A boszorkány, akinek nem volt unokája, szomorúan kanalazta az elsózott békalencse-levest.
     Szipogott.
     Szürcsölt.
     Szipákolt.
     Szörcsögött.
     Egyszer csak megeredtek a könnyei. Sós cseppek hullogáltak a békalencse levesbe a jobb szeméből. Aztán borsos cseppek a balból.
     - Nna, most már elég a túlfűszerezésből! - csapta le bosszúsan a kanalat.
     - Hát te meg mit bőgsz, nagymami...? - hall egy furcsa, csilingelő hangot jobbfelől. Odafordul, de csak a pókhálón hintázó varangyosmanót látja.
     - Eltörött a mécses, nagymami...? - hallja újra a csilingelést a háta mögött. Perdül, pillog, de bizony ott sincs senki, csak a mákosbejgli-farkú törpesárkány keringél a mókuskeréken.
     - Nicsak, már képzelődöm is! - sóhajtott a búvalbélelt boszorkány, s búsultában letörte a törpesárkányról az egész mákosbejgli-farkat. Az meg szegény sírt, jajgatott, mint az anyátlan szamár.
     - Most mit bömbölsz?!? Holnapra kinő, és olyan fincsi diós-mazsolás lesz, amilyet még nem látott a világ! - mammogta a boszorkány, tele szájjal. Gyönyörűen fölszeletelte, hófehér kristálycukorral bőven meghintette a sárkányfarok-bejglit, s mikor már úgy festett, mint egy behavazott téli táj, megint csak arra gondolt, mennyire hiányzik az a kis huncut, az a kis gézengúz, az a kis rosszcsont, szóval egy boszorkány-unoka.
     - Bezzeg, akinek van unokája, nem egymaga lát neki egy ekkora tál süteménynek, hanem...
     És újra csak elbőgte magát. Sőt, pár perc múlva túlbömbölte a farkavesztett törpesárkányt is.

A Meseíró, aki a boszorkányt írta, éppen ott tartott a mesében, hogy "pár perc múlva túlbömbölte a farkavesztett törpesárkányt is", amikor szörnyű csörömpöléssel becsöngettek. Épp akkor, mikor a Meseíró fejében bizseregni, szuszmákolni, motoszkálni kezdett az a valami, ami egy merőben más, új, meglepő fordulatot ad majd a történetnek - persze, ha hagynák... A Meseíró szeme mégis fölcsillant: ilyen erősen és türelmetlenül csak az unokái szokták nyomni a csengőt.
     Ugrik hát jókedvűen, siet az ajtóhoz, szélesre tárja... és ott áll előtte... ...egy két lábon járó brühühüüűű... egy szomorúnál szomorúbb, egy szénakazalnál kócosabb boszorkány. Egyik kezével a könnyeit törli, a másikban hatalmas tál mákosbejglit ringat, s bizony a süteményről a sok sírás jórészt lemosta már a csillogó cukorhavat.
     - Hát te?! - kérdezte csalódottan a Meseíró. Aztán csak úgy, foghegyről: - Hívott valaki? Mégis, hogy képzeled?!?
     Nem szokott ő így bánni a vendégeivel. Na de hogy egy mesealak csak úgy, ukmukfuk idejön kibőgni magát...? Mit szólnak majd a szomszédok? És ha ma egy boszorkány, akkor holnap egy hétfejű? Vagy egy békakirály?!? Egy kutyafejű óriás, vagy... Na nem, elgondolni is szörnyű!
     Villámgyorsan berántotta a boszorkányt az előszobába. Talán kivételesen nem leskelődött se Kunkori bácsi, se Pántlika néni, és nem kezdenek pletykálkodni arról, kiket is fogad ő így délelőttönként ebben a tisztességes házban.
     A gyors rántás következtében néhány bejgli lerepült a süteményes tálról. Aztán valami ismeretlen erő megállította őket a levegőben. Ott lebegtek, könnyedén himbálódzva, mint három sütialakú léggömb.
     Jó kis trükk - ismerte el magában a Meseíró. De hangosan csak azt ismételgette: - Mégis, hogy képzeled? Mégis, hogy képzeled?!?
     Ilyen goromba fogadtatás után száz boszorkány közül kilencvenkilenc ráborította volna a süteményestálat a Meseíró fejére. De a boszorkány, akinek nem volt unokája, még csak meg se sértődött.
     - Tessék! Vegyél! Igazán finomak! - kínálgatta a könnyáztatta bejgliszeleteket, mire a Meseírónak eszébe jutott egy régi történet, az a gyönyörű piros alma, amivel Hófehérkét kínálják...
     - Ugyan már! Mit akarsz ezzel?!?
     Vendége azonban még most se sértődött meg. Komoly képpel beljebb somfordált, már ott álltak a Meseíró dolgozószobájában. A tálat rövid tűnődés után a zongorára libbentette a boszorkány, mire a billentyűk maguktól elkezdték játszani a Boci-boci-tarkát. Aztán a Kis-kacsa-fürdik-fekete-tóban következett. Meg a Hová-mész-te-kisnyulacska, ingyom-bingyom-táliber.
     Ekkor a Meseíró alighanem eltátotta a száját: de lehet, hogy mégsem. Csak annyi a biztos, hogy elállt a szava, ami Meseírónál ritkaság.
     A boszorkány pedig égnek emelte szenvedő arcát, s kezét előrenyújtva, szavalni kezdett:
 

Ballada az unoka-nélküli élet semmilyenségéről. Írtam én

Zurburán, Ultramarin-diplomás varázstudor, a bújj-bújj-dzsumbuji mágusakadémia tiszteletbeli tagja, költő és csillagász, továbbá szín- és szakácsművész - röviden és velősen: a leg-el-bű-vö-lőbb hátsóholdudvari boszor...
     - Jaj, nehogy elmondd! - riadt föl mélázásából a Meseíró. - Nem szeretném, ha...
     De szavait elnyomta Zurburán harsogása:
 

Unoka nélkül, unoka nélkül,
egy picike gézengúz unoka nélkül,
hej, unoka nélkül oly undok a
világ, mintha lenne rá indoka.
Mert hát van is!
     Ezt bárki megérti.
Unok anélkül... unok anélkül...
szörnyen unok unoka nélkül élni.
A reggel olyan. Az este ilyen.
Egyszer amolyan, másszor emilyen.
De legisleginkább egy nagy semmilyen!
Ezért hát tisztelettel kérlek,
téged,halálos komolyan, hogy ne légy amolyan...

     - Ajjaj! - a Meseíró már csak a tenyerén érezte a vers heves ritmusát, ugyanis jobbkezét villámgyorsan a harsogó boszorkány szájára tapasztotta. - Hagyd abba, az ég szerelmére! Még néhány sor, és tönkreteszed a stílusomat. Te leszel az oka...
     Zurburán végre kiszabadította magát. Levegőért kapkodott, talán mert az orrát is befogta a Meseíró keze.
     - Kőszííívűűű - hörögte a boszorkány.
     - Szóval, te leszel az oka, ha most egy ideig nem tudok olyan igazi jó meséket írni - fejezte be mondatát a Meseíró.
     - Márpedig jó meséket fogsz írni! - zihálta ellentmondást nem tűrő hangon a magát Leg-el-bű-vö-lőbbnek nevező, de e pillanatban inkább egy viharvert madárijesztőre emlékeztető vendég. - És nekem mindegyik mesében unokám lesz! - Mutatóujját vádlón a Meseíróra szegezte. - Arról pedig, amire az imént gondoltál, ne is álmodj!
     - Ugyan miről?
     - Miről, miről?!? Hát az elpatkolásomról, te híres! Vagy tagadod, hogy pont a meghalasztásomon mesterkedtél, mielőtt beléptem? Nna, próbáld csak letagadni!
     A Meseíró elképedt. Ez a boszorkány már akkor tudta, mi motoszkál a fejében, mikor ő még csak azt a kis bizsergést, szuszmákolást érezte! Valami mocorgott az agyában, kétségtelen... arra gondolt, hogy egyszer még a saját törpesárkányai széttéphetik Zurburánt, végül is a boszorkaság veszélyes üzem... 
     - "Végül is a boszorkaság veszélyes üzem" - visszhangozta gondolatát gúnyosan a boszorkány. - Na, ne tessék mondani, tényleg veszélyes? Csakhogy az én törpikéim mind fogatlanok, ha nem tudnád, kedves Mesterem! Tudom, tudom, te jó erős fogakkal szerelted föl őket, de nekem is van magamhoz való eszem: kihúzattam az állatorvossal, mind egy szálig.
     Látod, látod, Bonifác! - mondta magamagának a Meseíró, mert néhanap el szokott magamagával beszélgetni. - Kellett neked egy ilyen ravasz boszorkánnyal kezdeni!
     Szigorú szemmel nézett Zurburánra.
     - Talán túl okosnak írtalak meg - hümmögte. - Nem kellett volna...
     - De! Kellett! Nagyon is kellett! Most pedig lássuk a medvét. Azaz a teendőket. Te, Szervác-Pongrác Bonifác 7, azaz hét napon belül megírod nekem az unokámat, aki, ez csak természetes, olyan szép és okos, mint Janka, olyan virgonc és erős, mint Kálmán, olyan táncoslábú és villámeszű, mint Nóri, olyan ügyes sárkányröptető, mint Kristóf. És pont olyan nevetős szemű, mint Imola. Ne is csodálkozz, hogy ezeket a neveket sorolom, persze hogy a te unokáidról veszem a mintát, hisz náluknál nagyszerűbb gyerekeket nem ismerek hét határban. Igazán szívből gratulálok, méltó utódai korunk nagy mesemondójának.
     Kemény, megingathatatlan jéghegynek érezte magát Meseírónk az egész szóáradat alatt. Hanem mikor az unokáiról kezdett beszélni Zurburán, rögvest olvadozni kezdett, akár egy március végi hóember.
     - Hát, szó ami szó... Köszönöm. Igazán nem az én érdemem, a fiam meg a lányom olyan csodálatos párt találtak...
     - Az a szép! Az én lányom is csuda szerencsésen választott. Egy teljesen közönséges halandó, egy pékmester, de olyan aranyszíve van, úgy tűri a lányom szeszélyeit... Úgyhogy most már tényleg csak az az egyszem unoka kell, hogy...
     De hiába a hízelgés, hiába a könyörgés, Bonifác Mester megmakacsolta magát. Nem és nem! Ő nem vesz részt a gonoszság terjesztésében, annyi van úgyis a világban, meg abból is elege van már, amit kilenc mesén keresztül Zurburán művelt.
     - Ne is erősködj! Tőled egy unoka jót nem tanulhatna - jelentette ki. - Úgyhogy vége. Nincs folytatás. Holnaptól békénhagyást kérek, világos? Belekezdek egy másik mesébe, Veszelka Mesterről meg a Csillagszemű Szánhúzó Kutyájáról, akinek az egyik szeme kék, a másik sötétbarna, és kacsintani is tud velük.
     A boszorkány, akinek ezek szerint nem lesz unokája, a Csillagszemű Szánhúzó emlegetésétől úgy megsértődött, hogy kirohant a folyosóra, és onnét rikácsolta:
     - Hát jó! Te akartad! Én el is mehetek, drágalátos Meseíró Úr, csak meg ne bánd! Vigyázz, nehogy a végén MeseSíró legyen belőled, mert jön még a kutyára dér!
     A kutyát és a deret már a függőfolyosóra kicsődülő három házaspár, hat nyugdíjas és két kismama is hallhatta, sőt az egyik kismama Zénókája is. Zurburán észrevette a bámészkodókat, s rögvest rögtönzött egy kis bemutatót, elsősorban Bonifác bosszantására.
     Háromszor pattintott az ujjával, s a magasból leereszkedő kecses kis bárányfelhőre pattant, mint valami paripára. A felhőcske könnyedén emelkedni kezdett.
     - Na mit bámultok, pupákok? - kiáltott vissza a harmadik emelet magasságából. - A seprűnyél olyan ódivatú - én mostanában így közlekedem!
     A boszorkányos felhőcske mögött hosszú sorban mákosbejgli-szeletek úsznak. Egy pattintás, és V-alakba rendeződnek, mint a vadludak.
     A pupákok, vagyis a ház derék lakói még akkor is megbabonázva merednek az üres égre, mikor Zurburán már messze jár. Aztán arra az ajtóra figyelnek, amin jókora tábla hirdeti a nemrég ideköltözött lakótársról, hogy ő:
 

Pár perc múlva mindannyian ott álltak a szerénynek éppen nem mondható névtábla előtt. Álmélkodtak, tanakodtak. Pántlika néni azon törette véznácska Kunkori bácsi fejét, mi lehet az a ny.gr.b.?
     - Valószínűleg gróf és báró.
     - De az az ny.?
     - Még azt se tudod? Nyugalmazott.
     Közben a tizenegy éves Zénóka is odanyomakodott az ajtóhoz. Tintás ujjával rögtön rábökött a gr.b.-re:
     - Szerintem pedig: gör-kor-cso-lya-bajnok!
     - Ugyan, menj már! - tolta félre a háztömbfelügyelő, Giliburgyi Béla. Majd összefoglalta a tényeket: - Tehát, lakótársak! Új lakótársunkban minden bizonnyal egy magas beosztású urat tisztelhetünk, mint olvashatjuk, egy minisztériumi főtanácsadót, aki épp ezért teljes joggal fogadhat olyan különleges közlekedésű egyedeket, mint akit az imént ...
     Megint Zénóka:
     - Csakhogy az ott nem minisztériumi, hanem misztériumi, Béla bá, ami olyan rejtélyes izét jelent...
     Mire Giliburgyi nyakon teremti:
     - Te még mindig itt lábatlankodsz, ebadta?! Mentél volna inkább iskolába, így sose tanulod meg, hogy ne kotyogj bele a felnőttek dolgába!
     Minden-lében-kanál Zénó röstellkedve eloldalog, mert hát így igaz, ma reggel csak a matek-dolgozat miatt lázasodott be, egyébként kutya baja. Hagyja hát a tizenkét felnőttet töprengeni, pedig ő ennek is tudja a megfejtését. Az az " u.v.p.h." ugyanis nem más, mint...
     De ebben a pillanatban félelmetes ordítás veri föl a házat.
     Szervác-Pongrác Bonifác lakásából jön, de olyan rettenetes hangerővel, mintha a Mester három oroszlánt próbálna túlharsogni.
     Épkézláb szót nemigen lehet kivenni az üvöltözésből. A kiváncsiak mindenesetre menekülnek, úgy látszik, megharagították a minisztériumi főembert a zsibongásukkal. Csak Zénó settenkedik vissza óvatosan, s hallgatja az ajtó előtt azt a néhány mégis érthető szót:
     - Jaajj! Aujj! Húúú!Jujujuuujjj! Namegálljtegonoszdög! Hát-ezt-nem-hittem- volna! - És megint: - Aúúú-jajajjujaaajj!

Ez volt az a bizonyos "dér", amivel a boszorkány fenyegetődzött.
     Bonifác Mester szeme szikrázott. A füle csengett, csörömpölt, mint valami vekker. A feje hasogatott, szaggatott. A 32 foga úgy fájt, mintha hatvannégy lenne belőlük. A lába, a keze, a karja görcsölt, rángatózott. A gyomrából valami kőkemény gombóc liftezett föl a torkáig, aztán vissza. Üvöltve mászott föl az íróasztal tetejére, mintha onnét jobban láthatná kínzóját:
     - Ha azt hiszed, hogy ezzel valamit elérhetsz, jauúúújj, akkor nagyon, nagyon tévedsz! - toporzékolt a papírhalmazon. - Nem és NEM!
     Ekkor meg a dereka rándult görcsbe. Alig tudott lekászálódni az asztalról. Közben, hogy teljes legyen az elkeseredése, rálépett a szemüvegére.
     Aznap délután a Mester nem akarta fogadni az unokáit. Janka azonban telefonon át is kitalálta, hogy valami baj van, és csak bekönyörögte magát a nagyapjához.
     Addigra már Bonifác túl volt egy orvosi vizsgálaton:
     - Hexensussz! Ahogy a nép nevezi: boszorkánylövés. Egy nagyon tiszta, jól diagnosztizálható boszorkánylövést láthatunk itt - magyarázta a doktor, és még megkérdezte: - Milyen legyen? Mármint a gyógyszer: elefántbika vagy bivalybika, vagy csak szarvasbika erősségűt parancsol a kedves breteg?
     - Képzeld csak el, bretegnek szólított! - mesélte Jankának délután a Mester. - Nahát! Azt brekegte nekem, hogy bre-teg! Hallottál már ilyet?
     Kicsi Janka sokkal ilyenebbeket is hallott már. Ő volt a legkisebb unoka, alig öt éves, de már négyévesen olvasott, mint a vízfolyás. Egy év alatt Bonifác leghűségesebb olvasójává lépett elő.
     - Kedves bretegünk, jókat brekegünk - tréfálkozott a Mester. Kicsi Janka azonban erősen törte a fejét valamin.
     - Még jó, hogy a szarvasbikásat választottad. Bevetted már?
     - Á. Még nem váltottam ki a receptet, Viola mama csak este ér haza.
     - Jajdejó! - Janka ránevetett. - Az az orvos nem orvos. Az az orvos - na, ki volt?
     - Zurburán?!?
     - Ki más...?
     - Puff neki...! Ez már mindennek a teteje. Látod, mindenre képes...
     Hogy még mi mindenre, azon el kellett gondolkodni. A Meseíró, aki már majdnem MeseSíró lett, kilenc banánnyi ideig töprenkedett. Janka mogyorós túrórudikban mérte a gondolkodási időt.
     - Hát - kezdte mondani a tizedik után. Aztán még gyorsan megevett egyet. Utána nagyot nyújtózott. Akkorát, hogy elérhette a könyvespolcon Bonifác legeslegelső mesekönyvét. Amit még a saját pici fiainak írt, huszonöt évvel ezelőtt.
     Fölnyitotta, lapozott néhányat, olvasni kezdte.
     - Na, először is - ezt kell megcsinálni. Csuda, hogy nem jut eszedbe, pedig te írtad, Bónipapi! Cipriánt, a zöldfülű huszárt így védte meg az anyukája, mikor a cserecsúri-erdőn át ment a Hajnalkájához.
     És mondta a kicsi, szépen, sorjában:
  

Rajzolj oltalmazó gömböt köré!
Ne! Inkább fesd. Fehérre, mint a hó.
De izzó is legyen.
Egy fehérizzó gömb - mágikus védelem.
Rá négy arany kereszt,
mintha az alkony érceiből.
A többi már -
a többi már csak annyi, hogy szeresd!

- Na, és a boszorkányok minden támadását kivédte a varázsgömb - repdesett, rendezkedett Janka. - Fáj még, Picinyem? Nem tart már sokáig, csak...
     Bonifác arcán keserű fintor, ahogy megpróbál mosolyogni. De jó félóra múlva, az oltalmazó gömbbe zárkózva már kezd oszlani a fájdalom. Újabb harminc perc - és a Mester újra a régi, egyenes tartással lépked a szobában.
     - Hoho-hó, Zurburán! - nevetgélnek, mint két csínytevő gyerek. - Most aztán minden, amit ide küldesz, visszacsapódik rád. Mint a bumeráng!
     Ezt meg kell ünnepelni. Finomságokkal jutalmazzák magukat. Épp a kókuszgolyók utolsó morzsáit csipegetik, mikor csöng a telefon.
     Zurburán. Elhaló hang. Nyögés, sóhajtás. Most neki fáj mindene. És: bocsánat! És: soha többé...! Tudja, hogy neki most minden fájás hétszer annyi ideig fog tartani, mint a Mesternek. Ajjaaúúújj! Az orvos adott fájdalomcsillapítót, de az se használ - huúúú-jujjujuujj! Janka pukkadozik:
     - Mondd neki, hogy elefántbikásat írasson, a legerősebbet, ja-ah-haa!-
     - Úgy kellett! Káposztába hús kellett! - rikkantja a Meseíró. Könnyű neki, nem fáj már semmije, a foga is csak a sok édességtől.
     Viháncóra. Gesztenyetorta. Gyönyörű nap ez a mai!
     Roppant elégedettek voltak magukkal. De azért volt valami irinyó-pirinyó elégedetlenség is bennük, mint pici pötty a torta közepén. Akkora csak, mint egy szem mazsola. Valami olyasféle érzés, hogy igen-igen, elhárítottuk a rosszat, de még nem tettük meg a jót.
     - Mi legyen hát szegény Zurburánnal? - kérdi Janka, azon a halk fuvolahangján, ami talán a legszebb muzsika a világon. - Ha már annyira akarja: nem lehetne neki mégis egy icurka-picurka unokája? Legalább egy olyan égedelem, mint a Danai Dani a nagycsoportban...? Akit mindig összeszid a nagy szájával, de a szívével azért akkor is szereti...- 
     - A szívével? Ez jó! Mint tudjuk, nincs is neki olyan - Bonifác tudja, hogy most nem egészen igazságos, hisz ő írta meg ilyennek Zurburánt. Ám lássuk. Meglebegteti maga előtt az elképzelt kis fickót: egy maszatos, kormos orrú ördögfióka öltögeti nyelvét a boszorkára. - Hu-hu-húú. Hát éppen, de csak a te kedvedért, kaphatna egy olyan hétpróbás anya-ríkató-nagyanyaszomorítót, egy kis krampuszt, hogy örökre elmenjen a kedve a nagymamaságtól.
     Ezen megint jókat lehet kacagni, vihorászni. S épp a legnagyobb nevetgélés közepén, egyszer csak Janka, felállva az asztalra, komoly képpel azt mondja:
     - És miért képzeled te, hogy egy boszorkány unokája nem lehet tündér?