűségnek örvend. Találkozásokra, felolvasásokra hívják szerte az országban. Villon-balladáit, több évtized múltán is kívülről fújják az emberek. Évente megjelenő régi-új köteteit elkapkodják az olvasók. A televízió és a rádió beszélgetős műsorainak rendszeres meghívottja. A nyári könyvheti dedikálások alkalmával asztala előtt rajongóinak hosszú sora kígyózik. Talán ez is egyike lehet azon okoknak, amelyek távol tartják a szűkebb értelemben vett szakmát a vele és a művészetével való komolyabb foglalkozástól. „A siker – állapítja meg a költő kevés számú értő kritikusainak egyike, Fried István – többnyire félreértés. De nem feltétlenül az. (Például Jókai, Mikszáth, Petőfi, Ady sikere.) Mindenesetre jelez valamit, amit aligha lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Az irodalomtörténet eddig megkerülte a nehezebb feladatot: nem foglalkozott megfelelőképpen Faludy György életművével. Sem legendájával, sem »szövegei«-vel.” Ez a tény pedig döntő jelentőséggel bír, s nem lehet egyszerűen az irigység számlájára írni. Sok oka van a recepció hiányának, s a recepció hiánya bizonyos mértékig kihat az elvétve megjelenő kritikákra is. Úgy is mondhatnánk, hogy ebben a kritikai űrben azért nagyon sokféle erő hat, s az ördögi kör fordítottan is érvényes. Gyakran előfordul, hogy ha egy szerzőt valamiért nagyon preferál néhány nevesebb lap, kritikus, fórum, akkor ez ellen – ha az adott eset indokolná is – elvétve száll vitába valamely másik lap, kritikus vagy fórum.
     Arra a kérdésre tehát, hogy miért nem írnak érdemben Faludy György költészetéről, nagyon sokféle válasz adható. Az már-már természetesnek mondható, hogy az emigráció időszaka alatt a költő tevékenységét itthon szinte teljes visszhangtalanság övezte. A nevét is csak elvétve említették a különféle irodalomtörténeti összegezések. Mindeközben például az egyik legnagyobb példányszámú és presztízsű angol napilap, irodalmi mellékletében, mint az emigrációban nagy népszerűséget szerzett magyar írók képviselőjét ünnepelte, és nyilvános irodalmi vitát indított a munkásságáról. Faludyt a legnagyobb élő magyar költőnek nevezte akkor, 1981-ben, amikor Angliában még csupán a prózai alkotásai voltak olvashatóak, költeményeinek angol fordításai csak Kanadában és az Egyesült Államokban jelentek meg. A vitában, nem mellékesen, a nyugati emigrációnak olyan kiemelkedő személyiségei hallatták hangjukat, mint Czigány Lóránt, Arthur Koestler vagy Mikes György. „A Faludy-jelenség egyszeri s megismételhetetlen” – írta például Czigány Lóránt, majd hozzátette: „Mert sokkal fontosabb az, hogy itt van velünk, mintsem hogy eldöntsük, a legnagyobb élő költő-e, vagy csak nagy költő, esetleg kismestere-e a magyar irodalomnak. Majd eldönti az utókor.” Másfél évtizeddel később, 1995-ben, az akkor nyolcvanöt éves költőről írott tanulmányában Fried István is hivatkozik erre a vitára. Írásának jellemző módon a Faludy-jelenség címet adja, s a következőképpen foglal állást: „Nem tudok arról, hogy bármikor is nevezetes »vezető« kritikus rászánta volna magát, hogy fölmérje ennek a költészetnek jelentőségét, átvilágítsa természetét, fürkéssze e páratlan népszerűség titkát. Ha ugyan titokról van szó egyáltalában. […] Irodalomtörténetekből Faludy ki szokott maradni, egy-egy verses kötetének, prózai kötetének megjelenése a közönség számára esemény, nem a kritikusok számára.” Az egyik oldalon tehát teljes (el)hallgatás, a másikon meg felfokozott lelkesedés és érdeklődés. A probléma valódi okát Fried István végül a Faludyval kapcsolatosan „fejcsóválva és ajakbiggyesztve emlegetett” 19. századiságban látja: „a költőietlenségre esküvő költészetek évadán, a történeteket jelentőségüktől megfosztani akaró epika korszakában előáll egy poéta, akit sem börtön, sem emigráció, sem világháborús katonáskodás, sem amerikai-kanadai egyetemi tanárkodás nem képes eltéríteni dallamától, […] aki csiszolt jambusokban szólaltatja meg a megtapasztalt és átélt »nyugat-alkonya« élményt, aki csak annyira szorítja vissza verselői virtuozitását, amennyire az élőbeszéd fordulatait beengedi a költészetbe, hogy egyszerre legyen patetikus és elidegenítő, retorizált és anekdotikus, keresett és keresetlen.” Példának a Faludynál csak négy évvel fiatalabb Határ Győző véleményét idézi: „Faludy Gyurka? Eltévesztette az évszázadot: verseivel a 19. századba, raconteur-tehetségével a római korban kellett volna születnie – sziporkázását akármelyik császár villával és életjáradékkal honorálta volna.”
     Faludy Györgyöt nemcsak kollégái, de kritikusai is előszeretettel látják el különféle állandó jelzőkkel. Ezek a jelzők, bár karakteres és színes Faludy-portrét tárnak elénk, mégis sokszor elfedik a költő valódi énjét. Gyakran nevezik őt magyar Villonnak, világcsavargónak vagy mesélőnek, élő klasszikusnak, mesternek vagy, mint például Alexa Károly, „a huszadik századi magyar ízléstörténet egyik nagy legendájának”. Mindezekre a nagy buzgalommal és mély meggyőződéssel megfogalmazott jellemzésekre az érintett a tőle megszokott bölcsességgel és frivolsággal válaszol: „Petőfi Sándort a magyar közönség már huszonnégy esztendős korában jól ismerte és nagyra becsülte. Két évvel későbbi halála nemzeti tragédiának számított. Gyulai Pál jóval később megjelent életrajza tehát nem vezette be Petőfit a magyar irodalomba, hanem egy mellékes gesztus volt, mely Petőfi helyét nem határozta meg; miután ezt a helyet Petőfi hírneve szerezte magának és nem Gyulai definíciója, hogy a népi-nemzeti költészet egyik feje volt. Ugyanekkor jellemző, hogy Gyulai Pál harmadiknak, Petőfi és Arany János mellé Tompa Mihályt állította be. Nem tudom, milyen mértékben fogadta el ezt a beállítást a 19. század második felének magyar közönsége, de azt tudom, hogy a 20. évszázad első felének magyarja – csakúgy, mint a következők – hallani sem akart róla. Az esztéták tehát hasztalanul harcoltak érte. Ady Endre esetében legalább két évtizedig folyt a küzdelem a költő legmagasabb fokú elismeréséért, de az elismerést végül is nem Bölöni György, Ady Lajos és a többiek könyve nyerte el, hanem Ady Endre roppant népszerűsége a húszas és harmincas esztendőkben. E nélkül a nagyságának hódoló könyvek aligha jelentek volna meg. Mikor József Attilát 1937 decemberében Szárszón eltemettük, azt reméltük, hogy 10-15 éven belül újratemetik Budapesten. De már néhány éven belül felvitték holttestét a fővárosba, nem azért, mert az esztéták elismerték nagyságát, hanem azért, mert az olvasók lelkesedtek érte, mielőtt még a könyvek áradata megjelent volna róla. Nem felel meg tehát a valóságnak, hogy az esztéták, ítészek vagy kritikusok adnak helyet az irodalom nagyjainak, hanem éppen ellenkezőleg: a kritikusok magasztalják az írókat azután, hogy az irodalom tetejére juttatta őket az olvasóközönség szeretete és áhítata.”
     A Faludy-recepció szűkösségének okai között természetesen kifejezetten szakmai és konkrét indokokat is meg kell említeni. Ilyen indok például, most más szemszögből nézve, az életút említett kivételes regényessége, kalandossága. Faludy György modern kori csavargó, pikáró, egy huszadik századi Odüsszeusz vagy Don Quijote. Nincs a földnek olyan szeglete, ahol kényszerűségből vagy jószántából ne járt volna; nincs olyan élethelyzet, amelyet kényszerűségből vagy jószántából ki ne próbált volna. Ezúttal is igaza van a róla szóló pályakép szerzőjének, amikor azt írja, „ha a modern magyar költészetnek van Odysseusa, az minden bizonnyal ő, aki nemcsak a messze tengereket járta be, hanem a huszadik századi történelem mitologikus szörnyetegeivel is találkozott. Hosszú életének kilenc évtizedében szinte mindent látott, mindent megtapasztalt, amit a mögöttünk lévő kaotikus és kegyetlen évszázad hozott.” Életének akár egy rövid szakaszát is ezért legfeljebb több órás mélyinterjúval vagy hosszas kutatómunka eredményeképpen lehet rekonstruálni. Pusztán az életesemények és a költő életében szerepet játszó személyek (élmények, hatások stb.) számbavétele is kitartó nyomozást igényel. Az erre vállalkozónak lényegében az egész huszadik század történéseivel kell szembesülnie és tisztában lennie. Pontos és kimerítő ismeretekkel kell rendelkeznie a 20. század politika-, eszme-, művészet- és irodalomtörténetéről ahhoz, hogy a költő egyes történelmi és élethelyzetekben hozott döntéseit, művészi törekvéseit megfelelőképpen bemutatni és értelmezni tudja. Munkáját külön nehezíti az életmű mérhetetlen nagysága és egészen a legutóbbi időkig: teljes egészében való hozzáférhetetlensége. Nagy valószínűséggel elsősorban fiatal felesége gyűjtőmunkájának és biztatásának köszönhetően az utóbbi esztendőkben, szerencsére, folyamatosan jelennek meg a korábban betiltott, bezúzott, máglyára vetett vagy egyszerűen csak külföldön napvilágot látott kötetek, a válogatott vagy összegyűjtött versösszeállítások. A végeredmény, már mennyiségét tekintve is lenyűgöző, de pusztán a végigolvasása sem kis erőfeszítést követel. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a költő, egyébként érthető módon, az új kiadás alkalmát kihasználva, előszeretettel módosít korábbi szövegein, akkor további, ezúttal filológiai természetű, megoldásra váró feladatok garmadája is felmerül. Ráadásul az életmű egy jelentős része fordítás vagy úgynevezett átültetés, mégpedig nemcsak a jól ismert nyugati, hanem keleti, sőt távol-keleti, arab vagy afrikai nyelvekből is. A szerző ebben az esetben sem adja alább a teljességnél. Valóban a világlíra egészének keresztmetszetét kívánja nyújtani. Ez a szándéka azonban az eredeti szöveggel való egybevetést igencsak komoly szakmai kihívássá is teszi. Az idegen nyelvű versek közül több más fordításban is ismert. Illő tehát a fordításokban megmutatkozó eltérések bemutatása is. A legnagyobb nehézséget mégis kétségtelenül a recepció csaknem teljes hiánya okozza. Ez a tény nemcsak az egykori és a mai fogadtatás közötti esetleges különbség felmutatását teszi lehetetlenné, de még minimális fogódzókkal sem szolgál ahhoz, hogy az egyes pályaszakaszok és művek megközelítését segítse. Az élet(mű) sokfélesége és gazdagsága ugyanakkor a valamely hagyományos költőszerepbe vagy költői irányzatba való besorolást is lehetetlenné teszi.  Faludy György ugyanolyan joggal kapcsolható a Nyugat harmadik nemzedékéhez, a Szép Szó köréhez, valamelyik általa szerkesztett emigráns irodalmi orgánum szellemiségéhez. De kizárólagosan egyikhez sem. Nevezhető, mint láttuk, 19., 20., sőt immáron 21. századi alkotónak; tekinthető a premodern, a modern és a posztmodern képviselőjének. De kizárólagosan egyiknek sem. Tekinthető küldetéses-közéleti költőnek, avantgárd lázadónak és polgárpukkasztónak, a klasszikus vagy esztéta modernség formamesterének, a nyelvbe vetettség következményeivel számoló posztmodern költőnek. De kizárólagosan egyiknek sem.
     Az ilyen és ehhez hasonlatos kérdések és kétségek, feladatok és nehézségek, állítások és tagadások vég nélkül sorakoztathatók. Értelmetlenül. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy legyen bármily nagy a kihívás, nem halogatható tovább a Faludy-életművel való szakmai szembenézés. Nyilván a felmerült ellentmondások feloldása nem történhet egy csapásra, és nem is lehet egyetlen ember feladata. Első lépésként mégis meg kell kísérelni az életmű egészének általános jellemzését, hogy azután a további elmélyült részkutatások következzenek. A vizsgálatnak fokozatosan az alkotó személyéről vagy a művek megszületésének körülményeiről magukra a művekre és az olvasóban keltett hatásukra kell irányulnia. A legendák építését egyre inkább fel kell váltania a legendaoszlatásnak.
     Faludy György egyéniségének és költészetének különlegessége árnyalt megközelítést követel. Egyszerre kell pozitivista tény- és adatszerűségre törekedni, szellemtörténeti érzékenységű belehelyezkedéssel élni, formalista-strukturalista műközpontúságú elemzéseket megvalósítani, a hermeneutikai horizontváltás bekövetkezésének vagy éppen elmaradásának okait feltárni, egy sajátos, korát messze megelőző, egyéni destrukturáló vagy dekonstruáló eljárásmód sajátosságait megmutatni. Komplex megközelítésre van tehát szükség. A Faludy-legenda nem magyarázható pusztán az életrajzi tényekből, az alkati tulajdonságokból, a művek szoros olvasatából vagy alakulás- és hatástörténetéből. A Faludy-legenda nem magyarázható pusztán a művek keletkezési körülményeinek, a műveket övező társadalmi-történelmi háttérnek az alapján, nem megfejthető az egyes szövegeknek vagy azok változásának a részletes bemutatásával, esetleg a művek olvasóra-kritikusra gyakorolt hatásának az alapján. A Faludy-legenda nem magyarázható egyedül akár a szerző, akár a műalkotás, akár a befogadó szemszögéből. A legendárium, ha van, éppen az, hogy Faludy György élete és művészete csakis mindezen szempontok együttes figyelembevételével közelíthető meg. Bármelyik szempont kizárólagossá avatása, több példa akadt rá az elmúlt évtizedekben, szükségszerűen tévútra, élet és életmű meghamisításához, félreértéséhez és félreértelmezéséhez vezet.
     Faludy György életművének két fő vonulata, személyiségének két fő rétege van. Az egyik az irodalmi-esztétikai, a másik a politikai-közéleti irányultság. Az elsőt, nagyon leegyszerűsítve, a fordítások-átültetések, a másodikat a versek-önéletírások képviselik. Az első mindig gyógyír, menedék, menekvés a külső világ nyomasztó valóságossága elől, a második harc, elkötelezettség, az elhivatottság felvállalása a külső világ megváltoztatásáért a belső világ nyugalmának megteremtése érdekében. A kettő egymástól elválaszthatatlan, együtt jelentik az életmű és a személyiség egységességét. Az első az örök vágy, az igény, a megnyugvás a nyugodt alkotói munkára, a második a sors rárótta kötelezettség, a feladat vállalása, mely elől elmenekülni hitványság. A költői természetrajz bemutatásának tehát két részből kell állnia: az életmű és a személyiség e két, egymással szorosan összetartozó oldalának feltárásából. A két rész találkozási pontja pedig, úgy tűnik, nem más, mint maga a költészet, amelynek az önéletírások és a publicisztikák nagyon fontos hátteréül szolgálnak. Ennek a költészetnek, a kor tudományos színvonalán álló, elfogultságoktól mentes értelmezése hozzájárulhat ahhoz, hogy Faludy György munkássága és személye végre az őt megillető figyelemben részesüljön és elnyerje méltó helyét a magyar irodalom történetében.
 

* Esszépályázatunk díjnyertes alkotása. (A Szerk.)