"Egyetlen történet van, maga a létezés."

 
A dráma - Poszler Györggyel szólva - a műnem-hármas csúcspontja, az epika tiszta objektivitásának és a líra tiszta szubjektivitásának a szintézise. Az egyetlen műnem, gondolom én, amelyen még napjainkban is számon kérhető az irodalom morális, példázatszerű jellege. Ez a műnem belső szabályzó mechanizmusából ered, hiszen szereplői a műnem mindmáig érvényes alapkövetelménye szerint (a drámában ugyanis minden a dialógus, a közvetlen nyelvi megnyilatkozás közegére redukálódik) leginkább beszélő lények, emberek, akik valamilyen viszonyrendszerben állnak egymással, környezetükkel, a világgal, végső soron a léttel. A dráma, megint csak belső jellegénél fogva, sarkított élethelyzetbe tereli hősét, és nem torpanhat meg a kérdezésénél, mint a próza, vagy az érzelmi piruetteknél, mint a líra, hanem valamilyen választ kell adnia. Szóban, cselekedetben, végül is egyre megy. Persze az irodalomban a kérdésre leginkább mindig - az a felelet adható, hogy "nincs válasz".
     A taxi Kalász István egyfelvonásosainak központi motívuma, éppen az említett sarkított élethelyzetek, határállapotok jelképe. A (személy)gépkocsi ugyanis eleve a magánszférába tartozó eszköz, ám nyilvános szolgálatba állított funkciója folytán valamiféle nyilvános hellyé minősül át, vagyis határhelyzetet reprezentál. A taxisnak munkahelye, már-már otthona, az utasnak csak egy szolgáltatást nyújtó eszköz, valami olyan, mint egy üdítőautomata, vagy a pályaudvari csomagmegőrző. Az utasban legtöbbször nem is tudatosul a taxi által megtestesülő marginalitás, vezetője azonban nem pusztán elszenvedője e mezsgyére-szorultságnak, hanem megtestesítője is e fenoménnek. Függetlenül attól, hogy a négy egyfelvonásos mindegyikében feltűnik a taxis (az első monodrámában ő a hős, a rá következő duodrámában egy megvalósítatlan bankrablás kitervelője és egy gyilkosság elkövetője, a háromszereplőjű harmadik darabban fiktív foglalkozásként jelentkezik a taxisofőrség, a négyszereplős negyedikben pedig ismét az egyik szereplő foglalkozására utal), és a kötet címétől is függetlenül, nem a taxi és a vele járó kívülrekedés a darabok egyedüli kiindulópontja. A benne összpontosuló jelképesség inkább csak fokozza a hősök hatványozott határhelyzetének kiélezését, az emberi szabadság megvalósíthatatlanságának egzisztencialista körbejárását. A szerző a kötet internetes kiadásának ajánlásában megtévesztően egyszerűsít, amikor azt állítja, hogy a Taxi/4x1 felvonás "a taxis lét-élet keserveit kíséreli meg bemutatni. 4 felvonás, 4 jelenet a mai Magyarországról. Az első jelenetben, Egyes, avagy egy nap = egy hang egy magányos taxis ül a padon és mesél... A második jelenetben, Kettes avagy mély és sötét, egy bankrablást tervez két férfi. A harmadik jelenet három szereplője egy menekült taxis be-fogadási kérelmét tárgyalja... Vagy mégsem? A negyedik felvonást pedig címszavakban így lehetne leírni: Internet, egy taxis, egy üzletember, egy vad lány, egy hajléktalan tanárnő és az éjszaka..." Korántsem ilyen egyértelmű azonban a dolog, ha csak nem kapaszkodunk bele az idézett mondatban a "lét-élet" szókapcsolatba és egy kis merészséggel nem azonosítjuk a taxi által megidézett átmenetiséget, határhelyzetet a rendszerváltás utáni közép-kelet-európai társadalmak lét-szituációjával. Amelynek alanyai/hősei két világ, az adott körülmények és a feltárulkozó/bezáruló lehetőségek között morzsolódnak fel, hiszen az írott törvények még, az íratlanok már szabályozó erejűek, amikor a régi erkölcsösséget felváltotta egy új szellem, s aki ebben nem jól alkalmazkodik, nem a helyes irányban változik, kibukik a sorból. Alapkérdéssé válik, hogy hol az alkalmazkodás és a változás határa, illetve hol a köztük lévő határ. Ez a tépelődés pedig egyenesen vezet el az elvesztegetett évek tudatosulásához, a múlt jelentéktelenségének felismeréséhez és a jelenből való mélységes kiábránduláshoz.
     Kalász István egyfelvonásosainak hősei az egzisztencia peremére sodródott kisemberek, akik kétségbeesésükben önsorsrontóvá válnak és még mélyebbre süllyednek a számukra idegenné vált értékrendszerben élőkhöz viszonyítva, illetve olyan egyének, akiket ez a haszon- és jövedelemelvűségre alapuló értékrend magába szippantott, ám erkölcsiségük tovább küzd egy emberibb élet megvalósításának illúziójáért. E hősök erkölcsisége merőben más, mint amit a velük szembeni elvárások diktálnának, ami esetükben valamilyen szintű deviáns magatartást is eredményez. Persze a deviáció mibenléte és foka mindig a többség megítélésének függvénye. Kalász István képlete egyszerű. A kötet második tételének alapvető emberi óhajairól is le-mondani kényszerülő fiatal férfi hősével ezt a formulát ki is mondatja: "Erről szól az egész élet! Arról, hogy az ember azt csinálhasson, amit akar, hogy a legnagyobb hülyeségekhez is joga legyen addig, amíg nem bánt senkit. Hogy senki ne avatkozzon bele, senki ne pofázzon a dolgába..." Az egyfelvonásosok hősei közül senki se akar többet, mint pusztán embernek lenni.
     A globalizáció által életre hívott utility & profit-szellemű társadalomban a be nem illeszkedők magányosak, de nem társtalanok (miként a taxisofőr a járművében), reménytelenek és kilátástalanok, realitásérzéküket vesztett álmodozók, akiket illúzióik rántanak egyre mélyebbre. Amennyiben azonban a drámai hős helyzete kilátástalan, akkor lényegében nincsenek is lappangó lehetőségei (Kalásznál csupán a negyedik kamara-darabban nyílnak meg a lehetőségek az emberi relációk számára), nincs válaszút, és ennek következtében nem állhat elő drámai szituáció. Hacsak a hősnek "nem nyújtják be a számlát", mint ahogy a már említett negyedik kamaradarabban szó szerint is megtörténik. Ott ugyanis a magányukat az internetes chatelés-ben - nem feloldó, hanem továbbgerjesztő - szereplők (hősök) kézhez kapják a kifizethetetlenné duzzadt telefonszámlájukat. A fizetésképtelenné vált hősnő a számla benyújtásával kerül szituációba: a másik nőtől elcsalt szerelmében való csalódása után a világhálóról való letiltása pokolmély magányba taszítja, s mintha fájóbb lenne a virtuális kapcsolatok megszakítása a valósaknál. Pedig világos előtte is, hogy valóság nélkül nem lehet élni. Kalász hősei azonban a valósággal sem tudnak együtt élni. Hiszen akinek már benyújtották a számlát, az már nem lehet aktív, nincsenek eszközei a harchoz. Az elmagányosodás, a pénzre-hajtás, a nyelv elüzletiesedésébe torkolló életvitel helyezi őket a kilátástalanság drámai helyzetébe. Kalász éppen a dráma ontológiai jellemzőiből fakadó üzenőképessége által fogalmazza meg, hogy milyen egzisztenciális válságba vezet az érzelemgazdag és tartós emberi kapcsolatok háttérbe szorulása és leértékelődése, a felfokozott élettempó által az értékrendből kitiltott állandóság hiánya.
     "Ki győz, ki veszít..., erről szólnak ezek a modern mondatok. Látja, itt kezdődnek a gondok! Pontosan itt. A beszéd üzleti fegyver lett. Pedig a beszéd párbeszédre jó. Hiszen semmilyen más lehetőségünk nincs, csak a beszéd!" - fakad ki Kalász egyik hőse, aki ugyanúgy képtelen az emberi párbeszédre, mint a többi, kiutat nem lelő, és emiatt kínlódó, szenvedő, gyötrődő, a harchoz szükséges eszközök híján passzív drámai figura a négy középpontos drámában, amelyek szituációja nem csak egy pillanatot emel ki a hősök életéből, hanem a létmódjukat jeleníti meg. Tipizált magatartásformák csúcsosodnak ki a megjelenített társadalmi életszituációkban, amelyeken belül a hősök létszférája a nyelv, a monológok és dialógusok (vagyis inkább dialógusok, hiszen még az Első, avagy egy nap = egy hang című monodráma hőse is - igaz, egyoldalú - párbeszédet folytat a közönséggel); amit Kalász István mindvégig magas feszültségre tudott hangolni, a negyedik egyfelvonásosban, a Négyes, avagy változások követése címűben pedig sziporkázó pazarsággá fokozott. E nyelvi igényesség mellé a műfaj, a drámai középforma belső mozgatóelemeinek ismerete társult: kiváló dramaturgiai érzékkel kerülte el a könyvdráma irányába terelő túlbonyolítást, a négy kamaradarabon kereszttil egyre fokozódó feszültséget teremtett. Az első két egyfelvonásos végén a hősök a közönséghez fordulnak, megtörik az illúziót, amit az olvasó pajkos kacsintásként, mélabús "Ágyő!"-ként is értelmezhet. A harmadik (Hármas, avagy a változó környezet) darab, noha teljesen logikus folytatása az előző, Kettes, avagy mély és sötét címűben felvezetett (és le is zárt) szituációnak, mégis megdöbbentő élethelyzetben és nyelvi építményben kulminál, a negyedik pedig, noha visszavezet a kisemberek alapvető egzisztenciális problémáihoz, a valósággal való elégedetlenséghez és az alapvető boldogságigényhez - éppen a pazar nyelvi megformálás és a nyelvi leleményesség általi tipizálás folytán válik a kötet csúcspontjává. (RaraAvisPublishing, Stuttgart-Budapest 2000)