Petri György a kilencvenes évek fordulóján és az évtized közepén írott két versében is fölhasználja John le Carré világhírű angol kémregényíró kedvelt (és a szerző hírnevét megalapozó trilógia) titkosügynök-figuráját, George Smileyt, hogy a kettős alteregón keresztül fesse meg aktuális lelkiállapotát. Az időben első költemény, a Smiley karácsonya, az 1990-es Valami ismeretlen című karcsú verseskötetében található, mégpedig hangsúlyos helyzetben, a nevezetessé lett Hogy elérjek a napsütötte sávig előtt; a másik (hosszú) vers pedig, az 1995-ös keltezésű Smiley reggelije a Bosznia című négysorost követi a Jelenkornál 1996-ban megjelent Összegyűjtött Versek kötet Vagyok, mit érdekelne záróciklusában. Ahhoz, hogy képet alkothassunk Petri le Carré-vonzalmáról, s fölfejthessük azt a folyamatot, mely a magyar költőt e kettős alteregóig elvezette, mindenekelőtt le Carréról és a populáris regiszterbe sorolt, a magas irodalomból ostoba mód kirekesztett műfajról kell néhány szót ejteni. Vagyis arról, hogy mi ragadhatta meg Petrit Smileyben, miért benne, az angol író regényhősében talált rá költői alteregójára.
     Egy valami biztos: bár a hazai közönség előtt kevéssé ismert név le Carréé, ez az író nem akárki; ő a hidegháborús kémregény klasszikusa, aki a kémtörténeteknek (a művelt közönség szemében) polgárjogot szerző Graham Greene után magát a műfajt fejlesztette tökélyre. Eredeti nagy író, hiába része ugyanannak a kanonizációnak, mely a parodizálható (s így okkal parodizált) sémákba öltöztetett kémtematika fölhigított mintáit ezerszámra önti a ponyvára. Le Carré hősei bár esetenként emberileg tökéletesen kudarcot vallott figurák, mégis a fennálló történelmi viszonyok ironikus (önironikus) kritikáját fogalmazták meg a kettéosztott Európában.
     Az író pedig az újítók célját tűzte ki maga elé, és a kémtörténetet a kívánatos mértékig megszabadította elrozsdásodott eszméitől, kopottas sablonjaitól, témáját viszont megtartotta: a hidegháború titkos világa húzódik meg az ő történeteinek hátterében is; de korántsem elégedett meg azzal, hogy munkái csupán a nagyhatalmak színpadának súgólyukait, intrikus zugait pásztázza.
     A kalandregény e típusának jellemzője a hátborzongatóan tilos világ megmutatása, de méginkább a titkolt tárgy mindennapi világának fölfejtése - mégha bizonyos kitalációk mentén is. Ez utóbbi számtalanszor variálható kiindulópont: lehet egy mesterkém bölcseleti jegyekkel fölruházott karaktere, lehet a nemzetközi politikai térben-időben nagyszabású színpada. Minden változatból veszély leselkedhet: a képtelen összeesküvés-történeteket szabványban gyártó, irodalmi színvonalában lezüllött Frederych Forsyth (1927) arra példa, aki inkább bestseller-specialista, mint komoly irodalmár. Pedig róla senki sem mondhatja, hogy egyszer is akár a rossz oldalon állt volna. A kérdés ugyanis mindig az: előmozdít-e valamely nemes, jó célt rejtett, s nem mindenáron elvszerű ügyleteivel a kémregény? Ezért, ha tetszik, az író művének politikai beállítottsága megkerülhetetlen. Nem a véletlen eredménye, hogy a kelet-európai diktaturák kémregényirodalma nem mutat föl feljegyzésre méltó kísérletet sem a műfajban. Mégsem célszerű feledni létüket: az ún. szocialista kultúrában esztétikailag megbélyegzett és alsó polcra helyezett könyvtípus roppant magas példányszámait ugyanis a társadalom ideológiai ellenőrei nem felejtették el az önkényuralom valódi arcának leplezésére használni. A létező szocializmus silány védekezés- és fegyelmezésmítoszára leltek benne. A szégyenszemre kétszeres József Attila-díjas Berkesi András tákolmányaiban nincs irodalmi cél, csak - a figyelmeztetés bornírt köntösébe zárt - propagandafeladat: a megmosolyogni való igyekezet, hogy a hamisságot elfödheti a könnyű kézzel összeütött történet elhárítóról és kémről, az eszme önzetlen védelmezőjéről és az imperialista árulóról, akinek átlátszó trükkjeit a gyerek is észreveszi.
     Nem. Mégis egy amnéziára ítélt társadalom - a Kádár-korszak Magyarországa - habzsolta Berkesi hazugságait irodalmi produktum gyanánt. Kevesekre találóbb a kortársként sokáig félretolt Nemes Nagy Ágnes finom észlelete: "A siker oly sok mindent bizonyíthat, a mű minőségét ritkán."
     Tudvalevően bizonyos erkölcsi érzék kielégítése táplálja a kémregényíró ambícióját, mely a hazafiság magasztos érzésétől a dolgok köznapi elrendezéséig, az igazság kimondásáig terjedhet, s olyan nemes vagy nemtelen emberi tulajdonságokra épít, mint a hűség, barátság, szerelem, árulás, kétszínűség. Beszédes a két pólus körülírása, hiszen a szabadság - nem-szabadság rendezőelvében az írók a nyitott (nyugati) demokráciát ütközteti le az egyént megbéklyózó zárt társadalom monoton, egysíkú képével.
     A kémtörténet természetesen mindig alkalmas lehet a triviális értelmű rendszerpropagandára a művészi elmélyülés lehetőségét azonban nem ez ígéri a számára. John le Carré ezzel szemben a kalandhoz, a rejtvényhez, a feszültséghez humort, iróniát, bölcseletet mellékel - ha nem épp ezeket helyezi fókuszba. Ha nem épp arról szól az ő kémtörténete, amire álmunkban sem gondolnánk: az egyén belső viszonyáról, az énről, a kapcsolatokról, a történelemnek arról az örökös hordalékanyagáról, amelyet a mindennapok tolnak elénk. Látszólag semmi magasztos tehát, csak a szürkén folydogáló élet egy kockázatos "létezés-mesterségben", a kémkedésben.
     Először is le Carré fölülbíráltatja olvasójával ezt a titokkal övezett tevékenységet. "A kémkedés várakozás". Ez a zárómondata egyik legmagasabb erkölcsiséggel festett regényének, az Oroszország-háznak (1989), mely a gorbacsovi olvadás idején játszódik s zárójelbe teszi a gyilkos játszmák korábbi értelmezését, a professzionális hírszerzés militáns logikáját: nem véletlenül kap kitüntetett szerepet az a szerelmi szál, amely végül romba dönti a titkosszolgálatokat várakozásaikkal egyetemben. Jellemző, hogy az író regénye elé a következő mottót írja: "Az embernek úgy kell gondolkodnia, mint egy hősnek, hogy egyszerűen tisztességes emberként tudjunk viselkedni."
     Ez a kijelentés egészében alkalmazható a le Carré-i prózavilágot benépesítő szereplők galériájára, kiváltképp a középpontban álló hírszerzőtiszt, Gorge Smiley figurájára. Köréje épít regényfolyamatot balzaci módon le Carré; hogy szerencsés kézzel talált rá erre a jellemre, azt az általa művelt regénytípus teherbírása mutatja. Le Carré ugyanis mindenkinél többet nyújt műfajában a szokvány kalandnál: világképet, hűvösen csillámló bölcseletet és rezignált költészetet. Nagy irodalom az övé, állítja róla egyik legjobb hazai értője, Radnóti Sándor.
     A magyar olvasói hagyomány élesen szembeállítja a műfajokat, és a műnemek között is erősen hierarchikus viszonyokat lát, igazából nem tudja megfeleltetni az angolszász regény több alakváltozatát valamely magyarul írt művel. Ezért helyezi a hazai könyvkiadás le Carrét a ponyvára, ez pedig súlyos hiba, sőt bizonyos esetben kereskedelmi skandalum is: "jelenjenek meg a le Carrék bármily puha fedéllel és arany címbetűkkel, ponyvaegyenruhában, valami úgy látszik, megsúgja a kikapcsolódni vágyó olvasóknak, hogy az irodalom" - fejtegeti a kérdést Radnóti Sándor. Mitől az? Ő is az "emlékezetes alakok" rajzolatát emeli ki. Smiley az alaptípus: művelt, humoros, két lábbal a földön járó emberi lény, képzett irodalmár és képzett kém. Baja van önmagábal, társadalmi osztályával, feleségével. Kétségkívül a hidegháború szakértője, de saját ténykedése közben a nihil is megkísérti. Elégséges módon igazodik el a világban és önérzetének bő teret enged munkája közben. Ez nem kecsegtethet sok jóval a titokírók és titokfejtők árnyékföldjén. Van benne bizonyos filozófikusság, mely engesztelhetetlenségével tör rá. A hasonszőrűektől emberi gyöngéi és emberi erényei különböztetik meg. A kémtörténet le Carrénál voltaképp tematikai váz, eseménymenet, melynek gépezete - magától értetődően - a rejtély rugójára jár. Az író azonban kényesen ügyel arra, hogy Smiley érzelmeit nehogy kiüresítse szakmája, a láthatatlan háború. Talán ebből fakad életművének másik jellegzetes vonása, mely olvasói százmillióinak állóképességét edzi naponta: ez szintén nem műfajspecifikus tény. Le Carré nagymestere a hulló érzések költészetének.
     Ezzel a szemléletmóddal szakította át a gátat: a regényírást személyes élettörténetté emelte, s egy "alkalmi" műfajban maradandóvá formálta. Smiley, a fiktív személy első fölbukkanása óta (Call for the Dead - Tetemrehívás, 1961) természetesen "ő maga". Le Carré, a hús-vér ember a fikciót, a mesét, a saját életrajzát alakította, öntötte formába: magas irodalmi tanulmányok végeztével egyetemi tanárság, majd diplomáciai küldetés köszöntött rá és a titkosszolgálat. Amíg az irodalmi hős hiába áhítozik a filológiai bogarászás, civil élet nyugalma, kedélye után, az író hamar révbe ér. Zajos sikert ért el A kém, aki bejött a hidegről című könyvével, amely máig ideáltípusát képezi a hidegháborús (kém)irodalomnak. Graham Greene így méltatta: "A legjobb kémregény, amit életemben olvastam", mások már ekkor minden idők legjobb kémregényírójaként emlegették. Le Carrét tényleg csak le Carré tudja fölülmúlni. Tiszteletreméltó beosztással írott könyvei két-három éves időközönként követik egymást. Ezekben egyöntetű vélemény szerint kikerülte a témában ráváró csapdákat: sohase tévedt tolla üres sematizmusba, mint Frederyck Forsythé. Nincs két egy kaptafára húzott története. Le Carré - társaival szöges ellentétben - egyáltalán nem a cselekményes izgalomra összpontosít, tudja, hogy a kiismerhető sztori az élmény elrontója. De nem is történelmi leckék puszta fölmondója, ellentétben például a harmadik angollal, Len Deigtonnal, akinek pedig a Temetés Berlinben című regénye alapmű. Le Carré legelső regényeinek szálai még Hitler háborújáig nyúlnak vissza, ez után találja meg a berlini falban a kéttagú szembenállás dermesztő világának szimbólumát. A kém, aki bejött a hidegről című regénye ebben az értelemben, tehát a fal jelentéskiterjesztő szimbolikájával vált mintegy "ősmintává". Megformálja a nagytörténelmet, és képes arra, hogy megformázza a személyes élettörténetet. A le Carré- féle regényvilágban a fal adja azt a súlyos mondanivalót, amely az emberi viselkedésre, karakterre és jellemre mindkét oldalon árnyat vet, és mindkét oldalon emberi életekkel áldoz a maga szörnyű küldetésének. Regényeiben a múlt árnyai hosszúra nyúlnak, legyen szó a szovjet típusú diktatúráról vagy a nyugati demokráciák napsütötte társadalmáról. E vonásából származik a regények szűrt, rezignált hangulatvilágítása, már-már melankolikus költészete, mely több értelmezőjét szerte a világon ragadta magával.
     Szóval le Carré rezignált hangulatvilágítása és Smiley férfitartásának melankólikus költészete a két kulcsfogalom.
     Szóval az foghatta meg Petrit is, ami magához bilincselte le Carré olvasóját. Az, hogy ez a regényíró nagy mestere a hulló érzések költészetének; hogy Smileyt általában bizonyos elégikusság tölti el, s bizonyos rezignáltság lesz úrrá rajta. Ez vonzhatta talán Petrit hozzá, amikor a Smiley ikerversekben átforgatta a le Carré-féle filozófikumot, ha tetszik hangulattant, emberképet a maga költészetébe.
     A Smiley karácsonya idézi, áthasonítja az angol író szállóigévé lett címét, innen indít: "A férfi aki bejött a hidegről, / zavarban volt: hogy is lesz most?" A kémtematika politikai töltete esetünkben másod- vagy harmadlagos, tehát elhanyagolható. Becsesebb az önjellemzés, ami annyit tesz, hogy Petri egy életérzést tematizál valamely irodalmi alakban, egy költői (és nem lírai) hangulatot talál meg valamely irodalmi előzményben. Nyilvánvaló, hogy ez szokványos szereposztás a költészetben, szokványos az irodalomban, de lényegénél fogva fejezi, fejezheti ki a személyest az alkalmiban, ennyiben tehát fölfoghatjuk "életrajzinak". Nem érzem, hogy ez vagy a másik Smiley vers odatartozna Petri költészetének erőteljes politikai válfajához, bizonyos átfedések ennek ellenére lehetnek az 1989-cel bekövetkezett fordulat Petri-féle értelmezésével és értékelésével. Én mindenesetre inkább az öregedő férfi önérzetének és melankóliájának festésére figyelnék a le Carré-ihletésnél.  
     A magyar költő természetesen most is fölényesen birtokolja tárgyát, az öregedő mesterkém leáldozó napját, hogy találhat-e új alapot még letöltendő életidejéhez. Szerintem a mintául vett figurától távol áll az, hogy mindenáron kiüresítse, gépiesítse érzelmeit. Smiley kérdéseire a bölcs idő ad választ, még ha a nihil a sarkában jár is. A regénybeli figura lelki és emberi ellenállóképessége átlagon felüli. Petrié nem. Főleg nem a második vers költői önportréjában, hol sokkal fanyarabb, üresebb, s mindenek előtt becsapottabb a lírai hős a regénybelinél. A Smiley reggelijében nincs meg az az engesztelő filozófikusság, mely az angol író univerzumában a mesterkémet a titkosügynökök átlagos világa fölé emeli. Itt minden földhözragadtabb, nem a rejtélyek, a titkok földi karneválja a díszlet. Petrinél mintha csakis a hidegháború szakértője beszélne:
 

Új év, új gyilkolások, cselszövések,
amik újabb gyilkolásokhoz vezetnek;
hiába becézik ma logisztikának:
kés, damil, hangtompítós pisztoly,
jégcsákány, cián -
ebben végződünk, mint körömben az ujj.

     A saját ténykedésével szembeni aggály, sőt kétely veszi át a fő szólamot a költeményben, s lépésről-lépésre a sértett önérzet terepévé válik Petri számára a szerep. Szakmai (kémkedés-költőiség) és érzelmi becsapottság dominál a kifejtésben. Ezt magam kicsit terjengősnek gondolom. Van a részletek kidolgozásában nyersesség, közönségesség, némi erőltetettség is. Egyik-másik mozzanat arra készteti az olvasót, hogy résen legyen:
 

A francba"! Megvan még a jó öreg Waltersem!
Meg a tizenkét hamis útlevelem,
Amit basztam leadni, amikor úgymond
bejöttem a hidegről.

     Ez a részlet persze fölvetheti Petri költői létének volt paradigmáját, a második nyilvánosságot, a szamizdat-korszakot, de az is lehet, hogy túlzás ilyen direkt jelentést kapcsolni a le Carré-szállóigéhez. Lehet, hogy mégis inkább a Smiley-féle lepasszoltság érzetre fűzhető föl a vers, s a regényekből kihámozható Smiley-sztori egyik lehetséges szálának elképzelése folyik előttünk, és az írja a verset, aki búcsúja pillanatában visszatekint.
 

Miket is beszélek itt össze-vissza?
Hogy nem szégyellem magam?
Egy életen át áltattam magam.
De akkor legalább nem holmi eszmét
szolgáltam, csupán csak egy hivatalt,
jóllehet akkor is áltattam magam,
azt képzeltem, hogy rosszból lesz a jó,
így lettem odvas, szárazon koppanó dió.

     Az utolsó két sorban megint a Petri-féle "detailok" varázsa érik a versben, a költő és a mesterkém világlátása egybeesik; ugyanazt az emberi és érzelmi problémát feszegeti az író, így jutunk el a vers tetőpontjára, melyet az utolsó két sor képez.
     Nem egyedül gondolom úgy, hogy triviális azt mondogatni egy-egy le Carré- vagy Chandler-féle világnagyság láttán, hogy az eredeti tehetség a sziken is virágba borul. Az angol író kezén kimunkálttá vált egy ponyvára ítélt téma, személyesebbé egy leértékelt műfaj. A lappangó titok sem szokványos, a történelmi lecke sem árasztja múzeumok levegőjét, hanem a mondanivaló, a világkép - ha súlyos és megformált - az emberi jellemre vet árnyat, földi életünkre fényt, vagy árnyékot. Egy jól kitalált mesterkém lelki jegyeiben ki-ki magára ismerhet. "Ez a sok ész hiúnak, hülyének bizonyult, / tolong a jelen, üres urna a múlt." - mondja a rezignált, önironikus tudattal élő Petri lírai hőse Smiley, a mesterkém, akit egy angol regényíró formázott típussá, sőt (megengedőleg) talán archetípussá.
     Kifejezi az alkalmiban a "személyest". Életrajzi.