Megtanulnék értük zongorázni, ahogy megtanultam járni is, ezekért a kései, keserű lépésekért, míg a hangszert este feltornáztuk az emeletre. Szomszéddal szerencsére nem találkoztunk, különben idő előtt lelepleztek, elvették volna a hangszer erejét, már nem lenne újdonság. Sietve helyeztem el a zongorát a nappaliban, szinte kapkodva, minden más bútort elküldve a helyéről, mintha nem is lenne már elég időm hátra, s most már minden perc fontos, meg kell tanulnom zongorázni. Ha valahányszor is azt éreztem, hogy milyen sok időt veszítettem  már el  eddig, mennyi nagyon, hihetetlenül és rettentő fontos dolgot kellett volna megtennem, (ilyen rangsorban) megtanulnom, leszoknom, most mindegyik tévesnek és gyengécskének tűnt. Egyedül a zongorán való művészi játék elsajátítása a fontos. Amikor erre rájöttem, kialakult bennem a rend, a tartósan nem fontos, a valamikor kizárólag fontosnak hitt és az egyedül fontos, a zongorázás között, vagyis a tökéletes piramis. Így valahogy az összes eddigi lustaságom igazolást nyert, ami nagyon jó, s tétlenségem isteni sugallatra való várakozásba váltott át. Megtanulni értük zongorázni, ez jut nap mint nap az eszembe, evődik velőmig.
     A fekete-fehér billentyűkről néhol már letört az elefántcsont, s kilátszik a csupasz, zsíros fa. Idővel már érzem a parányi különbséget a billentyűk magassága között, és a sötétben is el tudok igazodni. Igazi magyar billentyűzet, nemsokára győztes és majdnem új. Ezekbe kapaszkodom néha, nyárestéken, ezekbe a törött talpfákba, egy fekete, egy fehér, egy barna, mint aki a színek közé esett, amikor véletlenül mellé ütök, cikázva lobban a sok-sok ferde kép, és látok, ahogy soha még. Ezekbe kapaszkodom, ezekbe a talpfákba, hogy el ne szálljak, (nehéz volt megszokni a kényelmetlen széket) körbe ne röpüljem az egész szobát, mert akkor idővel nagyon nehéz lenne leszállni. Ilyenkor be kell csuknom a szemem, mint egy ifjú szavalónak, és tovább zongorázni, míg el nem múlik a kísértés, és már nem tudok elszállni, mert sajnos kőbe ütném a lábam.
     A görcs, izgalom, amely eleinte beállt az ujjaimba már múlik azzal az arckifejezéssel, szinte viccsorral, amint erőlködve rakosgatom ujjaimat, eddig szokatlan helyzetekbe, újra meg újra, ujjra meg ujjra. És vannak még álmok, igen az álmok, amelyek a kezdetben tömegesen jöttek, nem tudom honnan, pedig igyekeztem álomtalan mindennapokat építeni, ma semmi transzcendencia, köszönöm szépen, lélek és alvó (álom) ügynökök kíméljenek. Kényelmes ágyamba a rossz álmok jöttek. Egymás után leptek be, s mindig azt álmodtam, körmöm kopog a billentyűkön, folyton csak kopog, ujjaim megbicsaklanak a hidegtől, hosszú és magányos sétáktól már elefántcsont ujjaim a fekete-fehér elefántcsonton megbicsaklanak. És szűnni nem akartak. Zenélés közben magyarázatot próbáltam találni álmaimra, (a nevezzük futamok között volt elég időm) inkább szórakozásból, mint komolyan véve őket, hisz amikor már zenéltem, úgy éreztem, akár álmokat is fejthetek, nem a tehetségem miatt, hanem, mert most már nem vesztegettem az időmet. S a sok magyarázat közül (amikor tizedszerre is meg kellett ismételnem egy részt, rácsaptam a zongorára, de gyorsan lehiggadtam) kézenfekvőnek csak kettő tűnt, furcsa módon, mint valami bibliai szöveg magyarázata, két komoly magyarázata az álmaimnak, egy hagyományos és egy szabadelvűbb. Sorba veszem őket.
     Az első, mondjuk félhivatalos, a következő: - Mint a karmok - mondogatta a zenetanárom, legyenek az ujjaid olyanok, mint a karmok, amivel le akarsz csapni és mindent megszerezni magadnak, legyen a zene a tied. A zenetanárnak rajtam kívül még olyan sok tanítványa volt, hogy néha kifelejtett egyet-egyet meglátogatni, de ezt a figyelmetlenségét utána bepótolta. Mindenkinek megtalálta a megfelelő zenét, egy kis könnyű keringő a vasárnap délutánokra, egy kis rock az unokáknak, akik a nagymama kedvéért zenélnek, egy kis könnyű jazz valami ünnepi alkalomra. Én mégis komolyan gondoltam, és személyesen Bartókot kértem. S amikor valamit nem tudtam elég lendületesen végigjátszani, mert az ujjaim nem akarták, akkor mondta, hogy legyenek, mint a karmok, és induljak a zenéért. Amikor kikísértem, levetette a papucsát, elkérte a pénzt, és megkísérelt valami érdekes sztorival szórakoztatni, ugyanis minden zsebében volt egy sztori, igazi cukros bácsi.
     A másik magyarázat egy történet, melyet harmadkézből hallottam, s így a sok áthallás lehetett alapja az álom darabos részeinek. Egy pesti zenetanárnőről szól, akinek olyan hosszú körme van, minta karom, s mégis megtanult úgy zongorázni, hogy ne kopogjon. Napi két doboz cigit szívott, és a körmeivel vette magát körül. Snassz kis történet, de úgy fejeződik, hogy egy reggel madárrá változott, és elrepült. Nem tudom, hogy mennyire igaz, főleg ez a madaras, de tegyük fel, hogyha a Sas-hegyen lakik, ha a madárrá változásnak van némi hagyománya, az egész akár autentikus is lehet. Körmöm kopog a billentyűkön, ujjam megbicsaklik a hidegtől, hosszú és magányos sétáktól már elefántcsont ujjaim a fekete-fehér elefántcsonton. Álmomban ezek a karmok hiába igyekeztek, nem tudták úgy megütni a billentyűket, hogy azok valami hangot is adjanak, ahogy a ravaszt, emlékszem a ravaszt sem tudtam meghúzni végig álmomban (üresjárat), és ez iszonyú. Ilyenkor fölkelnék, azonban csak felülök, mert annyi erőm nincs, hogy felálljak és elmenjek a zongoráig, ami a nappaliban van, kikóvályogjak, meggyőződjek, ébren vagyok, a hang pedig benne van, a zongorában, még éjszaka is, csak meg kell ütni, a zongoránk nem olyan, mint a bezárt koporsó. Hangot most is adna, bár nem olcsón, fel kellene érte kelnem, azonban, ha gyorsan felállnék, leszédülnék, várni kell egy kis ideig, elindulni gyorsan biztos, hogy nem tudnék.
     Talán, ha összetörnék valamit, amikor a legnagyobb csönd van éjszaka. Ez hang lenne a zongora alaphangja, megmaradna, aztán már lehet építkezni belőle, lehetne gondolatban is építeni rá, nem kellene állandóan a felkelésre gondolni. S talán megtalálnám az összes felhangját is, bár nem teljesen vagyok tisztában, hogyan működik az egész skálaszerkezet. Az álmok azonban idővel kivesztek, talán egy-egy zongoralecke után sikerült annyira kiszellőztetnem a szobát, s hogyha továbbra is ügyes leszek, vissza sem jönnek, úgyhogy ez a mostani éjszakai álmatlanság, mondhatni, kielégítő volt. Mégis el akartam neki mondani őket, kellemes délutánon elmesélni álmomat, a kedvesemnek, de nem szeretném, hogy azt higgye, csak kibeszélem magamból, s neki ezt végig kell hallgatnia, és bólogatni. Nem lenne jó, hogy azt érezze, ő a pszichoanalitikusom, fehér köpeny csak úgy lenne izgalmas, ha meztelenül venné fel.
     Idővel a lényegemmé vált, ahogy puhán és könnyedén zongorázom, tudatosan érintem meg a billentyűket, előtte megnézem, melyiket ütöm majd meg, hogy biztosabb legyek, szerencse, hogy nem mondja senki sem, hogy nem szabad odanézni. A zene a port is megmozgatja a könyveken, a tányérokon, azon a sok-sok szar vackon, amit soha, de soha nem viszünk el magunkkal, ha egyszer végre elköltözünk, s kilépünk a városból, ezt a port is lerázzuk a lábunkról.
     Ujjaim eddig keményedtek, hát most puhulhatnak, napról napra, mint a vaj, bár ez már nem a legmegfelelőbb kor elkezdeni az ujjakat edzeni. Sohasem késő (= nem nő be a feje lágya) ezekben a későn kezdésekben, a kicsi utolsókból lesznek az elsőkben már van némi rossz vagy jó tapasztalatom. Megtanulnék értük zongorázni, ahogy megtanultam járni, ezekért a kései, keserű léptekért. Nehéz volt kierőszakolnom, de talán édes is, hogy ujjaim kínkeservesen kövessék egymást, egyik a másik után, ellentmondást nem tűrő, szinte katonás rendben. Furcsa volt megszokni, ahogy a kisujj átvonaglik a gyűrűsujjon, s a hüvelykujj a dallamot vánszorogva és szinte mogorván követi. Vannak olyan darabok, melyekhez úgy visszanyúlok, mint a könyvekhez, bizonyos részükhöz valami miatt nem szívesen nyúlok, egyszerűen átugrom őket, mert nem tetszenek.