Az óceán felől szél fújt, az égen meglehetős sebességgel rohantak a felhők, de itt lent nem mozdult semmi. A környező dombokon meg-megrezzentek az ágak, ám azok is csak a holdfénytől. Május volt, korán hajnalodott, talán még a kelleténél is korábban. Csak egy vékony hasadás szaladt végig az ég alján, és még csak nem is keleten, hanem inkább északon vagy attól egy kicsit nyugatra, mintha valami kóbor fény a tegnapi napból tévedt volna vissza ide, de a kakasok már kukorékolni kezdtek. A zajban aztán kihúnyt ez a kóbor fény is, a holdat épp felhők takarták, az óra a templomban kettőt ütött, ám rögtön utána negyed hármat, és olyan sötét lett, mint szabad ég alatt ritkán.
     Bent a házban, ahol a család, az ünnepre összegyűlt vendégek és cselédek aludtak, tulajdonképpen nem is volt ilyen sötét. A fény, ez a kóbor kínai kígyó, sziszegve tekeredett be a szobába a függöny alatt. A mutatványos felült az ágyában, még nem ébredt föl, mi az, ki van itt, motyogta, aztán visszafeküdt: De akkor fölébredt.
     A szoba káprázó világossal volt tele. Mit akarok én itt? Van itt valaki?
     Nem tudta hol van. A szoba a ház legszebb szobája volt, fekete-fehér márványpadlója most ragyogott mint a tükör, az ágya baldachinos volt. Látta, hogy rajta kívül nincs a szobában senki. A fény pedig? Talán egy kocsi állt meg a ház előtt, valami semmiről lekésni nem akaró vidéki vendég érkezhetett talán. De rádöbbent, hogy a szobája az első emeleten van, és nem is az utcára nyílik, az ablak előtt egy épp virágzó cseresznyefa áll.
     Az órájára pillantott. Fél három volt. Igen, legjobb lesz, ha nem várok tovább, és megkeresem, gondolta.
     Köpenyt vett magára, papucsba bújt. Kitárta az ablakot, hogy betóduljon a friss tavaszi levegő, de ehelyett csak kihúnyt a szobában a fény.
     A szeméhez kapott. Megvakultam? A sötét úgy siklott végig látóidegein, mint egy egyben lenyelt nagy szilvásgombóc, aminek a belsejében még mag is van. Egy pillanatig nem kapott levegőt, aztán meg mintha a fülén is friss szél fújt volna be.
     Végre megszokta a szeme a sötétet. Hónapok óta itt vesztegetem az időmet, gondolta, de semmi eredményre se sikerült jutnom. Kint már szürkült, a cseresznyefa pedig kihívóan kellette a virágait. Igaz, beleszerettem ebbe a nőbe, de azért ennyire talán nem kellett volna messzire mennem. Hónapok óta nem dolgozom. Ami még rosszabb, nincs is kedvem a munkához.
     Egy kakas újra megpróbálkozott, hogy a reggelt jelentse, erre megint sötétebb lett egy árnyalattal. Itt, közel az óceánhoz a nappalt is mintha a hullámzás hozná. Kiteszi a partra, aztán visszarántja a vízbe.
     Összecsomózta magán a köpenyt, kibotorkált a szobából. Hol keressem? Már napok óta itt lakom, de még nyomát se láttam. Mi történhetett vele?
     Fölkapaszkodott a lépcsőn a padlás irányába. Keskeny, nyikorgó falépcső vitt föl, érezte, hogy néha pókhálót szakít át a homlokával. Erről eszébe jutott, hogy menyasszonya még szűz. Nem volt oka kételkedni ebben. Valahogy így fog este behatolni az ő szüzességébe, ahogy most megy fölfelé a lépcsőn. Föl. De aztán mihez fog kezdeni? Elutazunk. Hármasban.
     Fölért a padlásajtó elé. Ha itt nincs, gondolta, akkor a pincében lesz. Vagy pedig becsaptak.
     Megtorpant. Biztos volt benne, hogy zárva találja az ajtót. És belevörösödött a felismerésbe, hogy ebben az ügyben senki nem csaphatta be, mert még nem is beszélt nekik a madárról. Hogy lehet ez? Teljesen elment az eszem?
     Kíváncsiságból azért lenyomta a kilincset, bár már teljesen biztos volt benne, hogy fölöslegesen próbálkozik. Kinyílt az ajtó és ott állt jövendőbeli apósa. Hát te mit csinálsz itt, ahol a madár se jár, kérdezte tőle szemrehányóan.
     Nem tudok aludni.
     Én meg azt hittem, hogy alvajáró lettél.
     Gyanakodva méregették egymást. Este már rokonok leszünk. Nehéz elképzelni, gondolták.
     A nyitott padlásajtón kisodorta a légvonat az öreg gondolatait. A mutatványos beleszagolt a dohszagú levegőbe. Hisz maga a kíséretetekben, kérdezte.
     Az öreg gyorsan megfordult és becsukta maga mögött az ajtót. Aztán kezét a veje vállára helyezte. Menjünk. Lassan ideje fölkelni.

A nagymama álmában kisujjá változott. Ebben még az ő számára sem volt semmi újdonság. Arra riadt, mintha a szobájában lábujjhegyen járkálna valaki. És keresne valamit. Hogy ki az, afelől nem volt kétsége. De mit kereshet, töprengett. Fölkapcsolta a villanyt, hogy megkérdezze tőle, de a lámpa fényére eltűnt az alak, megszűnt a járkálás, buborékként szétpattant a keresés. De mért itt lappangania kell valaminek, gondolta, meghúzta az ágy mellett lógó vastag selyem szalagot, mely egykor a cselédek szobájában levő csengőt működtette, és amit immár évtizedek óta nem volt illő használni.
     A megmozgatott szalagból por szállt föl, de a plafonon egy apró, vörösréz karocskát mégis mazgásba hozott. A karocska is meglepődött, úgy tekintett már időtlen idők óta a szoba egykedvű unalmába, mint aki megérdemelt nyugdíját élvezi. De most jól esett, hogy van tennivalója, ünnep van, gondolta, abból nekem is ki kell vennem a részemet, és a plafonon túl mozgásba hozott egy girbegurbává vált drótot. A mozgás ereje mlár évek óta, ha takarítás közben a cselédlány véletlenül megrántotta ezt a szalagot, nem tudott a drótig hatolni. Most azonban a drót megmozdult a plafonon át vezetett kekeny csőben, és lentről, a szobából ez úgy hangzott, mintha járkálna valaki a padláson. A nagymama gyanakodva figyelte az ismeretlen lépteket. A drót a szoba végén egy csigát mozgatott meg, a csigán egy ólom ellensúllyal kiegyensúlyozott kötél lógott, egy szinttel lejjebb újabb csigák jöttek mozgásba, és egy alagsori szoba falába rejtett csengőt mozgattak meg. A csengő nem közvetlenül a cselédszobában volt, hanem egy abból nyíló kis rekeszben, amit lyukacsos deszka zárt el. A deszkán a lyukak már csaknem összezáródtak a sok festéstől. A mostani cselédlánynak fogalma se volt róla, hogy mire szolgál ez a pár lyuk, egy ideig szellőzőt sejtett mögötte, aztán arra gondolt, hogy rejtett kamerával figyeli onnan valaki a mozdulatait a házból, és el is kezdett neki játszani. Néha azt hitte, hogy a háziúr sóvár szeme figyeli, amikor szeretőit fogadja, máskor meg arra gyanakodott, hogy a nagyfiúk nézik valahol. Ez a gondolat mindig örömmel töltötte el. És szándékosan égve hagyta a lámpát, ha éjjeli látogatója volt. Csak most tudta meg, hogy egy csengőt rejt a kamrácska, azt megelőzendő, hogy éjszakára le lehesen szerelni.
     Ki a fene szórakozik, kérdezte és kipattant az ágyából.
     Belebújt a papucsába. Aztán megtorpant. Képzelődtem, mondta. Még várt egy kiesit, hátha újra megszólal a csengő. De azt se tudom, melyik szobához tartozik. Biztos az öregasszonyt zaklatják lidércek, gondolta.
     A szomszéd kamrácskából is mozgolódást hallott, az ideiglenesen felfogadott konyhalány forgott nyugtalanul az ágyában. Erre kilépett a folyosóra, és benyitott hozzá. A lány ijedten nézett rá, de ő nem kérdezett semmit, fölhajtotta a takarót, és besiklott mellé. Egymás melegétől megnyugodva mindketten elaludtak.
     A két fiú, anélkül, hogy tudott volna erről, ugyanazt álmodta. Valakit meg akartak védelmezni, ez sikerült is, de maguk sodródtak bajba. Elásták őket, és nem is a földben, hanem az igazságtalanságban hevertek nejlonba tekerve. Aztán a holnapi esküvő jelent meg előttük, ahol már nem lehetnek ott, pedig szerették volna azt a két malacot meglátni, akiket ilyenkor a nászmenet előtt szokás végighajtani a templomig. Állítólag csokornyakkendőt fognak viselni, talán papírból kivágott cilindert is kötöznek a fejükre. A templomba nem léphetnek be, mert az a dolguk, hogy az ördög figyelmét magukra vonják és elhárítsák a rontást, de a mulatságon már ott a helyük. Pezsgőt ihatnak, játszhatnak a gyerekekkel. Megehetik a tányérról összeszedett, félig evett süteményeket.
     A fiúkat nem riasztotta föl rossz álmuk, reggelre el is felejtették. Hevertek az ágyban magabiztosan, mint akik ma meg fognak szabdulni valamitől, ami már régóta az útjukban van. Paulo átkopogott a falon, Pedro visszakopogott neki a túloldalról.
A középső ujj alighogy visszabújt a gyűrűs ujj mellé, nemcsak elaludt, de megint föl is ébredt. Legfeljebb öt percet tölthetett álom nélküli alvásban. Hónapok, évek óta nem feküdt már asszony lábai közé, maga sem kívánta a kínos igyekezetet, hogy élvezetnek álcázzák, ami fájdalmas dörzsölődés, csontok egymáshoz ütődése, rossz szagok elszabadulása volt.
     Most jóformán akkor tért magához, amikor a hálóruhát fölhajtva rég belehatolt háton fekvő feleségébe. Mintha virág kürtőjébe csúszott volna be, olyan meleg és kellemes volt minden. Piros fények táncoltak a szeme előtt. A hátán két simogató kezet érzett vándorolni. Jól van, gondolta, még nem is vagyunk olyan öregek.
     Csak az volt a baj, de erről nem tudhatott, hogy a felesége föl se ébredt, és álmában a pappal volt, aki a lányuk gyóntatója lett és holnap össze fogja adni őket. Lelkifurdalás gyötörte álmában, hogy megcsalja a férjét, szegény, gondolta, és zavarban volt a pap miatt is, aki nyilván már tíz perc múlva bánni fogja, hogy engedett az ösztöneinek.
     Érezte, hogy a pap magja beleáramlik a testébe, aztán a vezetékeken egyre följebb jön. Ez a mag zöld színű volt, mint az abszint, és úgy szaladt, mint egy morzsa áram az idegpályákon fölfelé. Egyre följebb itatta át az ondó, mint a víz a nyirkosodó ház falát. Amikor a férje leheveredett róla, még a szájából is kifröccsent egy kis zöldes kocsonya, és a csepp megült a szájzugában.
     Akkor már újra mind a ketten aludtak. Az álmuk üres volt, mint egy kikapart méh.
     A papot talán épp ebben a pillanatban ébresztette a csörgőórája. Ott fönt a távoli dombtetőn már világos volt. De azért sehogy se akaródzott fölkelni. Azt álmodta, hogy a nő, akit holnap, azaz már ma, össze kell adjon egy annyira hozzá nem illő férfival, menyasszonyi ruhában siett föl hozzá, és a kékes hajnali derengésben, azaz most, bekopog a szobája ablakán. Minden kék. Mélykék az ég, és a csillagok is ultramarinban játszanak. Kék a menyasszonyi ruha, szegfűkék. Betörik a kopogása alatt az ablak, egy kevés sötétkék vér ömlik ki a párkányon heverő újságpapírra, erre az, mint a lakmuszpapír, megkékül. A nő benyúl a résen, belülről kinyitja az ablakot, aztán egyszerűen bemászik. Szétnyitja a ruháját, kék a bőre és kék a mellbimbója, mint egy golyóstoll vége.
     Az álom helyét a legelkeserítőbb tények és tárgyak vették át. A kancsóból hideg vizet töltött magának a lavórba, félmeztelenre vetkőzött és mosakodni kezdett. A víz kék volt a kezében, mint a tinta. Visszaejtette a lavór fenekére. Közönyösen döngött a pléh.

Kopogás nélkül nyitott be a menyasszonyához. A befüggönyözött ablakon át piros fény csorrant a szobába, a levegő tele volt a fiatal nő lélegzésével és a falióra ketyegésével, két gép hangjával tehát, ami az időt méri.
     A mutatványos csendesen belépett a szobába és behúzta maga után az ajtót. Egy gépet veszek tehát feleségül, gondolta. Ezért nem enged közel magához. Volt az ágy mellett egy régi szék, amit az esküvő alkalmából újra kárpitoztattak az anyósáék. Még senki nem ült rajta, ezt tudta, és azt tervezték, hogy az esküvőig senki nem is ülhet rá. A mutatványos most odalépett, szorosan az ágy mellé húzta és leült. A szék reccsenés nélkül tűrte az erőszakot.
     Ült, és nézte a menyasszonyát. Arcát az ablak felé fordítva aludt, szája kicsit elnyílt és úgy illatozott, mint egy tál citromlével leöntött rózsaszirom. Egész közel hajolt hozzá, várta, hogy fölébredjen, de csak megborzongott és pár érthetetlen szót motyogott.
     Tulajdonképpen mit akarok tőle? Úgy tűnt eleinte, hogy segít megszababulni gyűlölt szakmámtól. Kiderült azonban, hogy ezzel csak áltattam magam. Egyedül azt a madarat akartam visszakapni, aki a legjobb mutatványokra tanított, aki a segédem és a mesterem volt, akit én találtam ki, én gyúrtam dögkúton talált darabokból, saját nyálamból, igyekezetemből, hogy valaki legyek, de ő lett csak valaki, én semmi vagyok. Kezét óvatosan a takaró alá csúsztatta. Mennyasszonya nem érezte meg, hogy egy kéz babrál rajta, azt álmodta, hogy kisütetlen sütemény, amit libatollból való ecsettel, tojás sárgájával kenegetnek. Azt álmodta, hogy szikkadt föld, ami fölött szél rohan, és mintha a fájdalmát és szomjúságát vinné magával, egy kevéske port kavar.
     A mutatványos a mellét kicsinek és keménynek találta. Mintha csupa izomból állna. A hasa sem volt puha. Ahogy a keze egyre lejjebb siklott, elég hamar, fémreszelék keménységű szőrre akadt. A lábak között mintha ellenállhatatlan örvény lenne, úgy nyelte le ujjait a megnyíló fekete szakadék, még rá se eszmélt, már arrafelé tapogat. Mintha ököllel a semmibe zuhant volna. Nem szűz, gondolta. De nem tudta kivonni ujjait, olyan szorosan tekeredett rá ebben a száraz és hideg szakadékban valami állat. Érezte, hogy a kezét csipkedi.
     A tukán, kiállton föl. Megértette, hogy teremtménye már nem él. Kihúzta a kézfejét. Csupa vér volt. Megszagolta az elrettentő öklöt, ami most maga is madár fejére emlékezetett, csak a csőrét nem találta sehol, de a szaga nem volt rossz, még csak fémes sem.
     Tehát akkor mégis szűz, lepődött meg, fölállt, öklét beletörölte a föggönybe, aztán ugyanolyan halkan, ahogy jött, kiment a szobából.

A két cselédlány, amikor egyszerre fölébredtek és megpillantották egymás álomtól duzzadt arcát, igencsak meglepődött. Hogy kerülnek ők ilyen szorosan egymás mellé? Nem töprengtek azonban sokáig; öltözködtek, a konyhalány igyekezett elsőként érkezni munkájának helyére, a cseléd a szobák felé rohant, csak úgy lebegett utána ruhájának szalagja.
     A konyhába valaki már fát hordott be, a csak ritkán felfűtött nagy kemencében egy gyufaszállal föl lehetett lobbantani a lángot, pár perc múlva meleg áradt ki a nyitott kemenceajtón, ami jól is esett a lánynak, mert hajnalra az alagsorban bizony felgyülemlett a hideg. A tűzhelyen közben tea főtt. De csak akkor ült le kortyolgatni, amikor a tegnap elkészített első tepsiket becsúsztatta a sütőbe. Készült a sonkával töltött kenyér, a mézes sütemény. Vörös borban körtéket főzött, egy tepsi almáslepényre diót szórt, a hordóból tálakba merte tálakba a bagolybabot. Munka közben ezt is, azt is a szájához vitt. Került bele nyers tészta, vízzel higított cukros vörösbor, sárga babszem, diódarab, sonkaszelet, lassan délelőtt lett, észre se vette, hogy járnak-e körülötte, vagy teljesen egyedül van a házban, a munka, amit pedig nem mindig szeretett, magával ragadta, vitte, dobálta; fát vetett a tűzre, szabályozta az elektromos sütőt, dinnyelekvárt kent a nyers tésztára, narancsot hámozott, pálinkát hozott ki a kamrából és mindenbe, a levestől a salátáig öntött pár cseppett, a nap már besütött az ablakon, amit pedig csak késő délután szokott megtenni, közben rendeszeresen hordta át a tálcára halmozott süteményeket, fölvágott húsokat, porcelán tálakba öntött leveseket a ruhaszárítóba, amit most ideiglenesen asztalokkal raktak tele, hogy az ünnepség éléskamrájául szolgáljon, amikor azt vette észre, hogy egy kisujj, egy többitől elszakadt kisujj mered rá, és azt mondja: nyugodtan abbahagyhatja a munkát, kedveském, semmi szükség rá.
     De ugyanabban a pillanatban e1 is tűnt az ajtóból. Nem ment ki, eloszlott, mint a reggeli köd. A konyhalány mérgesen és meglepetten látta, hogy még csak reggel van, nyolcat kondított valahol fönt az óra, ezt az egész napot ő talán csak képzelte és most láthat megint neki a munkának.

A cselédlány pedig, ahogy végigloholta a házat, meglepetten, vette észre, hogy még mindenki alszik. Mi történt ezekkel? Ilyenkor már más napokon ébren szoktak lenni. Óvatosan bekopogott a nagymamához. Senki nem válaszolt, hát belépett. Az öregasszony akkor nyitogatta nagy nehezen a szemét. Hány óra? Hét felé jár, felelte a lány. Maga meg hol késett ilyen sokáig, dörrent rá az öreg. Sürgősen látni akarom az unokavejemet. Beszélnivalónk van, mondta. Élet-halál kérdése. Aztán elbizonytalanodott. Na nem, ez talán nem igaz, de azért küldje ide most rögtön.
     A mutatványost a cselédlány alva találta. A szoba spalettái félig be voltak hajtva, meglehetősen sötét uralkodott a helyiségben. A levegő tele volt a fiatal férfi lélegzésével és egy valahol a közelben üzemelő légkondicionáló búgásával, két gép hangjával tehát, amiben az idő kivehetetlenül elkeveredik, mint a süteménymassza belsejében a mazsola.
     A cselédlány csendesen belépett a szobába és behúzta maga után az ajtót. Egy gép veszi tehát feleségül a kisasszonyt, gondolta. Volt az ágy mellett egy régi szék, a helyét még a sötétben is pontosan tudta, bár sohasem ült rajta, soha nem vette volna magának a bátorságot, hogy ezeknek a szobáknak bármelyikében leüljön. Öreg szék volt már, sötétkék kárpitja megkopott, a rugók előtörni készültek belőle. Ki tudja, milyen késztetésnek engedve most szorosan az ágy mellé húzta ezt a széket és leült rá. A szék megreccsent, mintha örülne neki, hogy valami megtöri az émelyítő csendet.
     Ült, és nézte a mutatványost. Arcát az ablak felé fordítva aludt, szája kicsit elnyílt és úgy illatozott, mint egy tál. tejjel leöntött kávészem. Egész közel hajolt hozzá, várta, hogy fölébredjen, de aztán megborzongott ettől a váratlan közelségől és pár érthetetlen szót motyogott maga elé, amit ő maga sem értett.
     Tulajdonképpen mit akarok tőle, kérdezte a cselédlány félhangosan. Úgy tűnt, hogy az öregasszony utasításáról egészen elfeledkezett. Kezét óvatosan a takaró alá csúsztatta. Jól sejtette, a takaró alatt a mutatványos teljesen meztelen volt. Ez igazolta azt a gyanúját, hogy nem is olyan rendes ember mint ahogy a családban hiszik. Csak nehogy valami bajt csináljon, gondolta ijedten. A keze megállt a takaró alatt. Talán szeretem őket, hogy így aggódom miattuk? A férfi nem érezte meg, hogy egy kéz babrál rajta, azt álmodta, hogy pogácsa, amit valaki épp kézbe vesz, hogy beleharapjon. Azt álmodta, hogy esővert föld ő, ami fölött szél rohan, és mintha a zsibbadtságát és tunyaságát vinné magával, hullámokat borzolna a tócsákra.
     A mutatványos mellkasát kicsinek és göcsörtösnek találta. Mintha csupa csontból állna. A hasa puha volt. Ahogy a keze a már meredező hímtagot megérintette, rögtön valami kellemetlen hidegség ömlött rá. Mintha öklére a semmi zuhant volna. Nem is férfi, gondolta, csak egy átfagyott gyerek. De nem tudta kivonni ujjait a takaró alól, mintha a férfinak kis tenyérben végződött volna a szerszáma, ami most könyörgőleg az egyik ujját szorongatná, de melyiket, kérdezte magában. Végre sikerült kiszabadítania a kezét. Madár fejére emlékeztetett, csak a csőrét nem találta sehol. Föl kéne kelni, mondta, mikor észrevette, hogy a mutatványos végre nyitogatja a szemét. A nagyanyósa beszélni szeretne magával.
     A férfi kiugrott a takaró alól, és a cselédlány a legnagyobb meglepetéssel azt vette észre, hogy nem is meztelen, hanem utcai ruhában feküdt az ágyban. Holnap fölmondok; gondolta. Aztán kiment a szobából.
     Kínos helyzet, hogy pont nekem kell összeadnom őket, gondolta a pap a hegyről lefelé tartva. Pont nekem, aki talán meg tudtam volna akadályozni ezt az egészet. Gyalog haladt lefelé egy ösvényen, volt ideje bőven, tíz óra se volt még, és háromra kellett a templomban lennie. Igaz, azt tervezte, hogy meg-megáll a réteken, úgy tekinti mint egy különös zarándoklatot ezt a sétát, elmélkedni fog, imádkozik is, ha szükséges. Néha örült, hogy megszabadul az átoktól, ami üldözi, néha meg egész nekibúsult, hogy az első és utolsó emberi érzése ilyen keserves módon kell megaláztasson. Ha pedig még így is túl korán ér le a városba, gondolta, akkor benéz egy pillanatra a lakodalmas házhoz, hátha a menyasszony avagy a vőlegény beszélni akar vele.
     Nem volt képes tisztázni, hányadán áll a vőlegénnyel. Néha úgy érezte, hogy az a férfi egyesíti mindazt, ami ő nem tud lenni. Nem tud, mert képtelen rá, vagy mert tilalmas neki. Néha pedig úgy vélte, hogy az a férfi azt egyesíti, ami számára ellenszenves.
     Fáradtan leült egy mészkősziklára. A táj valami teknőszerű völgyecske felé lejtett. A teknőben nem volt se út, se ösvény, nem állt ház, de még telekhatárjelző karót sem látott. A mélyedésben pár paratölgy terpeszkedett, egy kis víztükröt, talán egy forrás vizét fogták körül.
     A pap fölállt a szikláról, és lassú, nehézkes léptekkel elindult a tavacska felé. Úgy járt, mintha kövér lenne. Olyan kelletlenül, mintha a reverendája alatt hatalmas pocak rejlene, vagy mintha a lábai lennének oszlop vastagságúak, esetleg a lelke lenne valami másból, mint a többieké. Mondjuk vízből. Vagy olívaóljaból. Vagy épp ecetből. De hát miből van a többiek lelke?
     A tópart aztán csalódást okozott. Sehol nem talált leülésre alkalmas helyet. A víz környéke süppedős volt. A fák tövében bogáncs hajtott. És bár út nem vezetett ide, a túlsó parton nagy autógumi merült a tóba, körülötte a felszín pedig olajos színekben játszott.
     Ki ez a férfi, gondolta, ahogy helyet keresett. Szemfényvesztő. Mutatványos. Márpedig a mutatványos ellentéte a papnak. Nem hisz, csak elhitet. Látszatot kelt. Nekem nem szabad törődnöm a látszatokkal. Például azzal, hogy minden valószínűség szerint ő ölte meg azt a három embert ott a hegyen. Hogy a hullák eltűntek? Nem volt talán gyilkosság se, de aki ezt a látszatot kelti, az gyilkol mégis, bűnt követ el, anélkül, hogy másnak kárt okozna. A bűn nem relatív dolog, nem valaki ellenében történik, hanem valami ellenében, ez a valami pedig a törvény. Az a törvény, amit Isten adott le nekünk egy adakozó és őszinte percében az égből, és amivel gazdálkodnunk kéne, de amivel képtelenek vagyunk gazdálkodni, mert azóta se érti igazán senki ennek a gesztusnak a jelentőségét.
     Arra gondolt ezek mögött a gondolatai mögött, hogy végre újra képes a szakmáján töprengeni, és ennek örült. Azokon a fontos teológiai kérdéseken, melyek elől az utóbbi idő eseményei kitérítették. Képes volt, mint ahogy mindenki, de ő ezt nem tudta, egyszerre két dologra gondolni magában. Fent arra gondolt, hogy a törvény az, ami lehetővé teszi a világ létét, különben úgy szakadna be, mint egy gyufásdonboz, amire rálép valaki. De lent az járt a fejében, hogy lehet, hogy ez nincs így. Ugyanakkor ez a lent nem volt annyira erős (vagy csak mindegy volt neki), hogy megakadályozza fölösleges csapongásában fentet.
     Lent végre talált egy árnyas pázsitdarabot, ahová ha leülni nem is lehetett, de annál alkalmasabb volt a leheveredésre. Porköpenyét tehát leterítette a fűre, jól látható lett most, hagy igazából sovány emberről van szó. De ő továbbra is nehézkesen heveredett a kabátra, mintha attól félne, hogy a nagy súly alatt beszakad a föld, mint a világ szakadna be törvény nélkül. Lent és fent egy magasságba került.
     A pap a könyökére támasztotta fejét. Fent és lent, mintha birkóznának, összekapaszkodtak, és egymás feje fölött többször átfordultak, hengeredtek le egy lejtőn. A pap megszédült, forgott vele a világ, a fák táncmozdulatokat tettek, a tó föltapadt az égre, mint a megrágott rágógumi.
     Amikor magához tért, egy madarat látott ácsorogni egészen közel az arcához. Nem félsz tőlem? A rózsaszín madár, amit fehér és barna csíkok tarkáztak, a fején fölcsapott egy tolltarajat. Mintha egy legyezőt nyitott volna ki, amivel széthessentette a pap öntudatlanságát, aki most vette csak észre, hogy már nem esik rá árnyék, az ég alaposan körbefordult körülötte, sőt mintha maguk a fák is mások lennének. Nem is tölgyek, hanem olajfák. Mindent valami sárgás tónus színezett át. A tó megnyúlt és csordogáló pataknak látszott. A teknő völggyé hosszabbodott, ami egyenest a városra nyílik. Hány óra van?
     A madár nem ijedt meg a hirtelen neki szegezett kérdéstől, föl se röppent, hanem zavartan bámult a papnak hol a jobb, hol a bal szemébe. Az egyikben talán fentet, a másikban a lentet látta, és talán arra várt, hogy prédikáljanak neki.
     A pap észrevette, hogy elfelejtette föltenni- az óráját. A nap állásából úgy következtette, hogy legalább két óra van, az is meglehet, hogy már három.
     A fent azt mondta, indulás, még épp odaérsz. Neked nincs hatalmad oldani, ha az Úr kötni akar. A lent azt mondta, de nem akar kötni. Hisz épp ez az. A madár nyugtatlanul járkát előtte a fűben.
     Legalább te ne zavarnál. Az állatok, bár mindenben olyanok mint az ember, mondta neki, és ezen meglepődött maga is, mégsem vehetnek részt az ember életében. Mert az az élet pont emberforma testekre van kitatlálva. Kezek kellenek evéshez, iváshoz, ahhoz, be tudj lépni a lakásodba, hogy ki tudd nyitni a csapot. A lábhoz van szabva a lépcső, a járda, a magassághoz a szobák és a járművek, de néha még a szabad ég is. A szemhez a tükör, a tévé, a fülhöz a beszéd. Te még, mondta a madárnak, egy hűtőszekrény ajtót se tudnál kinyitni.
     A fent szólt: És nem tudnál egy könyvet elolvasni.
     A lent szólt: És nem tudnál egy focimeccset végigjátszani.
     A fent szólt: De nemcsak a testről van szó. A lélek is más, neked hány leked van?
     A madár kitátotta a csőrét, és mintha beszélne, apró magok dőltek belőle. A pap odahajolt és megnézte, mi az. Búzaszemek voltak, de kisebbek, mint a megszokott. Kicsinyített búza. Ennyi léked van tehát, kérdezte.
     A madár bólintott.
     A lent szólt: Na látod, az embernek meg általában csak egy lelke van. Ennek itt, ennek az átoknak, akin nekünk osztozni kell, hát ennek kettő.
     A madár megrázta a fejét.
     A fent szólt: Azt mondod, hogy nem átok? Én is azt mondom.
     A madár megrázta a fejét.
     A lent szólt : Azt mondod, hogy mégis sok lelkük van, csak egybe préselik őket, mint a disznósajtot? Egy kutya. A pap kinyújtotta a kezét, hogy elhessentse a madarat, de az ehelyett a kézfejére ugrott, mint egy sólyom.
     Talált végre magában annyi erőt, hogy talpra álljon, megrázta magát, hogy fönt és lent kicsit elkeveredjen benne. A hátáról apró, sárga levelek peregtek a fűbe. A madár fölröppent, a vállára ült. Te meg mit akarsz? Az esküvőre kívánkozol? Eljöhetsz, de a városba érve szállj le a vállamról!
     Hogy nekik is van egy madaruk, és te vele akarsz talákozni?
     Nászajándékba vigyelek? Csak nem akarsz kalitkába kerülni? Nem tudod, hogy a szabadságnál nincs fontosabb dolog a világon. Hogy a te szabadásgod nem evilágból való? Beszélj már végre, ne csak hallgass itt ilyen szigorúan.
     Ha látta volna valaki akkor a papot, azt hiszi, hogy magában beszél. Ha közelebbről látta volna, talán arra tippel, hogy az árnyékának. Ha egész közel lépett volna hozzá, meglát két szárnyat is, az egyik válla fölül kihajlani. Nyomorék angyal, gondolhatta volna.
     De nem látta senki.

A mutatványos illedelmesen kopogott a nagymama ajtaján. Délelőtt tízre járhatott az idő. A nagy izgalomban és készülődésben a reggeliről egész egyszerűen elfeledkeztek. A szobában nappali rend uralkodott már, meg egy kevés öregasszonyszag. A falon családi fényképek, az asztalon nippek. Az ágyon, amin egyszerűen csak föl volt halmozva az ágynemű, rózsaszín selyemterítő, arra pedig fehér csipke vetve. Az ágy olyan volt, mint egy puha tehervagon, amiben talán magát az alvást, vagy valami nagyon törékeny dolgot szállítanak.
     Az öreg egy nagy füles fotelben ült, és a kanapén kínálta hellyel a vendégét. Az udvarról kopácsolás hallatszott be, a sátrat állították a délutáni és esti mulatsághoz.
     Milyen ember maga, jól fog bánni az unokámmal?
     Még abban sem vagyok biztos, hogy elveszem.
     Abban sem lehet biztos, hogy megkapja. De nem ezt kérdeztem. Mit keresett az éjszaka a szobámban? Mi után kutakodott?
     A mutatványos meglepődött. Hiszen ebben a szobában nem is járt. De az öregasszony állítását megcáfolni mégiscsak hazugságnak tűnt.
     Nem jártam itt, így tehát nem is kereshettem semmit. Nem a logikájára vagyok kíváncsi, hanem a lelkére, ha van magának olyasmi.
     Nincs. Egy kicsit eltűnődött. Talán nem fogalmazok pontosan, gondolta. Nekem nincs lelkem, mondta, de ezt nagyon fájlalom. Van viszont egy madaram, aki néha kölcsönadja nekem a lelkét.
     Mesebeszéd. Az állatnak nincs lelke.
     Ennek van. De elvesztettem, illetve legutóbb az unokájánál volt ez a madár.
     Tehát csakugyan szerelmes belé. Nem tudom. Fontos ez?
     Persze hogy fontos. Lelke nincs, nem szereti az unokámat, és ma mégis feleségül akarja venni.
     Ez a tervem.
     Az előbb azt mondta...
     Nem beszéltem komolyan. De a madarat csakugyan meg kéne találnom. Elengedhetetlen a mutatványaimhoz.
     Egyszóval mégis kutatott a szobámban.
     Dehogy. De ha már erről beszélünk, nem tud az ügyről véletlenül valamit?
     Nyugodtan állíthatom, hogy ebbe a házba senki semmilyen madarat nem hozott be, tehát föl is hagyhat ez irányú kutatásaival. Különben meg, majd a felesége varr magának lelket. Bővet vagy lazát, mutatósat vagy kopottat, vékonyat vagy vastagot, ahogy neki tetszik, ne törődjön már többet ilyen gondokkal. Maga révbe érkezett. De mi lesz a munkámmal?
     Hát folytatni akarja?
     A bábos arcán megrökönyödés jelent meg. Rájött, hogy igazából nem is biztos abban, hogy folytatni akarja. De hát mihez kezdhetnék?
     Semmihez. Ez a ház majd lenyeli. Azt hiszi, itt nem lesz elég dolga? Reggeli, séta, beszélgetés, ebéd, délutáni alavás, vacsora, esti kártya, vendégek, veszekedés a cselédlánnyal, az apósával vagy épp velem, este a hitvesi kötelesség teljesítése, alvás újra. Pár év múlva talán fölvehetünk egy szemrevalóbb konyhás lányt, azt majd úgyis megszerzi magának.
     A mutatványos lehajtotta a fejét és mindezt úgy látta maga előtt, ahogy az mondva lett, mintha már lenne is.
     Egy-két dolgot végre megértene az életből, fűzte hozzá diadalmasan az öregasszony, mert látta, hogy szavai hatnak az unokavejére.
     Én azt tervezem, hogy az országot járjuk majd kettesben, sőt talán külföldre is eljutunk, új mutaványaink lesznek. Ketten, azaz hárman, a madárral.
     Azt hittem a gyerekükkel. Gyereket nem is akarnak?
     Nem, vágta rá. Azaz igen. Persze, hogy akarunk gyereket.
     Akkor pedig itthon kell maradniuk, mert a gyerek itt észrevétlenül felnő. Annyi gondja nem lesz velük, mintha egy leesett zsebkendőért hajolna le fölvenni. De ha hurcolni fogják őket az országban? Akkor állandó pelenkázás, éjszakai hisztériás sírás, rossz álmok a gyermeki pillák alatt, sötét erdők a lélekben és kívül is, betegségek, dadogó beszéd, hazugságok jönnek, az unokám belefárad, maga elrontja rendszeresen a mutaványát; a madár bambán, lélektelenül bámul majd a dobozából, éhezni fognak, magának kihull a haja, nem lesznek boldogok. Mit akar maga tulajdonképpen az élettől? Mért akar feltétlen csinálni valamit. Aki valamivel foglalkozik, elhanyagolja a többit, így tulajdonképpen életében is a semmi lesz osztályrésze. Nézzen meg engem. Én egész életemben nem dolgoztam. Így ültem itt ebben a fotelban ötven éve is. Tíz év múlva már nem fogok, de nem a semmibe hanyatlok majd, mint az a sok; fölösleges dolgokkal foglalkozó ember, akik annyira ellepték a világunkat, hanem ebből a füles fotelből egyenest a mennybe emelkedek, két dühös ördög lesz a kocsiba fogva, nekik kell majd vinniük, zabla lesz a szájukban, nem tiltakozhatnak.
     A mutatványos lehajtotta a fejét és mindezt úgy látta maga előtt, ahogy az mondva lett, mintha már lenne is. Jöttek az ördögök, megtelt velük a szoba. Burjánzott a semmi, mint a kamrában lógó öreg szalonna, amiből csak ritkán vágnak, de sohase fogy el, a következő disznót ott felejtik az ólban és az etetés nélkül is hízik. Terjengett valami a levegőben, valami látható, tapintható.
     Mi maga, boszorkány, kérdezte türelmetlenül, mint aki már szívesen menne.
     Dehogy, fiam.
     Hidegen néztek egymás szemébe. Nyilvánvaló volt, hogy ez a beszélgetés mind a kettejük számára kudarccal végződik.
     Én nem szeretem magát, mondta a mutatványos és fölállt.
     És magadat?
     A váratlan tegezés magához térítette. Bocsásson meg, motyogta és az ajtó felé hátrált. Még nagyon sok dolgom van.
     Menj csak, intett neki az öregasszony. Az ajtó nagyot zengve becsapódott.
     Az öreg fölállt a fotelból. Nincs sok időm hátra, gondolta. Vagy talán ki is mondta. Pár éve, még nem tudott volna így elbánni velem egy ilyen taknyos. Miket mondtam. Méghogy ördögök, meg füles fotel. Hiszen ebben a szobában egy szék sincs. Szétnézett és látta, hogy ez jó. Üres volt a szoba, mint egy idegen nyelvű mondat. Csak egy ágy, éjjeliszekrény, csupasz falak.

Kilenc óra felé járt, mikor a házaspár, a középső és a gyűrűs ujj, fölébredtek. Az apa az órára pillantott. Ma semmi sem úgy alakul, ahogy kéne, állapította meg. A felesége. lelkiismeretfurdalással teli arccal nézett vissza rá. Mit álmodtál, kérdezte.
     Amit te.
     A nő fölült az ágyban. Félek a mai naptól, (én is, dörmögte a férje, de ő nem szakította meg a mondatát), lehet, hogy ezért aludtunk el. Bár nyilván minden ugyanúgy megy nélkülünk is.
     Nem hiszem. Nélkülünk a dolgok egész másként történnek, talán meg se történnek. Attól tartok, valami baj van.
     A kezét végsiklatta a felesége vállán, amit a hálóing meztelenül hagyott, majd az egyik pántot lesöpörte, és az így láthatóvá váló mellre bámult. És te mit álmodtál?
     A nő arcán végigszaladt egy könnycsepp, amit heves mozdulattal letörölt. Nem emlékszem.
     Tudod, az előbb milyen nevetséges gondolatom támadt? Hogy a pap el fogja felejteni a mai esküvőt.
     A pap? Az lehetetlen.
     Mért volna lehetetlen. Nagyon ritkán fordul csak ilyesmi elő, de ha mégis megesik, akkor, és ezt kevesen tudják, nem a pap esik büntetés alá; hanem az, akinek a szentséget szolgáltatná ki.
     Nem beszélsz komolyan.
     De. Ha két óra eltelik a kitűzött időhöz képest, és a szentség kiszolgáltatását nem kezdik meg, akkor két évig nem lehet az esketést újra megkísérelni. Ha a pap késik, az sohasem saját akaratából van.
     Hol lehet most a papunk?
     Azt neked kéne tudni, mondta a középső ujj és hatalmas pofnt kevert le a feleségének.
     Amikor kilenc óra tájban a mutatványos bekopogott a menyasszonyához, nagy csattanást hallott. Mintha valaki tapsolt volna. Válasznak fogta föl, és benyitott a szobába. A menyasszonya farmernadrágban és pólóban volt, a haja könnyű kontyba fogva. Nem készülődsz, kérdett, tőle.
     Hamarosan hozzák a menyasszonyi ruhát a varrónőtől, jön az öltözető, a fodrász, háromig ki se engednek a kezükből. Jókor jöttél, estig most lehetünk utoljára kettesben.
     Valamit már régóta akarok tőled kérdezni. Hová tüntetted a madaramat?
     Miféle madarat?
     A mutatványos a menyasszonya arcán türöződő meglepetéstől megijedt. Látta, hogy keresgél az emlékei között, de egyelőre semmire se bukkan. A tukánra gondolok, akinek révén megismerkedünk.
     Révén? Fölhúzta a szemöldökét, meglepő volt, hogy mit akar épp ezzel a szóval. Révén, ismételte meg, és a mutatványost elöntötte a méreg.
     A lánynak abban a pillanatban minden eszébe jutott. Polcok szakadtak le a memóriájában, bent potyogott háromnegyed év eseményeinek rendezetlen sok kacata, kis levelek, virágok, vékony ezüstgyűrűk, potyogtak kavicsok, ömlöttek könyvek, a földön egymásba gabalyodtak, aztán rájuk szakadt egy egész polc lekvár, meg savanyú uborka, az édes és sós ízek elöntötték a papírokat, kendőket, ruhadarabokat, tollfoszlányokat és az egész valami kellemetlen masszává állt össze, ebben a masszában ott lappangott egy félhold nagyságú csőr is, meg pár hófehér csontocska.
     Szörnyű, mondta, a madárról teljesen megfeledkeztem. Végigpillantott a kamrai rendetlenségen, azt hiszem nem állok még készen, nem szabad ma férjhez mennem.
     A mutaványos kérlelőleg megfogta a kezét, de nem tudott egy szót sem kinyögni.
     Várj csak, mondta hirtelen emlékezve a lány, gyerünk az öcséimhez, rájuk bíztam. Biztosan ott van valamelyikük szobájában.

(Következő számunkban folytatjuk)