Érdeklődéssel olvastam az Új Forrás 2001/3. számában Wehner Tibor Egy elveszettnek vélt múzeumi leírókarton fellelése című írását. A szóban forgó festménnyel jómagam is behatóan foglalkoztam, Wehner úr - nagyon tisztességgel - ezért is jelzi hajdani publikációmat. 1971 óta persze sokszor cserélődött a tatai Öreg-tó vize, s egyre több adat került elő arról, hogy Kusztó kapitány miért is látogatott Tatára - az összes emlékezés egybehangzó állítása szerint - meglehetősen felajzva. A rejtélyt Wehner úr leírásának négy szavából kiindulva fejthetjük meg: "...kezében ismeretlen tárgyat tartó..." Mit is tarthatott a kezében Kusztó kapitány? A választ kimondva fény derül a tudós látogatásának okára is. Wehner úr leírása rendkívül alapos, ám ezen a ponton téved. Kusztó kapitány nem tárgyat, hanem maroknyi hajtincset tart a kezében, ami persze sem színében, sem állagában nem hasonlít az emberi hajra, ez téveszthette meg Wehner urat. Kusztó kapitány a tó Lényének hajából szakított egy tincset, s mint bizonyítékot tartja a kezében: az évszázadok óta keringő hír igaznak bizonyult, az Öreg-tóban valóban él egy Lény.
     Kusztó kapitány óvatos volt, a felfedezéséből nem kreált szenzációt. Mint elmesélte nekem, egy belső hang türelemre intette. Az ismeretlen festő viszont óvatlannak bizonyult. Mikor Kusztó kapitány szembesült az árul-kodó képpel, jobbnak látta, ha titokban megvásárolja. (Ezért is hiányzik a leltárból.) Hogy milyen hangok mire inthették még a tudóst, az már örökre rejtély. Soha többé nem beszélt tatai élményéről. A festményt házának padlásán tartotta, ott láttam másodszor. A képen Kusztó kapitánynak már semmi sem volt a kezében, a vászon azon részletét szétmarta egy rejtélyes anyag.