"A könyvvel való kapcsolatunk valójában akkor válik teljessé és némileg érintetlenné, amikor az író halott: az író nem válaszolhat többé, egyedül művének olvasása marad ránk" - írja Paul Ricoeur.¹ A mi ezredvégi Székely János-olvasatunk ugyanakkor, természetesen már nem lehet mentes a kortársi olvasatoktól, az író halála utáni olvasatoktól, illetve az esetleges saját korábbi olvasatainktól sem. Egyrészt ezért tartom fontosnak, hogy az eddigi olvasatokkal is párbeszédet kezdeményezzünk, az életmű befogadástörténetére, annak ellentmondásaira is néhány pillantást vessünk, másrészt azért, mert bár az író 1992 óta halott, művének érdemi olvasása, újraolvasása mintha elmaradna (miközben az alkotót és műveit méltató állításokban, kinyilatkoztatásokban napjainkban sincs hiány). A halálát követő emléküléseken elhangzottakon túl sem az életmű egészének, sem részterületeinek felmérésére Szász László kivételével nem vállalkozott senki.² Székely János születésének hetvenedik évfordulója 1999-ben pedig megfelelő alkalmat kínált volna erre is. A kiadók éltek is a lehetőséggel: versei, drámái és prózái új kiadásban, az eddigi szakirodalom jelentős részének részletei, hagyatékban maradt írások, levelek egy emlékkönyvbe válogatva kerülhettek az érdeklődő olvasó elé (igaz, a próza- és a drámakötet inkább csak Erdélyben), az elemző, értelmező tanulmányok azonban továbbra is elmaradtak. Nem szokatlan jelensége a legújabb magyar irodalomnak, irodalomtörténet-írásnak, hogy az elmúlt évtizedekben elhunyt jelentős írókra a feledés homálya borul, nem mindig van rá racionális magyarázat, e konkrét eset fölött mégis érdemes talán elgondolkodni. 
     Különösen feltűnő az érdemi tanulmányok hiányában megnyilvánuló "Székely-felejtés", ha azokkal a kortárs vagy akár későbbi megnyilatkozásokkal, állításokkal szembesítjük, amelyek az írót vagy műveit, szuperlatívuszokkal illették. Lengyel Balázs például 1990-ben, még Székelynek írja: "Szerény nézetem szerint ugyanis a Te művedben fedezhető fel az a legmagasabb teljesítmény, amelyet a határainkon túli magyar irodalom az utóbbi évtizedekben létrehozott."³ Majd 1996-ban egy emlékező írásában még magasabbra értékeli: "Egy biztos számomra, hogy Székely János nemcsak a határokon túli, az úgynevezett kisebbségnek, hanem egyetemes írója századunknak, századunk második felének. Valahol Camus és Orwell között. Egyike korunk legnagyobbjainak."⁴ Néhány a kisebbségi magyar irodalmakat is figyelemmel kísérő hazai kritikus (Bertha Zoltán, Görömbei András, Márkus Béla, Pomogáts Béla, Szakolczay Lajos,) már a hetvenes, nyolcvanas években is kiemelten fontos szerzőként tárgyalta, de tucatjával lehetne idézni az erdélyi írótársakat is, akik mind életében, mind halála után nagyra tartották Székelyt. Deák Tamás már 1979-ben leírja: "El fog jönni az az idő, amikor ennek a boldogtalan és tiszteletre méltó írónak a rangját még az ostobák is szégyenkeznek majd kétségbe vonni."⁵ Lászlóffy Aladár az erdélyi irodalomban betöltött szerepét így jellemzi tíz évvel később: "Te nemcsak előttünk járó költőminta, de a fiatalabb poéta nemzedék sopán-kodva, keserveskedve terelő jópásztora, szerkesztője, nevelője, kvázi trénere voltál és vagy."⁶ Amit néhány évvel később Gagyi József is megerősít: "Kisded értelmiségi kultúránknak Székely János (volt - mióta is?, kinek is? -, van, lesz sokkal inkább mint gondolnánk) a transzcendens vonatkozási pontja."⁷ Gálfalvi György a Látó 1994-es Székely János emlékestjén a legokosabb embernek nevezi, akit valaha ismert: "...butaságom történetéhez tartozik, hogy sokáig nem kértem az okosságából [...] a Caligula helytartója megjelenése (1972) óta vallom, ha kellett - és sokszor kellett - vitázva: Székely János a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója."⁸ Kovács András Ferenc ugyanitt elmondott poétikus szavai szépségükön túl azért is figyelemre méltók, mert a nagysággal együtt járó társtalanságra is felhívják a figyelmet: "...Székely Jánosnak amúgy is szédítő magasságai vannak [...] Denunciánsok, fülbesugdosók, kis messiások immár föl nem érik - mivel majdhogynem akaratlanul önmaga vált magányos magaslattá literatúránk végvidékén, annak fogcsikorgató, bocsá-natosan esendő vidékiségében. Sem a Somos-tető, sem a Vácmány, tán még a Hargita léptékével sem mérhető maradéktalanul az ő komor nagysága. A semmiség hideg szelében megőszült szirtek illenek hozzá: szelleme súlyos, kőkemény. Nehéz viselni tévedéseit, még nehezebb igazságait. [...] Én legalábbis kopár, hóborította oromzatnak látom őt: konoknak, büszkének, egyedülállónak."⁹ 
     Mindezen méltató kijelentések mögül, illetve után azonban rendre elmaradtak az újabb, bizonyító erejű elemzések, s ugyanakkor Kulcsár Szabó Ernő például a maga 1993-ban megjelent irodalomtörténetében, amelyben éppen az 1945 és 1991 közötti időszak (amelyben Székely pályája is kiteljesedett) magyar irodalmát tárgyalja, még csak le sem írta Székely János nevét, de a kortárs vagy az elmúlt évtizedek magyar irodalmáról, a meghatározó alkotókról és művekről folyó hazai diskurzusból is rendre kimarad Székely munkássága. Bertha Zoltánnak, az elmúlt évtizedek erdélyi magyar irodalma egyik legjobb ismerőjének a legújabb Székely-kiadások kapcsán írt szavai így inkább csak jó szándékú, reményteljes megállapításként kezelhetők, mint tényként: "Nyilvánvaló ma már az egyre szélesedő olvasóközönség előtt is: Székely János az erdélyi magyar irodalom - egyszersmind az egyetemes magyar literatúra - utóbbi korszakának kivételesen jelentős - Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos mellett mondhatni: - alakja."¹⁰ 
     Szász László Székely életművének recepcióját két okból tartja nehézkesnek és esetlegesnek. "Egyrészt: mert irodalomtörténet-írásunk azokat az alkotásokat részesíti előnyben, amelyek »közlésképesebbeknek bizonyultak« (Kulcsár Szabó Ernő); a közlésképességet pedig gyakorta esztétikumon túli, a befogadást terelgető társadalmi-ideológiai aspektusok is meghatározzák. Másrészt az újabb magyar irodalom számára, a modernség kritériumaként, olyan elvárás horizontot rajzol fel, amely a mű értékét nem annak autonómiájában, eredetiségében, intenzív totalitásának fokában keresi, hanem a Nyugatról beáramló, divatszerűen terjedő formai újszerűség követelményeivel veti össze. Székely János »aszkéta« típusú, szuverén alkotó volt. Sem a korabeli hatalom, sem a kritika, sem a közönség lehetséges igényeit nem firtatta. Az irodalmi modernségről volt - bár sajátos - véleménye, de alkotóként semmiféle irányzathoz, divathoz nem kötődött."¹¹ Láng Gusztáv is ezt hangsúlyozza: "Külön úton járó nagy tehetség - így könyvelte el mindkét oldal (Láng szóhasználatában a konzervatív és a modern - E. T.), márpedig a kánonba nem vezetnek ösvények csak nagy forgalmú főutak."¹² Vajon ez-e a magyarázat az általam "Székely-felejtés"-nek nevezett jelenségre is? 
     Székely János magát többször is konzervatív alkotónak nevezte, kritikusai egy része is ekként tárgyalta, talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy napjainkban nem tartozik már a divatos szerzők közé. Mások, művészetének kedvelői viszont igyekeztek az ilyen tartalmú megnyilvánulásait is szerepjátszásként kezelni és negatív következményeitől tartva kimenteni őt a konzervativizmus "vádja" alól. Kérdés, hogy ez a meglehetősen ideologikus konnotációjú fogalom használható-e az irodalomban, s ha igen, akkor milyen összefüggésben, milyen viszonyítási rendszerben, hiszen a posztmodern esztétikák felől, természetesen, a klasszikus modernség is konzervatívnak tűnhet. S ha létezik egyáltalán konzervatív esztétika, akkor vajon egyenlő-e az a korszerűtlenséggel is, a ma (vagy akár a saját korában is) konzervatívnak minősíthető világkép és irodalomszemlélet talaján állva kizárt-e az adott pillanatban korszerű, és akár ma is akként létező, időtálló művek létrehozása? 
     A recepció műnemenkénti és időbeli alakulását vizsgálva további ellentmondásokra és megválaszolásra váró kérdésekre bukkanhatunk. 
     Székely János Magyarországon máig is elsősorban drámaíróként ismert, öntörvényű prózavilágára, rendkívüli szellemi élményt kínáló esszéire inkább csak a "szakemberek", költészetére nálunk inkább csak az idősebb generáció tagjai emlékeznek. Ez utóbbiban közrejátszhat az is, hogy a lírai életmű gyakorlatilag már a hetvenes évek elején lezárult. Ami ebben az összefüggésben azért is számba veendő tény, mert Székely épp akkor hallgatott el a hatvanas évek végétől fokozatosan, amikor a magyar líratörténet egy jelentős fordulóponthoz ért, amikor a lírai szemlélet- és kifejezésmód hangsúlyos változásokon ment keresztül. Költőként elhallgatása valószínűleg nem is teljesen független ettől. Így nemcsak az ő költészete érintetlen mindattól, ami a magyar lírafejlődésben épp azoktól az évektől kezdve lezajlott, de az átrendeződéssel szembeni tudatos és közismert távolságtartása következtében a közvetlen hatása is hiányzik a legutóbbi két évtized lírájából. Mindez Erdélyben természetesen nem akadálya annak, hogy sokan máig is mesterükként, barátjukként tiszteljék a költő Székely Jánost is, amiben nyilván szerepet játszik az is, hogy több mint harminc éven keresztül volt az Igaz Szó lelkiismeretes versszerkesztője. Ez nem befolyásolhatta ugyanakkor a Londonban élő Határ Győzőt, aki 1996-ban nyilatkozta egy interjúban azt, hogy Székely Jánost tartja a legjobb erdélyi magyar költőnek.¹³ A kezdeti ideologikus indíttatású bírálatok, elmarasztalások után a hatvanas évek második felétől költőként inkább már csak méltatásban volt része otthon is. Lászlóffy Aladár minden köztük lévő ellentét ellenére is azt írja 1977-ben, igaz egy születésnapi köszöntőben: "Székely János a nagy árnyalatok pontos költője, mai irodalmunk megannyi szellemi és formai vívmányát, hagyományát már alkatában is páratlanul ápoló formaművész és ebbéli következetességében, a kísérletezést talán meg is vető méltóságában, egyik tekintélye is."¹⁴ Húsz évvel később, az 1998-as válogatott verseskötet előszavában, immár irodalomtörténeti távlat birtokában, talán még nagyobbra értékeli: "Székely János a világot megérteni s még rútságát, szenvedéseit is szépen regisztrálni akaró alkotók típusába tartozik, a nagyok, az annyi kicsinyességen felül kezdődők közé, aki az athéni történelem meg a Linnék és Brehmek távlatából, csak az ember-atlasz személyes élvű és hasznú kiegészítésére vágyott. Ebből a szempontból kétségtelenül a második világháború után megint elkülönített holtágban, morotvában hagyott erdélyi kultúrtenyészet egyik legkiválóbbja."¹⁵ Fodor Sándor, a nemzedéktárs, szintén halála után (két évvel) sorolja a legnagyobb magyar költők közé: "Sohasem számított divatos szerzőnek, noha nála sokoldalúbb és tehetségesebb magyar író aligha akadt Romániában. Költőként a legnagyobb erdélyiek és egyben magyarok, Dsida Jenő és Szilágyi Domokos mellett a helye."¹⁶ 
     Ezen értékelő állítások után meglepő, hogy Cs. Gyímesi Éva nagy vonalaiban máig is helytálló 1978-as dolgozata¹⁷ kivételével a lírai életmű egészével és részleteivel való számvetésre komolyabb kísérlet valójában nem történt sem életében sem halála után. Magyarországon is születtek ugyan rövidebb recenziók az egyes (leginkább a válogatott) verseskötetetek megjelenésekor, és Görömbei András is megfogalmazta már a nyolcvanas évek elején (a Bertha Zoltánnal közösen írott A hetvenes évek romániai magyar irodalma című kötetben),: "A romániai magyar irodalom felszabadulás utáni első nemzedékében Székely János költészete intellektuális erejével, a Nyugat költőire emlékeztető formakultúrájával, a Szabó Lőrinc-i önelemzés őszinteségével vívott ki magának megbecsült és külön helyet."¹⁸ Mégis csak Pomogáts Béla A szótól a csendig (beszédes) című 1984-es tanulmánya említhető ebben az összefüggésben.¹⁹ Pedig, ha más nem, a Semmi - soha című 1994-ben kiadott, még a költő által összeállított, a korábban meg nem jelent verseket is tartalmazó (tehát nóvummal is szolgáló), válogatott kötet igazán jó alkalmat kínált volna az immáron elfogulatlan mérlegkészítésre. Így a lírai életmű recepciójában Szilágyi Júlia ezen kötethez írott tanulmányértékű előszava tekinthető az egyetlen újabb érdemi hozzászólásnak.²⁰ A monográfiát író Szász László sem fordít különösebb figyelmet a költőre, holott a fentiek miatt megkerülhetetlen a szembesülés (legalábbis számomra) azzal a kérdéssel, hogyan is jellemezhető tehát, hogyan is értelmezhető és hová is helyezhető az erdélyi és az egyetemes magyar líratörténetben Székely János költészete? 
     Az ötvenes-hatvanas évek drámai kísérleteinek megkésett hetvenes évekbeli megjelenése (a Varázstükör esetében végleg asztalfiókban maradása) miatt a drámaíró Székely János is tulajdonképpen csak a hetvenes évek végén, a Caligula helytartója bemutatása után vált ismertté. A magyar nyelvterületet megosztó határok, a szomszédos szocialista országok diktatúrájának és kultúrpolitikájának némiképp különböző természete következtében azonban Romániában és Magyarországon nem azonos módon és mértékben. Az erdélyi olvasók nagyobbrészt csak az Igaz Szóban közölt irodalmi alkotásokkal találkozhattak, mivel a Dózsa, az Irgalmas hazugság és a Protestánsok kivételével a többi drámát 1990-ig nem mutatták be a romániai magyar színházak, így ott, még ha értesültek is magyarországi színpadi sikereiről, Székely továbbra is nagyobb tiszteletnek örvendett költőként, esetleg prózaíróként, esszéistaként, mint drámaíróként. Magyarországon viszont a nemzetiségi irodalommal szembeni jellegzetes, a romániai magyarság létviszonyairól, sorsproblémáiról, tragikus dilemmáiról áttételes híradást váró befogadói elvárások következtében, a költőről és a prózaíróról alig-alig tudva Székely nevét egyáltalán íróként ismertté éppen a drámák tették, s ebben nagy szerepe volt a Gyulai Várszínháznak, amely sora mutatta be a történelmi drámákat (Dózsa 1977, Caligula helytartója 1978, Hugenották 1980, Vak Béla király 1982, Mórok 1991). 
     Érdekes ellentmondást körvonalaz a Székely-drámák többségének színpadi sikere, az előadásokról szóló nagy számú elismerő kritika, az hogy a Caligula helytartóját a kritikusok többsége színháztörténeti jelentőségű műként üdvözölte, és a drámaírói életmű érdemi elemzésének, értékelésének csaknem a líraihoz hasonlítható elmaradása, illetve a mégis létező irodalmi, drámaelméleti jellegű írások elmarasztaló éle. Bécsy Tamás például az 1979-ben megjelent Képes Krónika című kötet darabjai kapcsán írja le, hogy "gondolatilag-tartalmilag magas szintű írások születnek, amelyek azonban nem drámák"²¹ Székely maga is előszeretettel hangoztatta, hogy művei nem színpadszerűek, nem jó drámák, s hogy nem is a színpadi siker elérése volt a célja, inkább olvasmánynak szánta azokat. Kérdés, hogy az ő részéről mennyi volt ebben a szerepjátszás és mennyi a reális szakmai önismeret, hogy melyik darabjára érvényesíthető ez az önítélet és melyikre nem? S hogyha színpadi műként valóban nem állták meg a helyüket, ha valóban tézisművek, ahogy Berszán István²² vagy Szász János²³ is állítja, akkor minek köszönhették sikerüket? Elegendő magyarázat-e vajon erre, a leghatásosabb előadásokra gondolva, Harag György rendezői zsenialitása, esetleg a korhangulat, a történelmi, politikai helyzet, az áthallások iránti felfokozott vágy, vagy a darabok esztétikai karakterében, intellektuális erejében, művészi üzenetében is van valami máig érvényes? 
     A Sütő András-i és a Székely János-i drámát alapos elméleti hátérrel vizsgálat tárgyává tevő Bíró Béla a hetvenes évek második felétől, különbséget nem nagyon érzékelve közöttük, mindkettőt elmarasztalja a "korszerűtlen szemléletmód", az "illuzórikus drámai forma" miatt.²⁴ Sütő és a Páskándi drámáival hasonlítja össze Szász László is a Székely-műveket, de ő már a különbségekre, az eltérő dramaturgiákra is felhívja a figyelmet, és hangsúlyozza például, hogy Székely Jánostól alkatilag idegen, a bukásban is fenséget látó, hitet, reményt nyújtó katartikus vég.²⁵ Fontos kérdés tehát az is, hogy gond nélkül beilleszthető-e a drámaírói életmű azon, a hetvenes években szintén sikeres, erdélyi drámaírói (Sütő András, Páskándi Géza, Kocsis István) életművek sorába, amelyek az öntörvényű drámai hősök teremtésével akarták visszaállítani ősi jogaiba a tragédiát, és a hagyományos értelemben vett katarzisélményre törekedtek, vagy pedig valami ettől alapvetően eltérő dramaturgia érvényesül benne? 
     A köztudatban és az utókor irodalmi, szakmai közegében is (főként Magyarországon), mintha a prózaíró Székely János lenne a legkevésbé ismert és elismert. Pomogáts Béla például a Jelenidő az erdélyi magyar irodalomban című 1987-es rövid szintézisében csak a költőt és a drámaírót tárgyalja részletesen, a prózaíró műveit (Soó Péter bánata, Az árnyék, A  nyugati hadtest) csak megemlíti (igaz A másik torony című regénye akkor még nem jelent meg), miközben "A derékhad írói" című fejezetben Székely kortársainak prózáiról viszonylag bőven értekezik. A Bodor Ádámról monográfiát író Pozsvai Györgyi pedig olyannyira meg sem említi Székelyt, miközben sorra jellemzi az erdélyi prózai hagyományok megújításában a hetvenes-nyolcvanas években szerepet játszó idősebb és fiatalabb alkotókat, mintha tudomása sem lenne az ő prózai munkáiról,²⁶ de a hetvenes évek romániai magyar rövid-próza irodalmáról átfogó tanulmányt író erdélyi Jakabffy Tamásnak sem jutnak eszébe A nyugati hadtest novellái, miközben sorra veszi Székely kortársainak olykor bizony sokkal kevésbé jelentékeny műveit²⁷ Mindez azért is feltűnő, mert Székely prózáiról a megjelenésük után néhány értő és alapos elemzés azért született (igaz, inkább csak Erdélyben), s ezek többnyire nagyra is értékelték azokat. Szilágyi Júlia például a Soó Péter bánatát már 1969-ben "tökéletes mű"-ként elemezte és Musil Törlessével vagy a Thomas Mann Doktor Faustusával fémjelezhető regénytípussal rokonította²⁸ Láng Gusztáv szintén már 1970-ben leírta róla, hogy nemcsak Székely életművében, hanem az egész erdélyi prózaírásban "egyedülálló hely illeti", s ez a Kántor Lajossal közösen írt Romániai magyar irodalom 1945-1970 című irodalomtörténetben is olvasható.²⁹ A nyugati hadtestet (amit 1980-ban az Utunk hagyományos szavazásán az év könyvének is megválasztottak) Gáll Ernő,³⁰ Mózes Attila³¹ és Kovács János³²  nemcsak kiemelkedő fontosságú műként elemezte, de közben az egész életmű értelmezésére kisugárzó alapvető megállapításokat is tett. Igaz, hogy ezzel szemben A másik torony című regény mindmáig felfedezésre várónak tekinthető (annak ellenére, hogy Lengyel Balázs már idézett visszaemlékezésében Camus és Orwell műveivel rokonította, és úgy értékelte: "Ha nem magyar írja, világhírű"³³), hiszen az elmúlt évek, évtizedek prózairodalmáról szóló diszkurzusokból teljes mértékig hiányzik, és Görömbei András 1990-es kitűnő tanulmányán³⁴ kívül nem volt érdemi elemzés róla a prózák legújabb kiadásának előszavaként is megjelent A rejtőzködő esszépróza című Szász László írásig.³⁵ Miközben mindketten felhívják a figyelmet a kortárs magyar prózában is kiemelkedő erényeire és a legmodernebb prózaírói eljárásokkal rokon jegyeire. A regényről való hallgatás oka lehetett talán az is, hogy az említett, Székely prózáit újraközlő, 1999-ben megjelent kötetig, csak az Újhold Évkönyv 1988/2-es, illetve a Látó 1990/4. számában volt olvasható.
     Székely János prózájának jellemzése és elhelyezése a magyar vagy akár a világirodalomban kezdettől ellentmondásosnak tekinthető. Az első regényei megjelenése után is nyilvánvaló volt, hogy azok a korban preferált hagyományos realista szövegformálásnak nem egészen feleltethetők meg, de a mitizáló, metaforikus és/vagy példázatos, parabolikus eljárásokkal kevesen tudtak (mertek?) mit kezdeni. Jellemző, hogy még az "Év könyve" 1980-as Utunk-béli vitájában is azt mondja Kántor Lajos A nyugati hadtest kapcsán: "Székely János nem törekszik sem a stílus, sem a szerkezet, a prózai (illetve verses-drámai) műformák megújítására. Nem idegeníti el a szokatlannal, a nehezen megközelíthetővel olvasóját. A hagyományos emberábrázolás, az egyéni és kollektív lélekrajz kipróbált eszközeit azonban olyan mesteri fokon alkalmazza, ami bármely nemzeti irodalomban rangot biztosítana írójának."³⁶ Ugyanerről a kötetről viszont Kovács János a már említett tanulmányában így ír: "Egy klasszicizálódott, önmagát meghaladott esztétikai eszményt szeretne megőrizni a szerző, sőt kizárólagossá emelni, és mégis ennek ellenkezőjét cselekszi. A nyugati hadtest a modern próza egyik legérdekesebb és legeredetibb teljesítménye."³⁷
     A recepció zavaraiból láthatóan a Székely-prózák fontos kérdése az is, hogy a művek valóságreferenciái mennyiben vágnak egybe a konkrét történelmi valósággal, mennyiben feleltethetők meg konkrét életrajzi tényeknek? Valószínűleg az életmű vallomásos, részben ebből következő esszéizáló karaktere tévesztette meg a kortárs kritikusok többségét akkor is, amikor a szerzőt és művei én-elbeszélőit rendre (de leginkább A nyugati hadtest esetében) azonosították egymással.
     A tudatos konfesszionális és létértelmező alkotói törekvés nemcsak a szépirodalmi művek egyre erősödő esszéizálásához vezetett, hanem az értekező prózának, az esszének az életművön belüli önállósulásához is. Jelentőségét már a kortársak is felismerték, az esszéköteteket (Egy rögeszme genezise, A mítosz értelme, A valódi világ) érdemben tárgyalták, de kevésbé kezelték műhelyvallomásként, az életmű értelmezésének világképi és poétikai (művészetelméleti) háttéranyagaként. Pedig különösen A valódi világból látható jól, hogy a művek esztétikumát is milyen nagymértékben formálta az a jellegzetesen egyéni filozofikus indíttatású gondolatrendszer, amely a világ és az emberi létezés alaptörvényeit próbálta körülírni, s amelynek részleteit a szerző az esszékben már korábban is leplezetlenül megmutatta. A szépirodalmi művek mellett az esszék újraolvasása is elkerülhetetlenül szükséges tehát olyan, a fentieken túl immár ismét az egész életművet érintő kérdések megválaszolásához, hogy milyen viszonyban volt a maga korának jellemző esztétikai törekvéseivel, az ezektől akár független elvárásokkal, vajon valóban az abszurd irodalommal tart-e (s ha igen milyen mértékben) rokonságot Székely művészete (ahogy Szilágyi Júlia és Szász László állítja), hogy mennyiben kötődik a többek által emlegetett egzisztencializmushoz, hogy a sokműfajúságnak, és a műfajok keveredésének mi a magyarázata, hogy Székely János valóban más műnemekbe, műfajokba is el-eltévedő lírikus volt-e alapvetően (ahogy a kortársak többsége vélte) vagy inkább egy olyan filozofikus hajlamú alkotó, aki, egész életében, felismert igazságai kimondásához kereste az adekvát irodalmi formákat?
     E vázlatos befogadástörténeti áttekintésből is látható talán mennyi kérdést, problémakört rejt magában valójában nem is elsősorban a recepció, hanem maga az életmű. Egy ilyen lezárt életművel szemben elkövethető legnagyobb bűn ezért talán épp az, ha nem olvassuk, ha nem olvassuk újra, legyünk bár tudatában annak, hogy természetesen a mi olvasatunkkal sem zárul le az értelmezés folyamata.
 
 

Jegyzetek 
 
1 Paul Ricoeur: Mi a szöveg? In.: Uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Bp., Osiris, 1999. 11.
2 Időközben az ő kutatási eredményeiből is összeállt egy monográfia (Szász László: Egy szerencsétlen kelet-európai. Székely János. Bp., Új Mandátum, 2000.), de a rá való hivatkozásaim forrásaiként a korábbi résztanulmányait jelölöm majd meg.
3 Lengyel Balázs levele Székely Jánoshoz. In.: Egyedül. Székely János emlékezete, Nap kiadó, Bp. 1999. 285. 
4 Lengyel Balázs: Egy univerzális nagy író. Emléktöredék Székely Jánosról. A Hét, 1996. november 22. és Magyar Napló,  1997. május-június 67-68.
5 Deák Tamás: "Dacos-fenségű társam" (Székely János ötvenéves). Igaz Szó, 1979. 1. 255-257.
6 Lászlóffy Aladár: A költő világkimondó lélegzete. Igaz Szó, 1989. 3. 217-218.
7 Gagyi József: Székely János. Korunk, 1995. 12. 69-72.
8 Gálfalvi György: Sorok Székely Jánosról. Látó, 1994. 4. 82-84.
9 Kovács András Ferenc: Iszonyú minden angyal. Látó, 1994. 4. 82-87.
10 Bertha Zoltán: Székely János remekei. Új Könyvpiac, 1999. április
11 Szász László: Egy szerencsés kelet-európai. Értelmezési kísérlet Székely János illúziótlan világképéhez. In.: Uő: A műhely hiánya. Nagykőrös, Arany János Múzeum, 1998. 153.
12 Láng Gusztáv: Kor és szerep. Korunk, 1998. 8. 75-76.
13 Balogh P. László: A hétágú síp művésze. Beszélgetés a 82 éves Határ Győzővel. Könyvesház, 1996. 4. 8.
14 Lászlóffy Aladár: Székely János születésnapjára. Utunk. 1977. 10. 6.
15 Lászlóffy Aladár: A gőg fegyelme. In.: Székely János: A virágok átka. Bp., A Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó kiadása, 1998. 7-8.
16  Fodor Sándor: Még élhetnének - Székely János. Lyukasóra, 1994. 6. 24.
17 Cs. Gyímesi Éva: Székely János lírája és a korszerű gondolatiság. Nyelv és irodalomtudományi Közlemények, 1978. 2. 238-146.
18 Bertha Zoltán-Görömbei András: A hetvenes évek romániai magyar irodalma. Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Budapesti Szervezete, é. n. 46.
19 Pomogáts Béla: A szótól a csendig. Székely János költészetéről. Jelenkor, 1984. 2. 169-174.
20 Szilágyi Júlia: A költő és a vesztesek. In: Székely János: Semmi - soha. Bukarest, Kriterion, 1994.
21 Bécsy Tamás: Székely János: Képes krónika. Kritika, 1980. 7. 30-31.
22 Berszán István: Történelemszemlélet Székely János drámáiban. Határ 1992. különszám
23 Szász János: Az igazság szférája. In.: Uő: A fennmaradás esélyei. Bp., Gondolat, 1986.
24 Bíró Béla: A tragikum tragédiája. Bukarest, Kriterion, 1984. 
25 Szász László: Az írószerep viszontagságai. In. Uő: A műhely hiánya. Nagykőrös, 1998. 131.
26 Pozsvai Györgyi: Bodor Ádám. Pozsony, Kalligram, 1998.
27 Jakabffy Tamás: A hosszúra nyúlt évtized. In. Uő: Határátlépés. Marosvásárhely, Mentor, 1993.
28 Szilágyi Júlia: Két költő - két regény. Korunk, 1969. 11. 1742-1746.
29 Kántor Lajos - Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1945-1970. Bukarest, Kriterion, 1971. 112.
30 Gáll Ernő: "Bűnvalló" irodalom: pro és kontra. In.: Uő: A sajátosság méltósága. Bp., Magvető, 1983. 185-207.
31 Mózes Attila: Létparadoxonok - Az azonosság tökéletes látszata. Utunk, 1980. 6.
32 Kovács János. A feledhetetlen ostroma. In.: Uő: Kétség és bizonyosság. Bukarest, Kriterion, 1981. 148-157.
33 Lengyel Balázs i. m.
34 Görömbei András: A másik torony. Székely János regénye. In. uő: A szavak értelme. Bp., Püski, 1996. 276-282.
35 Szász László: i. m. - amit, némileg kiegészítve, Székely-monográfiájában is közzétett a szerző.
36 Az Év könyve. Utunk, 1980. 12. 4-6.
37 Kovács János i. m. 149.