|
HERCZEG JÁNOS
- STAAR GYULA
Beszélgetés Vekerdi
Lászlóval
H. J. - S. Gy. - Füzi László, a Forrás főszerkesztője írta a jellemző sorokat: "Vekerdi László az, aki örök nyugtalanságban él, s ezt a nyugtalanságot próbálja feloldani egy-egy rendszerező tanulmányban, könyvben..." Nemrégen jelent meg - végre megjelent! - az Így él Galilei című könyved. Miféle nyugtalanságot írtál ki általa magadból? - Nehéz elkülöníteni életem nyugodt és nyugtalan szakaszait. Galilei-könyvem nagyon régi tapasztalatból, vágyakozásból, s mit tudom még miből született. 1955 elején a Csillag folyóiratban megjelent Németh László Galilei-drámája. Akkor Debrecenben voltam tanársegéd a 2-es számú belklinikán. A tanulóköri órára, a belgyógyászati gyakorlatra ezt a folyóiratszámot vittem be. Kopogtatás, hallgatózás helyett Németh László Galileijét olvastam fel a harmadéves egyetemi hallgatóknak, tanú rá Juhász-Nagy Sándor, akiből éppen olyan kiváló professzor és mélyenszántó ember lett, mint amilyen testvére, a legendás JNP volt. Debrecenben, 1955-ben bombaként robbant ez a mű, mindnyájan emlékeztünk még Sántha Kálmán meghurcoltatására. A világhírű idegsebész professzort tönkretették, eltávolították az egyetemről, mert nem hódolt be a hatalomnak, élt benne az a civil kurázsi, amiről ma annyit beszélnek, de csak beszélnek. Sántha professzor ott nekünk eszményképpé vált. Ma is előttem van szép, nemes arca. A debreceni klinika neki s a hozzá hasonló lángoló elméknek köszönhetően egy kis darab sziget volt a sötétség tengerében. Olyannyira ép sziget, melyet ma már elképzelni is nehéz ebben a szétdúlt, szétzüllesztett egészségügyünkben. Felolvastam tehát azt a Csillag-számot, ami nagy hatást keltett. Következményei is lettek, legfőképp persze rám vonatkozó következményei. - Mik voltak azok? - Na, az hosszú történet, nem akarok róla beszélni. Elkerültem a 2-es belklinikáról, aminek ma már örülök, mert akkor léptem arra az útra, mely az írogatáshoz vezetett. Értelmes és értelmetlen foglalatosságokba bonyolódtam... Az akkori élménynek és ennek a változásnak lett egyik késői következménye az Így él Galilei könyvem. Nekem Sántha Kálmán volt Galilei, az a Galilei, akit Németh László megírt. - Csaknem fél évszázada folyamatosan foglalkoztat a Galilei-kérdés. A nyolcvanas években már volt egy kész Galilei-kéziratod, amit nem adtak ki. Most pedig, az Így él Galilei című könyved megjelenése előtti évben, majdhogynem halálra dolgoztad magad vele. - Könyvem a nyolcvanas évek elején a Móra Kiadónak írt kézirat jegyzetekkel kiegészített változata. - A jegyzetek szinte új könyvet jelentenek az olvasmányos, esszé stílusban megírt főszöveg mellett. A jegyzetrészt kitűnően használhatják a Galilei kérdéskörben elmélyült kutatók is. Két könyvet írtál szerves egységben, egybekötve. - Ezt a második részt kellett nekem iszonyatos iramban egy év alatt megírnom a könyvpályázati rendszer hülyesége miatt. Votisky Zsuzsának, a Typotex Kiadó igazgatójának a készülő könyvet úgy kellett beállítania, mintha már készen lett volna. - Könyved első része hogyan született? - A Móra Kiadónak volt hajdan egy nagyon hasznos és kiváló "Így élt..." könyvsorozata. Abban jelent meg F. Kemény Márta szerkesztő segítségével az Így élt Newton című könyvem. Neki nagyon tetszett, felettesének már kevésbé. Kemény Márta érdekes személyiség volt, illegális kommunistaként a mozgalomban érdemeket szerzett, ennek következtében kapott bizonyos kiváltságjogokat. No, nem sokat, de ő ezt a szabadabb mozgásteret arra használta fel, hogy embereket, akiket értékesnek tartott, támogatott. Elmondhatom, engem abban az időben nemigen szerettek, többnyire csak ilyen tisztességes bolsevisták segítettek, igaz, más nem is tudott. Összetett világ volt az, nem olyan egyszerű, ahogyan azt egyes áttért, piacgazdasági szakértővé vált, egykoron marxista politikusaink hirdetni szokták. Szóval Kemény Márta megkért, hogy írjak a sorozatukba Galileiről is egy ilyen könyvet. Előre megmondtam, lassan írom, mert Galileiről szólni súlyos feladat. Temérdek elsődleges, másodlagos irodalom van hozzá, több közülük annyira vonzó és érdekes, hogy olvasva óhatatlanul elsüllyed benne az ember. Nem is tudtam rendesen kikeveredni belőle, nehezen írtam. Akkor váratlan segítség érkezett. Torinóban, 1983-ban kiadták Pietro Redondi Galileo eretico (Az eretnek Galilei) című munkáját. Ez a könyv mélyen megrendített. Elolvasva a Galileo ereticot azonnal szembetűnt, mennyire hasonlít a 17. század Olaszországa a 20. század nyolcvanas éveinek Magyarországához. Ott akkor a katolicizmust igyekeztek megreformálni. Redondi ebbe a reformkatolicizmusba állította a maga Galileijét. Bemutatta, hogy a szigorú pápai dogmatizmussal szemben készült valami az egyházon belül, egy értelmesebb, józanabb katolicizmus érdekében. Ebbe az emberibb reformkatolicizmusba próbált beilleszkedni az egyház színe java. Keresték maguknak a szövetségest, és megtalálták, egyebek között Galileiben. Végül kiderült, a reform nem lehetséges. A katolicizmus nem reformálható meg. Hiába volt a jóindulat, a pápa kényszerült jezsuitává lenni. Redondi szerint próbálta megmenteni öreg barátját, azonban már nem lehetett, mert még a pápán is uralkodott a katolikus dogmatika kegyetlen szelleme. S akkor én erre rácsodálkoztam: hiszen ez kísértetiesen emlékeztet a mi reformkommunista próbálkozásainkra! Erőlködünk, erőlködünk, azután kiderül majd, hogy a dogmatizmusra, a kényszerre, a központi irányításra beállított rendszer megreformálhatatlan. Ami nem azt jelenti, hogy ebben a megreformálhatatlan struktúrában ne lenne, ne lett volna nekünk létfontosságú az, hogy vannak-e, voltak-e Ascanio Piccolomini érsekeink. Na látjátok, ebben a pillanatban már tudtam, hogy képes leszek megírni a Galilei-könyvemet, a nyolcvanas évek vezető szerepre berögzült dogmatikus kommunista és reformkommunista légkörén keresztül. - Kéziratod ezután hosszú ideig asztalfiókban hevert. Miért nem jelentették meg? - Mire elkészültem a könyvvel, sajnos meghalt Kemény Márta. Maradt a sok új reformkommunista, akik akkor - ma már nagyon jól tudjuk - ügyesen előkészítgették a maguk piacgazdasági birodalmait. A Móra Kiadó azonnal leírta a Galilei-könyvet és engem is. Ez már 10-15 éve történt. - S akkor jött a Typotex Kiadó... - Az azóta eltelt időben persze a Galilei-kutatás iszonyú sokat változott. Nagyot fordult a világ a tudománytörténettel, a tudományfilozófiával is. A sok értékes és kevésbé értékes alkotás Galileik sorát hozta felszínre, ilyen például Mario Biagioli udvaronc Galileije. Eszerint Galilei minden felfedezését, gesztusát azért tette meg, hogy az udvari kultúra ranglétráján egyre feljebb emelkedhessen. Divat ma az udvari kultúra, az udvarok szerepének emlegetése az európai kultúrában. Ugyanolyan intellektuális sznob önigazolás, mint sok minden más a tudománytörténetben. Ahogyan Redondi Galilei-képével saját korát tükrözte, úgy tükrözik ezek az új meg új magyarázatok az egymást gyorsan váltó szellemi divatok áramlatait. A hallatlanul érdekes ebben az, hogy éppen Galileire lehetett ennyire relevánsan ráfűzni a különféle képeket, ideológiákat. Galilei az eretnek, az udvari ember, a platonista, az anarchista, a felforgató kézmíves... Ezek a képek pedig mind állnak valamelyest Galileire..., persze csak a legjobbak megformázásaiban. Itt persze nem az egyik rangos kiadónk által megjelentetett híres író vacak könyvére gondolok. Annak a Galilei-képe nemcsak hazug, hanem gonosz is. Rejtély, miért szeret a magyar sznobizmus ötven évvel ezelőtt megjelent, elavult könyveket új portékaként kiadni. Ez is erősen bosszantott. Jegyzeteimben megpróbáltam az egész mai Galilei-kutatást kissé megfricskázni. No, nem durván, hiszen ők többségükben elsőrendű emberek. Különösképpen Biagioli és Redondi nagyszerű filoszok, kiváló tudománytörténészek, elérhetetlen távolságban vannak a posztmodernektől. Remekműveket írtak, olyant például, mint a Galileo eretico. Mindez azt mutatja, nem kizárt, hogy alapvetően hibás szemlélettel is maradandót alkothatunk. Példa rá Biagioli és Redondi. Nem kizárt, hogy rossz világlátással jót is tehetünk. Példa rá Kemény Márta. Talán lehet jó politikát folytatni elhibázott szemléletmóddal... Erre most nem tudok hirtelenjében példát mondani. Ugyanakkor azt is meg akartam mutatni, hogy sok esetben a nagyon jó könyvek a legveszedelmesebbek. Azért veszedelmesek, mert csábítanak. Szép, művelt nőként magukhoz vonzanak, miközben ugyanolyan AIDS-esek lehetnek, mint egy utcalány. Szerettem volna megmutatni, hogy Galilei nem volt udvaronc. Sokkalta inkább volt Izaiás próféta. S a mai kultúra java nem az udvari kultúrából nőtt ki. - Azért megvannak a nyomai az udvari kultúrának a mai világunkban is. - Jó, természetesen, létezik az udvari kultúra, az udvaroncok ma is itt vannak közöttünk. Az egész támogatási, pályázati rendszerünk sem más, mint egy piacgazdasági udvari világ. - A sokféle Galilei-kép között hol van a tiéd? Melyik áll hozzád a legközelebb? - Minden olyan Galilei-kép közel áll hozzám, amelyet szakmailag, emberileg és stilisztikailag tisztességesen, becsületesen megírtak. Még akkor is közel áll hozzám, ha különben nem értek egyet vele. Ne higgyétek, hogy ez pluralizmus vagy tolerancia. Ezeket a hülye szavakat a politika szereti használni. Nem, a szellem tisztessége más kritériumok szerint mozog, mint a politikai tisztesség. Nekem nincs Galilei-képem. "Ne csinálj magadnak faragott képeket!" - mondja az írás, ezt mint kálvinistából lett ateista, valahogy én is megtartom. Könyvemben meg sem próbáltam valamiféle Galilei-képet kialakítani, pláne nem akartam sugallni. Inkább azt összegeztem, hogy ilyen is van, olyan is van, amolyan is van. Ez is hibás, az is hibás, amaz is hibás. Miért legyen nekem Vekerdi-féle Galilei-képem? Nem vagyok sem történész, sem író, sem tudós. Én csak egy... - Egyszerű könyvtáros vagy! Tudjuk. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy történész is vagy, író is vagy, tudós is vagy. - Nem, nem... Elfogultak vagytok. Egyszerű könyvtáros vagyok, aki könyvekkel, recenziókkal, csoportosításokkal foglalkozik. Nem alkotok képeket. Jól tudom, az ember nem alkothat sem önmagáról, sem másról érvényes képet. Olyan ez, mint a hang meséje, melyet többször is idézek a könyvemben. Mindannyian az ember útját járjuk, aki próbálja megérteni a hang titkát. Tudjuk, eleve téves úton járunk, mégis végig kell mennünk rajta. Csak nem kell azt mondanunk, hogy megtaláltuk a hang titkát. - Miért választottad könyvednek a jelen idejű címet? - Lennie kell Galilei gondolkodásában, viselkedésében, mai divatos szóval habitusában valaminek, amire az ennyire különböző képeket ráépíthetik. Hihetetlen energiával lobog benne az élet. Az az ember él. Hiába, hogy meghalt, öregen és vakon. Ezért lett a könyv címe az Így él Galilei. - Tudjuk, a címlapot is magad választottad. Elég nagy bátorság kellett hozzá, hiszen azon az arc nem is Galileié. Izaiás prófétát láthatjuk, a chartres-i katedrális üvegablakáról. Hogyan került a címlapra? - A véletlen műve volt. Mert a véletlen az egyik legnagyobb csoda az életben. Bolond az, aki nem hagyja életében működni a véletlent. Na, hát én mindig is hagytam. Nagyon sokat gondolkoztam azon, milyen kifejező kép kerülhetne könyvem címlapjára, mi az ördögöt tehetnénk oda. A temérdek Galilei-kép egyike sem jó, túlontúl egyediek, egyik sem tetszett. Nekem olyan Galilei kellett, aki ma él. Könyvemet is azért írtam, hogy megmutassam, Galilei örök, benne kavarog a mai világunkban. Ez a könyv is, az utolsó lapjáig a máról szól. No, de akkor, milyen képet találjak hozzá? S itt ismét közbeszólt a véletlen. Vén fejjel a nyáron először eljutottam Párizsba. Hosszú történet, nem részletezem! - Pedig épp arra kérünk. Már csak a véletlen miatt is. - A történet ott kezdődött, hogy Zsófi unokám balett-ösztöndíjat kapott Párizsba. Egy próba alapján kiválasztották, nagyon gyorsan kellett elindulnia, az útiköltségét még fizették. A lányunk felhívott, hogy egy hatalmas csomagban mi vigyük utána a ruháit, kabátjait, balettcipőit, ő majd megszervezi nekünk a kinti szállást. Beültünk az öreg Wartburgba és nekiindultunk Párizsnak. De ha már eljutottam Párizsba, akkor nem megyek úgy haza, hogy ne nézzem meg a chartres-i katedrálist! Hiszen, tudod János, annyiszor esett szó A véges végtelen sorozatunkban is Chartres-ról. Párizsból hazafelé nem nagy kerülő ahhoz képest, hogy az ember Budapestről Franciaországba autózott. S ott, amikor jöttünk ki a katedrálisból, megálltam a képeslapállvány előtt. Az első lap, ami szemembe ötlött, Izaiás próféta képe volt. Jé, mondom, hiszen ez Galilei! Az a Galilei, akit én keresek. Azonnal megvettem, nem volt egészen olcsó, úgyhogy csak egyet vettem belőle. Aztán kis töprengés után visszamentem, hogy a többit is megvegyem, de addigra eltűnt, mind elfogyott. - Úgy látszik, mások is írnak Így él Galilei könyveket. A kevéssé ismert ablakrészlet valóban gyönyörű. - Él benne valami megejtő varázs. Galilei..., vagyis Izaiás mögött ott áll az angyal, fogja a vállát, szinte kényszeríti Galileit. Igazi lutheri póz: itt állok, másként nem tehetek. Vagy talán az angyal éppen arra buzdít, hogy szóljál, mindenek ellenére szóljál, és mondd el, amit gondolsz? Nem lehet tudni. A csodálatos művész, aki a 12. században a katedrális ablakait készítette, egy nagyon hűséges Galilei-portrét is alkotott. Az ilyen szellemi koncentrátumú kép össze tudja kapcsolni az egész nagy európai történelmet, a 12. századtól a 20. század végéig. Azt a 12. századi világot, amelyben mi még jócskán benne éltünk, s amihez ma úgy próbálunk felzárkózni, hogy közben a fenekünk is kilóg a nadrágból. Nem tudom, sikerül-e úgy, ahogyan az a 12. században már sikerült. - Térjünk vissza most Németh Lászlóhoz. Említetted, hogy Galileivel való első megrázó találkozásodat az ő drámája jelentette. Németh Lászlót mikor ismerted meg személyesen? Találkozásotok mennyire volt a véletlen műve? - Németh Lászlót súlyos hipertóniával kezelték. Egyszer Debrecenben meglátogatta Koczogh Ákost, ő mondta neki, hogy van itt egy fiatal belgyógyász, Vekerdi László. Németh Lászlónak akkor eszébe jutott, hogy mi már találkoztunk korábban Hódmezővásárhelyen. Az ő egykori diákja, egy ragyogó fiatal hölgy, Török Eszter vitt el Laci bácsihoz, ahogyan ők hívták tanárukat. A hosszú nyárestén keresztül-kasul sétáltunk Hódmezővásárhely utcáin, a város nagy, gyönyörű terén. Nem lehetett rossz tapasztalata rólam, eljött a belklinikára és megkért, szedjek össze neki mindenféle irodalmat a hipertóniáról. Ideggyógyász barátom, Samu István segítségével összeállítottuk az irodalmat, ami megtetszett neki. Innen adódott a közelibb ismeretségünk, mely azután az idők során, ahogyan az már lenni szokott, véletleneken és különféle ügyeken keresztül formálódott. - Németh Lászlóval haláláig kapcsolatban álltál. Talán nem véletlen, hogy mindkettőtöket ugyanazok a szellemóriások izgattak, például Galilei és a Bolyaiak. - Nem tudom én az okokat ilyen szép rendbe állítani. Inkább arról van szó, hogy a magyar élet összesodort néhányunkat. Összesodort Debrecenben Sántha professzor körül néhány fiatalembert az akkor nehéz élet. Németh László körül is összesodródott egy kis kör: Fodor András, Domokos Mátyás, Tüskés Tibor és jómagam rendszeresen jártunk hozzá, közelibb-távolibb kapcsolatba kerültünk vele. Eleinte még megjelent nála Pilinszky és Karinthy Cini is, de csak esetenként. Németh László előtt 1957-ben megnyíltak a folyóiratok, elsősorban a Kortárs, ahová rendszeresen írt. Magyarországon mindig is fontos szerepet töltöttek be a folyóiratok. Domokos Mátyás, a legokosabb magyar kritikus mondotta nagyon igazan és szépen, hogy a magyar irodalom mindig folyóirat-irodalom volt, folyóiratok körül tömörült. Méltatlan utánzójaként ugyanezt mondhatom a magyar művelődésre, mely lényegében máig folyóirat-művelődés. A hatvanas évek elejétől aztán fellendült egy egészen kiváló, európai szintű új folyóirat, a Valóság. Kőrösi József személyében kiváló főszerkesztőre talált. - Aki, úgy látszik nem bántott meg azzal, hogy egyszer-egyszer visszaadta a kézirataidat. Emlékszel rá, hogy ezt az első írásodnál hogyan tette? - Persze. Az írásom amúgy egy vaskos és ostoba cikk volt. A hipertóniáról szóló művek jegyzékének összeállítása során Németh László megtapasztalta, hogy bennem egy bibliográfus veszett el. Máig elveszett, szerencsére. Ezután Németh László érdeklődése a tudománytörténet felé fordult, s akkor én a tudománytörténeti könyvcímeket írtam neki. Ismertem valamennyire a tudománytörténet bibliográfiáját, ebből született a Valóságnak szánt cikkem. Kőrösi Jóska, miután elolvasta, behívott a szerkesztőségbe. A szobájában nagyokat lépkedve fel-alá járkált, kezében a kézirattal, és értékelt: "Jó, jó, de nincs még megírva. Vidd már el ezt a szart, és próbáld rendesen megírni." Elvittem, újra írtam, akkor megjelent. Ahogyan egy másik cikkemet visszaadta, ma már tudom, felért egy lovaggá ütéssel. A nyolcvanas évek elején egy, akkor még modern témáról írtam, Foucault börtönkönyvéről. Az a könyv kint nagy port vert fel, akkoriban még nem repkedett minden posztmodern szájából Foucault. Kőrösi visszaküldte a tanulmányomat. Jellegzetes ákom-bákom, ám többnyire mégis jól olvasható betűivel ráírta: "Lacikám, bocsásd meg ezt nekünk." Nekem akkor ez nagyon rosszul esett, fájt, de megbocsátottam. Később azután megértettem, mit jelentett az üzenete. Elismerte a cikkemet, csak hát a legfőbb hatóság, a nem létező cenzúra közbelépett. Domokos Mátyás erről is gyönyörűen ír, a nem létező cenzúráról a létező szocializmusban. - Ha már a folyóiratoknál tartunk, mi az oka annak, hogy Vekerdi László egy időben eltűnt a központi, vagy mondjuk így fővárosi folyóiratokból és cikkeit a kisebb, bár igen színvonalas vidéki folyóiratokban közli. A Valóságot elemző alaptanulmányodat az Új Forrásnak adtad, Németh Lászlóról írt cikkek sorát közölted a Tiszatájban, Kisebbségben - Európa három történeti régiójáról című összegzésed a Forrásban jelent meg. Folytathatnánk a sort, de csak egy szélső példát említünk még: Bolyai János a matematikában és a történetírásban című jeles tanulmányod a Kilátó különszámában, a Bolyai-emlékfüzetben jelent meg. Minden vezető folyóirat közölte volna. Te azokon szeretsz segíteni, akik hátrányos helyzetűek, akik bajban vannak. - Én meg úgy érzem, hogy ők segítenek rajtam. Hiszen egész életemben bajban voltam, úgy tűnik, ez az életformám. Rajtam segítettek a szerkesztők, ti is ezt tettétek. - Mert tisztelünk, és megszerettünk... - Jaj ne, ne tiszteljetek! A tisztelet nincs benne a szótáramban. Ha létezik is, nálam nem jó értelemben szerepel. Mert nem tisztelni kell az embereket, hanem szeretni, megbecsülni és segíteni. A Kilátó pedig szép, ízléses, kedves kicsi füzet volt, amibe örömmel írtam. Nekem sohasem voltak sovány periférikus vidéki folyóiratok az említettek, szívesen írtam nekik, mert kértek is rá. Soha nem úgy néztem az országot, hogy vidék és Budapest. Oda írok, ahol otthon érzem magam. A Forrás, a Tiszatáj és az Új Forrás műhelyében, no meg nálatok is, otthon vagyok. Figyeljétek csak meg, a három folyóirat mennyire hasonlít egymásra. Mindegyik értéktisztelő, nem a különféle ideológiai hülyeségek, a pártos öncélúságok vezetik őket. S lám, milyen érdekes, Füzi Laci, a Forrás főszerkesztője Ilia Mihály tanítványa, Monostori Imre, aki az Új Forrást szerkeszti szintúgy, nem is beszélve Olasz Sanyiról, aki az egyik legkiválóbb Ilia-tanítvány. Ezeken a folyóiratokon érezni azt a nagyszívű, csak az értékekre néző emberséget, ami Ilia Miskát és Kőrösi Jóskát is jellemezte. Nem pluralizmus ez, annál sokkal több. Így azután, ha ők kérnek cikket tőlem, örülök, ha írhatok. Ide-oda játék ez, ők szeretnek engem, én megbecsülöm és szeretem őket, ők számítanak rám, én számíthatok rájuk. Ettől érzem otthonomnak a szerkesztőségüket. A tiéteket is. Nálatok, a természettudományok területén bizonyos szempontból könnyebb a nyitottságot megvalósítani. Ott nem feszülnek egymásnak olyan makacs ideológiai ellentétek, mint a szerencsétlen humán szférában. Az elemi részecskéket ugyebár nemigen lehet szabad demokrata vagy MDF szempontúan leírni, s ha értenének hozzá a pártfőnökök, valószínűleg mindketten ugyanúgy mondanák el. - Említetted, hogy az életedet a véletlenek sorozata alakította: a találkozásokat, a vonzásokat és a választásokat. Hogyan kerültél kapcsolatba Rényi Alfréddal, az Alkalmazott Matematikai Intézet alapító igazgatójával, a valószínűségelmélet magyarországi pápájával? - Rényi a magyarországi valószínűségelméleti kutatásoknak nem a pápája, hanem a megteremtője volt. Miként a matematika több más ágának is, például az információelméletnek. Remek matematikus volt és felvilágosult, nagyszerű elme. Amikor az 1957-es viselkedésem miatt kitettek az egyetemről, Rényi maga mellé vett a matematikai intézet könyvtárába azzal az indokkal, hogy létesít egy matematikatörténeti osztályt. Szabó Árpád is akkor került oda. Rettentően örültem, mert könyvek közelébe kerülhettem. Rényi szerkesztette a Matematikai és Fizikai Osztály Közleményei című, a maga nemében nagyon nívós folyóiratot. Abba írtam néhány tudománytörténeti cikket, például Newtonról és Descartesről. Rényi amellett, hogy lángelmével volt megáldva, még jóízű humorral is. Ez az attitűd Szabó Árpádból, Németh Lászlóból és Fülep Lajosból is hiányzott. Rényivel nap mint nap mosolyogva összehunyorítottunk. Bejött a könyvtárba, rám kacsintott: "Na, hogy vagyunk, hogy vagyunk, rendesen visszaraktad a könyveket?" - Meddig voltál a Matematikai Kutató Intézetben? - 1963-tól 1970-ig. - A Németh Lászlóról írt monográfiád megjelenési dátuma is 1970. Ezt a monográfiádat egy hitbuzgó fiatal irodalomtörténész a Népszabadság hasábjain elég ocsmány módon megtámadta. Ebből neked kellemetlenségeid lettek. Ezért kellett elhagynod az állásodat? - Nem nevezném azt ocsmányságnak, tulajdonképpen hálás vagyok neki azért. Rényi sajnos meghalt, nem tudott megvédeni, nélküle ott különben is pokol lett volna az életem, "idegen anyag" voltam az intézetben. Szerencsére a cikk következtében engem elmozdítottak a matematikai kutatóból. Egy darabig próbáltam vidéken orvosi állást keresni, mindenfelé szaladgáltam, amíg azután az egyik barátom felvilágosított: ne is próbálkozz öregem, neked nem lehet állást adni, mert ez a rendelet, ez a nem létező cenzúra. Azután ismét közbeszólt a véletlen. Kenéz Imre meghallotta, mi történt velem, olvasta a cikket, meg a könyvet is, behívott az Akadémiai Könyvtárba és azt mondta, felveszlek a szerzeményezésre. Állandó állást én sem adhatok, de ne törődj vele, havonként újra és újra szerződtetlek mint bedolgozó beszerzőt. Úgy is lett, így kerültem az ország második nagy könyvtárába. Kenéz Imre, a zseniális romanista, Párizsban tanult, szakmája legtehetségesebbjei közül való volt. Magyarországon persze nem professzor lett, hanem előbb a Eötvös Kollégium könyvtárosa, majd amikor az megszűnt, átkerült az Akadémiai Könyvtárba. ő dolgozta ki Magyarországon a modern beszerzés alapelveit, s ennek művészetét megtanította nekünk. Ismét egy új világba pillanthattam, itt tanultam meg, hogy a tudomány nem az enciklopédiákban, nem az összefoglalókban, hanem a forráskiadványokban, a monográfiákban él. Az Akadémiai Könyvtárnak ezeket a könyveket kell a nagy nemzeti bibliográfiák és a recenziók alapján tudatos célszerűséggel összegyűjteni. Lehetőleg jó előre, addig, amíg a monográfiák még nem fogynak el. Nagy művészet ez, mert világszerte temérdek kiadó működik, rengeteg könyvből kell kiválasztani az érvényeseket. Lehet szidni a régi világot, de egy biztos: a maihoz képest a könyvtárnak akkor aranykora volt. Az a rendszer, meglehet sznobságból vagy ideológiából, de támogatta a kultúrát és nagyvonalúan bánt a könyvtárakkal. Az akkoriban megjelent könyvek legjavát mind beszerezhettük. A Galilei- könyvemhez a kilencvenes évek elejéig minden jelentős a témáról megjelent monográfiához hozzájutottam. Azóta már nem. - Visszatérve a Németh László monográfiádhoz, azzal mi baja volt az akkori hatalomnak? Egy könyv miatt miért kellett így megbélyegezni egy embert? - Tulajdonképpen sosem tudtam meg. Németh László akkor már nagybeteg volt, de látta a könyvet és örült neki. - Nem sejted, miért soroltak a tiltott T kategóriába? - Nem, máig sem értem. Ella néni megkérdezte magát Aczélt is... Már elnézést kérek, hogy ilyen vén szamárként nénizem ezt a nagyszerű aszszonyt. Nekünk azonban így jön a szánkra, mert hiszen amikor Németh Lászlóhoz jártunk Sajkódra Fodor Bandival, Tüskés Tiborral, Domokos Matyival, Lakatos Andrissal, Bulla Karcsival..., akkor ott mindig Ella néni volt a közös anyánk. ő készítette a harapnivalót, ő főzte a kávét. Mesterien készítette a kávét, nem tudom, hogyan csinálhatta, azóta sem ittam hasonlót. Talán Velencében, a Dózse-palota presszójában ittunk ahhoz foghatót. Tavaly, öreg fejjel eljutottam oda is. Hadd nevezzem Ella néninek továbbra is. ő kérdezte meg Aczéltól: mi bajuk maguknak ezzel a szerencsétlen emberrel? Mit számít az maguknak? Megsértett engem - mondta Aczél. - Vekerdi László mivel sérthette meg Aczél Györgyöt? - Nem tudom, mire sértődhetett meg. Személyesen soha nem találkoztam vele. Nem értettem, de nem firtattam, Ella néni se firtatta, nekem is volt elég bajom, Ella néninek is, most már tudjuk, hogy Aczélnak is volt elég baja. Így aztán ennyiben maradtunk. Néhány éve Monostori Imre felvetette: nem lenne-e kedvem újból összeszedni egy Németh László könyvet a tanulmányaimból? Ennek nagyon megörültem, dehogynem, mondtam, különösen, ha te szerkeszted. Ugyanaz a Németh László arckép legyen a fedelén, ami a hetvenes könyv címlapján volt. Remek kép, Koczogh Ákos fényképezte Sajkódon. Benne van Németh László szorongása, okossága és bölcsessége, homlokának égöve alatt szeme világító fénye, amiről Fodor András írt oly szép verset. Mindent megmutat ez a kép. Nagyon sok tanulmányt írtam Németh Lászlóról, ezekből válogatott össze Monostori Imre egy kötetre valót, és Tatabányán, a József Attila Megyei Könyvtár kiadásában megjelentette. - A Sorskérdések árnyékában. Kalandozások Németh László világában című tanulmányköteted, mely az "Új Forrás Könyvek" kiadásában 1997-ben jelent meg, az Év könyve lett a kritikai kategóriában. Így döntött a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványának kuratóriuma. - Ez Monostori Imre mesteri szerkesztői válogatásának köszönhető. - Meg talán neked is volt némi közöd az elismeréshez. A tanulmányok hogyan születtek? Te mentél velük a folyóiratokhoz, vagy ők kértek? - Mindig kértek: jött Ilia Miska, később Hatvani Dániel, jött Pintér Lajos, Szekér Bandi, Cs. Varga Pista. Legtöbbször talán Monostori Imre, Füzi Laci és Olasz Sanyi kértek tőlem írást. Így keletkeztek ezek a tanulmányok. - "A lélek csendje" tanulmányodban arról írsz, mit jelentett Pilinszky Németh László életében. Pilinszky, a "szenvedő misztikus" és Németh László, a szenvedő felvilágosult különbségeire és mélységes rokonságára utalsz. Az író és a költő idézeteit összekapcsoló szövegeid kongeniálisak. Úgy tűnik, Vekerdi László e két ember közötti mezsgyén van. Te egyszerre vagy fölvilágosító és misztikus. - Mondtam már nektek, az én helyem két szék között mindig a földön van. A szenvedő Pilinszkyről Radnóti Sándor írt remek könyvet. Németh Lászlóról gyakran mondják, hogy túl érzékeny ember volt, mindig megsértődött. Tiszta marhaság. Sose volt megsértődve, de mindig szenvedett. Ettől a szenvedéstől és szorongástól volt magas a vérnyomása, végül is ebbe halt bele. Ahogyan Pilinszky a maga szenvedéseit misztikusként egy mennyei révületbe tudta konvertálni, ugyanígy Németh László is gyönyörűen áthelyezte a maga szenvedő felvilágosultságát egy üdvtanba. Erről írt szépen Sándor Iván. A két nagy szenvedő így jutott nagyon közel egymáshoz. A lélek csendjében találkoztak. - Ne tekintsd barátságtalan jóslatnak, de szinte biztos, hogy a Németh Lászlóról írt tanulmánykötetednek nem lesz akkora hatása, mint a korábbinak. Emiatt sehonnan sem kell majd továbbállnod. - Ma már semminek sincs hatása. Se jó, se rossz. Akkoriban általában tudtam, mitől lesznek majd dühösek az illetékesek. Ma hatástalanul folyik el minden. Előnye ez korunknak, meg hátránya is. Reklámokkal túltelített, összeköttetésekkel átszőtt piacgazdasági feudalizmus a mi világunk, amiben kicsit minden reklámmá válik. Ezért húzódoztam ettől a beszélgetéstől is, és csak veletek együtt vállaltam. Az isten szerelmére, nehogy az én reklámozásommá váljon ez a film, de még a folyóiratokéra sem! - Azért van, aminek reklámozása mindannyiunk kötelessége lenne. Józan ember nem hiheti azt, hogy Vekerdi László könyvei, gondolatai a pénzzé vált világ üzleti szegmenséhez tartoznak. A folyóiratok, a még meglévő szellemi műhelyek, szellemi végvárak segítése inkább nemzeti érdek, felemlítésük nem holmi piaci huncutság. Az emberiség történetének fordulópontjait elemző rádióbeli esszésorozatod, A véges végtelen sem az. Nekem kell megemlítenem, mert egyikőtök sem tenné. A Herczeg János szerkesztésében ma is tartó edőadásfolyam emberpróbálóan nagy vállalkozás, mely elénk vetíti az emberiség tudományos magamegismerését. 1982-ben kezdtétek a közös munkát. Hogyan? - Az is a véletlen műve volt. A Magyar Rádióban egy kultúrtörténeti vetélkedőt tartottak diákoknak. Meghívtak zsűritagnak, János fölfigyelt az ottani "szereplésemre", megjegyzéseimre, értékeléseimre. Hívott, üljünk le a Rádió büféjében egy kávéra, s ott rábeszélt erre a sorozatra. - Az első húsz előadásból könyv is született, mely 1996-ban jelent meg, s a kavicsösvényektől a görögökig vezet. Az utolsó fejezet címe: "Ideális betetőzései a valóságnak". - Ez Fülep Lajos mondata. Akkor én még teljes mértékben Fülep Lajos bűvölete alatt álltam. Kicsit ez motivált az első húsz előadás világképének kialakításában. Ezért indultam el én is az ősember művészetétől és építkeztem a görögökig, akik ideális betetőzései voltak a valóságnak. Időközben a véletlen hozta együttműködés kettőnket baráttá formált, s ez a barátság pergette tovább a rádiósorozatot. Különben akkor ott befejeztem volna. - Hála Istennek mégsem tetted, és jött Arisztotelész, jöttek az arab tudósok, akik az európai kultúrára is nagy hatással voltak. - Az európai kultúrában mindig is megvolt a más kultúrák megértésének igénye, és a készsége is. A természettudományokban a más kultúrák eredményei természetszerűen épültek be az európai kultúra szövetébe. A természettudományokban az a nagyszerű, hogy ott mindegy, hogy valaki babiloni, arab vagy indián. A természettudomány, a matematika megoldásai árnyalhatnak ugyan a kulturális különbségeken, a jó tudományos történetírás azonban mindenféle kulturális felsőbbség nélkül képes azokat egybeolvasztani. A véges végtelen sorozatban mi is ezt csináljuk: így él ez meg, ez a tudomány. Így élnek a másodfokú egyenletek. Mert hiszen ma is élnek. Ez bennük a szép. - Engedd meg, hogy felolvassunk egy idézetet az Így él Galilei könyvedből. "A kertben a szőlők fejlődése az évszaknak megfelelő, mint Giuseppe apjától hallom, aki gondozza, és Rondineldi úr is segít neki. Úgy hallom, elég szép a saláta, megbíztam Giuseppét, hogy siessen eladni, mielőtt ellopnák. A 70 keserű narancsért, ha eladjuk, 4 lírát kapunk, elég jó ár, mert amint hallom, nem valami hasznos gyümölcs. A mandarint százával 14 krajcárért veszik, és 200 termett. A hordó újborból, amit Kegyelmed felszabadított, Rondelli úr minden este kivesz magának egy kicsit, és időnként el is ad a borból, úgy hallom, igen jól tartja magát. Az óborból eltétettem néhány palackkal, és megmondtam Pierának, hogy megihatja, ha majd végzett a saját hordócskájával, a zárdában ez idáig elég mértékletesen bántunk a borral és egészségesek lévén keveset fogyasztottunk." - Galilei lánya, Maria Celeste nővér 1633-ban írta ezeket a sorokat apjának Arcertriből, a zárdából. A hetvenéves, meggyötört, lelkileg megkínzott, idős embernek írta, aki igenis fenyegetettségben élt, nem úgy volt, ahogyan Redondi hiszi, hogy a pápa meg akarta menteni öreg barátját. Nem, az egy rossz pápa volt, gonosz, álszent pasas. Nem akarta ő megmenteni Galileit, hanem minden bizonnyal áldozatul dobta, mert megfenyegették s ettől betojt. Maria Celeste nővér levelei engem mélyen meghatottak, s amikor a könyvemet írtam, kicsit szerelmes is lettem ebbe a remek apácába. Mert ez is azt bizonyítja, hogy a csodák itt vannak. Mi ez, ha nem egy hétköznapi csoda, ahogyan Szerb Antal mondaná. Nem az a csoda, hogy a citromok beértek-e, hogy az öszvér eszi-e a szénát. Hanem az, hogy a halálos veszedelemben élő öregember ilyen kedvesen levelezik a lányával a gazdaság mindennapi dolgáról. Ezek az igazi csodák, nem a világraszóló, világmegváltó mitológiák. A világ ezektől a mindennapi csodáktól gyönyörűséges. Ilyen szarul is, mint most. Budapest, 1998 tavaszán
|