A mese a gyerek szemében mindig abszolút. Ha elhangzik a mese első mondata: "Volt egyszer a világon, még az Óperenciás tengeren is túl, egy szegény ember és egy szegény asszony"¹, attól kezdve annak a világnak a léte nem megkérdőjelezhető. A gyerek pontosan tudja, hogy annak a világnak a törvényszerűségei csak azon a világon belül érvényesek, de azt, hogy azon belül érvényesek, azt semmiképpen nem kérdőjelezi meg. Ettől kezdve nem az a kérdés, hogy van-e Óperenciás tenger, hol található, hogy miért szegény ez az ember és ez az asszony, vagy hogy mennyire szegények - ettől kezdve csak az a kérdés, hogy mi történik ezzel a szegény emberrel és szegény asszonnyal. Amikor ugyanis a gyerek mesét hallgat, át akarja adni magát annak a másik, a mesében megjelenő világnak, megindul a képzelete, maga előtt látja a mese helyszíneit, alakjait, tájait és tárgyait. Azonosul a főhőssel, szurkol a jónak, fél a gonosztól, örül a jó győzelmének. A - nevezzük jobb híján így - hagyományos mese ezeket a jóleső borzongásokat nyújtja a mesét hallgató gyereknek.
     A közelmúltban megjelent két olyan meseregény, amelyek egyaránt a mese határait feszegetik. Éppen ezért többen kétségbe is vonták, valóban gyerekeknek valók-e ezek a könyvek. Ezt minden bizonnyal az idő és a tapasztalat eldönti - az azonban bizonyos, hogy felnőtteknek nagyon is valók.
 

I. (Világszerűség és irónia)

A Szuromberek királyfi című regény első oldalán van egy jelenet, amely azonnal próbára teszi a mesehallgató gyereket, pontosabban problematikussá teszi az ő viszonyát a meséhez. Boldogan fut Szuromberek királyfi és szerelme, a szomszédos Sziromka Mária királykisasszony a tengerhez és vissza, amikor Szurombereknek eszébe jut, hogy van nála egy halacska.
     "- Állj! Ezzel mit csináljunk? - Egy kis halacskát vett elő az inge alól. - A tengerparton találtam - mondta. - Vissza kell dobni.
     - Akkor fussunk gyorsan - kiáltotta Sziromka Mária -, mert megfullad!
     Futottak megint a tengerhez, beledobták a halacskát, s fordultak is vissza.
     - És mi lesz a három kív... - akarta kérdezni repülés közben a halacska, de elmerült."²
     Ez bizony azonnal próbára teszi a gyereket. Egyrészt feltételezi, hogy rend- szeres meseolvasó, ezért azonnal tudja, hogy itt bizony az aranyhalacska telje- síthetne három kívánságot, elkezdődhetne egy olyan történet, amelyben a három kívánságnak van szerepe, vagyis egy másik történet, de - jelzetten - nem kez- dődik el. Ám ennyi meseismeretet más mesék is feltételeznek. A népmese is feltételezi, hogy a gyerek tudja, hogy a távolságot fejezi ki "az Üveghegyen innen, az Óperenciás tengeren is túl" fordulat, a hely mesei jellegét az "ahol a kurtafarkú malac túr" formula, és tudja, hogy a táltos paripa száguldani, sőt röpülni is képes.
     Amiben az idézett részlet továbbmegy ennél, az, hogy azonnal fel is rúgja az ismert mesei konvenciót. A főhős meg sem hallja, hogy a kishalacska mit mond neki, a kishalacska pedig nem felajánlja, ahogy a mesehallgató igényelné, hogy kívánjon valamit Szuromberek, hanem figyelmezteti, hogy a hallgató és a mese- mondó által ismert konvenciók szerint másnak kellene következnie. Vagyis ironi- zálja a mese szövegét és cselekményét, az irónia pedig a maga távolságteremtő, distancírozó erejénél fogva megszűnteti a mese abszolút mivoltát. Nem pusztán arról van szó, hogy egy mulatságos jeleneten mosolyognia, egy szellemes szólá- son nevetnie, egy komikus félreértésen kacagnia kell a hallgatónak, ahogyan megszoktuk, hanem arról, hogy nem hihet egészen a mese szövegében. Leegy- szerűsítve: nem bízhat meg egészen a mesében, nem hiheti el ettől fogva teljesen, hogy amit a mesélő mond, az igaz és úgy igaz. Ez pedig megszűnteti a mese - eszmefuttatásunk kiindulópontjaként tételezett - abszolút mivoltát.
     Néhány oldallal később tovább erősíti ezt a szkepszisünket a regény. A kert lakói között zűrzavar támad, mert nincs otthon Sziromka Mária. A kertlakók beszélgetnek, vitatkoznak, pánikba esnek.
     "- Bezzeg Bergengóciában... - csóválta a fejét Prozenek, aztán egy kicsit meg is biccentette önkéntelenül, mert álmos volt. - Hiába, hiába...
     - Maga meg ne jöjjön nekem mindig azzal a Bergengóciával, hallja! - szólt rá Vaxler Katalin. - Ezerszer elmondtam már, hogy Bergengócia nincs, csak a mesében. Térjen már észhez!"³
     A mese figyelmeztet bennünket, olvasókat: Bergengócia csak a mesében van. Sőt, egy mesehős figyelmeztet erre. Higgyünk neki? Ne higgyünk? Gyana- kodjunk, hogy ez nem mese, holott tudjuk, hogy a Peripác-tenger nem valósá- gosabb, mint Bergengócia? Elvárásaink szerint, mivel mesét olvasunk, Bergen- gócia lehetséges világ. A hősök mégis elutasítják mint mesei világot. Mindezt pedig éppen mesében. Ettől fogva végképp gyanakodva, ennek következtében ironikusan fogunk tekinteni a mese szövegére: hol kacsintanak össze a fejünk fölött, hol nem szabad elhinni, amit olvasunk, hol kell ismét és ismét figyelmez- tetnünk önmagunkat arra, hogy ez csak egy mese.
     Persze mondhatjuk, hogy semmi sem új a nap alatt, és valóban: nem kevés példát találunk a klasszikus meseirodalomban is arra, hogy valahogyan megkérdőjeleződjön vagy relativizálódjon a mese szövege. A népmesei műfajok közül a csalimese arra épül, hogy a mesélő a hallgatóját félrevezeti, és a valódi mese helyett más történetet ad elő. A műmesék közül Michael Ende Végtelen történet című könyvében a gyerek átlép a valóság világából a meséébe. A padlás című mese-musicalban különböző mesék hősei találkoznak: A király meztelen, a Csipkerózsika, a Hófehérke és a hét törpe egyes szereplői. Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikájában a mesemondó felnőtt és a mesét hallgató gyerek szüntelenül értelmezi, kommentálja, megbeszéli a mese szövegét, sőt, némelykor bele is avatkoznak a cselekmény menetébe.
     Miben más mégis Szijj Ferenc megoldása mindazoktól, amelyeket felso- roltam? Elsősorban attól, hogy ezzel az ironikus gesztusával mintegy bizalmasan összekacsint a felnőtt olvasóval: tudjuk, hogy ez csak mese. Ezzel tudatosítja az olvasóban/mesehallgatóban, hogy ő bizony most mesét kap, hogy aktivizálnia kell meseolvasói reflexeit, de számítania kell arra is, hogy ezekkel a reflexekkel nem fog automatikusan célt érni, pontosabban egyik meseolvasó reflexe működni fog, a másik nem. Radikálisan megszűnteti a mese abszolút mivoltát.
     Talán ebben rejlik annak magyarázata, miért nem igazán gyerekeknek szóló mese a Szuromberek királyfi, és miért lehet nagyon kedves felnőtteknek. A gyerekek bizony igénylik, hogy a mese szövege önmagában érvényes világot teremtsen, igénylik a mese világszerűségét. Mi, felnőttek valószínűleg inkább értékeljük az ironikus játékot a mese elemeivel, örülünk az allúzióknak, amelyekkel tele van a regény, örömmel ismerünk fel más regényeket, meséket, helyzeteket. Sőt, örömmel ismerjük fel az előző fél évszázad történelmét is a könyvben, aztán örülünk, hogy hétköznapi alakokat látunk, akikkel nap mint nap találkozunk munkahelyen, buszon, villamoson, a sarki közértben. Örülünk, hogy ráismerünk olyan beszédmódokra, amelyek jellemeznek egy-egy embertípust, réteget, gondolkodásmódot, szituációt. Élvezettel ízlelgetjük a különféle szövegeket, és ezek váltakozása kifejezett esztétikai gyönyör-érzéssel tölt el bennünket.
 

II. (Szövegfajták a regényben)

Milyen szövegfajtákkal találkozunk a regényben? Igazán mesei módon kezdődik a regény, és ez a hangvétel dominálja is a könyvet. Ezért minden szövegjáték ellenére hangulatában egységes meseregényt kapunk.
     "Volt egyszer egy királyfi, Szuromberek. Egy szép napon, amikor sűrű, sötét felhők borították az eget, és majdnem eleredt az eső, átszaladt a szomszéd országba, ott volt közel, egy fontos dolog miatt. A szomszéd királykisasszony, Sziromka Mária éppen a kertben kapálgatott."⁴
     A második stílusréteg, amely a regény egyik legfontosabb motívumához kötődve mindvégig jelen lesz: különféle köznyelvi beszédmódok utánzása. A kertlakók egymás közti civódásai, véleménynyilvánításuk mindig köznyelvi módon, egyfajta konyhanyelven történik. Mintha minden ilyen beszélgetésben egy piacon járnánk: közhelyek, hétköznapi fordulatok, nyelvi klisék, ismétlések, torzítások, hiperurbanizmusok és műveletlen vagy félművelt félrehallások és -értések jellemzik ezt a nyelvet. A kertlakók a második fejezetben (Pánik a kertben - Mi a helyzet Bergengóciával?) ilyen szövegeket mondanak:
     "Hát próbáljon csak elbújni ezzel a maga termetével!"
     "Már bocsánat, de hát hiszen nincs is olyan nagy baj. És hátha nem is lesz."
     "Nincs nagy baj? Magának ez nem baj? Itt vagyunk teljesen magunkra hagyatva. És bármikor bekövetkezhet valami rettenetes! Érti! Bármikor!"
     "Bármikor! Rettenetes! Bekövetkezhet!"
     "Jaj, én érzem, hogy valami rettenetes fog történni."
     "Én csak ezt a szegény, éretlen csöppséget féltem. Ő aztán tényleg nem tehet semmiről."
     "Miért, ki tehet? Senki sem tehet róla! Ez egy olyan szörnyű szerencsét- lenség, amely mindenkit egyformán sújt. Semmi értelme, hogy most azt firtassuk, ki tehet róla."
     "Küldöttséget... Na jó, de hová?"
     "Ne akadékoskodjon már annyit."
     A köznyelv egyik sajátossága a függő beszéd olyan alkalmazása, amelyben a beszélő jelenetezve, az eredeti személyhasználatot megtartva idézi fel a párbeszédet. Ez jellemző mind a gyereknyelvre, mind a műveletlenebb nyelvhasználatra, lélektanilag pedig az én-központú és az érzelmileg fűtöttebb megnyilvánulásokra. Ennek a beszédmódnak jellegzetessége az is, hogy sok többszörösen összetett mondatot használ, elsősorban mellérendelő mondatokat, tartalmilag pedig könnyen elkalandozik, egyes mellékmondataiban más témákat szólaltat meg. Így szokták a gyerekek elmesélni az egymás után történt eseményeket, nem téve különbséget a lényeges és a lényegtelen között és nem érzékeltetve az eseménysorbeli szakaszhatárokat. Nézzünk két példát a csak önmagára figyelő békadínó megnyilvánulásai közül:
     "A jóakaróimnak is megmondtam, hogy ma nem tudok nekik jósolni semmit, se időjárást, se árfolyamot, semmit. Mondtam nekik, hogy ne haragudjatok, nem érdekel, hány marhalegyet hoztatok, eggyel többet-e vagy neadjisten eggyel kevesebbet, mindenesetre olyan szomorú vagyok, hogy nem tudok jóslatot mondani, legjobb, ha ma nem is csináltok semmit, ki se tegyétek a lábatokat a házatokból, azt se bánom, ha megáll az élet az egész országban, engem most már az se érdekel."⁶
     "Rá is kiáltottam a mókusfarkasra, hogy gyere csak be, mert megláttam, hogy egy jól megtermett marhalégylábat tart a kezében, és gondoltam, talán nekem akarja adni, csak úgy, önzetlenül. [...] Erre ő csak hümmögött, és akkor véletlenül kiesett a kezéből a marhalégyláb, és begurult az ágy alá. Én letérdeltem, hogy kivegyem onnan és visszaadjam neki, mert akkor már láttam, hogy szó sincs itt önzetlenségről, hanem a kincseket akarja, és hozzá akartam vágni a marhalégylábat azzal, hogy takarodj, átlátok a szitán, a kincseket akarod, de én nem adom őket semmi áron, itt van, vidd innen ezt a marhalégylábat is, pedig tényleg jókora marhalégyláb volt, s ráadásul finom is."⁷
     Még komikusabb ez a nyelvhasználat, amikor párbeszédet van hivatva felidézni.
     " - Ne beszélj! - kiáltotta hitetlenkedve a szirti sas. - Repültem arrafelé, ellenőrzés, tudod, mondják, hogy elrabolták. Mondom, az nem lehet. Mondják, hogy de igen. Mondom, talán csak ebédel. Mondják, hogy nem, mert tényleg, mondjam meg neked. Mondom, nem akarom elhinni, ilyen még nem történt, nézzenek körül jobban, biztos elbújt. Mondják, hogy a saját szemükkel látták. Mondom, az még nem jelent semmit ilyen szemekkel. Mondják, hogy ne gúnyolódjak, menjek, mondjam meg neked. Mondom, megyek, de én akkor se hiszem. Itt valami tévedés lesz. Akkor mégis igaz?"⁸
     Rövid, tőmondatos, nagyon egyszerű párbeszédeket folytat egymással Szuromberek királyfi és Sziromka Mária. Olyanokat, amilyeneket egymásba szerelmes, ezért elfogódott gyerekek és kiskamaszok szoktak folytatni egymással akkor, amikor könnyen játszanak együtt és könnyen beszélgetnek mindkettejük számára semleges témákról, de azonnal zavarba jönnek, ha érzelmekről van szó. Néhányszavas kijelentő mondatok, sok töltelékelem, köznyelvi kifejezések és egyszerűség jellemzi nyelvüket.
     "- Jó, telefonálj. Legjobb, ha rögtön telefonálsz, hogy tudjam, mi van.
     - Jó, majd meglátom.
     - De tényleg.
     - Persze, igyekszem.
     - Jó, de telefonálj mindenképpen.
     - Telefonálok.
     - Biztos?
     - Persze.
     - Akkor jó. És gyere rögtön, ha végeztél. [...]
     - Megyek rögtön.[...]
     - Na, szia."
     Kabarétréfák félreértésen alapuló telefon-szövegeibe illenek azok a párbeszédek, amelyeket a szereplők a szirti sassal vagy a békadínóval telefonon folytatnak. Legfontosabb elemük a félrehallás, a hasonló hangzású szavak összecserélése, valamint az állandó fatikus vagy metanyelvi önértelmezés. Szerkezetük körkörös, bizonyos elemek állandóan visszatérnek bennük. Az alábbi beszélgetést Szuromberek folytatja a telefonközpontos szirti sassal.
     "- Haló, haló! Nem kerestek?
     - Itt nem - válaszolta a telefonközpontos, a szirti sas.
     - Hát hol?
     - Mit hol?
     - Hol kerestek?
     - Hát itt biztos nem. Ide a szirtre nem tud akárki feljönni.
     - Na és itt?
     - Hol?
     - Az óriások fájánál.
     - Ott mi van?
     - Én vagyok itt, Szuromberek!
     - Milyen gyerek? Ne szórakozzál, mert odamegyek és megcsipkedlek!
     - Szuromberek! - kiáltotta türelmetlenül Szuromberek.
     - Ja, te vagy az, Szuromberek? Rossz a vonal.
     - Igen. Szóval nem kerestek?
     - Ki?
     - Jaj, hát akárki. Sziromka Mária.
     - Kinek a komája?
     - Sziromka Mária!
     - Ja, Sziromka Mária! Ő is ott van?
     - Nincs! Éppen azért kérdeztem, hogy nem keresett-e.
     - Mikor?
     - Mostanában."¹⁰
     A telefonbeszélgetés másik idézési módja, amikor csak az egyik beszélgető felet halljuk. A komikus hatás ilyenkor a kihagyásokban rejlik. Mivel a telefon- beszélgetés lényege a párbeszéd, ezért az egyik beszélgető mondatai önma- gukban szinte kivétel nélkül hiányos mondatok. Komikus az is, hogy az egyik oldalon elhangzott mondatokból ki lehet találni a másik fél mondatait is, de mindig csak utólag, a válaszokból. Trepanek Vazul főezredes például az alábbi szöveg- ben jelentést tesz a mókusfarkasnak Szuromberek és követői megérkezéséről. A részletben nemcsak a telefonálás kelt komikus hatást, hanem a katonai nyelv használata is.
     "-  Haló! Jelentem, az imént gyanús alakok... Valami Szurokbérc vagy hogy hívják, királyfi. Az az, Szuromverem. Mások is... Egy tyúk, két káposzta. Kopasz- nyakú. Nem a káposzta, a tyúk. Egy kertkapu. Különleges ismer- tetőjele, hogy biceg. Zavartan viselkedő paradicsomkaró, feltehetőleg génmanipulált paradicsommal. Aztán három uborka, megnyerő külsejű... Nők, igen. Hát igen... Jelentem, nem legeltettem. Továbbá egy futórózsa, atléta- trikóban... Értettem... Ennyien, igen... Óriás az nem... Csempészet is, igen... [...] Jelentem, az ország belseje felé... Igen, azt még láttam, mert esés közben direkt így kinyitottam a szemem, hogy... Igen, ööö, gondolom, a sárfellegvár... Értettem, nem gondolok... Értettem, az vagyok... Értettem."¹¹
      Néhány szövegrészlet levelet utánoz. Egyik típusa az a fajta levél, amelyet diktálás után írt le valaki, de az íródeák vagy titkár nem tudta megkülönböztetni egymástól a neki szóló instrukciókat a levél leírandó szövegétől. Ezekben a levelekben az okoz komikus hatást, hogy nagyon különböző elemek kerülnek egymás mellé: az élőszó rövid, tömör, felszólító módú utasításai, nem ritkán önértelmező, máskor az írásmódra vagy a megfogalmazás milyenségre vonatkozó megjegyzései, valamint a levél választékos, gyakran nagyzoló vagy fennkölt, kimódolt mondatai. A különféle elemek keveredése miatt a szöveg agrammatikus lesz, a mondatok különböző részei gyakran nem függenek össze egymással. A gyakori, mondaton belüli regiszterváltás mindig leleplező hatású.
     "Őnagysága tisztelt Sziromkaország vagy hogy is hívják pontosan majd utólag beírod te ezeket jobban tudod királykisasszonyának nagy kával tehát Király- kisasszonyának akit remélem levelem jó egészségben talál saját kezibe vagy pedig felolvasod neki értetted? Miszerint. Van szerencsém lévén ennek az országnak régi barátja és minden tekintetben örök és megbonthatatlan jótevője és nem kenyerem a mellébeszélés ezúton jókívánságaimat tolmácsolva megkérni a tisztelt Királykisasszony kezét feleségül miheztartás végett. [...] hogy tehát a szó vesztegetése helyett és a szigorú figyelmeztetés következtében sürgősen szálljon be ezen meghatalmazott küldöncöm az te vagy rendelkezésére bocsátott sugárhajtású sárhintóba hogy a feleségülvételt azon nyomban nyélbeüthessük teketória és ceremónia nélkül. Ezennel zárom soraim maradok kiváló tisztelettel satöbbi fejezd be valahogy és még valamit hogy segítség hívásának nincs értelme kelt mint fent."¹²
     A levél-műfajt használja fel, de más regiszterben szólaltatja meg a négy összeesküvő levele. Mind a négy magyarázkodó, önmagát tisztára mosó szöveg. Voltaképpen egy nagy monológszerű levél négy darabba vágása történik meg bennük, némileg eltérő érvek hangzanak el bennük, de azonos gondolkodásmódot fejeznek ki. Nyelvileg hosszú, kicsit szerkesztetlen összetett mondatokat használ, sok az önértelmező, pontosító, helyreigazító rész bennük, sok a magyarázkodás, a hivataloskodás, néhol a bizalmaskodás, a terpeszkedő kifejezés. Az első részletet dr. Vépiné Hosszúperesztegi Róza, a vámpír írta:
     "Mélyen Tisztelt, Drága Felettes Szervek és Őfelsége Lidérckirály Úr! Alulírott dr. Vépiné Hosszúperesztegi Róza, vagyis én önhibámon kívül kerültem ellenzéki elemek uszályába. Az úgy történt... [...] ... hogy engem először megtévesztési szándékkal csaltak el a Balkanyar nevezetű szórakozóhelyre [...], azzal az ürüggyel, hogy csak szórakozni fogunk, és aztán másodszor is, de összesen csak mintegy három-négy alkalommal. De nekem rögtön gyanús lett, hogy miféle szórakozás az, ahol nincs is zene, tehát tánc szóba se jöhetett, hanem egyből a Lidérckirály Felséges urat és a mókusfarkas Urat mint olyant kezdték szidalmazni. És amikor ennek hangot adtam, márhogy tudniillik átlátok a szitán, és én ezt nem tűröm, hanem jelentem, akkor a női szemérem tiltja, hogy ideírjam, miféle jelzőkkel illettek engem és fenyegettek meg halálosan. Ami a tevékenységet illeti..."¹³
     A két hadseregben használt nyelv a katonai nyelvet parodizálja. Rövid, tömör mondatok, az előírásos formulák szüntelen alkalmazása, a pergő, kérdés-feleletre épülő párbeszédek, a katonai rövidítések használata van hivatva ennek a nyelvnek és a mögötte meghúzódó katonai irracionalitásnak a jellemzésére.
     "- F'törzstáb'nok úrnak jelentem, az volt, hogy keressük!
     - Találtak?
     - F'törzstáb'nok'nak jelentem, nem találtunk!
     - Mi elé állítom magukat?
     - F'törzstáb'nak jelentem, hadbíróság elé!"¹⁴
     Szóbeli viták írásbeli rögzítését parodizálja az a részlet, amelyben Szuromberek haditanácsát írja le a regény arról, hogyan üldözzék a Lidérckirályt. A lejegyzés módja az országgyűlési ülések jegyzőkönyveinek nyelvi megoldásait követi: a főszöveg tartalmazza a nyilvánosan elhangzottakat, zárójelek között pedig közlik a közbekiabálásokat és a közönség reakcióit. A főszöveget a zárójeles megjegyzések más fénybe állítják, ironizálják, és ezek a rövid, általában hiányos felkiáltó mondatok visszaadják a tanácskozás hangulatát.
     "Erre Szuromberek azt az ellenvetést tette, hogy most fontosabb dolguk is van, mert ha nem jutnak el idejében a mélyvízivárba, akkor a lidérckirály erőszakkal feleségül veszi Szirkomka Máriát. (ťHogyisne! Még csak az kéne!Ť) Ezt természetesen belátták az ellenzékiek, de Zimbab megjegyezte, hogy az egyáltalán nem okozna nagy időveszteséget, ha előbb elvetnék a Szuromberek által hozott paradicsommagokat, hiszen a sok nélkülözés után az lenne a most bekövetkezendő változások igazi jele, ha mindenkinek jutna legalább egy falat paradicsom. (ťÚgy van! Úgy van!Ť) Szuromberek mondta, hogy ő nem hozott magokat, mert nem gondolta, hogy Lidércországban ilyen nagy a paradicsom- ínség. De különben is, azért az mégis időveszteség lenne, amit most nem engedhetnek meg maguknak. (ťGyerünk! Harcra fel!Ť) Ekkor Mameluk, igazat adva Szurombereknek, Zimbab szemére hányta, hogy ebben a sorsdöntő órában is csak a hasára gondol, amikor pedig az önkényes uralom legyőzése és a demokrácia visszaállítása a tét, tehát nincs helye késlelkedésnek, rögtön ki kell jelölni az új királyt, sőt, hogy ne ismétlődhessen meg a múlt, az utána következőt is ki kell jelölni. (ťÚgy van! Éljen az új királyŤ!)"¹⁵
     Ritkán, kivételeképpen emelkedett stílusregisztereket is megszólaltat a regény. Ilyen például az alábbi látomásos részlet. A képek szinte áradnak benne, sok hasonlatot, színt és érzéki hatáskeltő elemet tartalmaz a szöveg. Az ördögrája szemébe nézve Szuromberek ilyennek látja a lenyugvó napot:
     "...lassanként, pár pillanat alatt eltűnt a horizont mögött, hogy aztán csodálatos menyasszonyként emelkedjen újra a víztükör fölé a körülötte keringő két holdjával együtt, amelyek azonban keringésük folyamán egyre közelebb kerültek hozzá, s már úgy látszott, mintha valami sárga öv forogna a dereka körül, amikor hirtelen kiröppent egy űrsikló a vértelen ujjak szorításából, de ahogy emelkedés közben megperdült, mint egy karcsú táncosnő, apró csillagok hullattak alá a szárnyaiból, s mind belepotyogtak a vízbe, és nehéz kövekként lesüllyedtek az akvárium fenekére."¹⁶
     Van benne egy mitologikus részlet is, amely poétikus nyelvhasználatával, archaikus szavak és kifejezések alkalmazásával, és azzal, hogy az időre utaló szavak szervezik a szöveget, régi történetek hangulatát idézi. Ebben a részletben Bélbaltavári, a medve meséli el a barnamedvék ősapjának történetét a Mélyvízi-tóról.17 A könyv egyetlen hosszabb tájleírása Lidércországot és Berekországot hasonlítja össze, sok jelzővel, mellérendelő felsorolásokkal, ellenpontozó szerkezettel.¹⁸
     Ám ezek ritka, kivételképpen alkalmazott stílusregiszterek. Jellemzőbb az a nyelvi poénokra épülő, néhol ironikus, néhol groteszk nyelvhasználat, amelynek imént sok példáját említettük. És jellemzőbb a pátosztalanság nyelve, éspedig éppen ott, ahol valamiféle meseiséget vagy érzelmi telítettséget várna el az olvasó. A leszámolás című fejezetben végre sikerül legyőzni a Lidérckirályt, megtalálják egymást a szerelmesek, elvégzik minden feladatukat, visszaszerzik az elrabolt koronát, kiszabadítják a foglyul ejtett óriásokat, boldogok, hogy mindenki, aki jó, együtt lehet, mi pedig valami szép befejezést várnánk, a leg- hétköznapibb módon szólal meg a szép királykisasszony, majd az elbeszélő:
     "- Most már menjünk haza - mondta Sziromka Mária.
     És akkor hazamentek."¹⁹
 

III. (Társadalmi szatíra)

Milyen konkrét szövegekre ismerhetünk rá a regényben? Az egészen elképesztő találmányok sora, a megfordított találmányok leírása (például hogy hogyan lehet kőszénből kölnit, rózsasziromból viszont fűtőanyagot készíteni) Swift Gulliverét idézik emlékezetünkbe, a regény III. részében szereplő kitalátorok akadémiáját. A két hadsereg értelmetlen harca egymás ellen ugyancsak a Gullivert juttatja az olvasó eszébe, a II. rész nagy harcait, amelyekben régen elfelejtődött már a háború eredeti oka vagy célja. A kidőlt-bedőlt kemence körüli harcok Mikszáth Kálmán regényét, a Beszterce ostromát idézik: éppúgy tét nélküli ez a csata, mint Pográcz gróf harcai a felbérelt és megfizetett hadsereggel. Említettem már a katonai nyelvparódiáit: ilyenkor távolabbról Hasek Svejkjére, közelebbről Joseph Heller regényeire ( például A 22-es csapdájára) és drámáira (például a Megbombáztuk New Havent-re) asszociál az olvasó.
     Vagyis minden rájátszás nagy szatírákat idéz föl. A mesei történet mélyén ugyanis igazi társadalmi szatíra rejtőzik, mégpedig több szinten. Az első szint a köznapi szint, a második történelmi. Olyan magatartásformákat mutat be a regény, amelyeket mindannyian ismerünk. Az egymást örökké szemmel tartó házaspárt, akik nem tudnak és nem akarnak kitekinteni a maguk meglehetősen szűkös világából (Káposztáék). A minden lében kanál, mindenbe belekotyogó nőt, aki gondolkodás és értelem nélkül szajkózza, amit hall (Vaxler Katalin). A megmentőt játszó magányos férfit, aki a maga segítő szerepe mögé bújva ügyeskedik, helyezkedik, fontoskodik (Apafi Tivadar). Az önfelmentés stratégiáját követő idősödő férfit (Eisenhuber Dávid). A kacarászó, vihorászó csinibabákat (az Uborka-lányok). A túlmozgásost, aki csak a fizikai teljesítményére figyel (Serilla Géza). Az öntelt, nárcisztikus uralkodót, aki meg van győződve arról, hogy alattvalóinak az ő szolgálata okozza a legnagyobb örömet az életben (Köpölykúti Béla). A hazug, nagyot mondó haszonlesőt (Bélbaltavári). A csigalassúságú embert, aki nem-cselekvését a gondolkodás álarca alá rejti (Esze Ottó).
     Aztán az undorító zsarnokot, aki körül nem terem szépség, boldogság, szeretet (Szörnyű Gáspár). A köpönyegforgató machinátort, akit csak saját érdeke vezérel (Tallé Randor). A bájolgó tévériportert (Zöngeményi Petúnia). A besúgót, aki minden helyzetben alárendeltként tud csak viselkedni (Rácrátóti Adorján). Az értelmiségi ellenállókat, akik gyengék, megosztottak, egymás ellen kijátszhatók, könnyen megváltoztatják a véleményüket (Zimbab, Mameluk, dr. Vépiné, Bogár Zoli). A különféle buta, de önhitt tábornokokat, parancsnokokat, generálisokat (Trepanek Vazul, Lapuneon, Tollbucsin). A különféle szolgalel- kűeket, kiszolgálókat, hajlongókat (Botmanics, Lompos-Kovács, Lember Zsák). A szerencsétlent, aki képtelen a maga nyomorúságán változtatni, és csak sodródik az eseményekkel (Traban Tóni). A fontoskodót (szirti sas), a gyávát (kőszáli kecske), az öncélúan bölcselkedőt (hagymázsólyom), a gyanakvót (berberfóka), a hivatalnokot (középfülű pöcesárkány).
     A szatíra második szintje a történelem, az utolsó fél évszázad és napjaink mindannyiunk által átélt, jól ismert világa. Amit a kétezres évek Budapestjéből láthatunk, inkább csak tárgyilag jellemzi a világunkat, nem pedig morálisan. Játéktermeket látunk és peep showt, szépségszalont és fitness-centert, sörözőt és pin-kódot. Ám amit a diktatúrákról megtudunk belőle, az nem pusztán külsőség és kellék, sokkal inkább mélységét tekintve, morálisan jellemzi a diktatúrákat. Szörnyű Gáspár körül megfagy az élet, a lidércországbeli táj kietlen, sivár, élettelen. Neki mint magányos zsarnoknak nincsenek barátai csak alattvalói, nem ismer érzelmeket, csak erőszakot. Hajbókoló szolgákkal veszi körül magát, besúgókkal és őrökkel hálózza be az országát. Egész erőszak- szervezetet épít ki az országban, titkos alagutakat, titkos várakat, menekülési útvonalakat. Olyan képeket festet magáról, amelyek egy boldog állam uralkodójaként ábrázolják, miközben népe boldogtalan. Nagy az ínség az országban. A nyelv, amit használ, a hazugság nyelve. A televízió virágkarnevált közvetít, mutatja a boldog népet, miközben a királyi várban rabságba zárják és erőszakkal házasságra kényszerítik az elrabolt királykisasszonyt. Meg akarja fordítani a folyók folyásirányát (valószínűleg ma még sokan emlékeznek a szibériai folyók megfordításának 80-as évekbeli tervére), a nép pedig éhezik. A paradicsomot ígéri (a regényben: konkrét paradicsomot ígér), de rettegésben kell élni az országában. A zsarnokság az ország lakóit erkölcsileg is megviseli. Nem lehet tisztességesnek maradni ott, ahol zsarnokság van. Az ország lakói vagy kiszolgálják a hatalmat (gondoljunk mindazokra a szolgákra és titkos ügynökökre, akikre Szörnyű Gáspár a hatalmát építi), vagy hallgatnak (gondoljunk a kőszáli kecskére). Nevetséges az ellenzékiek összeesküvése és gyávasága is.
     Hogy mégsem megy el az olvasó - főleg a gyerek! - kedve az élettől és a történelemtől, az annak köszönhető, hogy a könyv mégiscsak mese, hogy két főhőse jó, hogy a könyv felépítése mégiscsak egy mese dramaturgiájára épül. Szuromberek királyfi igazán jó ember, akiben egyesül mindaz, amit egy mesei jó királyfitól az olvasó elvár. Illetve valami több is: a jóindulat. Képes társai, követői hibáit úgy látni, hogy azonnal meg is bocsátja nekik azokat. Jóindulatúan tekint mindenkire, aki nem velejéig romlott, és bár a három főgonosz számára a regény története szerint nincs bocsánat, de a gyengeségekre van. Méltó párja Sziromka Mária, akiben éppúgy egyesül mindaz, amit egy mesei jó királylánytól az olvasó elvár. És túl azon, hogy gondoskodó, hűséges és bátor, benne is megvan ugyanaz a jóindulat és elnézés, mint Szuromberekben.
     Emellett a történet dramaturgiája biztosítja, hogy az olvasó mégis szépnek lássa a világot. Egyrészt azt mutatja a regény, hogy létezik egy boldog, harmonikus világ, sőt, hogy ez a boldog és harmonikus állapot a világ természetes rendje: erről szól az első fejezet. Másrészt ez a jó állapot helyreáll: erről szól az utolsó előtti fejezet. Aztán nemcsak legyőzi a jó a rosszat, hanem meséhez illő módon meg is bünteti: az utolsó fejezetben egy lakatlan szigeten látjuk a három legfőbb gonoszt, a megmenekülés legkisebb reménye nélkül. A regény pedig tele van komikus jelenetekkel, nemcsak azzal a szöveghumorral, amelynek eddig sok példáját idéztük. De van benne egészen más jellegű humor is: sok a börleszk-jelenet (elsősorban a kertlakók jelenetei ilyenek), vannak benne vicces tárgyak, helyszínek, cselekvések, találmányok. Ellensúlyozza a mese keserű ember- és történelemképét a mesei apparátus működése: van három feladata Szurombereknek és kíséretének (visszaszerezni a királykisasszonyt, az óriásokat és a koronát), jót tesz kis állatokkal (a hangyával és az erdei rigóval), kap varázserejű tárgyakat, amelyek később segítenek neki a feladat megoldásában (a fogpiszkáló és a gyűszű), és szerepel benne óriás, aki segít. Három várat kell megostromolni, mégpedig egyet a földön, egyet a víz alatt, egyet az égben, a felhőkön.
     Egy teljesen indokolatlan felfordulással kezdődik a regény (a kertlakók megijednek, holott semmi okuk nincs rá), de ez előrevetíti a valódi baj árnyékát. Sok a visszatérő elem a regényben: nemcsak a gepárd keretet jelentő, a főtörténet szempontjából teljesen esetleges megjelenése, de elsősorban azok a formulák, amelyekkel minduntalan él a regény szövege (például a paradicsom- karó állandóan ismétlődő mondatai), azok a cselekvések, amelyek toposz-szerűen visszatérnek (például a futórózsa futása).
     Sok a krimikből ismert fordulat a regényben: a rosszak egymás ellen fordulnak; amikor látszólag megoldódik egy szituáció, valamely rossz fordulat eredményeképpen a gonoszok mégis elmenekülnek. Ám szerepel a fordítottja is: a legreménytelenebb helyzetben, amikor a gonosz lidérckirály megölni készül Sziromka Máriát, akkor oldódik meg a konfliktus végérvényesen, és természetesen a jó győzelmével.
     Így szünteti meg a regény során Szijj Ferenc a mesét, és így állítja helyre azt. Mint az utolsó fejezetben. Valószínűleg sok magyarázatot igényel a Függelék első és utolsó mondata egy gyereknek: "SOS! Help! Hilfe! Vnyimányie pazsálujsztá! Segítcség! SOS!",20 talán még azt is meg kell magyarázni neki, hogy mennyire komikus az, hogy éppen az információt tartalmazó részleteket mosta el a víz a levélben. Mégis ismerős a számára, mert mesei, sőt archetipikus a helyzet, amit el kell képzelnie: a jó győzelme után a rossznak szenvednie kell, mégpedig egy lakatlan szigeten. Némi gyanú vagy szkepszis keletkezhetett benne a mesékkel szemben, de nem a világ rendjét illetően.
 

I. (A mese határainak elmosása)

A mese abszolút mivoltát Darvasi László egészen más módon, de ha lehet, még radikálisabban szünteti meg a Trapitiben. Szerepel egy másik mese benne, egy vélhetőleg minden mesehallgató által jól, közhelyszámbamenően jól ismert, a Grimm testvérektől származó történet: a Piroska és a farkas. Ennek főhőse, a farkas egyszer csak fellázad a szerepe ellen, nem akar többé gonosz lenni, nem akarja többé megenni sem a nagymamát, sem Piroskát. Ez pedig csak úgy lehet- séges, ha őt kihozzák, mintegy kimenekítik abból a meséből, amelyben szerepel. Sőt: lesz helyette egy pót-farkas abban a mesében, ő pedig Farkas Béla néven új életet kezd. Vagyis e regény is abból indul ki, hogy egy-egy mese belső világa egy lehetséges világ, amelyeknek törvényszerűségei csak addig érvényesek, amíg abban a mesében tartózkodunk. De lépten-nyomon megsérti a regény ezeket a határokat, átlépi őket, relativizálja vagy legalábbis tematizálja azt a problémát, hogy meddig tartózkodunk egy mesében.
     Spontán módon ezt minden gyerek tudja, hogy a mese zárt világ: soha nem téveszti össze A kismalac és a farkasokban szereplő farkast a Piroska és a farkasban szereplővel. Eszébe sem jut, mert számára evidencia, hogy minden mese önmagában áll és önmagában érvényes, önmaga világában érvényesülnek a törvényszerűségei. Ebben a regényben azonban az történik, hogy néhány szereplő (Olivér és Trapiti) elmennek az egyik meséből a másik mesébe, és megváltoztatják annak cselekményét. Megszüntetik ezzel a mesék önelvűségét, a történetek öntörvényűségét.
     A regény alaphelyzete az, hogy a rossz Szakács király, Kukta Gerozán a Mindent Felejtés Titkos Főzete és a Szent Varázs Fakanál segítségével belevarázsolja az összes lényt a Mindent Felejtő Mesébe, amelyben mindenki elfelejti a múltját, és amelyben minden dolog elveszti a jelentőségét. A Mindent Felejtő Mese léte már azt mondja, hogy létezik a Trapiti című meseregényen belül egy másik mese. Ha pusztán a Mindent Felejtés Titkos Főzete lenne, és akit sikerül megitatnia ezzel, az a nagyon Szigorúan Őrzött Területre kerülne, akkor azzal nem vonná kétségbe az egyes mesék autonóm mivoltát. Itt azonban a varázslat által a hősök egyszer csak egy másik mesében találják magukat. Vagyis a mesék határai átjárhatók, ha pedig átjárhatók, akkor a mesék törvényszerűségei nem abszolútak.
     Mindehhez képest az a néhány kis játék, amit a szöveg ezeken kívül az olva- sóval eljátszik, szinte már csak ráadás. Ezek a félrevezetés játékai. Egyrészt úgy indul könyv, mintha az első fejezet tartalmazná Kavicsvár történelmét, pedig egyáltalán nem tartalmazza. Az első fejezetben nagyon hangsúlyosnak érezzük a macskák tipológiáját, és azt sejtjük, ennek lesz jelentősége a későbbiekben: hát rosszul sejtjük. A második, harmadik és negyedik fejezet egy-egy uralkodót mutat be, és nem sejtheti az olvasó, hogy melyik uralkodónak lesz strukturális szerepe a regényben, és melyiknek az élettörténete marad epizód. Sőt: vélhetően vagy azt sejti az olvasó, hogy minden fontos lesz, vagy azt, hogy egyik sem. Az igazság azonban az, hogy az eső két bemutatott uralkodóra (Kétszázötven- harmadik Nagyságos Emilre és Első Legfontosabb Pityukára) később legfeljebb hivatkoznak, ám a harmadik és negyedik szóba került uralkodó (Harmadik Alfréd Bökkelöki és Szakács király) a történetben meghatározó szerepet játszik. Minyon kapitány történetét sem tudja az olvasó hová tenni először, valószínűleg ismét azt hiszi, átverték, és a kapitánynak nem lesz szerepe a későbbiekben. Vagyis úgy kezdődik a regény, hogy olvasó legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni egymástól a lényegest és a lényegtelent, a főtörténetet és az epizódot, az előtörténetet és a fő cselekményidőt. De mindez nem baj, hiszen a későbbiekben minden rejtély megoldódik, minden elnyeri a helyét, csak mégis azt gondolhatja az eredetileg jószándékú olvasó, hogy gyanakodnia kell.
     Még egy motívum erősíti ezt az érzést. Van a regénynek egy visszatérő epizódja és alakja. Ez egy betétmese Ramszesz Vogulról, aki mindig borotváltatja a koponyáját. Ám hiába kerül elő ezt a történet négy alkalommal is a regény- ben²¹, mindannyiszor ugyanaddig jut el a történet, mégpedig a fordulatig, amikortól kezdve érdekes lehetne. Igaz, amikor negyedszer, a regény legutolsó lapjain előkerül ugyanez az epizód, akkorra az olvasó már megtanulta, hogy ne várjon semmit ettől a történettől, és könnyen elfogadja azt, hogy egy megoldatlan rejtéllyel ér véget a könyv.
 

II. (A történeti tudat jelentősége)

Kavicsvár lakóinak van történeti emlékezetük. A város legfontosabb épülete a városi múzeum, amelyben mindenféle olyan tárgy van kiállítva, ami a városka lakóink közös emlékezetében fontos. A múzeum része a mindennapoknak és a városka lakói életének: a lakodalomból az ifjú párok mindig elmennek megnézni Virág Viola virágcsokrát, és mindenki találgatja, mi lehet a Trapiti feliratú üvegvitrin tartalma. Amikor az ellenség megtámadja a várost, mindenki a kollektív emlékezés intézményesített házába, a múzeumba húzódik vissza. Ühüm bácsi, a polgármester úgy dönt, hogy "a városi múzeum régi, vastag falú épületébe kell visszahúzódni", mert - mint mondja - "az a legvédhetőbb épület. És a legfontosabb is, azt hiszem."²² Azt, hogy a kollektív emlékezet megtarthat egy várost, tudja a gonosz király is, mert a haditervében az szerepel, hogy először a múzeumot kell elfoglalni.²³ 
     A városka utcái régi királyokról és hősökről vannak elnevezve, a sétányokon a múlt nagy embereinek szobrai állnak, és az emberek büszkék valamikori uralkodóikra. A város jelenkori élete mintha a múlt szerves folytatása lenne; nem véletlen, hogy a múzeum tárlóiban hétköznapi tárgyakat állítanak ki, amelyek érthetőek minden lakónk: messzelátót, kavicsokat, nagykanalat. A város lakói pontosan tudják, hogy az emlékezet megőrzése a legfontosabb, amit önmaguk, saját életük, városuk és jövőjük érdekében tehetnek. Ahogyan a város szobrot emel a kollektív emlékezet megőrzése érdekében fontos királyainak, ugyanúgy, a magánemlékezet életben tartása érdekében emel síremléket Holle mama Müller igazgatónak a temetőben.
     A múzeumban régi krónikákat őrizgetnek, így a Koboldok Könyvét és a Manók Krónikáját, a Boszorkányok Nagy Összesített Naplóját és "a tekintélyes méretű Bizurr-Mizurr Krónikát"²⁴, Kázmér úr pedig egész nyomozását a régi krónikákra építi. Vagyis a jelen megfejtéséhez a múlthoz fordulnak; ahhoz, hogy megértsék pillanatnyi állapotukat és harcaikat, a régi krónikák adnak kulcsot. A regény első öt fejezete, a kvázi-történeti fejezetek mintha ebből a nagy króni- kából kerültek volna a regénybe. Ám ha ezt a feltételezést nem fogadjuk is el, az bizonyos, hogy a regény szerkezete, a történeti indítás és az ezekben megfo- galmazott kérdések ugyanazt a meggyőződést sugallják, mint ami Kázmér úré, a nyomozást végző múzeumigazgatóé: minden, ami velünk a jelenben történik, an- nak folyománya, ami a múltban, őseinkkel történt.
     Kavicsvár olyan, mint egy jól, belülről megszervezett köztársaság. Van benne polgármester és tűzoltóparancsnok, professzor és múzeumigazgató, vannak utcaseprők és van kéményseprő, van ember, aki mindenen csodálkozik és van, aki mindenre bólogat. Van benne vegyeskereskedés, virágbolt, és van világraszóló nevezetessége. Vannak ünnepei, mégpedig gyönyörű, lélekemelő, a közösség egészét összefogó, mindenkit megmozgató ünnepei. A hagyomány rendezi az életet, a város jelene szervesen következik múltjából, mindenki részese közös történelmüknek.
     A Főfőváros világa a felejtés, a múlt nélküliség világa. Nem véletlenül úgy szerzi meg a hatalmat a rossz Szakács király, hogy kitörli az emlékezetet, megszűnteti az emberek múltját. Diktatúrája arra épül, hogy senki más nem emlékezhet a múltra, csak ő, hogy elveszi az emberektől a történelmet. Ha csak a jelen marad meg az emberek számára, akkor tetteiknek nincs súlya, mélysége, akkor az események nem illeszkednek egy történeti folyamatba. Az emlékezet elvesztése eredményezi, hogy a főfőváros lakói mindennek engedelmeskednek, így maguk is részeseivé és alkotóivá válnak szürke, egyforma, érzelmek nélküli világuknak. Amikor a gonosz főszakács elveszi Minyon kapitány, Malvin királynő, harmadik Alfréd Bökkelöki király és a kis Trapiti emlékezetét, azzal uralma alá hajtja őket; amikor viszont a véletlenül odakerült minyon hatására visszanyerik emlékezetüket, azonnal megszabadulnak a fogságból. A regény azt állítja ezzel, hogy a múlt, az emlékezet és így a kollektív emlékezet: a történelem elvesztése az embert rabbá, leigázhatóvá, elszürkíthetővé teszi. Ha tetszik: a kavicsvárbeli demokrácia az emlékezeten, a főfővárosi diktatúra a felejtésen alapul. Vagy hogy általánosítsunk: a diktatúrák lényege a múlt eltörlése, a demokráciáké a múlt szerves folytatása.
     A főgonosz, Kukta Gerozán ereje abban rejlik, hogy bele tudja varázsolni az embereket a Mindent Felejtő Mesébe. Az emlékezet elvesztésével pedig minden, ami az ember életének tartalmat, súlyt, értelmet vagy szépséget adna, megszűnik. Megrendítő, ahogy a regény jóságossá váló gonosz boszorkánya, Vén Nyanya Csúfság beszámol erről az állapotról:
     "Mindenre emlékszünk. De valahogy semmi sem fontos. Ülsz a felejtő mese egyik padján, és csak bámulsz. Szerettél focizni? Nem fontos! Szerelmes voltál? [...] Nem fontos! Szerettél álmodozni, barátkozni, játszani? Nem fontos! Szerettél csak úgy sétafikálni a mezőn, szerettél kavicsokat dobálni a tóba? Nem fontos! Nem fontos! A Mindent Felejtő mesében semmi sem fontos, csak a Mindent Felejtő Mese. Ezért a Mindent Felejtő Mese egy kicsit olyan is, mint a halál."²⁵
     A görög mitológia Léthe-képének profán-mesei változatát olvassuk e sorokban. Léthe az alvilágban a feledés folyója. Akik pedig ittak a feledés folyójának vizéből és leültek az alvilág sziklába vésett trónusaiba, azok mind ott ülnek, mint a megbilincseltek, mert az önmagukról való megfeledkezés teljesen megdermeszti őket.²⁶
     A jó és a rossz közötti végső összecsapásban pedig, amelyben a rossz Szakács király, vagyis Kukta Gerozán és a kis Trapiti csapnak össze egymással, a hősöket a gonosz bele akarja varázsolni a felejtésbe, és már majdnem sikerül is neki:
     "S mintha hideg szél támadt volna. Mintha maga a hatalmas ég is összerezdült volna fölöttük. A városlakók jeges hideget éreztek a lábaiknál, mintha egyszeriben egy végtelen jégmezőn álltak volna, amely iszonyatos hideget lehelt fölfelé, pontosan rájuk, a testükre és a lelkükre, s ez a láthatatlan hideg lassan emelkedett, már nem érezték a bokájukat és a térdüket, mintha elvesztették volna a lábukat. Félelmetes érzés volt! Így érkezik el hát a felejtés, hidegen és részvétlenül."²⁷
     Trapiti ezt a hideg és félelmetes erőt győzi le a maga trapitiző erejével. De mindaddig ő maga nem lehet boldog, amíg nem tisztázódik a múltja. Már ott él Kavicsvárban, mindenki szereti, és mégsem tud önfeledten boldog lenni. Bánatos Olivér, a búvalbélelt, kedves festő így fejti meg Trapiti bánatát:
     "-  És miért vagyok szomorú, Olivér?
     -  Nyilván azért, mert hiányzik neked valami. [...] - Talán az, drága barátom, hogy tudd, ki vagy, mi vagy. Honnan jöttél. Ez egy nagy rejtély, de egyszer biztosan kiderül. Csak türelmesnek kell lenni."²⁸
     A rossz Szakács király és Trapiti összecsapása egy törvényes trónörökös és egy trónbitorló harca is. Shakespeare drámáiból ismerős az a felfogás, amely szerint a trónbitorló csak rossz lehet, mert a jog, a törvény, a hagyomány mind-mind a törvényes uralkodó vagy leszármazott oldalán állnak. Attól kezdve, hogy Kukta Gerozán nem törvényes eszközökkel megszerzi magának a trónt, kénytelen egyre újabb és újabb törvénytelenségeket és gonoszságokat elkövetni. Trapitiről pedig, bár ő maga nem is tud arról, hogy ő a város törvényes uralkodója, mégis tudjuk, hogy jó uralkodó lesz, mert az ő oldalán áll a jog, a történelmi kontinuitás, az erkölcs, és ezek folyományaképpen az emberek boldogsága is.²⁹
 

III. (Két világ ellentéte)

Kavicsvárat a kék szín jelzi a térképen, minden más vidéket, amit a Főfőváros már leigázott, a szürke. Ez egyúttal azt is mutatja, hogy Kavicsvár világa színes: a padokat kékre, pirosra, sárgára festik, a házak különféle színekben pompáznak, és mindenhol tarka virágok nyílnak - a Főfőváros viszont szürke: szürkék benne a házak és az öltönyök, az épületek és az emberek. Kavicsváron a különbözőség az érték, a Főfővárosban az egyformaság. Kavicsvárban minden embernek van neve, mégpedig a jellemét, érdeklődését, szokásait kifejező, érdekes és érthető neve, a Főfővárosban viszont nincsenek nevek, csak funkciók: az embereket legfeljebb főfőtanácsosnak vagy cukrászkisasszonynak nevezik, de nem Ühüm bácsinak, Nocsak úrnak, Virág Violának vagy Bánatos Olivérnek. Kavicsvárban a tárgyakat is átlelkesítik, élő és érző lényeknek látják, gondoljunk Doktor Nyisznyaszra, az ollóra vagy Báró Rojtos Eugénre, a szőnyegre, ezzel szemben a Főfővárosban az embereket is tárgyakként kezelik. Kavicsvárban énekes madarak élnek a fákon, a Főfővárosban csak varjakat látunk. Sőt: ez utóbbiak is kalitkába zárva élnek, miközben a kavicsvári madarak szabadon repkednek. Kavicsvárban mindenkinek van valami érdekes, különleges, szórakoztató foglalkozása, időtöltése, mindenki szeretettel végzi a munkáját, amelyet teljesen sajátjának érez.
     "S ha a városka lakóinak volt feladata, foglalkozása, érdekes-különleges időtöltése, úgymint polgármesterség, festőművészet, ásás, szeméthordás, lapátolás, virágkereskedés, vegyeskereskedés, foghúzás, szerelmi veszekedés, csodálkozás vagy világbajnok-tökfőzelékkomponálás, így Trapitinek is meglett a maga jellegzetessége.
     Trapiti leginkább trapitizett. [...]
     Kelemen Aranka újabban mézescukorkákat dugdosott a zsebébe, csokival és nyalókával traktálta, aminek persze Olivér nem feltétlenül örült. Trapiti gyakran játszott együtt a Pepe testvérekkel, taligáztak, vagy a seprűjükön lovagolva lovagtornát játszottak, trapiti!, trapiti!, kiáltozták. Néha Hektor Viktor tűzoltókocsijába is beülhetett, nagy kört tettek a városban, dudáltak, megálltak, újra elindultak, meglocsolták az Emil téren az őszirózsákat.[...]
      - Nocsak, még ilyet, hogy nincsen tűz! - vonta föl a szemöldökét Nocsak Endre, aki mindenen csodálkozott, még ezen is, holott a városkában emberemlékezet óra nem volt tűz, egyetlen esetet leszámítva, amikor egy étteremben pizzasütés közben tüzet fogott egy kuktafiú fehértornyos sapkája. Ühüm néni kötött Trapitinek egy pulóvert, amit Trapiti már aznap elhagyott."³⁰
     A Főfőváros lakói, akiket látunk, mind-mind hivatalnokok. Semmire nincs idejük, sietnek, nem érnek rá semmire. A kavicsváriaknak mindenre van idejük. Ráérnek, nem szaladnak, teszik a dolgukat. Merthogy számukra maguk a dolgok fontosak, a tárgyak, az események, az emberek. A főfővárosiaknak mindez puszta szám. Úgy foglalják el a városka épületeit, tárgyait és lakóit, hogy megszámlálják és lajstromba veszik őket, ezáltal megszüntetik a dolgok egyediségét és tartalmát, mert azok puszta számokként elveszítik egyediségüket, nem jelentenek már semmit. Kavicsvárott az emberek játszanak, tudnak örülni, éppen ezért értik meg azonnal, hogy mit is jelent trapitizni. A Főfővárosban az emberek fontoskodnak. Hiányzik az életükből mindenféle öröm, játék, öncélú tevékenység. Boleszláv felügyelő például, amikor álruhában járja Kavicsvár utcáit, nagyon halkan és nagyon szomorúan mondja:  "Nem tudom, mi az, hogy Trapiti. [...] Ott, ahol mi élünk, nem szokás trapitizni. [...] Vannak a világon olyan helyek, ahol egyáltalán nem szoktak. Fogalmuk sincs róla az embereknek, hogy lehet trapitizni."³¹
     A Főfővárosból érkezett támadók állandóan ugyanazt mondogatják. Nincsenek igazi mondataik, csak állandóan és rutinszerűen ismételt szavaik, amelyeket megtanultak, tudnak, értenek:
     "-  Egyformaság, boldogság!
     - Számok! Dolgok! Tények!"³²
     Két világ áll tehát szemben egymással: Kavicsvár és a Főfőváros világa. Hogy létezik olyan világ, amely irtja, bünteti, tiltja a jókedvet, az örömöt, az egyéniséget, már többen és többször megírták. A meseirodalomból utalhatunk Michael Ende Momójára, a Trapiti legközvetlenebb rokonára, amelyben szintén a szürkeruhás hivatalnokok jelentik az egyik világot, amely megöl minden valódi örömöt és emberséget, és egy tőlük nagyon különböző kis lény, ott Momo a másik, szeretettel és odafigyeléssel teli világot. Vagy gondolhatunk Békés Pál regényére, A félőlénye, amelyben a félelmetes rémek, akik nem tűrik a meséket, már a kiserdő kivételével az egész világot az uralmuk alá hajtották. De gondolhatunk a huszadik századi nagy negatív utópiákra is, amelyek szintén az egyéniség elpusztításának és elpusztulásának veszélyére figyelmeztetnek.
     Mivel mond mást, újat, többet a Trapiti mindezekhez képest? Elsősorban azzal, hogy az élhető világot a történeti tudat meglétéhez és szerves mivoltához köti, hogy úgy véli, ahhoz, hogy a világunk élhető legyen, ezernyi szállal kell kapcsolódnia a múlthoz és az emlékezethez, illetve hogy nincsen emberi világ átélt és valóban kollektív emlékezet nélkül. Ezzel a hivatkozott utópiák közül leginkább Francois Truffaut - Malcolm Bradbury elbeszéléséből készített - 451° Fahrenheit című filmjéhez áll közel, azzal a különbséggel, hogy ott a könyveket üldözik mint a közösségi emlékezet elsődleges hordozóit, itt pedig a rossz magát az emberi emlékezetet akarja megsemmisíteni.
 

^{IV. (Az énazonosság mint a boldogság előfeltétele)}

A múlttal való szerves kapcsolat olyan személyiséget is eredményez, aki önmagában harmonikus és teljes. Ennek szimbóluma a trapitizés. Trapiti neve azt a cselekvést jelenti, amit ő maga végez. Ugyanúgy, mint Lázár Ervinnél Dömdödöm: neve azonos önmagával. Tarapiti akkor boldog, ha trapitizik. És ha Trapiti trapitizik, akkor attól más is boldog lesz. Mert azok a cselekvések, amelyeket végez, énazonos cselekvések. Ő a legkisebb a városban, de ez nem zavarja, attól még ugyanolyan boldog, mintha a legnagyobb, a legkövérebb vagy a legsoványabb lenne. Picike Ferike azért volt boldogtalan, mert nem tudta elfogadni önmagát, azt, hogy milyen kicsi, Trapiti viszont oly mértékben azonos önmagával, hogy ugyanez a tény nem fájdalmas a számára. Kavicsvár lakói tudják, hogy önmaguk kell hogy legyenek ahhoz, hogy boldogok legyenek. Holle mama tökfőzeléket főz, Hektor Viktor szirénázik, megment és énekel, Virág Viola egy virágboltban dolgozik, Bánatos Olivér pedig bánatos virágokat fest. Trapiti megjelenése tehát nem változtatja meg a világukat, csak láthatóvá teszi, hogy ez a kavicsvári létezés lényege. Az sem lehet véletlen, hogy a Trapiti feliratú tárló emberemlékezet óta ott áll a múzeumban, üresen. Amikor pedig Trapiti megérkezik a városba, a múzeumigazgató nem tünteti el az üres vitrint, hanem csak más feliratot tesz rá, mégpedig ezt:
     "Ez egy üres vitrin. De már nem Trapiti. Már van valaki, aki Trapiti! Mindenki azt képzel ide, ebbe a vitrinbe a múltjából, amit akar!"³³
     Vagyis Trapiti és a trapitizés mindenki számára mást jelent, de olyan dolgot vagy cselekvést, ami számára fontos, illetve amiben valaki önmagát adja. Ezzel tudják legyőzni az ellenséget is: amikor kitörnek a múzeumból, mindannyian trapitizni kezdenek. Ez pedig abból áll, hogy mindenki elkezdi azt csinálni, amit a leginkább szeret, tud és ért, ami a lényegéből fakad; hogy mindenki önmagát adja. A trapitizés lényege, hogy az ember önmaga legyen, és ha mindenki önmaga, akkor boldog is, és ezt a boldogságot tudja árasztani magából. Ezért boldog világ Kavicsvár világa, és ezért tudja legyőzni a leghatalmasabb ellenséget is.
     Amikor a múzeumban megkötik a tökfőzelékszerződést, Ühüm bácsi beszél a városlakókhoz:
     "- Most pedig [...] mindenki gondoljon arra, hogy ő személyesen mit szeretett legjobban a mi Kavicsvárunkban! Gondoljon arra, mit nem szeretett, gondoljon kellemes és kellemetlen élményekre, boldogságra, bánatra, nevetésre, sírásra, és gondoljon arra, mit kell majd kijavítani, újra építeni, ha túlleszünk ezen a borzalmas helyzeten."³⁴
     Ezt követően amikor helyzetük végképp válságossá válik, egyszer csak kinyitják a kapukat, és mindannyian kivonulnak, hogy saját képességükkel, az életszeretettel (magyarul a trapitizéssel) győzzék le a többszörös túlerőben lévő ellenséget. Ha nem is minden gyereknek, de vélhetően minden magyarul olvasó felnőttnek eszébe jut Zrínyi Miklós szózata, majd önfeláldozó kirohanása a várból.
     "A múzeum súlyos ajtaja föltárult, és a téren tolongó szürkeruhásoknak valósággal leesett az álla a meglepetéstől. Mert mindent vártak, csak ezt nem. Mert gyáva, megfélemlített városlakókra gondoltak! Hektor Viktor tolatott a sor elején, majd amikor kiértek a terecske közepére, a sor fölbomlott. A kavicsváriak támadásba lendültek!
     Hektor Viktor kezdte a trapitizést."³⁵
     Csakhogy a Szigeti veszedelemben Zrínyi Miklósnak és társainak csak morális értelemben sikerült legyőzniük a túlerőben lévő, hatalmas török sereget. Itt, a Trapitiben ez a morális fölény elegendő a reális győzelemhez is: az életszeretet megnyilvánulásait látva a támadók először értetlenül állnak, majd hanyatt-homlok menekülnek.
     Három rendszeresen visszatérő ünnepe van Kavicsvárnak, mindegyik arról szól, mi kell ahhoz, hogy az emberek boldogok legyenek. Az egyik a Nagy Sálkereső Ünnep. Ilyenkor, ősz utolsó napján, még éppen tél előtt, mindenki ajándékoz egy sálat annak, akit nagyon szeret. A sál pedig ennek a szeretetnek a jelképe, és jelképe annak is, hogy segítségével lehet túlélni a természeti és lelki hideget. A második, a Titkos Vágyak Ünnepe olyan nap az évben, amikor mindenki átváltozhat azzá, ami lenni szeretett volna, de ami nem lett. A polgármesterből szolga lesz, a mindig másoknak főző néniből királynő. A tűzoltóparancsnok egy napra operaénekessé válik, a boltoskisasszony színésznővé, a költő vízvezetékszerelővé. Az utcaseprő szemetel, a legkisebb ember gólyalábakon jár, a tudós professzor önmaga józan eszére támaszkodik. Bizony énünknek ezek a megvalósítatlan és többnyire megvalósíthatatlan vágyak is a részei. A Titkos Vágyak Ünnepét tél közepén tartják, enyhüléskor, a harmadik ünnepet, a Nagy Hangosbemondó Ünnepet szintén télen, a nagy hidegben. A Nagy Hangosbemondó Ünnepen mindenki odamehet a hangosbemondóhoz, és bármit beszélhet bele, mindenképpen megtapsolják, megünneplik. Ez az ünnep arról szól, hogy mindenki fontos. Nincs olyan ember, akire ne figyelnének, és olyan sem, akinek kizárólagos joga lenne a többiekhez szólni. Itt mindenki egyaránt fontos, és mindenkit azért tapsolnak meg, amit ő mond, amit ő tud. Nem teljesíteni kell valamit ahhoz, hogy mások elismerését megkapja valaki, csak létezni és önmagaként létezni.
 

V. (Összegzés)

"Minden mese egy birodalom. Az összes szép, kedves, szomorú és izgalmas mese, amit a világtörténelemben az apukák, az anyukák, a nagymamák, a nagypapák vagy a keresztapák, a nagynénik és a nagybácsik elmeséltek, Meseországot jelenti. Beláthatatlan birodalom ez, gondoljunk csak bele, mennyi mese van a világon, Afrikában meg Európában, Ázsiában és Amerikában és Ausztráliában, és mégis, az összes mese elmegy végül Meseországba, és ott mindig van hely! A mesék világa sokkal tágasabb és gazdagabb, mint az a világ, amelyben kitalálják őket."³⁶
     Darvasi László bátran gazdálkodik ezzel a végtelen mesebirodalommal vagy meseirodalommal. Úgy van vele, mint a jó gazda a földjével: minél többet foglalkozik vele, az annál bőségesebb termést hoz. A Trapiti is így használja föl a meseirodalmat: átlép egyik meséből a másikba, megszűnteti a határokat, relativizálja a zárt és ismerős mesevilágokat, és ezzel egyúttal új és újabb törvényekkel rendelkező meséket, mesefigurákat és mesei világot hoz létre. Örüljünk neki.
 

Jegyzetek

1 A kis gömböc. = Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese. Budapest, 1964, Móra Ferenc Könyvkiadó, 5. old. 
2 Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi. Pécs, 2001. Jelenkor kiadó, 5. old.
3 Im. 8. old.
4 Im. 5.old.
5 Im. 8-10. old.
6 Im. 13-14. old. 
7 Im. 15. old. 
8 Im. 56. old.
9 Im. 20-21. old.
10 Im. 31. old. 
11 Im. 69. old. 
12 Im. 50. old. 
13 Im. 154-155. old. 
14 Im. 78. old. 
15 Im. 204. old. 
16 Im. 227. old. 
17 Im. 203-204. old.
18 Im. 70. old. 
19 Im. 286. old. 
20 Im. 290. old. 
21 Darvasi László: Trapiti, avagy a nagy tökfőzelékháború. Budapest, 2002. Magvető Kiadó, 104., 216., 224., 303. old. 
22 Im. 251. old.
23 Im. 254. old. 
24 Im. 89. old. 
25 Im. 241. old. 
26 Kerényi Károly: Görög mitológia. Fordította: Kerényi Grácia. Budapest, 1977. Gondolat kiadó. 772., 162., 338. old. 
27 Darvasi László: Im. 285. old. 
28 Im. 144. old. 
29 Van még egy háttérben maradó trónbitorló-történet a regényben. Müller igazgató úr törvényes vezetője volt cirkuszának, és a cirkusz világszámokat adott elő, boldogan járták a világot. Az oroszlánidomár elraboltatta őt, majd a halálhírét keltette azért, hogy megszerezze magának Holle mamát. De Holle mama hűségesen várt a szerelmére, elutasította a gonosz oroszlánidomárt, majd amikor Boleszláv felügyelőben megtalálta Müller igazgatót, boldogan ismét egymáséi lettek. Im. 289. old.
30 Im. 143. old.
31 Im. 158. old. 
32 Im. 262. old. 
33 Im. 68. old. 
34 Im. 267. old. 
35 Im. 273. old. 
36 Im. 203-204. old.