Walter Benjaminnak, a Kommentár és prófécia kötetében napvilágot látott, s a mesemondóról szóló pompás esszéje óta tudjuk, hogy a tapasztalaton nyugvó bölcsesség leértékelődése és a mese évszázados pozíciójának megingása között oksági összefüggés van. (Mindehhez rögtön hozzáfűzhetünk egy újabb felis- merést, tudniillik, hogy az évszázados szellemi-erkölcsi értékeket őrző közössé- gek tudatos szétzüllesztése és a globalizáció szükségességéről szóló handaban- dázás között legalább ilyen tökéletes összerímelés fedezhető fel). A tradicionális közösség elemeinek és létszámának erőszakos megváltoztatása (pl. kollektív lakosságcsere, kitelepítés, majd később urbanizáció, faluösszevonás), emellett a falusi létmódnak és kohéziós erejének fellazítása, egyfelől kiiktatta eredeti, sokszorosan összetett szerepköréből a mesemondót, másfelől eltüntette a közösség mentális megtisztulását és védekezését segítő mesekincset.
     Ennek eredményeként, a gazdag mesei hagyományt, mint az akár egy-egy faluban (Püspökladány, Szamosszeg, Görgényüvegcsűr), akár egy-egy tágabb földrajzi régióban (Baranya, Szatmár megye, Székelyföld) élők kollektív identitásformáját sikeresen leépítették, megszüntetve ezzel az etnikai, vallási, nemzeti azonosságtudat zavartalan működését, ami olykor kényelmetlen, olykor egészen kínos kérdések sorát hozta, esetleg hozhatta volna felszínre. Így fordulhat elő, hogy ma már, az orális tradíciót talán legtovább konzerváló erdélyi közösségekben is, inkább csak a korlátozott érvényességi körű és szűk körben értelmezhető "élettörténetek" lelhetők föl, semmint valódi mesék, miként erre a neves kolozsvári kutató, Keszeg Vilmos számos írásában rámutatott. Egyébként, bizonyos idő távlatából visszatekintve, cseppet sem tűnik véletlennek, hogy egy- és ugyanazon időben iparkodtak kiiktatni a felnövekvő nemzedékek eleven emlékezetéből a népmesét, a népzenét és a néptáncot, melyek riadt át- és megmentése, s nem kevés bátorságot igénylő gyűjtése a határon innen és túl, gyanút keltett a hivatalosságokban, mivelhogy az internacionalizmussal szembemenő "nemzetieskedés", illetve a civil szerveződés veszélyes formájának tartották.
 

Kevesen tudják, s ha tudják is, jobbára könyvekből, hogy volt idő, amikor a meséről egyenesen azt állították mifelénk: megzavarja a gyermeki képzelet működését. Azt hiszem, e mulatságos vélekedés hátterében másról van szó, mint amit sejtetni engedtek; valójában attól féltek, hogy: a gyermek viselkedés-, gondolkodás- és látásmódja esetleg másképpen szocializálódik - a meseszöveg és az illusztráció hatására -, miként azt a szocialista politikai elit szerette volna, hogy történjen (és ahogyan meg is fogalmazta elvárásait: elegendő mondjuk Bauer Gabriella jegyzeteit említeni). A gyermek ugyanis a meséken keresztül szembesül, illetve - ha következetesek óhajtunk maradni - szembesülhetett volna azzal, hogy létezik olyasfajta szívszorongató szegénység is (vagy bármiféle elemi hiány), amely egyébként tisztességes munkával és az érte járó méltányos javadalmazással fölszámolható volna. S tegyük hozzá, amelyért akár még elégtételt is vehetnénk, ha olyan varázseszköz volna a birtokunkban, amelyikkel alaposan megleckéztethetnénk kiszolgáltatottságunk mindenkori előidézőit és haszonélvezőit, miként Döbrögi uram esetében látható.
     Csakhogy a 60-70-80-as évek politikai elitje nem óhajtott tudomást venni a szegénységnek még csak a puszta tényéről sem, miként arról sem, hogy léteznének olyan önhibájukon kívül a társadalom perifériára sodródott, egyébként tisztességes egyének, akik szociális támogatásra szorulnak. Ellenben a szociális újraelosztás egy formáját szolidaritásból végzők kezéből a varázseszközt: az önkéntes segélyezés gyakorlását kegyetlen szigorral kiütötték, s tevékenységüket következetesen megtorolták. A nyomorúságban élő gyermek számára tehát, akarva-akaratlanul is maradt a másik "mesei" megoldás elfogadása; vagyis lassan megérteni kényszerültek, hogy a szociális háló hiányában, szüleik képtelenek megbirkózni a szegénységből fakadó marginalitásukkal (és devianciájukkal), ezért "jobb híján teszik ki" őket a családi fészekből, a világ kegyetlen törvényeire bízva létüket, ettől fogva egyedül magukra számítva kell valamiképpen boldogulniuk.
 

A szocio-kulturális környezetünkben egyre gyakoribbá váló brutalitás, a nagycsaládok tradicionális közösségének felbomlása, a válások és öngyilkosságok számának gyarapodása, a gyerek szülői házból való korai kiszakítása, illetve "idegennel" történő találkozása mind-mind félelemérzetének elmélyülését okozta. A gyermekek pedig valamiféle biztonságos menedéket és elfogadható magyarázatot kaphattak volna a meséktől, ahogy erre számos írásában Polc Alaine rávilágított. A mesék archaikus-animisztikus világa (mely könnyen bejárható és megélhető a gyermeki megismerés animisztikus szintjén), őseredeti dualitásukkal (alvilág és égig érő fa teteje, pokol és menny) egyfelől megismerteti a gyermeket a halál, az elmúlás, a "csonkaság", s általában is a létből kizökkentség élményével, másfelől óhatatlanul is kitágítja tudatában a létezés terét, s megerősíti képi-szürreális gondolkodásának bizonyosságában. A duális világkép és a metaforikus gondolkodás - a "felnőttek" számára - elveszett paradicsom létét, s a benne való elrejtőzés, otthonosság lehetőségét kínálja a gyermeknek, aki nem igen igyekszik (a mégoly hangzatos ígérgetések ellenére sem) a gyanús és rideg tények, racionális következtetések világába átlépni. S az is egészen nyilvánvaló, hogy a meséken szocializálódott gyermek mély kötődést érez (amennyiben a szülők biztosítják számára a találkozás lehetőségét) a teremtés és pusztulás mítoszok, a biblikus csodatörténetek iránt is. Márpedig a mítosz és mese elválaszthatatlanságát evidenciának tartó szerves gondolkodás volt a legkevésbé kívánatos mind az általános, mind a felnőttoktatásban.
     Talán nem túlzás azt állítani, hogy a szociális érzékenység (szolidaritás), bizonyos, örökérvényűnek tűnő erkölcsi parancsolatok betartása, a test-lélek- szellem harmóniájának megteremtése, a kizökkent lét szüntelen helyreállítása: mely külön-külön és együttesen is a mese sajátossága, olyan morális és egzisz- tenciális elveket közvetíthetett volna a gyermeki tudat számára, melyek léte- zéséről sem igen óhajtottak hallani a kulturális politika irányadói.
 

A fent említett benjamini logika azt a következtetést is megengedi, hogy a bölcsesség ellenében a hírt, a tradíció ellenében pedig az anyagi hasznot előtérbe helyezők, valamit szándékosan el akarnak orozni a "mesei tudattal" rendelkező gyermektől és az egzisztenciális válságát önmaga számára egyfajta szociális igazságszolgáltatással feledtetni kívánó egyéntől. Mégpedig azt a rendíthe- tetlennek hitt bizonyosságot, hogy az elviselhetetlen és megváltoztathatatlannak tűnő nyomorúságból, a mese képes az ideális létezés játékterébe röpíteni értő olvasóját. Mindeközben pedig olyasfajta létrontások okára, elemi létszükségletek hiányára, bűnök lappangására rávilágítani, melyek feltárása és helyes interpre- tációja visszaállítja a vágyott rendet: a méltóságot sugárzó létet, illetve az egyén integritását.
     Mivel az évszázados mesekincs, a korábbi politika szemében egyfajta nem kívánatos tudást, sőt, bizonyos eszmék és (párt)érdekek realizálását egyenesen zavaró értékrendet képviselt (például: a királyság pünkösdi volta és sebezhetősége, a krisztusi szegénység erkölcsisége, a szülők és idősek tisztelete, az etnikai identitás megőrzésének szükségessége), egyszer s mindenkorra meg akartak szabadulni tőle. Tegyük hozzá rögtön: nem látványosan és deklaráltan, inkább a csöndes, ám annál hatékonyabb elsorvasztás taktikáját választva.
     Utólag visszatekintve az elmúlt fél évszázadra, megállapíthatjuk, sajnos és kétség kívül, sikerrel is járt e tudatos leépítés és kincsestárból szelektálás gyakorlata, miképpen a klasszikus nép- és műmesék szövegcsonkítása, deformálása és a magyar nyelvre való helytelen átültetése is. (Ne feledjük, a rosszul "ferdített" mesék, vagy bizonyos tanító célzattal megváltoztatott mesék, olykor szándékuk ellenében is, alapvetően megkérdőjelezhető erkölcsi elveket közvetítettek a gyermek felé, ahogy erre a Grimm-mesék esetében Boldizsár Ildikó is rávilágított).
     Ennek a leépítésnek köszönhetően, a felsőoktatásban, s kiváltképpen is az óvó-tanítóképzésben teljes mértékig hiányzott a mese poétikájának, Propp-féle morfológiájának tudományos igényű oktatása, valamint a már akkoriban is szinte egyedül autentikusnak és eleven forrásból merítőnek számító cigány népmese átadása is. (Jellemző, hogy a világ műveltebb felén, Propp és Bettelheim nélkülözhetetlen könyvei, évtizedek óta a tan- és vizsgaanyag szerves részét képezik, nálunk viszont csak néhány éve engedték beszüremleni az ajánlott olvasmányok körébe, egyiket s másikat is). Erős a gyanúm, hogy azok többsége, akiknek a korábbi időszakban a mese elméletét kellett volna oktatniuk, az erős kontraszelekció következtében, képtelenek lettek volna földolgozni a mítosz és mese organikus kapcsolatrendszerét, a folklór és irodalom, az orális tradíció és intertextualitás, a szemiotika és szemantika érthetetlennek és "bonyolultnak" mondott egyberingását, a mesei világkép kettős: samanisztikus és keresztényi kötődését, s persze a hallgatók sem törték volna magukat ezen ismeretek megszerzésére. Viszont, mindkét fél mentségére legyen mondva, a mesével hivatásszerűen sokáig egyedüliként foglalkozó folkloristák eredményei nem szüremlettek át a felsőszintű irodalomoktatásba, olykor napvilágot sem láthattak hiánypótló gyűjtéseik és termékeny vitára sarkaló kommentárjaik. A tárgyilagos- ság kedvéért, azt is le kell szögeznünk, hogy a népmese (miként a gyermekiro- dalom egy jelentős része), a mai napig sem tartozik az egyetemi irodalomképzés témakörei közé. Ezért fordulhatott elő az a felemás helyzet, hogy elméleti kutatásában, a mesegyűjtemények összehasonlító elemzésében, hosszú évtizedeken keresztül a néprajzosok mellett a kultúrantropológusok és filozófusok, nyelvészek és filológusok, vallásbölcselők és történészek, pszichiáterek és pszichológusok jártak az élen, s nem az irodalmárok.
     Szomorúan kell megállapítanunk, hogy ma, csupán árnyalatnyival jobb a helyzet. Látszólag (hangsúlyozni kívánom: látszólag) semmiféle ideológiai gátja sem lenne a népmese, a népmesegyűjtés, a mesetipologizálás oktatásának, mégsem dőltek le teljesen a hallgatás falai. Vegyük számba az okokat! Min- denekelőtt a Lovász Andrea által - igaz, más összefüggésben - is emlegetett: tehetetlenség, restség, hozzá nem értés, érdektelenség, más tudományágakkal párbeszédre való képtelenség, és nyilvánvalóan még számos más ok is közre játszik abban, hogy jobbára semmiféle elmozdulás nem történt a meséről való intrerdiszciplináris gondolkodás, a mese igényes oktatása terén. Egyenesen kétségbe ejtő, hogy az óvó- és tanítóképzésben a tantervkészítők és szakem- berek mindmáig elintézhetőnek vélik a népmese ügyét néhány órányi szeminárium keretében.
     Nem elhanyagolható az a tény, hogy sem kedvük, sem idejük, sem elegendő belső késztetésük nincs a felsőoktatásban részt vevőknek az esetleg évekig elhúzódó felkészülésre, mivel nem csekély lemondással és áldozathozatallal is jár, s a "befektetett munka" nem feltétlenül hozza meg az elvárható szakmai elismerést és anyagi biztonságot, melyek talán ösztönzően hatnak. Nem hallgatható el (tovább), hogy főiskoláinkon nem működnek szellemi műhelyek (legfeljebb néhány mániákus szellemember vívja szélmalomharcát, vagy önös érdekeiket kiválóan érvényesítő ügyeskedők szervezkednek könyvkiadásra, szakképzésre stb.), így nem is lehetséges sem forráskutatás, sem termékenyítő vita és eszmecsere, sem pedig a mesekincs jövőjéről szóló hiteles diskurzus: mely a gyermekeink, következésképpen nemzetünk sorsát befolyásolhatná. S a fentebb említett globalizáció káros és kóros hatásai mellett (miként pl. a Harry Potter-jelenségről Pécsi Györgyi írt bölcsen), azokról a ma még felbecsül- hetetlen ártalmakról is szólani kell, amik a gyermekirodalmat érték és érik folyamatosan: a mesterségbeli tudás nagyképűsége mögött rejtező kvalitás- talanságról, az állami díjakkal honorált párthűségről, az esztétikai és erkölcsi igénytelenségről, az anyagiasság oltárán való áldozásról, a sunyi haszonlesésről.
     A mulasztás nem pusztán műélmény- és ismerethiányt, poétikai és lélektani járatlanságot idéz elő, a következmény sokkal összetettebb és traumatikusabb annál, ahogy az első pillanatban látszik. Hiszen, tudjuk jól, a rendszeresen mesét hallgató gyermek, a mesébe kódolt megoldóképletek sokaságának birtokában, az interpretációs gyakorlat magabiztosságával, sokkal hamarabb képes eredményes és jó döntést hozni, mint azok, akik alig, vagy egyáltalán nem hallgatnak mesét. Az egyébként mesét nem olvasó/ismerő/elemző óvónő: sem önmagával (időszerű egzisztenciális gondjaival) nem képes megbirkózni, sem a lélekgyógyító, illetve a benjamini hármas hasznot átadó mesemondói szerepkört nem képes betölteni. Nem beszélve arról, hogy a reá bízott gyermekek lelki világához sem képes közel kerülni; s a hagyományőrzés elemi szükségéről és gyakorlatáról sincs semmiféle fogalma sem.