Tromkos bácsi minden este a megszokott portásfülkéjében ült. Nem sok minden volt vele ebben a kis szobában éjszakánként, de nem unatkozott. Ott volt például szeretett kaktusza, melyhez órákon át tudott beszélni anélkül, hogy az akár egyetlen mondatra válaszolt volna. Nem volt egy beszédes növény, de néhanapján egész heves vita alkult ki közöttük, ilyenkor a növény került ki győztesen, mire Tromkos bácsi heteken át nem locsolta. Ott volt még a telefon is, gyönyörű fekete színe volt elefántcsont berakású betűkkel és szinte mindennap újra és újra megtisztogatta, felpolírozta a számokat fogkefével, hogy csak úgy ragyogott a portásfülke halovány fényében, de sosem csörgött. A legfontosabb és legkedvesebb tárgya azonban a kisszekrényben állt. Kis, kép átmérőjű fekete-fehér készülék volt, valamikor az ötvenes években nyerte egy farsangi bálon, ahol neki sikerült a legszomorúbb jelmezben megjelenni. Medvének öltözött, de olyan medvének, melyet vadász sebesített meg. Napokig találgatta, vajon hogyan tudná elérni azt, hogy egész este megállás nélkül vér csordogáljon különböző testrészeiből. Tíz csomag kondomot vett a helyi közértben, celluksszal magára ragasztotta, miután megtöltötte őket zselatinnal besűrűsített rum és málnaszörp keverékével. Majd amikor lányok jöttek oda hozzá a bálon és felkérték, mert édes kis pofája volt a macinak, ő egy óvatlan pillanatban, nehogy a partnere észrevegye, kiszúrta az egyik kondomot, tovább táncolt, míg szépen lassan átitatódott vérrel a medveszőr és összekente a kisasszonyok szebbnél-szebb ruháját, akik aztán sikoltva elrohantak. A bál végére szinte az egész medveszőr vérben tocsogott, de megérte, mivel megnyerte a "bál szomorúsága" díjat, egy kis képernyős fekete-fehér televíziót. Örömmámorban úszva rohant vele haza medvejelmezben, összevérezve a hazáig tartó utat.
     Tromkos bácsi egész éjszaka a tévét bámulta. A gyárban ilyenkor már csak kevesen tartózkodtak, betörés harminc éve nem történt, akkor is az igazgató volt - bizonyos Fitz nevezetű -, aki egy részeg parti után fel akarta akasztani magát az acélszerelvényekre, mondván, nem érzi már jól magát a hús-vér emberek között, ő csak a fémek között boldog. És különben is, minden vágya az volt, hogy az orvostudomány eljusson arra a szintre, amikor az egész koponyáját és a bordakosarának nagy részét a csont helyett acélra cseréltetheti ki.
     A tévében a "Betty baba" show ment, ezt sohasem hagyta ki, jöhettek volna a legelvakultabb bűnözők, nem állt volna fel semmi pénzért, nem mintha olyan jó lett volna a műsor, de szerelmes volt a show műsorvezetőjébe, Angelikába. Többször próbálta szétszedni a készüléket, hátha rájön valami turpisságra, mitől lehet ilyen szép ez az Angelika. Választ azonban nem kapott, viszont a múlt héten, az egyik alkalommal, amikor megint a készülék hátuljában matatott, megrázta az áram. Szerencséjére komolyabb baj nem történt - bár néha zsibbadt utána a fél oldala -, sőt még hálás is volt a sorsnak, mert a kórházban fekve rájött, miként lehetne életre kelteni Angelikát, kiszedni a televízióból, és feleségül venni, mert biztosan nem mondhatna neki nemet azok után, hogy abból a szűk dobozból megszabadította. Milyen jó, hogy neki nem fémből van a koponyafala és a bordakosara, mert az felvette volna az elektromos töltést és minden bizonnyal belehalt volna.
     Tegnap hajnalban a közeli tóhoz ment egy fekete műanyag vödörrel, beleállt a vízbe térdig, tíz perceg várt, kijött, leszedte magáról a feltapadt piócákat és a vödörbe tette őket, majd legalább tízszer megismételte ezt.
     A gyár első szintjén volt egy medence. Az emelet egy hatalmas csarnok volt, melynek tetején több tucat párhuzamos sín futott végig. Ezeken lógtak a már elkészült acélszerelvények és ezeken a síneken tudták őket ide-oda mozgatni. A medencét a csarnok közepére Fitz igazgató úr építtette annak idején, mondván, hogy a vezetékes víz igen drága, így hétköznaponként a munkások fürödtek benne műszak után. Hétfőn feltöltötték vízzel, pénteken pedig leengedték, és így sokkal kevesebb vizet használt a gyár, mintha mindenki külön-külön zuhanyozott volna. Pénteken aztán a portás kisúrolta a medencét és még az éj folyamán feltöltötte, mert szombat hajnalban, pontosan négy óra huszonöt perckor megjelent Fitz úr a kedves nejével, páratlan heteken a házvezetőnővel, és az egész napot a medencés teremben töltötték, az acélszerelvények alatt. Fitz úr pedig el volt ragadtatva  gyönyörtől, mert így egész hétvégén fémek között lehetett, sokszor még húst is sütöttek a medence mellett és sokat ittak (főként pezsgőt), és táncoltak. Ám az igazgató úr egyszer részegen akart úszni, de majdnem megfulladt, mert a házvezetőnő a nyakába ugrott, aki egy termetes kisasszony volt és két percen át a víz alatt tartotta, mire Fitz úr a medence alján maradt, az istennek sem akart feljönni, már a másvilágon érezte magát, a medence fémesen csillogott körülötte, az igazgató úr pedig csak mosolygott, és boldog volt. Ezek után már nem hozott nőket, hanem egyedül szeretett jönni, csak ült a medence partján vagy feküdt a matracán a vízben és az acélszerelvényeket bámulta, melyek úgy lógtak a mennyezetről, mint megannyi szalámi. Vasárnap aztán hazament ebédelni, a portás leeresztette a vizet (most nem súrolta ki), aztán feltöltötte, hogy hétfőre minden készen álljon a dolgozóknak. Egy idő után Fitz úr már az egész hetet a csarnokban töltötte, nem ment haza, a neje mindennap bejött, könyörgött neki, aztán mindketten úsztak egyet, hogy az asszonynak ne kelljen az otthoni drága vezetékes vizet fogyasztania, de nem sikerült rávennie az urát, hogy hazatérjen. Egy évre rá az igazgatót a medencében találták holtan, mely színültig tele volt fémforgáccsal. A medencét mostanság újra használják. Tromkos bácsi régóta tud az esetről, de nem igazán zavarja. Ugyanis nem a munkások, de még csak nem is az igazgató fürdik. Gizike, a titkárnő szokott rá, hogy minden este a gyár bezárása után megmártózik a vízben. Kezdetben egyedül lubickolt, de aztán a barátnői is tudomást szereztek a vízről (melyet most már elektromosan cserélnek), úgyhogy mostanság öten-hatan is fürdenek éjszakánként az első emeleten.
     Tromkos bácsi lassan, nagyon lassan lépkedett a lépcsőn az első emelet felé, jobb oldala most is zsibbadt az áramütés miatt. Angelikára gondolt, és azon tűnődött, vajon hol fogja megvenni az eljegyzési gyűrűt. Bauermann-nál nem, az biztos. Azt mondják, igen drágán dolgozik. Hallotta a hölgyeket, amint önfeledten pancsolnak, és játszadoznak a vízben, ki-be ugrálnak, és közben sört és konyhakot isznak. A piócákat, melyeket tegnap fogott korán reggel, beleengedte a medencébe. Egész álló nap émelygett, annyi vért vesztett, mire sikerült a piócákat összefogdosnia, de megérte, mert egy egész vödör tele lett. A lépcsőfordulóban leült, elővette a vajas kenyerét, közben ki-kikémlelt és várta a fejleményeket. Öten voltak. Negyven-negyvenöt között lehettek, kettő teljesen meztelen volt, de mivel a vízben voltak, csak a mellüket látta. Nem jött izgalomba, mert arra gondolt, mennyivel szebb is az ő Angelikája, aki a "Betty baba" show-t vezeti, de csak addig, amíg ő el nem veszi feleségül, utána nem engedi dolgozni az asszonyt, mert a nőnek otthon a helye, és jól ki fognak jönni az ő keresetéből is. Egy hete a leánykérés szövegét tanulta, kívülről bemagolt nyolc oldalt, melyet egy régi romantikus költőtől vett át, és napjában többször is felmondta a tükörnek. Nem kétséges, hogy igent fog mondani, csak előbb ki kell szabadítani a televízióból. Mostanában más műsort nem is nézett, na nem mintha nem érdekelte volna, csak egy kicsit neheztelt a készülékre amiatt, hogy fogva tartja a leendő menyasszonyát. Miközben a vajas kenyerét ette és ily dolgokon gondolkodott, felsikított az egyik hölgy...

Miután kiszedte a vízből a vértől megduzzadt piócákat, felöltöztette az elájult hölgyeket, és sorban, egymás mellé fektette őket, hiszen az mégsem lehet, hogy holnap így találják meg őket a munkások, mert akkor hogyan is tudnának a munkára koncentrálni, márpedig a munkásnak dolgoznia kell, nem pedig a kisasszonyok testén múlatni az időt. Lement a portásfülkébe a fekete vödörrel, mely tele volt a vérszívókkal, és leszedte a televízió hátulját. Amikor sikerült a képcsőhöz férkőznie, kivett egy piócát a vödörből, majd amikor Angelika került a képernyőre, szétnyomta a készülék belsejében, közel a képcsőhöz, amelyben a szerelme volt. Az telefröcskölte a tévé belsejét vérrel, Gizike és a többi hölgy vérével, de Angelika még nem volt sehol. Tromkos bácsi leült és várt. Arra gondolt, legalább annyi vért kell Angelikának juttatni, amennyi egy emberben lehet, hiszen csak így lesz elég ereje arra, hogy kibújjon a készülékből. Fogta tehát, visszament a készülékhez, és sorban egymás után szétnyomta a piócákat a készülékben, vigyázva, hogy csak akkor fröccsenjenek szét, ha Angelika kerül a képernyőre. Fél órába is beletelt, mire az utolsóval is végzett, szinte az egész készülék belseje megtelt vérrel, sőt összekente a kaktuszt, mely hangosan felsikoltott, ráfröccsent a telefonra, mire az elkezdett csörögni, de Tromkos bácsi nem szólt bele, bár annyira várta azt a napot, amikor majd ezzel a gyönyörű telefonnal beszélhet. Leült újra és várt. Egy percig, kettőig, tízig, húszig, de nem történt semmi. Sírni kezdett, de csak halkan, magában, mert sose szerette senki, ha hangosan sírt, aztán felállt, odament a tükörhöz, mely a portásfülke ajtaja mellett lógott, és elkezdte mondani a leánykérő szövegét...
     Hajnal lett, mire abbahagyta, akkor megfordult, ránézett a televízióra és nevetni kezdett. A készülék hátuljából egy fej lógott ki egészen vállig, mintha csak egy mellszobor lett volna, amelynek a tévé volt a talapzata. Angelika nézett vissza rá. Mosolygott. Tromkos bácsi akkor fogta, zsírpapírba csomagolta a kis képernyős fekete-fehér televíziót, melyet az ötvenes években nyert, és amelyből most a szerelme, a leendő felesége feje lógott ki, majd egy nejlonszatyorba tette a szennyesei mellé, melyeket ma akart haza vinni. Az órájára nézett.
     Háromnegyed hatkor megérkeztek az első munkások, akik vidékről jártak. Nyolc óráig közel háromszáz dolgozó köszönt vidáman minden reggel a portásnak.
     Mert a gyárban mindenki szerette Tromkos bácsit...