Simonnak
 

A gyermek ott ül apja mellett a díványon, a lámpa fénykörében. Egy kissé még kelletlennek látszik, arcáról még nem tűnt el az utolsó durcás fintor. Lélekben még félig-meddig a számítógép képernyője előtt ül, ahol egy perce még lopott terepjáróval száguldott egy nyaktörő hegyi úton, vagy egy virtuális mocsár szimulált békájával szúnyogokat és legyeket fogott. Most azonban az apa kézmozdulata a térdén fekvő könyv négyszögére irányítja pillantását, és a gyermek, feledvén a képernyőt, immár vonakodás nélkül, fennhangon olvassa: "Huszonegyedik fejezet. A nevezetes kalandról, melyben Mambrin sisakja esett zsákmányul".
     A gyermek hangosan olvas, az apa időnként megállítja, és megjegyzéseket fűz az elhangzottakhoz.
     Nem a Don Quijote az első könyv, amellyel ily módon együtt ismerkednek meg. Az első közös olvasmány a Robinson volt, annak ötven évvel ezelőtt kiadott ifjúsági változata, amelyből nemcsak a szibériai epizódok hiányoznak, hanem a Gondviselésről szóló eszmefuttatások is. Az apa javarészt a hiányokat és a szerkesztői beavatkozásokat olvassa, a fiú viszont azon töpreng, hogyan lehetne még eredményesebben védekezni a kannibálok ellen. Az apa ugyanezt a könyvet olvasta harminckilenc évvel ezelőtt, és még jól emlékszik hasonló morfondírozásaira. Vagyis éppenhogy nem ugyanez a könyv volt; annak a rég elveszett példánynak zöld vászonfedele volt, kissé fázós tapintású - ezt a fázós, kellemetlen érzést kellett leküzdenie a lakatlan sziget trópusi éghajlatának -, és a belső címlapra rá volt nyomtatva: "Az Én Könyvtáram". A lakatlan sziget eggyé vált azzal a gondolattal, hogy annak, aki Én vagyok, könyvtára lesz, vagy már van is.
      Ennek a példánynak viszont keménypapírból van a kötéstáblája. Ezt a gyermek anyja olvashatta kislánykorában, vagy az anya testvérei. A Robinson olvasásakor a gyermek betűismeretei kissé kezdetlegesek voltak még. Úgy vágott neki az első fejezetnek, ahogy a régész tanulmányozza az elmosódott sziklafeliratot: minden szó, minden mondat értelmét külön meg kellett fejtenie. Aztán, amint egyre gyorsabban suhantak el az évek Robinson fölött, úgy egyszerre csak a gyermek szájában is meglódultak a könyv mondatai. A Péntekkel folytatott párbeszéd már csakis azért botladozott, mert a szereplők nyilvánvalóan nem beszélték egymás nyelvét, és a félreolvasásoknak, valamint az átugrott soroknak ezt a körülményt kellett érzékeltetniük.
      A Robinsonnal csaknem egy időben vált közös lekcióvá a Vuk. Ez az úgynevezett "kötelező", illetve "választhatóan kötelező" olvasmány volt, és így eleve magára vonta a kötelezőket illető jogos gyanakvást. Ám ahogy apa és fia négyszemközt ültek Fekete István feltárulkozó szövege fölött, másfajta gyanúk ébredtek és kezdtek beigazolódni. Az antropomorf állatszereplők jól felismerhető ideológiák zászlóvivőinek bizonyultak. Hol a "nemes vadember" toposza bukkan fel, alig álcázva egy prémes farokkal, hol a kutyákdala-farkasokdala áldilemma burkolódzik némi homályos természetmisztikába. A műnek erős utopisztikus vonásai vannak, noha magát az utópiát elmulasztotta kijelölni a szerző; helyette némi dzsentroid rátartiságot észlelhetünk. Egyszóval, a gyermek és a felnőtt olvasói pillantásainak kereszttüzében úgy olvadt el Fekete István könyve, mint valami hóember.
     Ugyanez nem mondható el a másik híres kötelezőről, A Pál utcai fiúkról, az megmaradt egy darabban a fürkésző pillantások nyomán is, noha inkább frissessége és életszerűsége tartja egyben, mint az eszmei mondanivaló. Felnőtt és gyermek előveszi a székesfőváros milleniumi térképét, bejelölik a regény helyszíneit, méricskélik a távolságokat, és e műveletek során közrefogja őket a száz évvel ezelőtti Pest, annak minden ifjúságával és diadalmas lendületével, amelyből, íme, a sivár józsef- és ferencvárosi utcákba is jutott egy kevés, az író szeretetéből pedig nem is kevés. A gyermek sajnálja Nemecseket, a felnőtt sajnálja Molnár Ferencet, aki húsz-huszonkét évesen, amikor a regény előzményéül szolgáló gyermekdialógusokat írta, sokkal jobb megfigyelő és lélekismerő volt, mint kétszer annyi idős korában; aki tehát sikeres lett, ahelyett, hogy naggyá vált volna.
     E sorok írójának mondania sem kell talán, hogy nem minden kísérlet volt sikeres. Sőt, vannak híres gyermekkönyvek, amelyeket az apa meg sem próbált közös olvasás tárgyává tenni. A Micimackót azért nem, mert a mackózás-malackázás, megítélése szerint privát, sőt intim ügy. A kis herceget azért nem, mert ezt a könyvet érzelgőssége miatt nem kedveli. A János vitézt és a Toldit azért nem, mert ezekre az iskola túlságosan is rátette a kezét. (A gyermek egyszer aziránt érdeklődött, hogy a Toldiban miért nincs olyasféle csajszi, mint Iluska a János vitézben. Szülői biztatásra ezt a kérdést feltette a tanár néninek is, aki azzal vágta ki magát, hogy az majd a Toldi szerelmében jön. Így tehát a gyermek máris szembesült azzal a problémával, amely egy időben a felnőttet is élénken foglalkoztatta: mi az, hogy teljes, befejezett irodalmi alkotás? És: vajon egy trilógia egy mű, vagy inkább három? Ha meggondoljuk, e kérdésnek már-már teológiai tétje van.) Ja, és Carrol Alice-könyvei, azokat sem olvasták együtt. Nincs is rá magyarázat, hogy miért nem. Úgy alakult.
     Az indiános könyvekkel tett próbálkozás nem hozta meg a kívánt eredményt. Az apa úgy látta, hogy választani kell Karl May és Cooper között. Cooper mellett döntött, mivel Cooper jobb író a másiknál, ha úgy tetszik, a Bőrharisnya-történetek regénytechnikai szempontból sokkal érdekesebbek, mint Winnetou és Old Shatterhand kalandjai. Coopernél ugyanúgy a tér, a cselekmény helyszíne játssza a döntő szerepet, ahogyan Defoe-nál és Molnár Ferencnél is, és a gyermekkori Cooper-olvasmányok hasonlóképpen készítik elő a Melville-lel és Faulknerrel való későbbi ismerkedést, ahogy A Pál utcai fiúkból is átjárás nyílik Kosztolányi és Krúdy (vagy mondjuk Mándy Iván) írói világába. Ám Bőrharisnya kétszeresen is fordított Robinsonnak bizonyult. Először is azért - ezt a felnőtt vette észre -, mert ő az emberi társadalomban vált fogollyá és hajótörötté, másodszor pedig azért, mert a gyermek, ahogy belelendült, Robinson történetét egyre gyorsabban olvasta, Cooper regényfolyamát azonban egyre lassabban, egyre kedvetlenebbül. A Vadölő jól ment, még Az utolsó mohikán végéig is eljutott valahogy, de már a Nyomkeresőt félbehagyta. Nem vonzotta sem a letűnt őserdők magánya, sem az indiánok utoljára fellobbanó dicsősége.
     Az apának el kellett gondolkodnia rajta, hogy őt annak idején mi vonzotta oly nagyon Cooper műveiben. Rájött, hogy a magány. Ugyanazt a magányt fedezte fel az őslakók és gyarmatosítók közti senkiföldjén vándorló Nathaniel Bumppo körül, amelyben ő maga is töltötte gyermekkorát. Már apró gyermekként, ösztönösen arra érzett indíttatást, hogy elkülönüljön családjától, hogy vágyai, céljai, töprengései ismeretlenek maradjanak a hozzátartozók előtt, és később, gyermekkora hátralevő részében is olyanokkal barátkozott, akikben nem bízott meg a legkevésbé sem. Fiát ezzel szemben számos jóbarát és szeretetteli, népes család veszi körül. Neki Cooper - érthető módon - nem tud fontos lenni. Mégiscsak Karl May lett volna jobb. Hiába primitív és felületes, ő tudta volna indiánjaival és lovagias fehér bunyózóival lenyűgözni a gyermeket.
     De akkor már késő volt. Cooper után elkezdeni Karl Mayt nem szerencsés dolog.
     A gyermeknek vannak nagyobb testvérei. Valaha régen, amikor ők voltak kicsik, az apa sokat mesélt nekik. A hosszú, összefüggő történeteket kedvelték. Olyanokat, amelyeket estéről estére, heteken át, sok-sok folytatásban hallhattak, és mesemondás előtt újra meg újra összefoglalhatták az előzőleg hallottakat.
     Így aztán a Grimm-meséknek meg a Benedek Elek-féle mesegyűjteménynek nem volt sikere. A két nagy testvér, akik akkor még kicsik voltak, kórusban kiabáltak: "Hosszabbítsad meg! Hosszabbítsad meg!" De hát Hófehérke vagy Hamupipőke meséjén nincs mit meghosszabbítani. Pedig az apa az ő kedvükért fordította le a teljes Grimm-gyűjteményt, mind a kétszáz mesét, egy barátjával közösen. Száz mesét fordított a barátja, százat ő. Ennek a barátságnak fontos mozzanata volt a közös munka, a könyv azóta több kiadásban is megjelent, ám az esti meséléseknek nem vált tartamává.
     A gyermek, akiről itt szó van, akkor még nem élt. A nagy testvérek, akkor még kicsik, nagyepikát akartak hallani. Az apa elősztör a Gilgames-eposszal próbálkozott, két hétig mesélte. A nagy testvérek az állatkertben a gorillát azonosították Enkiduval, és egyikük a postán, sorállás közben kirántotta műanyag kardját, hogy nekimenjen Humbabának, a cédrusok közt lakozó szörnyetegnek. Aztán Odüsszeusz bolyongásai következtek, aztán a tengerjáró Szindbád kalandjai, aztán a görög-perzsa háború az összes melléktörténettel, ahogyan Hérodotosz följegyezte, aztán Vu Cseng-en buddhista pikareszk regénye, Nyugati utazás avagy a Majomkirály története. Ez tartott a legtovább: a Majomkirálynak és barátainak kalandjaiból fél éven át jutott mesélnivaló minden estére. A testvérek lerajzolták a fontosabb csatákat és próbatételeket; közben, bár a cselekmény struktúrája nem változott, a kellékek egy kicsit korszerűsödtek. A Nyolctilalmas nevű jóságos szörnyeteg már nem szekérre, hanem teherautóra kéredzkedett fel, rakétákat lőtt ki a gonosz démonok támaszpontjaira (akkoriban zajlott az Öböl-háború), Homoki Barát pedig telefonfülkét keresett, onnét hívta fel a jóságos remetét.
     Akkoriban értette meg, fogta fel minden porcikájával az apa, milyen hatalmas ereje van az epikának, és bizony ez az erő varázserő. Olyan meseszomjúságot képes kelteni, hogy a zsarnok uralkodó három esztendőn át estéről estére halogatja a mesemondó feleség megöletését. (Igaz ugyan, hogy az Ezeregyéjszakában mesemondás után mindannyiszor szeretkezés következik. Erről is lehetne tanulmányt írni, az ölelés előtti és utáni mesékről, de ez nem tartozik a gyermekirodalom kérdéskörébe.)
     Azt is megértette, hogy nem kizárólag a gyermekirodalom képes megszólítani a gyermekeket. A gyermekirodalomban sok minden a megszólítás aktusa helyett, annak pótlására jött létre; és talán a közvetlen megszólítás ténye vagy hiánya az alapja a naiv és a szentimentális művészet megkülönböztetésének is. A testvérek nem kedvelték a felolvasott mesét, az apának fejből kellett elbeszélnie minden egyes epizódot. Estéről estére komolyan fel kellett készülnie. Nemcsak a soron levő epizódot kellett jól ismernie (annyira, hogy a mesemondás hevében bővíteni vagy módosítani tudja), nemcsak emlékeznie kellett az előzményekre, hanem a folytatást is tudnia kellett, mert ha érdekesen mesélt, a testvérek ráadást követeltek. Ezt ki abálták: "Hosszabbítsad meg!" márpedig a nagyepikának az a lényege, hogy meg lehet hosszabbítani.
     A gyermekek apja néhány évvel később, amikor regények írásába kezdett, jó hasznát vette ezeknek a memóriagyakorlatoknak, és azt is mesemondás közben tanulta meg, milyen hosszú egy alapvető elbeszélői egység, és körülbelül mi mindent lehet benne elmondani, milyen hatást kelt a mondanivaló ilyen vagy olyan elrendezése. Először megtanulta elmondani saját szavaival, ami le van írva, majd megtanulta leírni, amit elmondott.
     A gyermek, akiről ebben a számolóban szó esik, a Majomkirály történetének utolsó epizódjait már hallotta, ha az elhangzottak értelmét nem fogta is fel. Akkoriban csecsemő volt. Ott feküdt rácsos ágyában a testvérei mellett. Néha közbekiabált, nem is mindig röviden. Próbálta utánozni a mesemondást. Majd néhány hónap múlva felhagyott ezzel a szokással; szemlátomást ő maga is odafigyelt.
     A Majomkirály története után a Hulladémon huszonöt meséje hangzott el. Ez a kis gyűjtemény, amelynek egyik epizódjából Thomas Mann Az elcserélt fejeket írta, kerettörténettel együtt egy hónapra volt elég. Ezt követték az Ótestamentum epikus részei: a teremtésről és a pátriárkákról szóló történetek, az egyiptomi fogság és a kivonulás, a sivatagi események és az Ígéret Földjének elfoglalása, a bírák és a királyok viselt dolgai, egészen a babiloni fogságig. Ezt követte, mintegy a zsidó nép történetének folytatásaképpen, a régi magyar történelem, ahogy a ránk maradt gesták és krónikák előadják.
     Vagy inkább csak követte volna. Mert mire az apa eljutott az Anjou-királyokig, a nagy testvérek fölött váratlanul és groteszk módon elmúlt a mesehallgató gyermekkor. Elmúlását egyik este egy kotkodácsoláshoz hasonló hang jelezte, ez a hang pedig az apa szájából tört elő, amikor először - és utoljára - kimondta Lajos király krónikásának a nevét. A krónikást úgy hívták, hogy Küküllei János.
     Amikor az ő neve elhangzott, egyik pillanatról a másikra végetért a gyermekkor. A mese varázsa, mint egy nagy, színes szappanbuborék, úgy pukkant el. A testvérek, akik végighallgatták az emberiség nagy történeteit Homérosztól Jób könyvéig, de még Anonymus és a Képes Krónika történeteit is figyelmesen hallgatták, most egyszerre kiáltozni kezdtek, hogy nekik nem kell a kükü, ők a küküt nem akarják hallani.
     Lajos király regényes élete és vele a mesemondás négy éve is oly gyorsan távolodott el, mint a felszálló repülőgép ablakában látható város. Ellenben ott maradt a szobában a kükü, aki a testvéreknek nem kellett. Úgy gubbasztott, mint egy láthatatlan, ám érezhetően rosszindulatú madár. Nyilvánvalóan kakas volt, kükü-kakas. Mintha azért jött volna, hogy figyelmeztesse a három gyerek apját: elég volt a meséből, üljön le az íróasztalhoz. Még az is lehet, hogy egy kicsit segített a kükü-kakas. Az egyik regény írása, majd véglegesítése közben sűrűn elkukorékolta magát; márpedig tudvalevő, hogy a kukorékolós részeket ki kell húzni.
     De azért nemcsak jótékony hatása van a kükü-kakasnak. Mert például ő teszi lehetetlenné, hogy az a felnőtt, akiről itt szó esik, gyermekeknek szóló könyvet írjon. Nem tud olyat írni, mint Szijj Ferenc. Meg olyat sem, mint Darvasi. Meg olyat se, mint Boldizsár Ildikó. Meg olyat se, mint amilyeneket Békés Pál írt még a nyolcvanas években. Hogy csak a korban hozzá közel állókról essék szó. Meg olyat sem, mint a Harry Potter.
     A gyermek, akiről beszélek (mert azért elsősorban róla beszélek), a mesehallgató testvérek kisöccse, időközben ő is elmúlt tíz, sőt tizenegy, mi több, tizenkét éves. Tízévesen olyan szenvedéllyel vetette bele magát a Harry Potter-kötetekbe, ahogy annak idején az apa olvasta Cooper indián-regényeit.
     Csakhogy a Harry Potter-sorozat még vadonatúj, újonnan híres és sikeres. Még nem nőtt fel az a generáció, amelyik gyermekkori emlékként tud majd visszagondolni rá. Komoly emberek hosszú cikkekben mérlegelik annak előnyeit és hátrányait, hogy a Harry Pottert ilyen sok gyerek olvassa, és hogy egykettőre meg is filmesítik a köteteket. Az apa ezeket a vitákat nem követte, mivel nem olvasta a Harry Pottert.
     Mígnem egyszer a fia megkérte, hogy legalább az egyik Potter-kötetet olvassa el. Az apa választása a Harry Potter és a Bölcsek Köve című kötetre esett (vagy inkább hirtelenjében az volt kéznél), amely, ha a varázskellékek cicomáját lehántjuk róla, szabályszerű brit kollégiumi regény, a szokásos próbatételekkel, tanári vegzatúrákkal, hülye és gonosz, illetve szeretnivaló mellékszereplőkkel, ügyes, merész, vagány főhőssel.
     Mondja az apa a fiának, hogy ez a könyv tényleg jól van megcsinálva, de többek között azért lehetett ilyen jól megcsinálni, mert hatékony mintái vannak. Például egy Kipling nevű író körülbelül száz évvel ezelőtt Három kópé címen írt egy regényt, amely ugyanabban a miliőben, ugyanúgy bonyolódik, mint a Harry Potter és a Bölcsek Köve, csak ott a háttérben nem varázslatok és varázslók állnak, hanem egy létező gyarmatbirodalom - de ma már ez nem is olyan számottevő különbség.
     Ami azonban ennél is fontosabb: Kiplingnek is megvolt a mintája, és ha a gyermek tudni akarja, Kipling is, Rowling is kitől tanult igazán sokat, akkor érdemes Dickens valamelyik regényét elolvasni, leginkább talán a Copperfield Dávidot. A javallatot követő tíz vagy tizenkét hónap Copperfield gyermek- és ifjőkorának jegyében telt, és azt hiszem, mind a gyermek, mind a felnőtt számára emlékezetes marad.
     A gyermek először megriadt; azt mondta, hogy ez egy szomorú és elkeserítő könyv, mivel borzasztó dolgok történnek szegény kis Copperfielddel. Valóban van a könyv elején néhány fejezet, amelyben - legalábbis látszólag - az ijesztő és gyűlöletes Murdstone testvérpár akarata uralkodik, és vele együtt a szeretetlenség. A címszereplőt becsapják, megszégyenítik, gyötrik; sorsa elviselhetőről rosszra, majd még rosszabbra fordul. No de ki meséli mindezt el? - kérdezte a felnőtt. Ki intézi úgy, hogy utáljuk Murdstone urat és nővérét, viszont sajnáljuk és szeressük Copperfieldet? Bizony, maga Copperfield. S ha így nézzük, akkor még ezek a szomorú fejezetek sem igazán szomorúak, mert az elbeszélő mindig, tehát még itt is megtalálja azt a személyt vagy mozzanatot, akiről-amiről szeretettel beszélhet.
     No de milyen a Dickens-féle szeretet, hogyan fejti ki a hatását? Ezen a gyermek akkor kezdett gondolkodni, amikor Copperfield sorsa egy kicsit már jobbra fordult. Copperfield, nemde, azt csinálja, hogy akit szeret, azt ki is gúnyolja egy kicsit. Vagy nem is kicsit. Mintha éppen gyarlóságuk, esendőségük, kisebb-nagyobb hibáik miatt, azokon keresztül szeretné az őt körülvevő embereket. Meg aztán egy csomó esetben az ellenkezőjét állítja annak, amit ténylegesen ki akar fejezni, vagy szándékosan elhallgat olyasmit, amit valójában hangsúlyozni akar.
     Ezek voltak a gyermek felfedezései. Felfedezte a humort és az iróniát. Felfedezett egy sor fontos írói és szónoki fogást, az alulfogalmazástól kezdve az Én-elbeszélés titkos belső perspektívájáig. Megszerette Copperfieldet, rokon lélekre talált benne. Esténként úgy köszönt el szüleitől, ahogyan Copperfield búcsúzik első nagy berugása után, Szinnai Tivadar fordításában: "Joccak".
     Az apa számára, aki már többször átböngészte Dickens művét, más felfedezésekkel járt a közös olvasás. Roppant érdekes volt egyszerre a gyermek és a felnőtt szemével nézni a művet; ez a kettős látás egy sor olyan részletet és fortélyt észlelt, amelyek máskülönben homályban maradtak volna. Továbbá észrevette a felnőtt, hogy az a feltáró célzatú, elemző olvasás, amely a Vukot ízekre szaggatja, de még A Pál utcai fiúkat is megtépázza egy kicsit (legalábbis amikor a humor helyét átveszi a pátosz), mennyire jót tesz Dickens szövegének. Mintha Dickens narrátora egyenesen biztatná az olvasót: nosza, lásson át a szitán, leplezze le mesterkedéseit, fogja szaván, következtessen hátsó gondolataira; ugyanakkor, ellenkezőleg, fogjon vele össze a mellékszereplők ellen, mosolyogja meg Barkist vagy Micawber urat, és minél inkább hajtogatja az elbeszélő, hogy mennyire megbízik Steerforthban, annál kevésbé lássa az olvasó Steerforthot méltónak e bizalomra.
     Bámulatos, hogy az ilyen pillantás nyomán mennyi szín és árnyalat és facetta ragyog fel a Copperfield Dávid mellékesnek látszó, apró jelenteiben is; és a hétköznapi élet kicsiny kellékei, kicsinyes szempontjai belső jelentőségre tesznek szert. Végül arra is rájött a felnőtt, hogy Füst Milánnak a mű egységével kapcsolatos, bizarrnak ható véleménye megállja a helyét: a Copperfield Dávid nem egy regény, hanem tulajdonképpen kettő. Az igazi nagy remekmű valahol az első kötet végén lezárul (mondjuk, ott, ahol a cinikus Steerforth - de ezt is milyen nagyszerűen megoldja Dickens: hogy először is elfogadjuk Copperfield szeretetét Steerforth iránt, hogy ugyanakkor mégis lelepleződjék Steerforth romlottsága, méghozzá Copperfield mit sem sejtő szavai révén, és végül, hogy Copperfieldet mégse higgyük se Steerforth cinkosának, se hülyének -, ahol tehát Steerforth elszökteti Copperfield gyermekkori játszótársnőjét, Emmykét), a többi már csak folytatás. Abban is vannak remek részletek, sőt az alapelgondolás sincs híjával a nagyságnak (az például szívszorító, hogy Copperfield olyan leányt vesz feleségül, aki halott édesanyjára emlékezteti - nem őt, hanem az olvasót), de azért itt már erejének és figyelmének javát az köti le, hogy elvarrja a szálakat. A második rész szép sorjában megválaszolja azokat a kérdéseket, amelyeket az első rész a maguk eleven bonyolódottságában vetett föl.
     Különös egy írás ez a Füst Milán-utószó, ott az 1965-ös kiadás végén. Apa és fia ezt is elolvasták. Azt hiszem, egyikük sem látott még ilyen furcsa regény-utószót. Ez a gyermek esetében nem is olyan nagy szó, de a felnőtt sok száz tanulmányt olvasott a legkülönfélébb regényekről. Ez Füst egyik legutolsó írása, és az embernek - akár gyermek, akár felnőtt - olyan érzése támad, hogy az aggastyán hetet-havat összehord. Kezdi azzal, hogy Robert Graves-t, egy - esetleg! - neki tulajdonítható állítás miatt, a szó szoros értelmében elküldi a picsába ("bújjon el a fúrú-lyukba, s onnét kiáltsa világgá ostobaságait"), beszél Adyról és Osvátról, felidézi saját gyermekkorát, elmond egy történetet egy nőismerőséről, aki azért gyűlölte egyik gyermekét, mert az nem a férjétől, hanem a szeretőjétől fogant; és mintegy mellesleg közli, hogy Dickens nem is volt annyira jóságos, mint amilyennek műve alapján hihetnők, tulajdonképpen gonosz ember volt, és főleg saját gyermekeihez volt rossz; továbbá nem is írt mindig jó műveket, bár a Copperfield Dávid kétségkívül a világirodalom egyik nagy remekműve. Illetve nem is az egész regény, hanem csak az első fele.
     Két dolog is furcsa ebben az írásban, amely műfajára nézve nem annyira esszé, mint inkább vallomás. Az egyik az, hogy Füst nem vesztegeti drága idejét érvelésre, eszébe sem jut, hogy összehasonlítsa a regény első felét a másodikkal, vagy hogy ez utóbbit értékelje. Helyette egy igen különös okfejtéshez folyamodik: "Viszont azonban mint lehessen valamit remekműnek tartani, ami az egész műnek első része csupán, ami nincsen befejezve, eszerint voltaképpen csak töredék?" (A kérdés tökéletesen jogos; no de micsoda dolog ez, egy mellékmondatban csak úgy lazán odavetni, hogy a Copperfield Dávid nincs befejezve, tehát voltaképpen töredék?!) "Nos, fel kell tenni tehát a kérdést, hogy például a Gogol Holt lelkei [sic - M.L:] remekmű-e [...] vagy vegyük akár a következő képzeletbeli esetet: ha valamely égszakadás-földindulás folytán elpusztulna a Karenina második kötete, akkor az első kötet felejthetetlen jelenetei már érvénytelenek volnának, s az első kötet nem volna többé a remekművek remekművének nevezhető? Vagy vegyük ezt: Dosztojevszkij a Raszkolnyikovot [a Bűn és bűnhődést - M. L.] úgy fejezi be, hogy hősének Szibériában eltöltött életideje egy másik regény tárgya lehetne. Ezzel végzi, de nemde azért elképzelhető volna, hogy ezt a második regényt mint második részt csatolná az elsőhöz. [...] S mármost bármilyen volna is a második rész, attól az első rész ne lehetne remekmű? Már hogyisne lehetne, mikor az, akár van folytatása, akár nincs."
     Ez volt az egyik furcsaság, amely még az utószó-olvasásban járatlan gyermeket is mosolyra fakasztotta: hogy Füst érvek helyett analógiákat hoz fel, méghozzá képzeletbeli analógiákat. A másik furcsaság az, hogy Füstnek ezzel együtt igaza van; állítását a negyven évvel későbbi olvasó tapasztalata messzemenően igazolja. És az apa mint gyakorló regényíró, a gyermek pedig mint olyan olvasó, aki már gyermekfejjel megtanulta váltogatni a reflektált és reflektálatlan olvasást, eltűnődhetnek mindketten azon az egyetlen érven, amelyet Füst mégiscsak megpendít: "A regény ugyanis furcsa műfaj, s kompozíciója, bár sokmindent megkövetel, de azért sokmindent el is tűr, amit a rövidebb lélegzetű műfajok kevésbé viselnek el."
     (Azt meg már csak zárójelben, hogy ebből a kaotikusnak látszó, elfogultságoktól hemzsegő, szörnyen nárcisztikus írásból mégiscsak sokkal több minden kiderül Dickensről és írói trükkjeiről, meg egyáltalán, a tizenkilencedik századi realista regényről, mint akárhány szakszerű, elemző jellegű tanulmányból.)
     No igen, a regény valóban furcsa műfaj. Steerforth elszökteti a kis Emmyt, az Emmy-család megdermedve és megsemmisülve áll a ködös őszi tengerparton (ez a jelenet is milyen sokrétűen, milyen gyöngéd figyelemmel van előkészítve!); felnőtt és gyermek becsukják az első kötetet, amely véletlenül épp itt ér véget, a másodikat már csak Füst Milán utóhangja kedvéért veszik le közösen a polcról. Az apa meséli, amit még tudni kell: hogy Emmykét évek múlva Londonban találja meg Peggotty úr, aztán együtt kivándorolnak Ausztráliába, de előbb még Micawberék is csatlakoznak hozzájuk, Steerforth vízbe fullad, Heep Uriás ráfizet a sompolygásra, Copperfield pedig elveszíti Dórát, viszont feleségül veszi Ágnest. Ez már tényleg egy másik történet.
     Dickens műve visszakerül a helyére; gyermek és felnőtt ott áll az egekbe nyúló, végeláthatatlan könyvállványnál, amely fölött még a sokéves beázásnyom is olyan, mint egy megsárgult, régi könyv lapszéli foltja. Nem annyira a könyvek sokaságával állnak szemben, mint inkább azzal a kérdéssel, hogy a világirodalom nagy alkotásai közül melyik tudja egyszerre, egymás számára átjárható módon megszólítani a felnőttet és a gyermeket, melyik nem, és miért. Dickens miért igen, Flaubert és Dosztojevszkij miért nem, Stendhal miért igen, Tolsztoj miért nem; és a kérdést ki lehet terjeszteni a többi évszázadra is.
     Jelen sorok írója óvakodik attól, hogy elhamarkodott választ adjon vagy hogy általánosítson. Különben is, néhány konkrét könyvvel és egy konkrét gyermekkel esett mégoly tanulságos tapasztalat kevés ahhoz, hogy a befogadáslélektan és a regénytechnika szempontjait egyszerre, egyesítve lehessen vizsgálni. Mert azt hiszem, ilyesmiről volna szó, ezt kellene szemügyre venni a gyermekkézbe adható könyvek kapcsán. Naivitás és realizmus, alakok kezelése és mimézis, narrátori nézőpont és a jelenetek beállítása, más effélék.
     Mindenesetre úgy sejtem, hogy gyermek- és felnőttirodalom különvá- lasztásának, pláne szembeállításának nincs sok értelme. Akkor sem, ha létezik az "ifjúsági irodalom" mint külön kategória, afféle szubkultúra-konglomerátum, és ha a szép számú ifjúsági szerzők a szubkulturális háttér miatt "szerzőbbek" annál, aki egyszerűen csak szerző. Szerintem a határvonal máshol húzódik. Talán ott, hogy bizonyos műveken - így vagy úgy - végigvonul egy naiv (vagy a leírás tárgya iránt szeretetteli) szólam, más művekből pedig ez hiányzik. Ez a különbség még a harapós kedvű szatirikusoknál is fennáll: Swiftet például ezerszer jobban érdekli, amiről éppen ír, mint a Candide összebarkácsolásával vesződő Voltaire-t. Éppen ezért a Gullivert, persze a csonkítatlan változatot, minden keserűsége ellenére oda lehet adni gyermekeknek; ellenben azt, hogy a Candide-ot, ezt az egysíkúan ideologikus, gyülölködő könyvet kötelező olvasmánnyá tették, hatalmas balfogásnak tartom.
     Ugyanilyen balfogás - több annál: bűncselekmény! - Gulliver és a Don Quijote úgynevezett "ifjúsági változatainak" gyártása és forgalmazása. Azok a csirkefogók, akik az említett két műre kezet emelnek, nemcsak a nagyszabású alapelgondolást semmisítik meg, a szüzsé népszerűbb elemeinek visszakérődzése végett, hanem azt az érdeklődést és szeretetet is kipusztítják a szövegből - éppen azt! -, amelyet a szerző és a narrátor a leírás tárgyai iránt tanúsít, és ami miatt érdemes ezt a két könyvet gyermeknek ajánlani.
     A gyermek jelenleg a Don Quijotét olvassa apjával, Győry Vilmos fordítását átdolgozta Benyhe János. Jelen dolgozat írásának kezdete óta eltelt néhány nap; azóta már a Sierre Morena-beli kaland kellős közepén tartanak.
     Egy pillanatra még a baljóslatú kükü-kakas is visszatért, de már nem tudott ártani, talán nem is akart. Az apának eszébe jutott, hogy a Quijite eredetileg mulatságos hangzású név lehetett, La Mancha pedig egy igen szegény és elmaradott tartomány volt. A regény címe tehát körülbelül így volna visszaadható: "Az éleselméjű mucsai hétszilvafás (vagy: bocskoros) nemesember, Kükükakassy tekintetes úr kalandjai". A gyermek nagyot nevetett, a kükü-kakas pedig szárnya alá dugta a fejét, és láthatatlan hártyává préselődött a könyv lapjai közt.
     A Dickensen edződött gyermek számára Cervantes szövege meglepően könnyűnek, mondhatnám, hívogatónak bizonyul. A fejezetek rövidek, terjedelmük természetes módon kiszabja az olvasás időtartamát, a kalandok mulatságosak, képzelgés és realitás ütköztetése a gyermek számára több, mint plauzibilis. A felnőtt pedig álmélkodik, hiszen az ő szemével nézve a Don Quijote sokkal bonyolultabb problémákat vet fel, mint a Copperfield Dávid. A fiktív arab szerző plusz a Búsképű Lovag által vizionált leendő bölcs, aki majd megírja az ő élettörténetét: ez már önmagában (a későbbiekről nem is beszélve) oly hatalmas játékteret nyit, hogy az írónak igencsak győznie kell szusszal és fantáziával, ha be akarja népesíteni. De persze győz és népesít. És persze lépten-nyomon beleütközik az olvasó annak nyilvánvaló jeleibe, mily nagyon szereti hőseit, Don Quijotét és Sancho Panzát a szerző.
     Csak hát, az írói szeretet nem veszélytelen és korántsem ártalmatlan. Mert ha például az olvasót tizedannyiszor okádnák le és hempergetnék meg a porban, ha századannyi ütlegben és rúgásban lenne része, mint amennyit a szerző juttat szeretetreméltó hőseinek, azt hiszem, nemcsak a szerző szeretetéről, hanem az olvasásról is lemondana. Arról nem is szólva, hogy Cervantes - merő szeretetből - mindjárt a regény elején megfosztja Don Quijotét fél fülétől, és kivereti legalább öt zápfogát (a bordatöréseket és a tömérdekszer szóba hozott zúzódásokat ne is számoljuk), alighanem viszonzásul azért, amiért őt meg a fél karjától fosztotta meg a sors. Don Quijote legalábbis azt mondja, hogy ő akár még a fél karját is inkább hajlandó lett volna elveszíteni, mint a fogait, feltéve, hogy az nem a fegyverfogható kar.
     No meg aztán: nem elszomorító-e, hogy Don Quijote azáltal vétetik a szerző által komolyan, hogy egyszersmind újra meg újra nevetségessé is válik? Méghozzá annyival rikítóbban nevetségessé, mint mondjuk Dickens mellékszereplői, amennyivel komolyabban veszi őt Cervantes. Márpedig Don Quijote egy nagy mű emblematikus, már-már mitikus főhőse, azon hősök egyike, akik az évszázadok során függetlenednek az őket színre léptető műtől, és jelképként is élik a maguk életét. Vagyis nem szomorú világlátásról tanúskodik-e, hogy a Búsképű Lovag nemes lelke, igazságszeretete, segítőkészsége, elméssége, bátorsága és egyéb jó tulajdonságai mind-mind a bolondságon, a hagymázos képzelgésen keresztül érvényesülnek? A gyermek azonban jókat nevet Don Quijote bolondságain, amelyekben az egész világ bolondsága tükröződik; számára ez egy vidám történet. És persze, végső soron, a felnőtt számára is az: hiszen, ha hozzágondoljuk a Cervantest megelőző száz év szatirikus bolondirodalmát, úgy azt látjuk, hogy a bolondság a modern jellemvonások, a mai értelemben vett személyiség kialakulásának katalizátora.
     Valamint a modern regény és dráma kialakulásában is közrejátszik.
     Két mai értelemben vett személyiség követi a lovagot a kalandok során. A gyermek az eseményeket olvassa, a felnőtt a szereplőket, és a bölcsben, "aki majdan történetüket megírja", szellemi értelemben vett egyik ősét ismeri fel abból a korból, amelyből vér szerinti őseinek emléke nem maradt fenn. Ő maga viszont a közös olvasás révén nemcsak vér szerinti, hanem szellemi utódjává is teszi a gyermeket; a véletlen, amellyel tulajdonságainak egy részét és elfelejtett őseinek árnyát hagyta rá, a bizonyosság és az óhatatlanság árnyalatát ölti magára. Vagyont nemigen fog a gyermekre hagyni, helyette azt, amiről a föntiekben szó esett.
     Rocinante nyomában haladni a felnőtt számára körülbelül ugyanazt jelenti, mint amiről egy idősebb barátja, Sándor Iván egy egész esszékötetet írt: a műfaj történetének és a személyiség archeológiájának nyomonkövetését. A gyermek egyszerűen csak mendegél a paripa és a szamár után, hol fut, hol bóklászik; csendben és észrevétlenül halad át a gyermekkorból a serdülőkorba.