Tamkó Sirató Károlyról írott monográfiájában Aczél Géza külön fejezetet szentelt a költő gyermekverseinek, bár csak kevéssé tudta beilleszteni azokat az életmű alakulástörténetébe: "a 60-as évek végétől megjelenő gyermekvers- köteteinek nincsenek az avantgarde pályafutás során egyértelműen körvona- lazható előzményei - meg-megújuló teoretizáló kedvének, költői törekvéseinek sugallatai pedig mindenkor távol estek e sajátos törvényekkel bíró irodalom lehetőségeitől".¹ Azok a költészeti elemek, poétikai megfontolások, amelyek a Tamkó-gyermekverseket jellemzik, nem tűntek szervesen beépíthetőnek a monográfus életmű-konstrukciójába. Oravecz Imre-monográfiájában Kulcsár- Szabó Zoltán más megoldást választ több, mint egy évtizeddel később: az Oravecz-gyermekverseket az 1972. szeptember szereplétesítő, illetve szerep- megbontó eljárásainak előzményeképpen, azokkal szoros összefüggésben tárgyalja. Gondolatmenete zökkenőmentesebbé tételéhez még ki is emeli a Máshogy mindenki más című könyvet az életmű kronológiájából.² Ez az interpretációs elmozdulás akár emblematikusnak is tekinthető: a kilencvenes évek második felére ugyanis egyre hangsúlyosabbá vált az a felismerés, hogy a gyermekirodalom=irodalom elve azt jelenti: a gyermekirodalom vizsgálatában ugyanúgy hasznosíthatók a kortárs narratológia és poétika eredményei, mint az ún. "felnőtt irodalom" esetében. A gyermekirodalom kutatása részben a cultural studies diszciplínáinak térnyerésével együtt helyeződött egyre szilárdabb alapokra. Ugyanakkor, a befogadás-elméletek egyes konklúzióinak figyelembe vételével, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermekirodalom irodalomként való interpretálása mellett érdemes fenntartani azt az olvasatlehetőséget is, amely mintegy interdiszciplináris keretben helyezi el a gyermekirodalom kutatását, amennyiben a gyermekolvasó befogadási folyamatai másképpen működ(het)nek, mint a felnőttéi. Kulcsár-Szabó Zoltán például az olvasásszociológiai- pszichológiai kompetenciák fontosságát is kiemeli a vizsgált Oravecz-szövegek olvasás kapcsán.³ Ez azt jelenti tehát, hogy a korábbi, döntően nevelés-centrikus gyermekirodalom-interpretációk számos eleme hasznosítható ebben a kontex- tusban, ugyanakkor a hangsúlyok, értelmezői kiindulópontok olykor radikálisan áthelyeződnek az újabb interdiszciplináris közegben. A jelzett interpretációs fordulat elemei egyre inkább fellelhetők a gyermekirodalommal kapcsolatos újabb magyar nyelvű szakirodalomban is.
     Közel egyszerre jelent meg az ezredforduló táján két gyermekirodalommal foglalkozó, főiskolai oktatásban is használatos tankönyv. Az egyik Budapesten, a Helikon könyvkiadónál (Gyermekirodalom. Szerkesztette Komáromi Gabriella. 1999, 2001.), a másik, Kiss Judit tollából Kolozsváron, az Erdélyi Tankönyv- tanács kiadásában (1999-ben és 2000-ben), ez utóbbiról lesz szó a továbbiakban.
     A kötet - mondja az előszóban a szerző - "a gyermekirodalom elméleti kérdéseit igyekszik összegezni. Ugyanakkor azokat a hiányosságokat kívánja pótolni, amelyek a gyermekirodalommal foglalkozó magyar nyelvű szakirodalmat jellemzik." (9.) Elsősorban az angol nyelvterületen publikált újabb, kilencvenes években megjelent szakmunkák képezik azt az elméleti alapot, amelyre ráépül Kiss Judit kötete - azokból nem annyira szemléletet kölcsönöz a szerző, inkább problémákat, amelyekkel bármely kortárs gyermekirodalom-elméletnek szembesülnie kell.
     A könyv bevezető fejezete a gyermekirodalom kutatásában a közelmúltban bekövetkezett fordulattól indítja gondolatmenetét: a tudományos diszciplínák rendszerébe egyre inkább beépíthetőnek tűnik a gyermekirodalom vizsgálata, és ez intézményesülését is elősegítette. Könyvtárak, kiadók, konferenciák, szervezetek, gyűjtemények épülnek ki a kultúrának erre a szeletére alapozva. A kultúrakutatásnak vagy a szövegszempontú megközelítéseknek olyan terepe a gyermekirodalom és gyermekkultúra, amelyen belül viszonylag kevéssé vizsgál- ták felül a kultúra más terrénumain kidolgozott hipotéziseket. A narratológia, a folklórtudományi iskolák, a képfilozófusok, a pszichológusok, a kultúrakutatók szívesen vizsgálják a gyermekirodalmi művek saját tudományterületükkel való összefüggéseit.
     Kiss Judit Wayne C. Booth és Wolfgang Iser nyomán próbálja elkülöníteni azokat az olvasási módokat, ahogyan a gyermek gyermekkönyvet olvas, a felnőtt gyermekkönyvet olvas, illetve a felnőtt "felnőtteknek szóló" könyvet olvas. Részben ezt az elkülönítést segíti az, hogy a szerző igyekszik kibontani a gyermekkönyvekben általában ott rejlő felnőtt világ-gyermekvilág viszonyrend- szert (amely korántsem egyszerű pozitív-negatív kategóriákban jeleníthető meg). A bevezető fejezet hosszan tárgyalja a felnőtt irodalom és gyermekirodalom elkülönítésére tett kísérleteket (amelyek csak részben hoztak fel kifejezetten "irodalmi", diskurzusbeli érveket), és minden gyermekirodalom-elemzés kiinduló- pontjaként jelöli meg az alábbi alapelvet: "a gyermekirodalom az irodalom egészének része, és elválasztani gyökereitől azt jelentené, hogy jelentősen meggyengülne a gyermekirodalmi vizsgálódás színvonala."
     A második fejezet a gyermekről alkotott történelmi elképzelések változása függvényében vizsgálja a gyermekirodalom alakulását. Megkísérel bizonyos univerzálékat bevezetni (például a "gyermek mint miniatűr felnőtt"-elképzelést vagy a komplex értelmezést ellehetetlenítő két ellentétes alaptípus - rosszcsont vs. földre szállt angyal - történeti dominanciáját), és ezek alapján felvázolja különböző kultúrák gyermekirodalmainak jellemzőit. Úgy tűnik, a legsokrétűbb gyermekirodalom azokban a kultúrákban alakult ki, amelyekben a gyermek identitása viszonylagos autonómiával bír a "jövendő, potenciális felnőtt" szere- péhez képest. Történetileg úgy adódott, jelzi Kiss Judit (többek között a demok- ratikusabb berendezkedéssel összefüggésben), hogy ez az észak-európai népeknél: Németországban, Angliában és a skandináv országokban eredmé- nyezett fontos, saját kultúra határait is átlépő műveket.
     Egy lehetséges gyermekirodalom-elmélet fogódzói címmel a kötet a narratívák gyermekirodalmi megvalósulásainak sajátosságaira hívja fel a figyelmet (például ahogyan a képeskönyv sokféle perspektívát, nézőpontot kínáló világa mintegy szocializálja a gyermek-olvasót a "virtuális átélés" viselkedésé- ben), ugyanakkor jelzi: "a gyermek életében szerepet kapó történetek a felnőttet kísérő narratívák elsődleges változatait és struktúráit hordozzák magukban" (41.).
     A következő fejezet a reader-response elmélet kontextusába helyezve néhány olyan fogódzót is kínál, amelyek megkönnyítik a gyermekolvasó sajátos válaszreakcióinak leírását - ezek a gyermek felé irodalmat közvetítő felnőtt számára gyakorlati funkcióval bírhatnak: az olvasás aktív, kreatív, egyedi, illetőleg kooperatív jegyei jó kiindulópontot jelenthetnek a művekről való közös beszélgetéshez. Problémák is adódhatnak természetesen, ehhez egyetlen példa csupán: "Általában nem áll rendelkezésünkre ťkézzelfogható bizonyítékŤ, amiből kiindulhatnánk a gyermeki válaszreakciót illetően. - írja a szerző. - Az elolvasott történet a gyermekben zajlik. A történet belsővé válásának folyamata befejeződik, mielőtt artikulálttá válna. Leginkább úgy ragadhatjuk meg ennek a folyamatnak a lényegét, ha introspektíven (befelé tekintő módon) próbáljuk újra előhívni." (46.) Ehhez igazából nem jó módszer az, amit olyannyira gyakran alkalmaz szinte minden tanár: "Amikor a gyermek azt mondja, hogy tetszik vagy nem tetszik neki egy vers, a tanári ösztön azonnal azt a kérdést teszi fel, hogy miért. A válasz leggyakrabban egy fejmozdulat, vállrándítás, a lelkesedés csappanása vagy üres tekintet, ami mögött a hirtelen támadt sikertelenség érzése rejlik. Az egyenesen a gyermeknek szegzett +miért?˝ sokkal tágabb, nagyobb, mint hogy válaszolni lehetne rá. A versről való beszélgetés maga is kísérlet, és konkrétabb, sajátosabb kérédsekből áll, amelyek végül is a nagy miértre keresik a választ." (50.) A javasolt megoldás ebben az esetben a konkrétumokból, részelemekből való kiindulás, figyelembe véve a befogadási folyamat sajátos jellemzőit is.
     A könyv utolsó két fejezete műelemzéseket is tartalmaz: a Fantázia a gyermekirodalomban című fejezet az Oz, a nagy varázsló, Lewis Carroll Alice-könyvei, illetve Pamela L. Travers Mary Poppins-történetei alapján vázolja fel fikció és realitás komplex kapcsolatát a gyermekirodalomban - ismét utalva a "felnőtt világ" és a "gyermekvilág" közti átjárhatóság problémáira. Az "el a valóságtól", illetve a "vissza a valósághoz" mozzanatai, amelyek visszatérő elemek a gyermekirodalmi művekben, egyes értelmezésekben analógnak mutatkoznak a felnőttkor gyermekvilág iránti nosztalgiájával: mintegy a valóság időleges kiiktatásaként, attól való elszakadásként jelenik meg ez a narratív elem. A toposz különböző aktualizációiban más-más értékjelentések kapcsolódnak a két különböző világhoz - a fikció, a mágia világa félelmetes is lehet, mint E.T.A. Hoffmannál például -, de kétségtelen, hogy ez a vonatkozás szinte mindegyik gyermekirodalmi mű kapcsán fontos, szemléletbeli meghatározottságot takar. Mary Poppins "rejtélyessége" éppen ebben a mozzanatban, az átjárhatóságéban tűnik a leginkább megragadhatónak: "Mary majdnem kegyetlenül kényszeríti vissza a gyermekeket a valóságba, anélkül, hogy vigaszt nyújtana távozása után. +Megrontja˝ őket, felkelti bennük a vágyat, mézesmadzagként tartja elébük a fantáziába való menekülés módozatait, aztán nem adja kezükbe a varázslat kulcsát, és nem értelmezi a csodát" - írja Kiss Judit (70.). Talán éppen a jelzett ambivalencia miatt olyannyira emlékezetes a Poppins-figura.
     A Játék a gyermekirodalomban című utolsó fejezet annak a kategóriának a kapcsán beszél a Micimackóról, illetve Tove Jansson múmin-történeteiről, amely talán a leginkább "érthetővé teheti" a felnőtt számára a gyermekirodalom műkö- dését: a játék mint analógia ugyanis nem csupán a gyermekirodalom, hanem általában a művészet befogadása kapcsán is működtethető. Johan Huizinga, Jean Piaget és Don Handelman játék-elméletei képezik e fejezet alapját. Ez a fejezet szerencsésen egészíti ki az előző, alapvetően a fikció működésére rámutató elemzéseket. A játékelméletek némiképp más keretben helyezik el a fikció- létesítő mozzanatokat, azok viselkedésbeli dimenzióját is feltárják, hozzásegítve az olvasót a gyermeki befogadás pontosabb, árnyaltabb megértéséhez.
     Kiss Judit kötete ily módon igyekszik eltüntetni a gyermekirodalomról szóló magyar nyelvű szakirodalom néhány fehér foltját, megteremtve egy olyan "szótár" alapjait, amellyel elméletileg megalapozott kijelentések tehetők a gyermekirodalomról. Utószavában ugyanakkor jelzi azokat a kutatási irányokat, amelyek felé tovább lehet indulni e koncepció felől: az illusztrációk/képek és az irodalmi szövegek közötti kapcsolat feltárása, a gyermekköltészet sajátosságai- nak vizsgálata (amely kevésbé közelíthető meg a narratív struktúrák felől, bár a fikcióteremtés alakzatai részben a költészetben is működnek). És természetesen annak az irodalomtörténeti kutatásnak a szükségességét is, amely a magyar gyermekirodalom közegében hasznosíthatná az elméleti alapkutatások hipoté- ziseit. A könyv egyértelműen újdonságot jelent a gyermekirodalommal foglalkozó magyar nyelvű szakmunkák között, a kilencvenes évek kutatási eredményeit áttekintő Végh Balázs Béla "metairodalmi jellegű" kötetnek nevezi,⁴ amely azonban az idegen nyelvű gyermekirodalmi művek megközelítése révén mégis analógiákkal szolgálhat a magyar irodalmi alkotások értelmezéséhez. (Erdélyi Tankönyvtanács, Kolozsvár, 2000)
 

Jegyzetek

1 Aczél Géza: Gyermekköltészetünk élvonalában. 164. In: Uő: Tamkó Sirató Károly. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.
2 Erre egyébként reflektál is a szerző, némi szabadkozással: "Azzal, hogy az interpretáció csak itt tér rá a Máshogy mindenki más című kötetre, ťmegtöriŤ az életmű ťidőrendjénekŤ követését (ami persze - bizonyos szempontból - ťgyanúsŤ stratégiának is minősíthető), ennek az az oka, hogy így ťhasználható felŤ leginkább egy újabb poétikai váltás egyik ťdokumentumkéntŤ." Kulcsár Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Kalligram, Pozsony, 1996. 116.
3 Kulcsár-Szabó: i. m. 122.
4 Végh Balázs Béla: Az erdélyi magyar gyermekirodalom vizsgálata (1990-2001). Korunk 2002/10. 55.