Professzor Károly derűs reggelre ébredt. Ragyogott odakint a fény. Lassan benyúlt a párnája alá, s kihúzott onnan egy cédulát.
     Mit teszünk, ha ragyogó reggelre ébredünk?
     Nos, ez az érdekes kérdés volt följegyezve a cédulára.
     - Akkor még heverészünk, nyújtózkodunk kicsit, ropogtatjuk a csontjainkat - dörmögte Károly professzor elégedetten, mert a cédula hátuljára is ez volt írva. Vagyis helyesen válaszolt, hohó, a nap első kérdésére máris jól válaszolt, pedig szinte még félálomban volt. Hú, ma biztosan jó formában lesz, gondolta! Kitűnő előadást fog tartani, kitalál néhány új kérdést, megadja a pontos válaszokat, vásárol Kelemen Arankánál majonézfrizurás szalámis szendvicset, talán még Trapitivel is találkozik, és akkor trapitiznek egy kicsit.
     Károly professzor visszatette a cédulát a párnája alá. Pontosabban a nagyobbik párnája alá, mert Károly professzor két párnával szeretett aludni, egy naggyal és egy kicsivel. Elnyomott egy jóleső ásítást, aztán felült, s a nagylábujjával a papucsa után matatott. Hopp, megtalálta. Felemelkedett, és éppen nagyot nyújtózott volna, viszont mégsem nyújtózott se kicsit, se nagyot, mert ekkor valami furcsa dolog történt.
     Károly professzornak egyszeriben eszébe jutott az asztala. Szép megmunkálású, sokfiókos, fenyőfa íróasztal volt, már nagypapája is használta a régi kavicsvári időkben. Ezért aztán Károly professzor nagyon megbecsülte az íróasztalát. Igazán büszke volt rá, amikor például leült hozzá, valahogy mindig az az érzése támadt, hogy ott van vele a nagypapája, meg az apukája is, mellette ülnek, figyelik őt komolyan, mert ők szintén kiváló tudósok voltak.
     Az asztalon rend volt, külön tolltartóban ágaskodtak a tollak, a puha belű grafitceruzák és a kövér radírok, na és volt egy vonalzós fadoboza is Károly professzornak, illetve egy piros dobozkában az új, még fehér cédulák várták, hogy a professzor érdekes kérdéseket és helyes válaszokat írjon rájuk. Károly professzor zavartan megrázta a fejét. Már ott álldogált, még pizsamában, az asztala előtt és olyan képet vágott, mintha ecetes paradicsomba harapott volna. A reggeli jókedv elillant.
     Mert mi jutott Károly professzor eszébe?
     Valami nagyon furcsa dolog, holott igazán semmiség, de azért mégis. Mit mégis?! Nohát, az jutott az eszébe, hogy jó lenne bebújni egy kicsit az asztal alá. Egyszerűen csak beülni alá egy pár percre, és semmi egyebet nem tenni, mint ott lenni, ott, az asztal alatt. Károly professzor megrázta a fejét és a fürdőszobába slattyogott.
     Na de még ilyet?!
     Hogy ő bebújjon az asztal alá?!
     Mint valami szeleburdi kisgyerek?!
     Mint egy kiskutya?!
     Szépen megtisztálkodott, öblögetett, gargalizált fogat mosott, gondosan megfésülte a bajuszát, levágott egy engedetlen, felfelé kunkorodó szemöldök- szálat, majd gondosan felöltözött. Aztán jóízűen megreggelizett. S már indulni készült, amikor újra az asztalra esett a pillantása. Károly professzor egészen kétségbeesett képet vágott. Ha most valaki látja, biztosan azt gondolja, hogy nagy fájdalmai vannak. Fáj a hasa, a feje, vagy a dereka hasogat. Károly professzornak nem fájt semmije, viszont csaknem megőrült az asztal látványától.
     Oda kell menni, és egy kicsit be kell bújni alá!
     Nem, nem, ezt nem lehet!
     Károly professzor, gondolkozz, hogy bújhatnál te be egy asztal alá?! Még ha a tiéd is az asztal?! Haha, hiszen éppen azért! A saját asztalával azt tesz az ember, amit akar, ha arra támad kedve, hogy bebújjon alá, akkor bebújik, és kész. Ki tilthatja meg? Senki. Senki! Gondolkozz, kérlek szépen, Károly professzor, gondolkozz! Asztal alá bújni, akár a tiéd az asztal, akár Babéros Néróé, vagy Ühüm bácsié, vagy a kavicsvári iskoláé, a te korodban nem normá- lis dolog! Lát valaki? Nem lát, egyedül vagy! Akkor meg kit zavarhatnál?
     Így tusakodott, így vívódott magában Károly professzor, s közben egyre közelebb és közelebb húzódott az asztalához. Végül nagyot sóhajtott, négykézlábra ereszkedett, és bebújt alá. És nyomban megkönnyebbült. Mintha nagy sietés után lett volna, szaporán lélegzett. Ott az asztal alatti homályban megtörölte izzadságtól fénylő homlokát. Egy-két perc múlva előbújt, és tűnődve kiemelt a dobozából egy üres cédulát. Felírta rá a kérdést.
     Miért bújunk be az asztal alá, ha nincs okunk rá?
     Károly professzor nagyot sóhajtott, és megpróbált válaszolni.
     Hanem ez most nem ment. Egyáltalán nem ment.
     Károly professzor nem tréfás kedvében, és nem is csintalanságból mászott be az asztal alá. Hóhó, nem is trapitizett! A trapitizés nem ilyen. Ez a valami más dolog volt, igen, úgy mászott be az asztal alá, hogy igazából nem is akart bemász- ni. Valami idegen erő mégis rákényszerítette erre a cselekedetre. Károly pro- fesszor megcsóválta a fejét, hát, nagyon reméli a dolog nem fog megismétlődni.
     Tündöklő, ragyogó reggel volt, Károly professzor mégis mogorván ment előadást tartani. Délben aztán betért Kelemen Arankához, és kiválasztotta a legkövérebb szendvicset. Sajnos nem volt szalámis szendvics, csak tonhalas szendvics, és azt nem igazán kedvelte Károly professzor. Kelemen Aranka bocsánatkérően ingatta a fejét.
     - Tudja, kedves Károly professzor, ma csak három szalámis szendvicset csináltam, de már elvitte őket Hektor Viktor.
     - Mind a hármat?!
     - Néha ötöt is visz az a nagy, kedves ember. Mert Viktor - mosolyodott el szelíden Aranka - nagyon szereti a szalámis szendvicsemet.
     Károly professzor szépen leszámolta a pénzt a pultra, aztán a keze hirtelen végigsimított a pult lapján.
     - Tulajdonképpen olyan mintegy asztal - mondta.
     - Nagyon izzad, kedves professzor - pislogott zavartan Kelemen Aranka - Csak nincs valami baj?
     - Ah semmi, ugyan - legyintett Károly professzor, és már ment volna. De az ajtóból visszafordult.
     - Mit adhatok még? - kérdezte Kelemen Aranka. Máskülönben a boltos kisasszony is sápadtabb volt a szokásosnál.
     Hirtelen nagy lárma, sikongatás hallatszott.
     - Béla! Mit csinálsz, Béla?!
     - Vigyázat, jövök, haladok, robogok! - hallatszott Farkas Béla lelkes farkas hangja.
     - Segítség elüt! Elgázol! Jaj! - sikoltotta valaki.
     Félelmetes farkaskacagás hallatszott, aztán csend lett. Majd egy kavicsvári polgár dühös méltatlankodása hallatszott.
     - Még ilyet! Hogy száguldozik ez? Talán meg van kergülve?
     - Azt a bárányok szokták, nem a farkasok, uram - szólt egy másik kavicsvári polgár.
     - Akkor is veszélyesen száguldozik. És ebből még baj lehet!
     Csend lett. Nyilván már továbbhaladtak a méltatlankodók. Viszont néhány nap múlva tüntetők jelentek meg a polgármesteri hivatal előtt, nagy táblát szorongottak, a táblára az volt írva, hogy:
     "Állítsátok meg Bélát! Állítsátok meg Farkas Bélát!"
     - Szóval - hajolt előre Károly professzor az izgalomtól kivörösödő arccal -, olyan ez a pult voltaképpen, kedves Aranka, mint egy asztal.
     - Voltaképpen tényleg, professzor úr - bólintotta Aranka.
     - És kérdeznék is valamit Aranka - köhécselt a professzor.
     - Kérdezzen, kérdezzen, professzor! - igazított a kardigánja gallérján Aranka.
     - Csakhogy ez nagyon furcsa kérdés lesz, Aranka.
     Kelemen Arankának nagyot dobbant a szíve. Mi lesz, ha Károly professzor olyan ajánlattal huzakodik elő, hogy...óóóóó...hogy nem sütnivaló kolbászt kér, kekszet vagy dióreszeléket, hanem...hanem házassági ajánlattal áll elő. Hát mondjuk ő, Kelemen Aranka tényleg elég szép, és kedves is, ráadásul férje sincsen, úgyhogy ő egyáltalán nem csodálkozna, ha Károly professzor megkérné a kezét. Úristen! De mit fog mondani?! Még nem tudja, mit mond, tökélte el magát Kelemen Aranka, de valamit mégis mond. Olyan eset még nem fordult elő a világtörténelemben, hogy ő valamire ne tudott volna valamit mondani. Milyen különös, gondolta Kelemen Aranka, soha nem gondolta, hogy éppen itt, a boltban kérik meg először a kezét.
     - Tőlem szabad furcsákat kérdezni - suttogta tehát elpirulva, és könnyed mozdulattal megigazította az egyik hajtincsét.
     - De ez nagyon furcsa lesz. Úgy is mondhatnám, megdöbbentő - hajolt előre feszült képpel Károly professzor.
     - Egy boltban annyi furcsa kérdés elhangzik - nevetett fel izgatottan Kelemen Aranka. - Nemrégen valaki elefántagyart akart venni. Elefántagyar, hah! Ha árulhatnám, akkor se árulnám!
     - Hát elefántagyart nem kérek. De egy picikét bebújnék ide, a pult alá - mondta gyorsan Károly professzor.
     Kelemen Aranka nagy szemeket meresztett.
     - Mondtam, hogy meglepő lesz - hadarta Károly professzor, és a pultot megkerülve meglepő fürgeséggel furakodott át Kelemen Aranka finom térdecskéi közt, és már ott is volt. Ott, ott, a pult alatt.
     Kelemen Aranka némi gondolkodás után úgy döntött, nem ájul el, mert ez nem olyan helyzet, hogy el lehetne ájulni. Van, amikor el lehet ájulni, és van, amikor nem lehet, pedig milyen jó lenne most finoman a tiszta padlóra omlani. Nem ájulhat el, mert még a végén beesik ő is a pult alá, és akkor, úúúú, ebbe jobb bele nem gondolni.
     - Most mi van? - kérdezte teljes megdöbbenéssel, de nem mert lehajolni.
     - Egy perc az egész, csupán egy percecske - köhécselt odalentről Károly professzor.
     - De mit csinál ott, professzor?!
     - Az igazat vallva nem sokat.
     - Akkor miért bújt be?
     - Hogy...hogy megnyugodjak, Aranka.
     - Mert ideges volt, amikor hozzám jött, professzor?!
     Ebben a pillanatban belépett a vegyeskereskedés ajtaján a kavicsvári poéta, Babéros Néró. Vagyis válságosra fordult a helyzet. De a költő máris rákezdte, az igazság szerint szépen beszélt, érdekeseket is mondott, csakhogy most jóval hangosabb volt a megszokottnál.
     - Ó drága Aranka, ma fantasztikusan jól néz ki. Milyen szépséges, milyen halovány az arcocskája. Éppen olyan, mint egy tragikus filmszínésznő! Egyszer egy bizurr-mizurr királylányról láttam egy tragikusan szép szerelmes filmet, aki beleszeretett a valaha volt királyi hóhérba, igaz, már régen nem volt halálos büntetés, úgy hogy ez a hóhér nem volt egy igazi hóhér, csak egy állástalan hóhér, és ezért nagyon szomorú volt, csak egy kicsike kivégzést szeretnék, egy icipici kivégzést, sóhajtozott a lampionos bástyafalon, miközben a nagypiaci forgatagot bámulta, ó milyen szívesen kivégezném azt a krumpliorrú bácsit, vagy azt a hórihorgast, ó, csak agy nagyon kicsit végezném ki őket, így sóhajtozott az állástalan hóhér, miközben a királylány vigasztalva simogatta a fekete csuklyáját, ó te szegény, szegény hóhérkám, hát nem végezhetsz ki senkit, de én majd megkérem az apukámat, hogy csináljunk egy icipici kivégzést a születésnapomra, de a két szerelmes nem lehetett egymásé, mert a király papa nem engedett több kivégzést, és a hóhér csak sóhajtozott keservesen, mire a királylány, aki annyira szerette, egy szép délután, éppen uzsonnázás közben, azt mondta a szerelmének, hát hóhérkám, szerelmem, végezzél ki engemet, ha már mást nem szabad, mire a hóhér döbbenten letette a vajasmézes kenyeret, és azt mondta a királylánynak, hogy...
     - Valóban rosszul nézek ki?! - kérdezett közbe Kelemen Aranka és az arcát dörzsölgette. Hát legyen már rajta egy kis pír, a kutyafáját.
     - Ó, kedves Aranka ma...ma a csendről fogok írni - kiabálta Babéros Néró. - Mert a csend, a csend, a csend - kiabálta egyre hangosabban - az olyan nekem, mint virágnak a kertész. A csend engem gondoz, nevel, meglocsol. Megkapál.
     - A...a csend tud kapálni, kedves Néró?
     - Képletesen kedvesem - legyintett a költő. - Tudja, a költészet olyan, hogy azt is elmondhatjuk, amit nem tudunk elmondani.
     - És mit nem tudunk elmondani - kérdezte Aranka, miközben dörzsölgette az arcát, hogy még pirosabb legyen.
     - Hát ez az! - kiáltotta Babéros Néró. - Azt nem tudjuk elmondani, amit már régen elmondtunk volna, ha el tudtuk volna mondani.
     - Értem - köhécselt zavartan Aranka. - Mivel szolgálhatok, kedves Néró?
     - Kérek sajtot, vajat, makaróni tésztát, cipőkefét, citrompótlót, hah! Csupa tragikus dolog! - bólintott Babéros Néró.
     - Tessék parancsolni - rakosgatta ki a pultra a kért dolgokat Kelemen Aranka. Aztán, mintha valami bizalmasat akarna kérdezni, közelebb hajolt.
     - Halkonzervet nem visz?
- Halkonzervet?! Hahh, hahh, dehogynem! Kérek három halkonzervet, Aranka! - ordította Babéros Néró, miközben már fizetett is, majd kilépett az ajtón. De nyomban visszafordult.
     - Tudja, Aranka, hogy valójában miért jöttem be magához?!
     - Mert korgott a gyomra, kedves Néró. Mert a nagy költőknek is kell a földi táplálék! - kiáltotta Aranka csillogó szemmel.
     - Nem, kérem. Nekem dugig van az éléskamrám.
     - De biztosan nem volt halkonzervje.
     - Ó, tíz halkonzervem van otthon, kedves Aranka!
     - Akkor tényleg nem értem.
     Aranka lelkén ekkor átfutott egy bizsergető sejtelem.
     - Aranka! Tudja kegyed, ki azok a trubadúrok?
     - Olyan...olyanok trubadúrok, hogy, hogy turbánban járnak, nem?!
     - Szóval csak azt akartam mondani, hogy mától fogva én a maga trubadúrja vagyok!
     Ahogy becsukódott az ajtó Károly professzor mászott elő a pult alól.
     - Hálásan köszönöm, hogy nem árult el, Aranka!
     - Ugyan, nem tesz semmit.
     - Hát...khm...akkor, a viszontlátásra, Aranka!
     - Kik azok a trubadúrok, professzor? - kérdezte ekkor gyorsan Kelemen Aranka.
     - Hát afféle szerelmes költők - vonta meg a vállát Károly professzor, és az egyik lába már kint volt az utcán. De Aranka újra után szólt.
     - Kedves professzor nem venne néhány halkonzervet?
     A professzor nem is gondolkodott el a váratlan kérdésen, a saját problémájával volt elfoglalva. Így hát vett néhány halkonzervet. S ahogy kilépett a fényre, akkor döbbent rá, hogy a konzerves polcon, ahol korábban mindenféle egyéb konzervek, májas konzervek, húskrémes konzervek, pástétomos konzervek, paradicsom sűrítmények, gulyás és babakonzervek sorakoztak, most nem volt más, csak halkonzerv.
     Rengeteg halkonzerv!
     Halkonzerv minden mennyiségben!
     Hm, hm, megcsóválta a fejét. Tett néhány lépést, aztán meg az jutott az eszébe, hogy ha hazaér, akkor várja őt az íróasztala.
     Az ő kedves drága, régi íróasztala!
     És ha meglátja, mit fog csinálni?
     Jaj, ne! Azt ne!
     De mégis. Csak egy kicsit. Egy-két percecskét. És ment tovább hamuszürke arccal, és csak egyvalamire tudott gondolni. A buszmegállónál járt, amikor észrevette, hogy Müller igazgató éppen felszáll a fővárosi buszjáratra. Intettek egymásnak. A szomszéd utcából Babéros Néró kiabálása hallatszott. Picike Ferike, a kéményseprő haladt el a buszmegálló előtt, sárga festékes vödör himbált a kezében, s komoly tekintettel fürkészte tetőket. S ebben a pillanatban, ahogy Károly professzor megtorpant egy utcai pad előtt, és fájdalmas ábrázattal bámulta a padocska alatt szerénykedő fűcsomókat, nos ebben a pillanatban Kelemen Aranka a homlokát ráncolva nézett bele a boltocska tükrébe.
     - Úristen - suttogta. - Ketten harcolnak értem. Ezek meg fogják ölni egymást!