Nem a halál érdekel, hanem a meghalás. A halálról nem tudjuk, micsoda, ám a meghalással minden élőnek szembe kell néznie. Kosztolányi Esti Kornélja mondja ezt, s erre utal (intertextualitás!) a Ne féljetek két rövid mondata: "Mintha már tudnám, hova. Csak még a hogyan... nem a halál többé, hanem a meghalás..." Kosztolányi mondja: "Ha nem lenne halál, művészet sem lenne." A halál tehát a művészet egyik legrégibb és legfontosabb témája, s Jókai Anna új regényének érdeme, hogy e régi tárgyat is új módon tudja megközelíteni. Az egy helyen idézett Shelley-sor akár mottó is lehetne: "Ha elhangzott a zene, zeng emlékezete..." Ez a visszaéneklés a fogyó évek és napok idején is erőt ad. Boldog, aki meghal? - Egyáltalán nem. Inkább arról van szó, hogy az élet a halállal, haláltudattal együtt is csoda, ami - hősével mondatja ki a szerző - akkor van igazán megörökítve, ha emlékezetünkkel, lelkünkkel hívjuk elő. A regény bravúrja, hogy a "megörökítés" nem retrospektív, ideje a folyamatos jelen. Történet, önértelmezés, a hősök földi életútja és a regény egyszerre ér véget.
     Régi irodalomelméleti tétel, hogy a személyesség elsősorban abban ragadható meg, hogy a hősök valamiképpen az őket teremtő személyiség (Wellek és Warren szavaival) "potenciális personái". Így van ez a Ne féljetekben is: a szerző mintegy négy részre osztja magát. Mária és Márió együtt éltek valamikor, a regény ábrázolt időtartamában (húsz év, 1976-77-től 1997-ig) azonban - egyetlen pillanatot leszámítva - nem találkoznak. Az új élettársak, Richárd és Villő kiegészítik ugyan párjukat, de szellemiségüktől, mentalitásuktól messze vannak. Mária talán azért is érzi át mindenkinél jobban a lét tragikumát, mert valami benne maradt, s "ez a valami, mint a betokosodott tüske, belülről folyamatosan irritálja". Bonyolult alkat, hiszen archetípusait sem könnyű megnevezni: egyfelől Artemis- és Athéné-jelleg ("a független nő, a teljesítményorientált, a sóvárgó »vadász«"), másfelől Héra, Déméter és Persephoné - a hagyományos női szerepek megjelenítői. Mária persze kacér Aphrodité is, s hetedikként Hestia, a tűzhely őre. Eme sokarcúság ellenére mégis úgy érzi, a meghalás előtt valami még hátravan. Ugyanez a betöltetlenség, hiányérzet él Márióban: "És még mindig hajt valami. Valami elintézetlen." Külön utakon járnak, de végzetes összefonódásukat még a névadás is kifejezi. A jelenséget talán egy Weöres Sándor-vers (Jelek) világítja meg legjobban: "Férfi, keltsd a rejtett nőt magadban, / nő, ébreszd fel férfivoltodat".
     A regényszöveg jelentős részében a négy szereplő saját mentális megnyilatkozását, idézett monológjait olvashatjuk. Ebben a megnyilatkozás-változatban az első személy a gondolkodóra vonatkozik, a jelen pedig az elbeszélt pillanatra, amely az elbeszélő momentuma is. Mai regényeket olvasva olykor megvalósíthatatlan értelmezői feladat eldönteni, hogy ki beszél, mikor kinek a szólamát kapjuk. Jókai Anna regényének olvasója nem tévedhet el a különféle narrációs szintek labirintusában. A félkövér betűkkel kiemelt nevek félreérthetetlenül jelzik az első személyben megszólalók kilétét. Bárdos László megfigyelése, hogy ezek a monológok valójában dialogizálnak egymással, s a négy szólam ily módon a szövegek közötti párbeszéd szép példája. Narratológiai érdekesség a szöveg zárójeles részeinek funkciója. A harmadik személyű szerzői elbeszélő itt az élőszó idézését keveri a tudatfolyam elbeszélésével - elbeszélt monológ - és a cselekményes elemek előadásával. Ide szorul mindaz, amit a történet indokol. Összekötő szöveg ez, mégsem mondhatjuk, hogy az igénytelen írásjelek között a főszöveghez csak lazán kapcsolódó közlések kapnak helyet.
     Jókai Anna regénye mindvégig megtartja narráció és reflexió egyensúlyát, de az sem kétséges, hogy a belső cselekmény az elsődleges. Első szinten a két évtized apró-cseprő történéseit kapjuk, visszautalva olykor az ábrázolt időtartam előtti eseményekre. A második - fontosabb - szinten Mária és Márió szellemi útját ismerhetjük meg. Talán éppen ezért terjedt el Jókai Anna újabb regényeivel kapcsolatban a spirituális regény elnevezés. A Ne féljetek három része és három stádiuma, az egyes részeket bevezető Joubert-Buddha-Krisztus-mondatok valóban arra utalnak, hogy itt a hősök szellemi fejlődése áll a középpontban, s ez az út a keresztény transzcendencia felé vezet. Hiszen a regény utolsó szavai szerint:

                                  Ami eldőlt, eldőlt
valami végetért
                                                                valami elkezdődött
 

Az életmű ismeretében az sem kétséges, hogy ez a spirituális jelleg, melynek Jókai Anna a nyelvi formáját is rendkívül következetesen alakította ki, a kilencvenes években vált igazán nyilvánvalóvá. (Magam a fordulat első jeleit a Mindhaláig című 1974-ben megjelent regényben látom.) A Mi ez az álom?-tól (1990), A töve és a gallyától (1991) a Három (1990) című kötetig (tudatregény? napló? költői esszé? énregény?) jól látható, hogy egy rejtetten konfesszionális magatartás kifejezési eszközei formálódtak. A tömör, axiomatikus, szentenciózus megfogalmazás sok szempontból az új regény gondolati anyagát is tágabb kontextusba állítja: "Az egy önmagába zárul / a kettő csatázik / és kiegyenlít a három / A három: a billegő serpenyők egyensúlya."
     A harmadik részben létrejön ugyan valami egyensúlyi állapot, az emberi élet tragikuma azonban legföljebb oldható, de el nem tüntethető. Mária és Márió életvágya, -akarata, képzelete, intellektusa szükségszerűen csak töredéket alkot meg, de ez a töredék is, miután megteremtődött, elmúlik. S éppen itt figyelhetjük meg Jókai Anna érzékenységét az olyan helyzetek iránt, amelyekben élet és halál általános kérdései személyesen megragadhatók. Emiatt a spirituális regény helyett talán jobb lenne egzisztenciális regényről beszélni. Ez a mű ábrázolásmódjában kétségtelenül a klasszikus történeti realista regény megújított változatának tekinthető. A jellemek, a környezet "valószerűsége" azonban többnyire csak ürügy, valami médium szerepük van inkább. Sokszor nem is az interperszonális kapcsolatok számítanak, mert a hősök a léttel szembesülnek, igazi konfliktusaik ebben a viszonylatban nyilvánulnak meg igazán. Mivel a szerzői elbeszélő arra korlátozza a szerepét, hogy teret adjon az említett négy szólamnak, a regény centrumába is ezek a - Dosztojevszkij műveire emlékeztető - mániákus létértelmező monológok kerülnek. Mindenki úgy mondja itt a magáét, hogy mégsem beszélnek el egymás mellett. Hasonlóságok és különbözőségek izgalmas szövevénye tárul elénk.
     Ám a reflexiós réteg túlsúlya nem azt jelenti, hogy a cselekmény, a történés vagy a terek strukturális törvényszerűsége érvénytelen konvenció Jókai Anna számára. Van itt plot, tragédia és szerelmi szál, sőt, olykor a nemiség meghökkentően szókimondó ábrázolására is akad példa. Jókai Anna hősei egy átfogó cselekmény részeiként léteznek, őket egy történetsor pregnáns pontján ismerjük meg. Az írónő ügyel a meseszövés gazdagságára, mert úgy érzi, hogy az - Ottlik megállapításával egybehangzón - az író udvariassága az olvasó felé. Van történet - annak ellenére, hogy a múló idő mókuskerekében vagyunk. Benyomások miriádjai érkeznek a négy hős tudatába, jelentéktelenek és jelentősek, illanóak és makacsul bevésődők. Ennek azután messzemenő poétikai következményei vannak. Például az, hogy a sok kis gondolat-, élmény- és hangulatszilánk a szigorú linearitást is föllazítja. Talán ebben tapasztalható meg Virginia Woolf gyönyörű fejtegetésének igaza: "Az élet nem szimmetrikusan elhelyezett lámpák sora; az élet sugárzó fénygyűrű, áttetsző burok, mely a tudat kezdetétől körülvesz bennünket. Vajon nem az-e a regényíró feladata, hogy ezt a változót, ezt az ismeretlen és megfoghatatlan szellemet közvetítse, [...] akármilyen rendellenességet és bonyolultságot mutat is fel." Talán Virginia Woolf is érezte, hogy elméletének szigorú és mechanikus követése zsákutca, s a regény menthetetlenül lélektani érdekességű pszichogrammá válik. Erről a veszélyről Jókai Anna is tud. Regényírói gyakorlata éppen ezért pólusok között helyezhető el, s ezt regényelméleti eszmefuttatásai is megerősítik. A visszafelé, a sztorihoz menekülő kommersz "panel-regény" nem vonzza, a "szöveg-regény" pedig "a töredékek irodalma, a bennfentesek ping-pong játéka". ("A szövegfolyondár hordalék-elemekkel nehézkes olvasmány.") A Tiszatáj regényvitájában azért mondta ki, hogy a posztmodern "valami után van, de semminek sincs felette. Pedig a horizontálisból a vertikálisba átlépni (a szükségszerű horizontális megvetése nélkül) - ez a regény jövője."
     A Ne féljetek nemcsak regénypoétikai Janus-arcúsága (elbeszélő és reflexiós elemek kettőssége) miatt nem illik az utóbbi idők "fővonalába". Komolyan vesz olyan értékeket, amelyek utóbb többnyire csak az irónia és a relativizálás tárgyai voltak. Arról a hitről van szó, hogy a Jó győzhet és a Jó felé haladhatunk. (S itt természetesen a feltételes módnak is nagy szerepe van.) Arról, hogy az ember talán mégiscsak kiemelkedhet "az agyontaposott materiális szférából". Arról, hogy - esetleg - győzhet is valamiben, s az élete nem folyamatos rekapituláció. Márió a készülő könyvében szomorúan állapítja meg, hogy az ezredfordulóra elkészült "az ember-alatti ember". Ám ellentéte, "az ember-reprezentáns" talán még mindig megteremthető. "Az ember-reprezentáns... gyakorolja a legapróbb hétköznapokban is, ami az embert kiemeli az alvó-álmodó természeti világból, de nem a mechanikus világba helyezi; hanem a spiritualitással áthatott Kozmosz várományosává avatja. Az eredmény még kétséges, a kockázat szüntelen. A küzdelem, a sárkány megszelídítése már a személyes lélekben zajlik, de az egész közösségre kihat."
     A fenti idézet - az énformájú szereplői szólamok és a zárójeles szerzői beszéd mellett - a regényszöveg harmadik rétegét példázza. Részletet kapunk Márió sokáig készülő nagy művéből, Az értelmiség nyomorúságából. Márió nem író, de nem is szaktudós, s roppant tanulságos műhelygondjai vannak: "A regényírónak könnyebb, fikcióban sokkal több elmegy, rá lehet a sztori hitelességére, a figurák jellemére fogni, »nem én gondolom, ők gondolják így«... A »szakirodalom«, a »tudomány« is elbújhat az idézetekben, a szakzsargon sztereotípiát sugall ott is, ahol voltaképpen már újat takar. Ez az egyenes beszéd a legnehezebb. A dolgok új néven szólítása." De nemcsak Márió egyenes beszédéből olvashatunk részleteket, hanem az elbeszélésbe a legváratlanabb pillanatokban novellabetétek, -töredékek ékelődnek. Mária például magányos tanyai öregasszonynak képzeli magát (Mariska néni): "... mint egy novella-torzó. Nemhogy leírni, de még gondolatban sem tudom befejezni. Nem léphetünk át senki sorsába." (Márió szerepcseréjét viszont A hajléktalan című novelladarab villantja föl.)
     Spirituális regény, egzisztenciális regény - akármelyiknél maradunk, mindegyik azt sugallja, hogy itt a szellem önmaga létének megértésére törekszik. Ám ez az ontológiai domináns nem homályosíthatja el, hogy ebben a regényben - háttérként, de egyáltalán nem elhanyagolható mozzanatként - a magyar társadalom közelmúltja is körvonalazódik. Bizony referencialitása van a műnek, s a kimondott szó mögött nem egy másik szó áll, hanem mindaz, amit a 70-es, 80-as évek letargiájától a reménykedésig, majd a friss illúziók szertefoszlásáig megéltünk. "Nem nyálas-e minden optimizmus, amikor kitetszik, rossz után is rossz jön, legalábbis rontott...? A teljes reménytelenségnél a reményben-csalatkozás a rettenetesebb." Vagy: "Előbb nemzetiszín pántlika még a vécépapíron is, lejáratás, bizonyos fokig, most meg piros, piros, háromszor is piros... némi kék beütéssel... mert minden skrupulus nélkül szövetkeztek velük... Nincs illúzióm." Vagy: "Cenzorokból polgárjogi harcosok. Marxistákból nem szabadelvűek, hanem elv-nélküliek. Internacionalistákból kozmopoliták. Kommunistákból bizniszmenek. Lenin-fiúkból bankfiúk. Kisz-titkárból elnök-vezérigazgató. Nemzetrontók a nemzetmentés frázisaival." A következő mondatok a szomszédunkban zajlott/zajló szörnyűségekre utalnak, de épp ebből az aktuálpolitikainak tűnő megállapításból is kibontható az emberi természetben rejlő démoniság. Márió mint elbeszélő ily módon a jelenség léttani aspektusát mutatja meg: "Szerbek, horvátok, bosnyákok, semmi sem közös bennük, csak az őrület. Valamiféle előrehozott, idő előtti kísérlet: »a mindenki háborúja mindenki ellen« főpróbája..." Ezek az idézetek persze csak megerősítik W. Iser igazát: "Vajon a fikcionális szövegek valóban olyan fiktívek-e, s azok, amelyeket nem neveznek ilyeneknek, valóban mentesek minden fikciótól?" A Ne féljetek szerves része mindaz, ami "reális", ami a szövegen kívüli világként értendő. Ilyen végső egzisztenciális kérdésekről szólva egyébként is nehéz - bár sokaknak sikerül - személyes érdekeltségünket leplezni. Jókai Anna könyve talán ezért is oly revelatív, fölkavaró. (Széphalom Könyvműhely, Bp. 1998)