"Mondok, mondok éneket,
                                                                             falra mondok képeket..."
 

Weöres Sándorról sajnálatosan kevés szó esik mostanában, pedig mai szóhasználatunkkal és mércénkkel, igazán legeurópaibb költőnknek tekinthetnénk.
     Kevés szó esik tehát, de most mégse róla fogok beszélni, hanem egy hozzá képest szinte - sajnálatosan - ismeretlen barátjáról, Pásztor Béla költőről, illetve egy több mint ötven évvel ezelőtti közös munkájukról, melyhez ennyi idő elteltével találódott meg a méltó, harmadik partner, Gaál József festő-grafikus személyében. E közös, immár három alkotó által létrehozott művet - és természetesen a kiadó vállalkozását is - méltán illethetnénk a lehető legtúlzóbb jelzőkkel. (Ám mai, szkeptikus világunkban ez inkább elriasztaná azt a kevés érdeklődőt is, akire az ilyesfajta könyvek-albumok számíthatnak.)
     De mégis, miért kellene magasztalni ezt a könyvet?
     Egyrészt, mivel Pásztor Béla ismeretlensége ellenére is kitűnő költő volt, W.S. méltó társa, akiről utólag így emlékezett meg e közös versciklus publikálásakor: "...Pásztor Béla volt valamennyiünk közt a legszövevényesebb képzeletű; zsúfolt és szeszélyes motívumok halmozója. Lénye szinte nem is e világból való volt, mintha egy jámbor földalatti szellem, a gyökerek és elásott kincsek manója tévedésből embernek született volna." Ennyi az idézet, és itt joggal mosolyoghatunk Weöres szavain, hiszen ez, szinte szóról szóra, róla is elmondható, és ezzel meg is értettünk valamit a köztük lévő szoros kapocs lényegéből.
     Másrészt.
     Ritkán adódik irodalmi négykezeseknél, hogy a kuriozitáson és a pillanatnyi játék örömén túl érdemi, közös dolog szülessen. Ez esetben a tét nélküliség a legjobb, legelőnyösebb rejtett értékeket hozta ki a két költőből, ami által kettejük költészetéből, illetve személyiségéből nem kivonódott "valami", hanem hozzáadódott. Valami plusz, amitől a Holdaskönyv ciklusdarabjai ma is érvényes művek lehetnek. És erre a közös játszadozásra maga W.S. is nagy hangsúlyt fektet, látszólag, mintha szerénység lenne csupán részéről, noha nem erről van szó. Hanem arról, hogy a versek valóban a játék hevében, a játszadozás kedvéért születtek, nem pedig publikációs, hátsó szándékkal. És tudjuk, akár az alkotáslélektanból, akár saját tapasztalatból, hogy ennek a tét nélküli gesztusnak, a játéknak óriási a szabadságfoka, a felszabadító ereje.
     Ez az az erő, mely egyszersmind a személyiségek közötti határokat is fellazítja, és átsüt a verseken.
     Ez az az erő, ami Gaál Józsefet is képes volt bekapcsolni a közös áramba, egy időtlen játszadozás erejéig. (Melyet véresen komolyan vett, ahogy másik két partnere is, annak idején...)
 

Weöres azonban nemcsak, hogy tisztában volt a játszadozás termékének értékével, hanem nagyon szép, baráti gesztussal állított emléket fiatalon elhunyt barátjának.
     Azaz, amikor Pásztor Béla, költő barátja eltűnése szinte biztosra vehető, valahol Ukrajnában, előszedi közös időtöltéseik dokumentumát, és elküldi Várkonyinak, a Sorsunk számára. "Itt küldök egy különleges verset, melynek két szerzője van: szegény Pásztor Béla, aki a fronton eltünt, és én. Egy jegyzetben a vers keletkezéstörténetét is megírtam; azt hiszem, alkotáslélektani és irodalomtörténeti érdekesség [...] Nagyon szeretném, ha [...] ezt közölnéd. Kérlek, írd meg nekem, lehetséges-e ez. Jólesne, ha ezzel megbecsülhetnénk szegény barátomat, aki bizony valószínűleg már Ábrahám kebelén pihen; szeretném ha megjönne, mert nagy tehetség bontakozott benne érzésem szerint, egészen különleges és mindentől elütő lelki struktúra." Írta Csöngéről 1946 októberében. (Majd Várkonyi 1947-ben le is közölte a "közös hancúrozás"-t.) És hogy mennyire komolyan gondolta ezt a baráti gesztust, eltűnt, halott barátja felé, mi sem jellemzi jobban, hogy a Holdaskönyvet felvette Egybegyűjtött írásai közé.
     És hogy az egyébként, többnyire hálátlan utókor időnként mennyire rá tud cáfolni önmagára és a kritikusok megállapításaira, jó példa Gaál József könyv formátumú vállalkozása.
     Ezzel a kötettel a játékos duó trióvá alakul és egy finom kis kamaraművet szólaltat meg együttesen. Harmonizálva, és tisztelve egymást, teremtő alázattal viszonyulva a másik gesztusaihoz. A játékból, a hancúrozásból így lesz, szinte észrevétlenül, műalkotás. Kis betűvel persze, természetesen, hiszen egyikőjük sincs túlságosan meghatva önmagától. Pásztor partner a bolondozáshoz, és eszükbe sem jut, hogy ebből valaha, valami lehet. Weöres felismeri, hogy valami mégis lett, emléket állít, és megteszi, amit kell. Sőt, kézírással is lemásolja, és beadja a Petőfi Irodalmi Múzeumba ezeket a népi szürrealista - vagy ahogy W. S. jellemzi magát, "sültrealista" - négysorosokat. Talán már sejti, hogy úgy ötven év múlva el fog jönni egy olyan festő-grafikus, akinek tragikus-groteszk-archaikus képi világa igencsak rokonságban áll az övékkel. Torz, kényszerből, kínjukban vigyorgó-vicsorgó, egykori vagy valamikori emberi lények, alakmások teremtőjeként. Sőt, leginkább ehhez a maszkos, karneváli, haláltáncos forgataghoz állnak közel művei, melyet W. S. bolondozásnak és bohóckodásnak tüntet fel.
     Holott.
     Sötét, brutális és szkeptikus világot láttatnak álomszerűen és kellő humorral fűszerezve. Tökéletes találkozási lehetőség tehát ez a könyv e három hasonló látásmódú alkotó számára. A történet bevégzéseként a kézírást és a nyomtatott szöveget Gaál József beilleszti saját bejáratú univerzumába és elkészíti a képi változatokat, a verseket kísérő vázlatos rajzokat, majd az önállóan is megálló társműveket, a hét darab színes litográfiát a hét ciklushoz. Boszorkányokról, bohócokról és bolondokról.
     A Holdaskönyv verseinek saját értelmezéseit. 
 

Egymásra montírozott hármas önarckép tehát ez kötet, egy olyan játék eredménye, melyben a személyiségek folyton egymásba folynak és egymásban, egymás által oldódnak fel, hogy ne lehessen pontosan tudni, mikor ki a hunyó. Melyik motívum, sor vagy sorpár honnan, kitől is jön valójában. Persze, lehet találgatni, olvasottságunkat, műveltségünket fitogtatva, melyik sort ki írta... Mikor, kinek az arcéle látszik erőteljesebben... Csak nem érdemes, mert ez a dolog nem erről szól. Ahogy Gaál József erőteljes rajzi vázlatai és expresszív litográfiái sem puszta leképezései az írott szövegnek, elvesz és hozzáad, kiegészít és teljessé tesz. "A felvillanó képzetek világát csak az öntudatlan áramlás segítségével fejezhetem ki, a játékosan összefonódó képekben, ritmusban, megbújik a tragédia. [...] A széthulló valóság elemei dallamfűzérben léteznek tovább, újraálmodva a valóságot, amely egy karneváli forgatag, a görbe tükörbe néző ember szédülete." Írja Gaál a saját értelmezéséről.
 

Kár, hogy Weöres ezt a gesztust, mely az övére rakódik, már nem érhette meg. Vagyis, dehogy. Nem kell sajnálnunk, hisz ő megtette a magáét. Ahogy e rendkívüli album (egy sorozat 2. darabjaként) megálmodói, kivitelezői is (Dömény Csaba és az ARCUS STÚDIÓ). Gondoljunk hát arra, hogy Weöres bizonyára itt ül felettünk, valamelyik felhő szélén, lábat lógázva, és átölelve megtalált barátja, Pásztor Béla vállát. Nézd, mondja mosolyogva Weöres, látod, mégis csak érdemes volt bolondnak, vagyis poétának lenni Magyarországon... Erre persze Pásztor azt mondja hümmögve, talán, igen, de emlékszel még Sanyikám A bolondok énekére, mennyit nevettünk a saját hülyeségeinken. És nevetve, egymás szavába vágva szavalják:
 

Törött fésű, adj fogat.
Szobor add át arcodat...

Holtak ültek mellemre.
Eső esett reggelre...

Csőröm vas és tollam vas,
én vagyok a szélkakas.
Horpadt égi bádogon
rőt rozsda a lábnyomom.