Barátaihoz, kor- és kartársaihoz címzett leveleit nem fogalmazta merített papíron Jancsó Béla (1903-1967); holott gondolatai - az ezredforduló olvasataiból ítélve - mindenképpen arra kívánkoztak volna.
     Talán ezért is üt át rajtuk oly szembetűnően a történelmi idők vízjele.
     Az első világháború idején koraérett gyermekként felnövő, tizenöt évesen encefalitiszen áteső, a trianoni esztendőben a helyi "világfelfordulás" ellenére jelessel érettségiző ifjú vakmerően néz a jövőbe: "történelmi időket élünk"! És minthogy egy ókortörténész - a Kolozsvárról indult világhírű grafikusművész, Buday György édesapja - volt az idézett szavak címzettje, a "történelmi léptékű" felvilágosítás sem maradhatott el: a sem élni, sem halni nem hagyó idők mögött épp a történelem moccanásiránya nem észlelhető! "A történelmi idők ott kezdődnek majd - tudatta fiatal barátjával 1921. június 23-án Buday Árpád -, amikor megindul a tisztító fuvallat, amikor a beteg test ismét talpra áll, és lerázza magáról az élősdieket."
     Ez a korántsem kioktatásnak szánt válasz (is) arra serkentette a maga és nemzedéktársai életcélját kereső Jancsó Bélát, hogy a Tizenegyek (1923) tavaszával útra kelő társaival épp ezt az egészséges fuvallatot hozza tájainkra a világháborús kataklizma után újjászületésre vágyó Európából. Hogy ennek nyomán aztán a történelem is mellénk szegődjék, és a mi szemünkkel próbálja nézni önmagát.
     Ennek jött el az ideje az egységesülő Európa történelmi távlatában újra.
     Éppen ezért érdemelnek megkülönböztetett figyelmet a "beteg test" talpra állításában és az "élősdiek" lerázásában messzemenően érdekelt kisebbségi jövőstratégiák.
     Mint amilyen például a trianoni helyzet fogságából az európai idő szabadságába kitörni vágyó Jancsó Béláé is volt.
     Amit persze nem szakavatott politikai gondolkodóként, hanem a napi politikától magát távol tartó gondolkodó íróként fejtett ki a létünket meghatározó romániai, magyarországi, kárpát-medencei és európai összefüggéseket keresve esszében, cikkben, tanulmányban és úgyszólván napi rendszerességgel, ezerszámra írt - "tettek rugójává váló" (Mikó Imre) - levélben.
     Egy korszerűtlen korszellem megváltoztatásának igényével.
     Személyesen már nem találkozhattam vele, bár 1963 és 1967 között - mint utólag megtudtam - épp ezernyi alkalmam kínálkozott erre. A kiemelésre szolgáló jelző nem a jótékony meghatározatlanság, hanem éppenséggel az aránytévesztés veszélyét elhárító számszerűség konkrét jeleként épült a mondatba. És arra hivatott, hogy segítségével könnyebben felidézhessem az egyik legeurópaibbnak tartott főtér alkonyi szellemét. Aki peripatetikus előadásai nem mindennapos (és olykor nem mindennapi) hallgatóinak elébe menve minden délután hat és hét között többszörösen körbesétálta - a kilencvenes években történelmi zsibvásárrá aljasított - kolozsvári agorát. Unokahúga, az 1947 nyarától Budapesten élő Jancsó Adrienne - akinek kivételes előadóművészi tehetségére elsőként figyelt fel - 1999 novemberében akkora átéléssel elevenítette meg, idézte előmbe, örökítette időtlenné alakját, hogy azóta semmi kétségem: az egyetemi előadásokról a Petőfi utcai diákszálló felé igyekezve, illetve onnan "a városba" nyargalva magam is számtalanszor elsiettem a hátra tett kézzel, beesett vállal, mindig kopottas sötét öltönyben sétáló Jancsó Béla mellett.
Anélkül, hogy sejtelmem lett volna róla: ki mellett is mentem el voltaképpen.
     A kelet-közép-európai rendszerváltást előkészítő és főként az azt követő "átmeneti" években vált aztán számomra is nyilvánvalóvá: nem mehetünk el mellette, nem térhetünk ki előle.
Utánunk szól az időből, egyre felismerhetőbben.
     Egy kis körnek volt szellemi ihletője - lényegében erre az elparentálásra adott alkalmat a Romániai Magyar Írók "kőzettárában" napvilágot látott eddigi egyetlen kötete, a cikkeket, esszéket és tanulmányokat (egyébként is híjával) tartalmazó Irodalom és közélet (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973). Pedig a bevezető tanulmányt író Mikó Imre - aki rokonként, barátként, az Erdélyi Fiatalok (1930-1940) legfiatalabb alapító-főmunkatársaként maga is szellemi haszonélvezője volt Jancsó Bélának - olyan írástudót állít előnkbe, aki a világ- és a magyar irodalom klasszikus értékrendjén nevelkedve vált érzékennyé az Európa újjászületését ígérő friss művészeti irányzatok, eszmeáramlatok iránt, és ezek ismeretében vállalkozott az 1918 utáni (Páskándi életútértelmező posztumusz vallomása szerint: a romániai) Erdélyben a szellemi otthonteremtésre.
     Hogy ez csak részben történhetett e tág amplitúdójú intellektus intenciói szerint? Botorság lenne felróni éppen neki, aki indulásától fogva harcban állt a főhatalomváltás után létfontosságúvá vált szemléletváltás vehemens ellenzőivel, a provinciális gondolkodással és az esztétikai ókonzervativizmussal, az önös érdekeket védő politikai klikkrendszerrel, a kisebbségi sorba taszított erdélyi magyarság érdekeinek (akár jobb-, akár baloldali) feláldozóival.
     Ebben a harcban kezdettől voltak állandó és akadtak időleges szövetségesei egyaránt. Attól függően, hogy a változékony arculatú - ám valójában egylényegű - időben kik és mikor szegődtek melléje, illetve - akár jobb meggyőződésük ellenére - hagyták őt és az általa képviselt elveket cserben.
     Ady, Móricz és Szabó Dezső szellemiségét közismerten mindig maga mellett tudhatta (olyankor is, amikor például Szabó Dezsőnek a legkérlelhetetlenebbül ellent kellett mondania). Ady ugyanolyan szerepet játszik indulásában, miként a Németh Lászlóéban: testamentuma ama bizonyos - felépítésre váró - templom fundamentuma. Móricz egyetemes és erdélyi jelentőségét abban a korban kevesen látták nála világosabban. Akárcsak Szabó Dezsőét. Amiként önellentmondásaikkal is tisztában volt, és így a legkritikusabb helyzetekben figyelmeztethetett arra, hogy szellemi örökségük "becsülettel és tisztasággal" épüljön be a köztudatba.
     Bartók és Kodály, Kós és Makkai folytatják a sort. Nemzedéktársai közül pedig a Tizenegyek tiszteletre méltó tagjai.
     Ám mintha mégis úgy lenne igaz, hogy neki magának kellett megküzdenie például Ady irodalomtörténeti jelentőségének elismertetéséért Erdélyben (a Magyar fa sorsát megíró Makkai Sándor volt fegyvertársa ebben), neki kellett tiltakoznia a kisebbségi magyar értelmiségi fiatalok törekvéseit példaképül állító Móricz Zsigmond magyarországi politikai meghurcoltatása ellen (hetvennégy erdélyi nemzedéktársával egyetemben), neki kellett kiállnia Kós transzszilvanizmusa mellett, neki kellett ítélkeznie - nem a maga nevében persze - Erdély építő püspökének Erdélytől való eltávolodásának, majd Erdélyből való távozásának ügyében... Szabó Dezsőnek olyasvalaki írta meg véleményét a Tamási-ellenes kirohanást követően 1928. szeptember 27-én, aki joggal állíthatta magáról, hogy "lelki fejlődésében rengeteget köszönhet" neki, s aki írásban és szóban, addig is és azután is, a legtöbbet tette azért, hogy felismerései az erdélyi értelmiségi ifjúság látókörét is tágíthassák. Ezt még holtában sem bocsátották meg Jancsó Bélának. A több előcenzúrázás után 1986 húsvétjára kinyomtatott Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetet főként ezért ítélte bezúzásra a romániai utócenzúra.
     Leveleinek vissza-visszacsengő motívuma: a diszkréció igénylése. "Kezeld bizalmasan", "teljesen bizalmasan írom ezt neked", "levelemre nézve teljes diszkréciódat kérem; legjobb, ha elégeted". (Közeli munkatársa, dr. László Ferenc ügyvéd szerint számtalan nagyon fontos Jancsó-levél semmisült meg ennek következtében.)
     A világos kisebbségi jövőstratégiával rendelkező Jancsó Béla - csak úgy maradhatunk meg, ha kialakítjuk azt a gondolkodásmódot, és megteremtjük azokat a szervezeti formákat, amelyek önálló államiság nélkül is megtarthatnak szülőföldünkön magyarnak - alkalmankénti taktikai lépéseinek hátterébe világítanak be rendszerint ezek a szigorú utasítások. Arra szolgáltak, hogy a konzervatív körök ne fedezhessék fel idejekorán az ő közeli és távlati elképzeléseit, kelet-közép-európai összefüggésrendszerben érvényesítendő célképzeteit.
     "Az első idők zavaros kialakulatlanságát az ifjúsági életben arra használták fel kisebbségi magyar köreink - írja például Balogh Edgárnak 1930. február 23-án Pozsonyba -, hogy az általuk ismert és velük személyesen vagy családilag jóban lévő fiúkat szerepeltessék az erdélyi ifjúság képviseletében külföldi kongresszusokon." (Ezt elkerülendő sürgette Jancsó az ifjúság demokratikus önszerveződését.) A konzervatív magyar körök intrikáitól tartva arra kéri 1930. július 7-én Fábián Dánielt, a budapesti Bartha Miklós Társaság vezetőjét, hogy kezelje bizalmasan "a haladó magyar ifjúság első egyetemes kongresszusának megtartási helyéről és idejéről" tervezett erdélyi előkészítő tanácskozás általa jelzett prog-ramját. Nehogy dugába dőljön ama elképzelése, miszerint az "ellentétes álláspontok egymás mellé állításával és vitájával" az ifjúság olyan igazságok birtokába jut, amelyek alkalmasak lehetnek az apák világnézetében gyökerező közszellem megváltoztatására.
     Úgy tűnik, kényszerű taktikai megfontolásaival titkok garmadáját vitte magával örökre.
     Egy 1941. december 28-án hozzá írt Áprily-levél utóiratában olvasható:  "Nagyon kérlek, ne szólj senkinek arról, amit utolsó előtti találkozásunk alkalmával kijövetelem okairól közöltem Veled. Neveket semmi esetre se említs." Ennek feloldására alighanem egyedül Jékely Zoltán vállalkozhatott volna, de már ő is régóta sírba vitte a titkot.
     Kevesen tudják, hogy József Attila erdélyi recepciójában is meghatározó szerepe volt Jancsó Bélának. Pedig az Erdélyi Fiatalok - melynek spiritus rectoca volt - nem adott közre verseket. Fábián Dániel és Jancsó Béla levelezéséből azonban egyértelműen kiderül: József Attila két verseskötete is Fábián Dániel közvetítésével jut el Jancsóhoz, aki az Erdélyi Helikonban közread a versekből, és elismerő kritikát írattat a kötetekről.
     "Egy örvendetes eseményről is számot akarok adni - írja Mikó Imre 1935. március 26-án Jancsónak -: az új magyar ifjúság, amely a kivezető utat a Dunavölgyi konföderációs államformában látja, meg akarja ismerni az utódállamokat és az ottan élő kisebbségeket is. Egy ilyen élcsapat, köztük Németh Lászlóval, jönne július közepén Erdélybe is. A meghívást én ajánlottam fel, most már közös erővel lehetővé kellene tenni ezt az utazást." Mikó Imre akkor az Országos Magyar Párt bukaresti irodáját vezette, s egy debreceni protestáns ifjúsági találkozón ismerkedett meg a magyarországi reformmozgalom fiatal képviselőivel. Bizonyosra vehető, hogy Mikó az ottani reformerők közt szövetségeseket kereső Jancsó Béla intenciói szerint járt el - annak eredményességét nyugtázta idézett levélrészletében. Ami egyértelművé teszi egyébként azt is: Németh Lászlóék nevezetes romániai útjának előkészítésében és gyakorlati lebonyolításában a "Dunavölgyi konföderációs államban gondolkodó" Jancsó Bélának ugyancsak tekintélyes része volt - akár csak Tizenegyekbeli társainak (Tamási, Kacsó), illetve az Erdélyi Fiatalok törzstagjainak (Mikó, László Dezső, László Ferenc).
     "Egy megújítandó Európában megújult magyarságot kell teremteni" - szögezte le axiomatikus érvénnyel Tamási Áron 1940 őszén. Ezt akár a kétszeresen lelki testvérének érzett Jancsó Béla is megfogalmazhatta volna. Hiszen erre az axiómára tette fel voltaképpen az életét.
     Miként Németh László meg Illyés Gyula.
     Akikkel bizonyíthatóan együtt alkot triászt Jancsó Béla.
     És nemcsak azért, mivel a Nyugat-szerkesztő Osvát és Babits hármójuktól várta a legtöbbet az első világháború után. Nagy távlatokat átfogó szellemi építkezésük struktúrája is hasonlatosnak bizonyult. Németh (1901) és Jancsó (1903) ráadásul orvos is volt. Kortársaiknál jóval mélyebben beleláthattak a történelmi gyógyírra váró "beteg test" (Buday Árpád) "kórtenyészetébe". Aminek látványa annyira elrettenthette őket, hogy időnként mély depresszióba estek. Csakhogy amíg Németh László maradandó művek teremtésével tudott eme válságokért "elégtételt venni" az időtől, a szovjet fogság után Jancsó Béla képtelennek érezte magát arra, hogy két világháború közötti szellemi rangjának megfelelő jelenlétet küzdjön ki a továbbiakban is magának.
     Jászi "dunai konföderációs" könyvét kéri már 1929. december 27-én Fábián Dánieltől. Balogh Edgártól pedig - 1930. április 12-én -  "egy cikket a dunai konföderáció problémájáról" a január 18-án indult Erdélyi Fiatalok számára. Annál is inkább, mivel Iuliu Maniu is "mint Kelet-Európa egyetlen mentségéről beszélt" erről a kérdésről. Jancsó akkor még úgy látja, akárcsak később Németh László, hogy a Trianon utáni ellentéteket a dunai sorsközösség át tudja hidalni. Ebben a reményben szervezi a Sarló, a Szegedi Fiatalok, a Bartha Miklós Társaság és az Erdélyi Fiatalok esedékes kolozsvári konferenciáját. Annál is inkább, mivel a József Attila eszmei s baráti közelségében 1930. július 6-án fogant Fábián Dániel-levél tartalmával mélyen egyetértett: "A mai alaktalan, liberális-kapitalista érdekeket szolgáló demokráciát nem szabad ifjúságunk színe elé állítani mint társadalmi ideált, annál emberibb és magyarabb társadalmi ideált kell kidolgoznunk, és közösséget megfogó erkölcsi és szellemi hatóerőként propagálni. Mi olyan korszakban élünk, amikor egy század tévedésén elmélkedhetünk. Előttünk a tizenkilencedik század összes tévedése, az európai társadalmi mozgalmak, az európai szocializmus csődje. Soha tisztább, emberibb szemléletű értelmiségre nem volt szüksége a világnak, mint ma, és éppen itt, Kelet és Nyugat határán, az idegen államok kereteibe szétszórt magyarságra vár nagy történelmi misszió."