Hibiszkusz-levelek 
 

Miért, hogy rögtön a macskámra gondolok, 
mikor úgy megsárgul egy-egy széles 
hibiszkusz-levél, hogy letottyan 
az ágról? Tél van, nagy havakra 
vár a föld, ő ott nyugszik, hova 
mindnyájan jutunk, ha elfelejtenek 
a mindenség sáros bogár-kezei. Törvénynek 
mondják, pedig csak isten-hiány. 
Itt függ fényképe az íróasztalom 
fölött, néz rám kiscica-szomorú tekintete, 
de hol van ő? Mi lesz belőlünk, ha 
már nem eszünk, nem iszunk, 
mert minden sejtünk szétszaladt s nem 
lágyulhatunk el túlvilági telefonhívások 
után? Körülvesznek, hogy szeressenek 
és szétmarjanak: nem hagynak nyugtot 
a halottaim. Lassan visznek le magukkal 
oda, hol az ŐSANYÁK hallgatóznak 
és termékenyülnek a SZENT MAGOKKAL. 
Ó emberállatok, macskák, hibiszkusz- 
lombok: meghalni és az ürességben 
újjáválni, ismerni a téli éjszaka hangjait, 
figyelni a sötétségbe és félni- 
kiáltani: istenem, istenem! Ó a fenyőfák 
búgása-hánytorgása északi jeges szélben 
az ablakok előtt!