Ariosto-emlékszonett
 

Nem látott és nem is képzelt terek
bábjai közt a szín sosem fakul;
formáltan, mégis alaktalanul,
tett, gesztus, mozgás végenincs pereg.

A szűk ív révén belső részletek
minden része egésszé magvasul;
mondatig, szóig, betűig hatol
az egység, mely bár sosem létezett.

Nem kérdez, nem felel és nem üzen.
A módosulva sugárzó titok
úgy létezik, mint tárgyak, állatok,

s feledteti az összhang-tudatot,
világos-tisztán, egyértelmüen,
és szépen, mint a labirintusok.

                                                          (1990)
 
 

Kisfaludy Sándor emlékére
 
 

Ki tudja mért, nem volt elég neki
a ropogós csizma, a cifra dolmány;
burkot akart, mely sinus pergeti
a ráncokat a szétlüktető formán.

Hűs tintát szippant és forrót lövell
a tollhegyen át megnyílt szittya vére,
hogy árján lebegtesse a meder
súlytalan, szűzi negatívu mélye.

Hol borongva vájja a múltakat,
hol a húr lelkét szerelembe dallja;
amit elgondolt, robbanva szakad
a most elősüvítő pillanatra.

- Mégis, saját odvába belenőtt,
ilyet a sors csak keveseknek adhat:
önmaga előtt értelmezte őt
a számára egyedüli alakzat.

                                              (1989)