Én magam az Új Forrás létezéséről 1973-ban hallottam először Ilia Mihálytól, a Tiszatáj akkori főszerkesztőjétől (egykori tanáromtól a szegedi egyetemen), akinek közlés céljából elküldtem egy reménytelenül hosszú dolgozatomat (készülő egyetemi doktori disszertációm valamelyik részletét). Iliának tetszett ugyan az írás, de - nyilvánvalóan - nagyon hosszúnak találta, meg bizonyára össze is akart hozni az Új Forrás antológiával és személy szerint megismertetni Sárándi Józseffel, így azután megadta Sárándi leányvári címét, és javasolta, hogy nála próbáljak szerencsét. Rögtön írtam is a leányvári szerkesztőnek (miután a térképről kiderült, hogy ez a kisközség Dorog után, Pest felé található), mire ő úgyszintén gyorsan válaszolt, habár a közlést ő sem siettethette.
     Én ebbe bele is nyugodtam, lévén, hogy nem is igen volt komolyan számba jöhető publikálandó "anyagom", s ezután még egy-két évig is eltartott kapcsolat nélküliségem az Új Forrással, Sárándival és a többiekkel. A tatabányai szakmunkásképző iskola "rendes" tanáraként - már utaltam erre - amúgy se nagyon érdekelt ez a megyei kulturális, irodalmi és művészeti antológia. (Bizonyos, hogy volt ebben a szemléletben és magatartásban egy sznobisztikus, fölfelé kacsintgató elzárkózás is: mit nekem helyi, lokális fórumok...)
     Majd a hetvenes évek közepétől - már a megyei könyvtár munkatársaként - kezdett kialakulni bennem a helytörténet, a hely szelleme, a regionalitás, a szellemi "tájhaza" tényleges jelentőségének és értelmének valaminő tudata, érzése, ráadásul - olvasás- és művelődésszociológiai kutatásaim hozadékaként - össze is gyűlt annyi közölni-, publikálnivalóm, hogy érdemes lett ismét a nyilvánosság fórumát keresnem.
     Így azután Szántó Ferenc barátom (egyetemi évfolyam- és kollégiumi szobatársam) bíztatására és szerkesztői jóvoltából 1976 tavaszán mégiscsak sor került Új Forrás-beli debütációmra: megjelent itt az első dolgozatom, a Komárom megyei szakmunkástanulók esztétikai kultúrájáról című művelődésszociológiai munkám. A következő lapszám (vagyis antológia-kötet) is közölt tőlem egy tanulmányt, sőt az azt követő is. Egyszóval, úgy látszik, szükségünk volt egymásra az Új Forrással, ettől kezdődően rendszeresen szereplő kritikusa, tanulmányírója lettem a lapnak. (Mindössze egyetlen munkámat utasította el Sárándi József - jóllehet, akkor már én is szerkesztőféléje voltam a folyóiratnak -, teljesen jogosan egyébként; ám én erre kellőképpen megsértődtem, s alapos átdolgozás után külföldön, Pozsonyban jelentettem meg a kérdéses művet. (Vö. A valóság- megközelítés néhány kérdése Esterházy Péter prózájában. Irodalmi Szemle, 1980. 7. sz.) 
     Kétségkívül az idő is nekem dolgozott. Az Új Írás pályázatának és Szakolczay Lajos szerkesztői figyelmének a jóvoltából rendszeresen foglalkoztatott kritikus voltam "Pesten" is; idehaza, Tatabányán pedig jelentős változások voltak készülőben, sőt kibontakozóban a hetvenes évek végén. Az Új Forrás ugyanis 1979 januárjától évente hatszor megjelenő, tehát kéthavi lappá, azaz most már "igazi" folyóirattá vált. S - az imént vázolt - szakmai "előéletem"-re való tekintettel (egyes megyei politikai, illetőleg "szakmai" minősítők ódzkodásai ellenére is) az embernek is kiváló alapító főszerkesztő, Payer István (Sárándi József határozott igenlésétől is megerősítve) 1978 őszén fölkért, hogy rovatvezetőként (a Budapestre távozott Szántó Ferenc utódaként) vállaljam el a folyóirat "valóság" (tehát: riport, szociográfia, dokumentum, szaktanulmány) anyagainak a szervezését és gondozását.
     Mondanom se kell, hogy boldogan vállaltam a rovatvezetői megbízást és az ezzel járó munkát. Nagy dolog volt ez akkor tájt a számomra (megvallom, ma is az lenne), meg hát az addigi (persze, szerény méretű) szakmai munkálkodásom eredményét is igazolva láttam Payer és Sárándi óhajában. És ez is jólesett. Végül is a megyei vezetők se vétózták meg a fejleményeket - volt olyan ismert költő egyébként, akit nem engedtek ugyanekkor rovatvezetéssel megbízni -, jóllehet éppen önkéntes száműzetésem éveit töltöttem (nagyon kedves társaságban) a megyei könyvtár remek szellemi legelőjén.
 

Magától értetődő tehát, hogy kitűnően érzem magam - természetesen még nem főállásban - a szerkesztőségben, és a szerkesztők többségével is valóban baráti a kapcsolatom. Hiszek az Új Forrás reformszellemében, reformtörekvéseiben, az amolyan "második nyilvánosság" szerepéről szóló, szóban, egymás között kialakított, szűkebb körű szerkesztői felfogásban és a konkrét elképzelésekben is. Könnyű szívvel tehettem ezt azért is, mivel akkor nekem, személy szerint még nemigen volt egzisztenciális értelemben kockáztatni valóm, szemben a két főállású kollégámmal, barátommal. Sárándi József és Payer István különben is remekül viszik a lapot, a többieknek: Győri Lászlónak, Ravasz Évának, Papp Albertnek, a megyei tanácsról nyugdíjasként odatett Zajovits Ferencnek és jómagamnak csak részleges, némelykor pedig kifejezetten epizodikus szerep jut az egyes számok tényleges megszervezésében. Igyekszem persze hasznosítani magam (rengeteg korrekturát javítok, sokat fésülöm, stilisztikailag jobbá próbálom tenni a kéziratokat), tanulom a nyomdai műveletek mikéntjeit, ellenőrzöm a nyomdai utánnézőket, s levelezek persze épp eleget. És tanulom a szerzőkkel való kapcsolattartás rendkívül fontos - mondhatni, hogy egy folyóirat életében talán a legfontosabb - mozzanatait, ezeknek építgetését. Izgalmas szellemi jelenségek születésénél statisztálhatok, s évekig él bennem az a különös, az az izgató érzés, hogy mi lényegében és igazából valamilyen félig-meddig tiltott, de legalábbis éppen hogy csak megtűrt "tevékenységet folytatunk".
     Az örökös kezdeményező (néha már az agresszivitásig is elmenő határozottsággal) Sárándi, az örökös, az önfeláldozóan villám- és mennydörgés- hárító: Payer.
     Így történik ez már az Új Forrás első igazán kemény botránya körül is. Az 1979. áprilisi számban jelenik meg ugyanis Nemere István riportja ("A gázpedálra mindig szükség van" címmel) arról, hogy az Országos Mentőszolgálat sofőrjei kényszerű érdekből közlekednek a kelleténél lassabban, mivelhogy kötelező jellegű üzemanyag-takarékossági verseny folyik a mentőknél országszerte. Minthogy Nemere az Élet és Irodalomban már korábban is elmondta lényegében ugyanezt, az Országos Mentőszolgálat most már - egy kis példányszámú "vidéki" folyóiratnak persze - nem kegyelmez: pert indít az Új Forrás ellen. És - a háttérben folyó egyezkedések és alkuk következményeképpen - az Esztergomi Megyei Bíróság színe előtt Payer Istvánnak (sötét öltönyben) el kell mondania, amit egyes megyei vezetők beléprogramoztak: hogy az Új Forrásnak nincsenek bizonyítékai mindarra, mindarról, amit a szóban forgó riport állít. Holott sofőrködő tanúi is voltak. (Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy ez a Misztótfalusi Kis Miklós kényszerűségből vállalt tortúrájához hasonlatos gyalázat volt, lehetett az egyik kiváltó oka főszerkesztőnk nem sokkal későbbi első infarktusának.) A kötelező "helyreigazítást" persze meg kellett tenni, ámde ez a mammutszervezet kicsinyellte a helyreigazító szöveg (amit persze az OMSZ fogalmazott!) betűit(!) - amiben persze tényleg benne volt szegény Payer István "csak azért is" gesztusa, hiszen ráadásul jól eldugott helyre tördeltette a nyilatkozatot -, egyszóval az Országos Mentőszolgálat újabb bírósági végzést csikart ki, és most már fő helyen és szép nagy betűkkel, újra meg kellett jelentetni a helyreigazító kényszernyilatkozatot. (Vö. 1979. augusztusi és októberi szám.) Ez aztán sajtótörténeti kuriózum, annyi bizonyos. És mindez a folyóirattá válás első évében, sőt úgyszólván a kezdet kezdetén. Ám hogy milyen, miféle érdekek, indítékok és alkuk álltak a háttérben - tudtuk például, hogy az akkori egészségügyi miniszterhelyettes éppen Moszkvában tárgyal, és onnan küldi telexutasításait Tatabányára a megyei vezetőknek, illetve a megyei vezetők Moszkvába telexezik a legújabb híreket -, szóval, hogy milyen "hozadéka" volt a megye, a város számára a Payer-féle békés önáldozatnak, az sejthető ugyan, de bizonyíték hiányában nem tárható a nyilvánosság elé.

Persze, mi mást tehetnénk, dolgozunk tovább, ha lehet, még jobban, mint eddig. Érezzük, tudjuk, hogy számról-számra bizonyítanunk kell. És ez sikerül is, egyre-másra születnek az igazán jó lapszámok. Sárándi jóvoltából még 1979-ben indul útjára a - mindmáig leghíresebb, leginkább visszhangos, szinte a máig tartóan emblematikus érvényű - eszmecsere a nemzetről mint fogalomról s mint történelmi valóságról. Kiváló fiatal írók, tudósok és tudósjelöltek vonulnak föl számról számra (még a következő évben is). Szilágyi Ákos, Kiss Gy. Csaba, Gergely András, Könczöl Csaba, Kósa László, Csepeli György, Dobai Péter, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László, Veres András, Kulin Ferenc, Dénes Iván Zoltán - és mások. Egyetértés kíséri a szerkesztőségben az ekkor Tatabányára költöző Kádár Péter gyermekregényíró, riporter-újságíró vállalkozását is, amely szerint ő be kívánja mutatni a megyei író-értelmiséget - az olvasó értelmiségnek; azaz interjúkat készít az Új Forrásban is folyamatosan jelen lévő írókkal, költőkkel. Így jelent meg - immáron dokumentum erejű "folytatásos regény"-ként - ez az érdekes, eleven portré-sorozat, amelyben a következő "helyi erők" vonultak fel: Baráth Lajos, Pálos Rozita, Wehner Tibor, Gáll István, Sárándi József, Győri László, Sebestyén Lajos és Keresztes József.

Az Új Forrás pedig ez idő tájt - talán éppen a nemzetről folytatott esszésorozattal, eszmecserével - vált "nagykorúvá", legalábbis a fiatalabb évjáratú, de máris mérvadónak tűnő budapesti értelmiség egy részének körében, s egyúttal ennek a körnek a megbecsült lapjává is, ahová érdemes, ahová nem "rangon aluli" kéziratot adni.
     Értelemszerűen nem volt publikus, de mégiscsak egy sajátos dokumentum volt az irányadó a továbbiakra nézve az Új Forrás helyéről, értékeiről, jelentőségéről és persze a jövőjéről is. Ez pedig a Kulturális Minisztérium és az MSZMP központ illetékes osztálya közös állásfoglalása a folyóirat 1979. évi munkájáról. A szokásos lapértékelések sorozatának a nyitánya ez az "anyag " (minden évben elkészítették a "központosok", többnyire igen segítőkész, támogató tónusban, miután a szerkesztőség beküldte nekik a saját önértékelését és a következő év laptervét), melynek felolvasására a megyei tanácson került sor 1980. január 10-én. A szerkesztőség munkatársain valamint a helyi párt és állami vezérkar kiküldöttein kívül még a következő ismerőseink, barátaink vettek részt a rituálén: Bíró Zoltán minisztériumi főosztályvezető, Zimonyi Zoltán főosztályvezető-helyettes, Csapody Miklós főelőadó és Agárdi Péter a pártközpont munkatársa. Látható vagy legalábbis érezhető ebből a névsorból a "pozitív összekacsintás" lehetősége, amit természetesen a Csapody által felolvasott - nagy figyelemmel s még nagyobb megelégedettséggel hallgatott - értékelő szöveg is bizonyított.

És néhány nap múlva sor került az Új Forrás - eme ifjonc folyóirat - budapesti bemutatkozására is. Nagy izgalom, nagy készülődés, nagy öröm és - végül - nagy lakoma volt ez a Kossuth Klub-beli est. (1980. január 18-án.) A legfőbb élmény pedig Vekerdi László (a tőle aztán később már szinte megszokott, sőt "elvárt") fantasztikus előadói teljesítménye volt (Sárándi vette rá a főszereplésre), s nagyon jólesett konstatálni azt is, hogy telt ház van abban a szép nagy teremben. (Vekerdi László szövegének szerkesztett változata már megjelent az Új Forrásban és a repertóriumban is, ám az eredeti ott elhangzott szöveg azonban e könyvben olvasható először a maga teljességében.)
     Úgyszintén nagy várakozással lestük a megyei napilap (a Dolgozók Lapja) beszámolóját erről az estről, hiszen tényleg fontos volt, hogy a megyei pártbizottság és a megyei tanács napilapja hogyan foglal állást a megyei tanács kulturális, irodalmi és művészeti folyóiratával - lényegében azonban velünk, szerkesztőkkel - kapcsolatban. Ebben a tudósításban még kifejezetten barátságos és szolidáris tónust képvisel a megyei újság, ám a következő, két részben közölt, az első év hat számát értékelő-elemző kritika már komoly, sőt helyenként a szerkesztőségre nézve "életveszélyes" ellenérzéseket is megfogalmazott. És aztán már kifejezetten ellenséges hangütésű a néhány hónappal későbbi éles sajtótámadás: egy "nyílt levél" az Új Forrás szerkesztőségének címezve, amely az 1980. áprilisi számunkban megjelent összeállítást támadja, melyet történetesen én szerkesztettem ("valóság"), s amely a szakmunkástanulók kulturális állapotáról, szintjéről, helyzetéről szól.

Persze, az általam írt válaszlevél sem nélkülözte a határozott visszavágás stilisztikai és fogalmi eszköztárát.

1980 őszétől azután - szakmai pályafutásom fordulópontja ez alighanem - nagy szerencse ér: a Kulturális Minisztérium (a miniszter Pozsgay Imre) két éves ösztöndíjával bentlakásos "vezetőképző iskolára" mehetek Budapestre, a Várba, az egykori Pénzügyminisztérium palotájába. Az egészben az volt a legnagyszerűbb, hogy ennek az elitképző kurzusnak az égvilágon semmi köze nem volt a szakszervezeti vagy éppen a pártberkekben szokásos káderképzéshez. Éppen ellenkezőleg. Huszár Tibor védnökségével és professzorkodásával itt nem butították az embert, hanem - ha akarta - okosították. Napi néhány óra - többnyire remek előadókkal, a legjobb tudósokkal - előadást írtak elő (ez főleg szociológia, szociálpszichológia, aztán kultúratörténet, kulturális antropológia volt, illetve a két világháború közötti Magyarország különböző metszetekben és szempontok szerint; továbbá Erdei Ferenc, Németh László, Bibó István és sokan mások, így például Lukács György is), azután mindenki mehetett, amerre csak, ahova csak akart. Én az időm nagy részét az Országgyűlési Könyvtárban töltöm. E mellett több jó barátot, szimpatizánst és potenciális Új Forrás-szerzőt szervezek a lap köré. Amolyan kihelyezett vagy árnyék-szerkesztőséget építek ki, aminek (akiknek) nagy hasznát veszem, illetve veszi a lap. (Hogy csak néhány nevet említsek: Nagy Gáspár, Pintér Lajos és Varga Csaba a "vezetőképzőn", Tasi József és Kamarás István a könyvtárosi "vonalon" került a látókörömbe.) Úgy érezhettem, hogy nekem is megvan a tekintélyes "hátországom" (legalábbis nem álldogálok egymagamban),hiszen a lapszerkesztő számára a jó nevű szellemi támogatók személye és sokasága az igazi lenni vagy nem lenni kérdése.
     Eközben persze az "otthoni" (itthoni) szerzőink és a szerkesztőtársak sem maradnak munka, illetve megbízás nélkül. 1981-ben kilenc riportból álló "szociográfiai sorozatot" szervezünk. Ezek az írások a Duna menti "magyar Ruhr-vidék" ipari üzemeit próbálják életszerűen bemutatni. (Meg kell vallani, inkább csak riport szinten s nem valódi, mélyre hatóan vizsgálódó szociográfiákban.) Viszont - egy másik eseményként - Sárándi József közreműködésével (ő régebb óta jóban volt Féja Gézával), az Új Forrás közli először a posztumusz Féja-esszét: emlékezését Bajcsy-Zsilinszky Endrére. (1981. dec. - 1982. ápr.). Komoly nyeresége lesz a lapnak - Papp Albert szerkesztőtársunk révén - Koczogh Ákos rendszeres és folyamatos szerepeltetése végig a nyolcvanas években. Mindenekelőtt iparművészekkel készített interjúi érdekesek és fontosak, de az építőművészet vagy éppen a finn kultúra dolgaiban, kérdésköreiben is járatos volt.
     Most már, ami az én "rovatom", a "Valóság" egyes darabjait, de akár az össz-koncepcióját is illeti: bizony eléggé vegyes a kép. Van benne valami - és ezt akkor is éreztem, átéltem - erőltetett, kissé erőszakolt "tervszerűség", makacs "rovat"-szerűség, némi doktrinerség is talán: fedezzük föl a valóságot, ("elvtársak"), mutassuk meg a mai magyar világot. A jó szándék vitathatatlan, az összkép viszont "egyenetlen". A magasan legjobb sorozat (Deák Attila börtönszociográfiája, A rács túlsó oldalán -, 1978. 1., 2., 3. sz. és 1979. 1. sz.) még Sárándi szervező munkáját dicséri, és bár valamennyi lapszámunk tartalmaz ebben az időben (1979 és 1982 között) szociográfiát, ezek mind riportok és nem elmélyült kutatások termékei, eredményei. Végső soron tehát azt mondhatom, hogy - jóllehet sok és komoly munkát adott nekem akkor ezeknek az írásoknak a szervezése, gondozása -, végül is csak színecskéket jelentettek az Új Forrás szellemi összképében, összteljesítményében.

Időközben aztán (1982 nyarán) befejeztem a "vezetőképző" iskolát, visszajöttem a megyei könyvtárba, de nem sokáig maradtam ott. Úgy látszik, hogy bizonyára mégiscsak valamiféle "vezetőt" akartak csinálni belőlem a helyi kulturális élet irányítói, mivelhogy létrehoztak egy addig nem létező státuszt: a főszerkesztő-helyettesi posztot. (Nem tudom megállni, hogy el ne meséljem a részleteket, olyam romantikus, olyan konspiratív. Évzáró lapértekezlet után 1982 tavaszán jó hangulatban vonultunk el egy bányalátogatásra a megyei vezérkarral meg (természetesen - hiszen az ő kedvükért szerveződött ez a turné, és utána a bőséges választékú eszem-iszom) a minisztérium és a pártközpont képviselőivel. És itt, az egyik márkushegyi akna mélyén, a kisvasúton zötykölődve - rémes huzatban - ajánlott föl nekem Agárdi Péter vezetői állást: választhattam a megyei könyvtár igazgatóhelyettesi és az Új Forrás főszerkesztő-helyettesi státuszok között. (Az a hír járta egyébként, hogy Agárdinak voltak olyan noteszei, amelyekbe följegyezte a neki mint irodalomtörténésznek tetsző kritikákat és mindenféle egyéb folyóirat-közleményeket. Állítólag én is ezen a módon kerültem a látókörébe.)
     Ismét otthagyom tehát a megyei könyvtárat, és most már az Új Forráshoz szegődöm, immáron főállású főszerkesztő-helyettesnek. Most már lényegesen több szakmai területtel kell foglalkoznom, hiszen Sárándi csak egy (inkább csak fél) napot tölt a szerkesztőségben mint függetlenített főmunkatárs, és persze Payer is örül, hogy van valaki, aki tehermentesíti. Örömmel, sőt mi több valóságos lelkesedéssel dolgozom. Most már kritikákat és tanulmányokat is szervezek, nagyobb figyelmet fordítva az irodalomtörténeti és a társadalomtudományi művekre, az esszé- és tanulmánykötetekre. Bőven van időm sok mindennel foglalkozni, hiszen én - "közalkalmazotti" múltam következtében is - többé-kevésbé komolyan veszem főállású mivoltomat, illetőleg az ebből következő munkaidő mennyiségét. (Mindeközben természetesen lehetőségem nyílt az intenzívebb szakmai, irodalomtörténeti kutatómunkákra is, melyeket szintén nagy élvezettel csináltam. Annál is inkább, mivel sok írásomra vevő volt maga az Új Forrás is.)
     Természetesen tovább szerveztem a hagyományos, az eddigiekben már említett műfajú írásokat. És a tematikus összeállításokat, blokkokat, vagy éppen teljes számokat is. Így például a még 1982 februári számunk a szerelemről szól. Érdemes fölidézni a szerzők névsorát: Gyökössy Endre, Mérei Ferenc, Buda Béla, Miskolczi Miklós, Bálint B. András, Szilágyi Ákos, Bánlaky Pál, Varga Csaba, Csalog Judit, H. Sas Judit, Fekete Gyula, Kamarás István. Szó ami szó: nem rossz névsor. Majd az 1983-as évfolyamban szociográfiai sorozatot indítunk a dorogi járás falvainak "iparosított" mezőgazdaságáról. Továbbra is szorgalmazom a tematikus összeállításokat. (Fő segítőm ebben a törekvésemben és magának a munkáknak a szervezésében is a már említett Varga Csaba, aki ekkor tájt amolyan házi szerzője és félig-meddig szerkesztője is az Új Forrásnak.) Ennek a folyamatnak az eredménye az 1984. áprilisi Új Forrás is, amelyben a magyar falu jövőjéről, sorsáról, lehetőségeiről folyik a disputa. Néhány név a szerzők közül: Vági Gábor, Varga Csaba, Nagy Endre, Bogár László, Pozsgay Imre (aki itt tűnik föl mint szerzőnk először), Lázár István.
     A jobbnál jobb interjúk "szállításában" Tasi József (a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárának munkatársa) jeleskedik. Méghozzá úgyszólván végig a nyolcvanas évek folyamán. A legjelentősebb - meglehetősen terjedelmes, ámde egyúttal tartalmas és csaknem valamennyi esetben forrásértékűen fontos - darabok a következők: B. Nagy László (1980. febr.), Féja Géza (1981. dec.), Pilinszky János (1983. ápr.), Kardos László (1983. dec.), Balogh Edgár (1985. dec.), Kocsis Zoltán Pilinszky Jánosról (1986. ápr.), Szathmáry Lajos (1987. jún.)
     Ugyancsak jó a visszhangja 1982-83-ban - már említettük - az ismét Sárándi József kezdeményezte és Szilágyi Ákos indította eszmecserének a magyar irodalom önszemléletéről, azaz - lényegében - arról, hogy egy avagy több magyar irodalom létezik-e? A hozzászólók névsorából a vita színvonalára is következtetni lehet: Tőzsér Árpád, Páskándi Géza, Pomogáts Béla, Varga Csaba, Dobai Péter, Egyed Péter, Szerdahelyi István, Kiss Gy. Csaba, Varga Imre, Mezey László Miklós.

Az évente hatszori megjelenés ténye magával hozta az Új Forrás strukturális, belső rendjének a változását is. A legfeltűnőbb változtatás a "rovatok" megszüntetése, s ezzel egy szabadabb, kevésbé önkorlátozó szerkesztés lehetőségének a megteremtése. Háttérbe szorul - szemmel láthatóan - a helytörténet; a folyóirat talán ily módon is igyekszik bizonyítani, néha persze elég görcsösen, hogy távol áll tőle a provincializmus, a bezárkózottság, a befelé fordulás. Ezzel párhuzamosan viszont markánsan érzékelhető a kritikai közlemények súlyának a megnövekedése. Egyáltalán: az Új Forrás újra élesebb, érzékenyebb, "ideologizálóbb"- politizálóbb lett - egyúttal persze, azt hiszem, érdekesebb, izgalmasabb, olvasmányosabb is.
     Megszűnik a "Szomszédságban" rovat, illetőleg sorozat; ámde nem szűnik meg, sőt mi több: szinte természetessé válik a korábbi sorozat tematikájának és szellemiségének a folyamata, majdhogynem állandó jelenléte. Mégpedig oly módon, hogy a kisebbségi (itthoni és határon túli) irodalmak egyenrangú közleményekként, publikációkként a magyarországi magyar irodalommal együtt szerepelnek a szépirodalmi, illetőleg a kritikai blokkokban.
     Talán csak a képzőművészeti anyagok lógnak ki némiképpen a megújult Új Forrás törekvéseinek szellemi irányvonalából: ezek határozottan - kétségkívül karakterisztikusan - "konzervatív realista" értékrendet képviselnek. (Ez a jelenség persze önmagában nem kárhoztatható, ámde a jelzett disszonancia mindenképpen érzékelhető.)
     Az Új Forrás szerzői köre is jócskán kitágult a nyolcvanas évek elejére-közepére. Rendszeresen szereplő szépírók - például - Dobai Péter, Kalász Márton, Bertók László, Pintér Lajos, Géczi János, Egyed Péter, Hatvani Dániel, Nagy Gáspár, Csengey Dénes, Osztojkán Béla, Petőcz András, Turczi István. A helyiek közül Onagy Zoltán és Kakuk Tamás szerepel rendszeresen (a már korábban említettek mellett). A kritikusi irodalomtörténészi gárda is kibővül, színesedik: Bécsy Ágnes, Csapody Miklós, Mezey László Miklós, Pomogáts Béla, Dérczy Péter, Füzi László, Bakonyi István, Böröndi Lajos, Lőrinczy Huba, Botka Ferenc. A művészeti témájú írások szállítói továbbra is - leginkább, legtöbbször - Bodri Ferenc és Wehner Tibor, illetőleg a tágabb régiókból: Salamon Nándor, Heitler László, Losonci Miklós és Lóska Lajos. A történészek közül Romsics Ignác, Salamon Konrád, Szőke Domonkos jelenik meg a lapban.

Volt ennek a folyóirattá válásnak persze több más fontos és kevésbé fontos következménye, "hozadéka" is. Nagyon kellemes - és komolytalanul baráti - kapcsolat alakult ki például a leningrádi Néva című elképesztően nagy példányszámban megjelenő "testvér"-folyóirat szerkesztőivel. Évről évre látogattuk egymás városait, szerkesztőségeit és kocsmáit, azt hiszem, mindig közmegelégedésre. Legalábbis a résztvevők megelégedésére. (Payer István 1982 novemberében hivatalos beszámolót is készít e kapcsolat akkori állásáról.)
     1983 tavaszán a megyei napilap ismét "mérlegre" teszi az Új Forrást. Végül is elismeri a folyóirat érdemeit és valós értékeit. (Ez a megfogalmazásom most talán maliciózusnak tűnik, ámde köztudomású tény volt szűkebb szakmai berkekben, hogy hosszú ideig meglehetősen hűvös volt a viszony a két megyei orgánum között. Nem különbözve persze a más megyékben is kísértetiesen hasonló "konfigurációk"-tól.) Néhány hét múlva a Magyar Hírlap újságírója látogatott el a szerkesztőségbe.
     Láthatóan fölerősödött tehát az érdeklődés az Új Forrás iránt 1983-ban. Bizonyos, hogy az eltelt utóbbi néhány évben (1979 és 1983 között) a Tatabányán szerkesztett és kiadott, két havonta megjelenő "kulturális, irodalmi és művészeti folyóirat" nagykorúvá vált: azaz természetes módon be tudott tagozódni a magyar szellemi életbe. (Sőt: 1983 derekától már egy ívvel bővítve jelenhetett meg.)
     S mindeközben el is surrant csaknem másfél évtized. Erről is szól az a hosszabb interjú, amelyet a megyei újság, a Dolgozók Lapja készített Payer István főszerkesztővel. Hamarosan a Magyar Rádió mikrofonja is megjelent a szerkesztőségben: Payer István és Ravasz Éva nyilatkozott Sumonyi Zoltánnak.
     Egyszóval ez a bizonyos nagykorúvá válás elég látványosan manifesztálódott.

* Újabb részlet a készülő könyvből (Az I. részt a márciusi számunkban közöltük. -  A szerk.)