Szathmári István prózája egészében véve szerves egységet mutat: azonos a módja annak, ahogyan a szerző megszólal, azonos a világ, amelyben mozog, s azonos a prizmája is, amellyel ezt a világot láttatja. Ennek a prózai teljesítménynek a másfél évtizede azonban mégsem a megállapodottság jegyében telik. Szathmári ugyan szemmel láthatóan ragaszkodik a hagyományos beszédmódból kivont szubjektív írói standardokhoz, s ezzel összhangban elveti a posztmodern szabadosságát és helyenkénti szószátyárságát, ám mégsem esik a modorosság kátyújába, hiszen fokozatosan változik annak a nézőpontnak a szöge, amelyből vizsgálódásának tárgyát - tudniillik magát az embert - megközelíti. Ez egyszerűen azért van, mert ő maga is változik.
     Szathmári viszonylag későn bukkan fel az irodalmi életben. Első kötete, az Andok felé 1988-ban jelenik meg. A harmincon túl központi témája az utazás és az elvágyódás messzi tájakra, idegen emberek közé. Ezek még túlnyomórészt hetvenes évekbeli korai élmények, amelyek emlékekként türemlenek fel. Az emlékek táptalaja egyrészt a valós élményvilág, nevezetesen az utazás Ázsia és Afrika egzotikus világában, még egészen fiatalon, annak a hívó szónak a késztetése nyomán, melyet már az amerikai beat-nemzedék protagonistái meghallanak, hogy programjukat aztán a hatvanas-hetvenes évek kozmopolita lázadói - Szathmárival egyetemben -  kontinentális terjedelmekig duzzasszák. Másrészt létezik egy óceánon túli világ, amely felkelti Szathmári képzeletét, történetesen a titokzatos Dél-Amerika, amely a családi történelem fonalán kapcsolódik a tudatba és gerjeszt idő múltán írói látomásokat.
     Novellaírói korszakának ez a bevezető ciklusa tehát az elvágyódás, s az ezt indukáló utazás jegyében formálódik. A történések központi alanya maga az író, aki mozgás közben nyughatatlanul figyeli a változó világot: a világot, amely nyugszik és hagyja magát körbejárni és körbeírni. Ugyanakkor azt a benyomást kelti, hogy érdemes érte útra kelni és meg is lehet szeretni.
     Ez az alkotói alapállás a kilencvenes években gyökeresen megváltozik. Ekkor Szathmári már mintha bizonyos értelemben a mozdulatlanság állapotából figyelné az élet tér- és idősíkjait, holott maga is elhagyni kénytelen szülőhelyét, Szabadkát, amelynek egy egész könyvnyi opust szentel A villamos és más történetek (1995) című kötetében. A szerző részvéttel figyeli a háború kiváltotta posztmodern népvándorlást, és a bizonytalanságot látva a bizonyosság kötelékeit keresi. Új otthont kell találnia, miközben a hazavágyódás traumája nehezedik rá. Egy adott pillanatban úgy érzi - mert a körülmények ezt diktálják -, hogy az otthon mindenütt megtalálható. De kétségei is vannak, természetesen, hiszen emlékeiben ott motoszkál nagyapjának a képe, aki gazdasági emigránsként csalódottan tér vissza Dél-Amerikából, mert nem találja meg a feltételezett Eldorádót. Ezért a világra való rálátás tekintetében egy rögzített élethelyzetet konstruál, és belőle terjeszti ki emberi-írói figyelmét a külső történésekre, melyekről már úgy gondolja, hogy részéről szinte befolyásolhatatlanok.
     Jellemző, hogy az élet és a történelem nagy folyamatait és fordulatait Szathmári csak kis mértékben teszi explicite maradandóvá. A történések fenomenológiai síkjáról már második kötetében (Álmok és életek, 1989) áttér az antropocentrikus régióba, s egyre inkább az egyes ember léthelyzetéből következtet az egyetemesebb tartalmakra. Élményanyaga több mint valós. Prózája már a kezdetekkor sem bővelkedik fikciós elemekben, hiszen mindig is a megélt valóságra épül. Még akkor is, amikor álmokat ír le. Az élet finom kis rezdüléseit, az úgynevezett hétköznapi ember hétköznapi eseményeit és hangulatait figyelve lényegében sajátosan egyéni életfilozófiát teremt és a szociológiai szempontok iránt egyre érzéketlenebb kortárs magyar prózában ezáltal megkülönböztetett helyet foglal el. Ennek ellenére mégsem mondható el róla, hogy valóságirodalmat művelne, ellenkezőleg, prózája az intellektuális emelkedettség és a kezdetektől fogva rá jellemző költői illumináció jegyében fogan.
     Fürkésző, szemlélődő és értelmező alapállásából adódóan Szathmári egy sajátos beszédmódot intonál, amely leginkább vívódások és gyötrődések formálta belső monológra hasonlít. Erre utalnak folyondárszerű, barokkosan fűzött, megittasult mondatai, melyek esetenként bekezdéstől bekezdésig hömpölyögnek, mint a dűnék fodrai Kelet egy-egy oázisa között.
     Szathmári István valamennyi novellagyűjteményében a modern vajdasági magyar próza legszebb hagyományait követi. Annak a prózai modellnek a fejlesztésén munkálkodik, amelybe legmérvadóbban Szirmai Károly látomásos-elvágyódó opusa, a korai Tolnai-líra automatizmusa, részben pedig Gion Nándor verizmusa szivárog be. Szathmári virtuózan ötvözi a hagyományos elbeszélőmódot és életérzést a modernista prózai szemlélettel és életérzéssel, s e tekintetben többet nyújt elődeinél.
     A Kurdok a városban nem bontja meg Szathmári munkásságának stilisztikai és tartalmi egységességét, hanem tovább szilárdítja az eddigi teljesítmény poétikai eresztékeit. Egyúttal tovább erősíti bennünk azt a benyomást, hogy mindig ugyanazt a könyvet írja - csak rá jellemző türelemmel és elhatározással. Így hát nem csoda, hogy a kötet első (A költő, a színész és a többiek) és harmadik (Couleur locale) fejezetében újból viszontlátjuk számos korábbi szereplőjét, akik régi ismerősökként köszönnek vissza. Megint megjelenik a szűkebb pátria, az elvesztett szülőváros, Szabadka számos, mitológiai fontosságú részlete, valamint a szülőknek, a rokonoknak, a barátoknak és az ismerősöknek a világa azokkal az író számára becses élményekkel, melyeket lényegében a mindennapokból merít, és amelyek általa - szenzibilitásából következően - emelkednek az élet különös minőségeivé, közösségi értékeivé.
     A kötet központi tengelyét a Csikágó is in my heart című hosszabb lélegzetvételű fejezet adja. A kilencvenes évek elején ez a markáns szociális töltettel nyüzsgő pesti városrész válik Szathmári szűkebb hazájává. A VII. kerület jövevénylakossága között elvegyülve maga is sorsközösséget érez szomszédai iránt, akik rendre faluról feljött és örökre a nagyvárosban ragadt boldogtalan-boldog kisemberek. Az ő életükből ellesett lírai képek és abszurd helyzetek lesznek Szathmári kedvelt témái, aki az irántuk táplált szimpátiába ironikus felhangokat tűzdel, miközben időnként saját sorsát is leplezetlen iróniával szemléli. Hiszen érzi és tudja, hogy ő maga is ott teszi a dolgát a peremeken, emberként és íróként egyaránt. Soha sem vágyott arra, hogy az események középpontjában legyen, az irodalmi élet dolgait is tisztes távolságból figyelte-figyeli, akárcsak az irodalmi divatokat. Ugyan-úgy, mint tette azt már kezdő novellistaként, az állandóság kockázatában alapozva meg emberi-alkotói hitelét.
     Markáns, kiforrott és egyéni kiválósága a jelenkori magyar prózának. (Széphalom, Budapest, 2000)