Mindig is egy Fannit szerettem volna szeretni. Egy szép, egészen nőies, édesszagú nőt. És hogy lángoljon a haja is. Égjen, égjen, mint valami égi jel, messze, messze, a dombokon is túl. Hogy szikrázzon, igen. Görögtűz, istenem, görögtűz, ez kellett nekem. Erről álmodtam annyiszor, amikor a fal felé fordultam és azt mondtam, most már tenni kell valamit. De ez a Fanni nem jött el nekem. Vagy inkább nehezen, úgy igazából, igen. Azért olyan Fanni-szerűek be-benéztek néha. Kopogtak, kacsintottak egyet. Esetleg megköszörülték a torkuk. Csak úgy harákoltak a küszöbön. Ha a kedvük úgy diktálta nekik. Az egyiket Ingridnek hívták. És a haja tényleg sütött, rengeteg szikrát okádott ki magából. Először azt hittem, vulkán, vulkán jött el hozzánk, anyámhoz, apámhoz, hogy szóljon, mondjon, üzenjen valamit. De csak én vettem észre. Más nem törődött ezzel. Mert csak én láttam. És utána hoztam a képét, az ízét, epres szagát. Még a cipőmön is az ő neve volt. Minden füzetemet I-vel kezdtem. Minden mondatomban ott lapult, és vártam, hogy írjon, jelezzen, mert messze volt. A postás már került engem, vagy káromkodott. Kassel alatt ismertem meg ezt a Fanni-szerű Ingridet, idősebb lehetett nálam, és én nem tudtam németül, angolul gagyogtam hozzá, és néztem az arcát, igen. Az arca, akárha szitát nyomtak volna rá, csupa pötty, csupa pötty, rengeteg pici-pici szeplő, ha sokáig bámultad, egészen közelről, igen, elindultak, biztos, hogy elindultak, forogtak, kergetőztek, össze-vissza, össze-vissza, hogy már bele is szédültél, gabalyodtál, izzadtál és fájt a nyakad, a gyomrod meg kavargott, tengeribetegséget kaptam, mondtam, kiabáltam fuldokolva, sea sick, igen, ez sea sick, de ő olyan közömbösen nézett, és elment, eltűnt előlem, napokra, igen. És láttam, hogy megy, szűk farmerjában ringatja a fenekét, megy föl a fiatal fasor mellett, amerre én még sohase jártam, a temető, a nagy temető irányába. De azért jött, visszajött ő néha. És széles, vastag szájával mosolygott rám, és kék szeme úgy ellágyult ilyenkor, ott előttem ment át fehérbe, és láttam apró fülcimpáit, hogy pirosodnak, vérbe szökkennek éppen, és ilyenkor azt hittem, tényleg ez a Fanni, de csak percek voltak ezek, és már ment, tűnt el egészen másképpen, csak a fenekének ringása, játéka maradt a régi, és én meg álltam, teljesen megzavarodva, a kétségbeesés határán a hideg, szigorú, precíz német tájban, tapasztalva lassan, az álom nem létezik.
     Egy nagy terápiás házban dolgoztam akkor, manzárd szobám ablakából hatalmas zöld mezőkre láttam, meg barna dombokra kissé távolabb, és ott volt a régi temetőkert is, ha nagyon akartam éppen. Szürke egyenruhát kaptam, világoskék inget, és csak úgy defilíroztam a betegek előtt, mert kórház is volt ez az egész egyben, meg minden más is, ami a kissé megemelkedett emberi léleknek, testnek megfelel. Kora reggel keltem, amikor már hallani lehetett a hörgést, a kiáltást, a jajt, mert szenvedtek is errefelé egy páran, meghát csak úgy jött ez magától szépen, néha teljesen átgondolva, igen. Mielőtt a nagy, meggyszín tálcáról szétosztottam volna a mindenféle gyógyszert, reggelizni mentem egy szép, világos sárga szobába, és a hosszú asztalhoz ültem, melynek a végén mindig az igazgató trónolt, és aki állandóan azt mondta nekünk, még a finom tejeskávé szürcsölése közben is, igen, hogy ő náci, és nevetett, nevetett hozzá hangosan, és a csészéből csak úgy fröcskölt a lé szerteszét, ő volt az első, akit   é l ő b e n   láttam, aki ilyen volt egészen közel. És mindenki hallgatott, és tömte magába az ételt, még a párducképű főorvos is, és az igazgató csak mondta, mondta, és visszhangzott a szoba, még akkor is amikor már rég nem voltunk ott.
     És utána rohanás, futkosás, akárha valami nagy, széles vadászmezőkön dolgoztunk volna, ahol állandóan űzni, keresni kell valakit, mert itt mindig leesett egy páciens az ágyról, vagy éppen elcsúszott a nedves, síkos kövön, vagy csak a párás, szürke időre néző díszablakot törte be szépen, igen, vagy ha igazi férfi volt, szabadon hagyott, duzzadt nemi szervvel járkált a női szobák előtt, hogy a bentlévők kéjesen, lihegve nyúljanak szeretett magukhoz. Volt, hogy tolókocsik indultak el, mintegy varázsszóra a lejtőn lefelé, üresen, berregő akkumulátorral az átitatott, átforrósított, átszagosított virágos szövettel kárpitozott ülőke alatt, miközben a jaj, a zaj csak fokozódott egészségesen. Güntherrel, a vékony, nagy szemű fiúval hamar összehaverkodtam. Hosszú, barna haját copfban hordta, és ha jó kedve volt, megengedte, hogy nézzem, hogy az hogyan nő, milyen gyorsan. Mennyire.
     Szerettem a parkban álló égbetörő fákat, a sok bokrot és a gyönyörű pázsitot. Ha időm volt, ide jöttem ülni, feküdni, vagy térdelni épp. És lestem a párducképű doktort. Cingár, törékeny testét, a koponyára tapadt egészen barna bőrt, a vastag mézszínű szivart a szájában a sárga fogak között. Mert annyira lenyűgözött. Ahogy ül a székén és egy másikon pihenteti a lábát. És ahogy a semmibe néz. Akár egy szobor, igen. Csak a szivar füstje. Csak az mozdul alig. Éppen hogy. És minden délután így ül. Teljesen szótlanul. Habár már láttam a nácival. De akkor is hallgatott. Hosszú, fehér köpenyét lebegtette a szél.
     Azonban mégiscsak a Fanni érdekelt. A rózsás, sima bőrű nő. És Ingrid ilyennek látszott nagyon. És vártam, minden nap vártam, hogy visszajön. Vissza a fiatal fák mentén a temető felől. Ha csak pár percre, akkor is. Mert a kétségbeesés mindig reménybe torkollt. Hisz annyira, de annyira tapasztalatlan voltam ebben a hűvös, kimért világban a sok megbillent, megszaladt emberke között, hogy megengedhettem magamnak ezt a fényűzést, mindenek ellenére is. És akkor valami tábortűzre voltunk hivatalosak. A szomszéd nagy telkén ünnepeltek valamit. Szénakazlak voltak meg istállók odébb. Bőgő, nyáladzó tehenekkel. A ház persze hogy takaros, tiszta, a háziasszony virágmintás ruhában köszöntött bennünket. Günther szélesen nevetett, a náci szemérmesen biccentett a kerti törpék felé, a párduc összevonta szemöldökét. Jól kezdődött, egészen jól kezdődött ez az este. És akkor Ingrid is megjelent. Nem, nem gondolhattam rá. Ennyire azért mégsem hittem a csodában. Ugyanabban a farmerben volt. És szép, testhezálló blúzban a kardigán alatt. Vidáman megfogta Günther haját, és még a párducot is szóra bírta. És pattogott, lángolt a tűz, mint valami óriási máglya, dobáltuk bele a sok fát, gallyat, ágat. Már egészen hangos volt, igen. És akkor mintha Ingrid hangját hallottam volna, hogy közeledik felém, de valaki hirtelen könyvet dobott a lángok közé, és az vérfagyasztóan felsercegett. Nem a náci tette. Ebben még ma is biztos vagyok. Kolbászokat meg mustáros húsokat hoztak és elkezdődött a sütés. És emelkedett a hangulat, habzott a mindent elborító német sör, vihogás, röfögés hallatszott, jóízű kacaj, régi, elfelejtett slágerek, indulók csendültek fel minden átmenet nélkül, a foltos tehenek pedig megint nekikezdtek, kavalkád, istenem, micsoda kavalkád, annyira, hogy a hátra hagyott terápiás ház hangja már alig-alig juthatott el hozzánk. Mert tudták, persze, hogy tudták az ottaniak, hogy itt vagyunk, és itt meleg van, lángoló, villódzó tűz, meg szenvedély nagyon, és sok apró kis gondolat, és valami remény, istenem, és ők ilyenkor tényleg megbokrosodtak, egészen idegesek lettek, rázták a rácsokat, rugdosták az állandóan újrafestett falat, bőszülten ordítottak, kiabáltak az elképzelt, vagy a valamikor talán átélt, megélt más világ felé.
     És igazuk volt. A tűz, a láng csak nőtt, duzzadt, mintha csak örökké élni akart volna, egészen szemtelenül. Günther kelt fel elsőnek, hogy az alig kivehető bokrok felé menjen, a náci fehér ingében, zakójában újból a kerti törpék irányába nézett, és mintha motyogott volna, talán vezényszavakat, fantáziáltam a régi történelemórák hatására biztosan, majd hirtelen felnevetett és így maradt egészen hajnalig, a már teljesen vizes fűben, így hallatta megbolydult hangját, akárha az egy elfeledett müezzin kifordult imája volna.
     A párduc rám nézett majd hanyatt feküdt. Széttárta karjait, vékony fekete keresztnek tűnt, figyelmeztető jelnek ott a tűz tövében, és tényleg valami nyugtalanság kapott el hirtelen, de hát eddig is az voltam, igen, de most ezt nagyon éreztem, érezni kezdtem, és elöntött a víz, és apró fények villanását láttam az istállók felől, és mozgolódás támadt, ismeretlen emberek jöttek és mentek, akárha masíroztak volna, a virágmintás ruhájú háziasszony csupasz mellére pedig egy éjjeli lepke szállt, és ekkor valaki odajött hozzám, és azt mondta, csak ma, csak ma ilyen csillagos az ég, de én nem láttam, láthattam csillagot, és egyszerre a fülemben volt a rácsos ház összes sikolya, és csak fokozódott szépen, fel kellett állnom, nem tehettem mást, pedig szívesen odafeküdtem volna a pihegő párduchoz, legyünk két kereszt, két mélyfekete jel ebben a világban, de mentem, akárha kergettek volna a bokrok irányába, de mintha könnyebb lett volna, és az éjjeli madarak hangját is hallottam már, és mintha valami fura derű öntene el hirtelen, és mosolyogtam, igen, és jó volt, jó kezdett lenni, és jött Ingrid felém, és azt mondta, nemsokára megyünk, és már hajnalodott, és füstszaga volt meg egyéb izgató illat, fogta a kezem, és mentünk a kopár, kihalt utcán. Csak úgy kongtak a lépteink. A ház nagy volt és levegős, ahová elvezetett. A szobákban gyönyörű szőnyegek terültek. Lehúzott az ágyra. És csókolta a számat. Harapta, szinte kegyetlenül. És remegni kezdtem akkor. Minden porcikám kalimpált. És én tényleg tengeribeteg lettem. Halálosan. De Ingrid jó volt. Fannisan az.
     Reggel tejet ittunk és néztünk ki az ablakon.
     Tudtam, hamarosan indulnom kell. És vonatra szálltam. Mentem anyámhoz, apámhoz. És vártam a postást, aki került engem, vagy káromkodott.
     És sok-sok Ingriddel álmodtam azóta. De nekem mégiscsak a Fanni kellett nagyon. A gyönyörű, vöröshajú nő.
     Hát igen. Mindig is egy Fannit szerettem volna szeretni. Egy szép, egészen nőies, édesszagú nőt.